A Köszöntés És Nemköszöntés.

Hat éve mult már az új Jeruzsálem megalapításának: azalatt egy város keletkezett az elébb puszta tengerparton, világ csodájára. De még ez nem volt olyan nagy világcsodája, mint az, hogy két asszony, (két királyné) meg tudott egymással úgy férni, hogy egy közösen birt és imádott férj szerelme fölött soha össze ne koczódjék. Ez csakis úgy lehetett, hogy az egyiknél volt az istennői hatalom, a másiknál az angyali türelem; Milenka még a gondolatjait is iparkodott kitalálni Lubomirának, s ha annak az összevont szemöldöke, duzzogó ajka valami kedvetlen indulatot árult el néha-néha: a társnő addig fürkészett, míg kitalálta a titkos bánat okát, s aztán rajta volt, hogy ismét visszatérjen a szép márványarczra az a napsugáros mosoly, mely férjüket oly boldoggá tette.

Egyszer azonban tartósabb kezdett lenni ez a borongás Lubomira arczán. S ez jobban fájt a királyi férjnek, mint a vatikáni mennykőcsapások.

– Miért oly bús a «szebbik?» mondd meg te «jobbik», kérdezé Milenkától. – Ez volt az édnevük nála: «te szebbik, te jobbik!» Egyik sem haragudott érte.

– Én kitaláltam. Valami ékesség után vágyik, a mit még nem viselt a homlokán.

– Ékesség után? vajjon mi lehet az? Hoztam neki karbunkulust a nagymogul kincstárából; rózsaszínű gyémántot: világszemét, drágakövet, mely nappal beszívja a napsugárt s éjjel fénylik tőle; egész diadémot nemes opálból. Mi van még, a mit megkivánhat?

– A «tisztelet» az a drágakő, a mit még nem viselt.

– Hát nem tiszteli-e őt az egész nép, s széles e világból hozzánk sereglő idegenek? Nem hódolnak-e neki úgy, mint az én királynémnak?

– A te néped és az idegenek igen, de nem az ő népe. Valahányszor egy raguzaival találkozik a nagy piaczon, az hidegen elmegy mellette és nem köszön neki.

– Tudom ezt. Értem az elbusulása okát. Ez valóban nagy sérelem. Raguzában nagy tökéletességre vitték a köszöntés tudományát, s annak rangfokozat szerint változásai vannak. Elsőnél csak a kezével int, másodiknál a fejével is bólint hozzá. Egyenrangúnak, kartársnak azt mondja: légy egészséges, fiatalabbnak: tisztelem az apádat. Ha nagyobb tiszteletet akar adni, messziről leveszi a süvegét, a köpenye szárnyát a bal vállára csapja, sőt térdet hajt, a falhoz huzódik s hét lépésnyi távolban érthető szóval mondja: a Boldogságos Szűz oltalmazzon meg! «Szent Balázs őrködjék fölötted!» mikor közelbe ér az üdvözölt, akkor azt mondja neki: legyen jó napod, vagy legyen jó álmod; legyen jó szerencséd. A magasabb rangút a köszöntő négy lépésnyire elkiséri, s addig a kalpagját fel nem teszi a fejére, míg az a kezével nem int. A ki ezekből valamit elmulaszt, az sértést követ el. Nevetséges szokás. A mi városunkban százféle nemzet összejön, s mindegyik a maga módja szerint köszönt, és az mind nevetni való.

– És a te Lubomirád mégis sir rajta.

– Eredj hozzá és vigasztald meg. Elégtételt fogok neki szerezni. Olyant, a minőről csak álmodott. Én ismerem az álmát és meg fogom valósítani.

– De mikor?

– Egy év nem telik bele. Emlékszel-e arra a napra, a melyen bennünket a remete összeadott?

– Lehet-e azt elfelejtenem valaha?

– Tehát számíts e nap évfordulójához egy holdjárást és akkor meg fogja kapni Lubomira azt a drágakövet, a mi után vágyik: egész Raguza tiszteletét.

… És ettől az izenettől aztán ismét visszatért a ragyogás Lubomira arczára. Milenka boldog volt, hogy őt ismét mosolyogni látta.

A hatodik husvétünnep is elkövetkezett, hogy Raguza nem látott új rettore választást. Az idő óta az öreg Boboli Péter egyszer sem tette be a lábát a városba. Ott duzzogott lacromai villájában, elzárkózva a világtól. A pártja egészen felbomlott; a százas tanácsban is alig volt képviselve.

A dieci és a centi gliesto, valamint a pregado mind Damiani Judás hiveiből telt ki, ők uralkodtak korlátlan hatalommal.

Ez utóbbi husvét napján látták először megjelenni a Szent Balázs székesegyházban nagy mise alkalmával Boboli Pétert.

Templom után felment a városházára a rettoréhoz.

Nem köszönt neki semmi fokozat szerint.

– Elmondom röviden, hogy mi hozott ide! Az én rettoreságom alatt történt az a kárhoztatott eset, hogy egy Boboli János nevü ifjú, egy patarenus knéz leányát elrabolta a vőlegénye oldala mellől. Ezért én őt akkor hét évi száműzetésre és a cadmæi völgy remeteségébe való elzáratásra itéltem. Most a hetedik év járja: az én itéletem ideje letelik. Azóta ugyanezen ifjú annyi bűnnel tetézte a fejét, hogy azoknak a feljegyzésébe valamennyi cherubimok elfáradnának. Most én, Boboli Péter, Boboli Jánosnak az atyja, azt követelem tőled, hogy e vakmerő lázadó irányában gyakorold a te legfelsőbb birói hatalmadat, melyet a köztársaság többsége, de nem az én akaratom reád ruházott.

– Már gyakoroltam ezt a hatalmat, felelt rá Damiani Judás. Nem vártam, hogy te jöjj fel hozzám, a törvény tiszteletben tartására figyelmeztetni. Hét évre mondtad ki a száműzetését Boboli Jánosnak Raguzából. Itéleted megállt. A hetedik év végével én kegyelmet adok Boboli Jánosnak és felmentem őt a vádak alól.

Boboli Péter nagyot ütött elefántcsont botjával a padlatra haragjában.

– Te felmented őt az istentelenség bűnvádjai alól? Hogy a mosszori knéz várát kiraboltatta, felégettette.

– Az a bogumilok kára.

– Hogy a három tüzes szentek kolostorába szentségtörő kézzel betört s azt megfertőztette.

– Hát az Sidrák, Mizsák, Abednego kára.

– Hogy schismát támasztott, ellenpápát teremtett.

– Ez a theologusok kára.

– Hogy két feleséget vett el, azokkal bűnös együttélést folytat.

– Az meg az ő saját kára.

– És hogy egy új várost alapított Raguza szomszédságában, melyben a világ minden csalóit, félkézkalmárait összegyüjti, s lopott, rabolt kincsekből egy új Bábelt épít.

– Az meg épen a mi hasznunk.

– Akkor én száműzöm magamat Raguzából, mondá az öreg Boboli, s azonnal egyenesen ment a rettorétól a pregadihoz, bejelenteni ünnepélyesen, hogy mától fogva az ős Boboli palota, saját templomával és minden butorzatával, műkincseivel és ereklyéivel együtt eladó, egy év lefolyása alatt nyilvános kótyavetyén a legtöbbet igérő raguzai polgárnak elárvereztetik, s az ára a város kincstárába letétetik, alapul egy a Boboli nevet viselő lazaretum számára.

Azzal ismét visszatért szigetmagányába.

Hallatlan eset volt az Raguzában, hogy egy előkelő patricius palotája árverés alá kerüljön. Talán többet nem is jegyzett fel a krónika.

Nagy tanakodásba került már csak a módozatnak a megállapítása is, mely szerint a kótyavetye megejtessék.

Hiszen ha azt a szokást engednék ennél is érvényesülni, a mely szerint holmi szegény ember házát elárverezik, hogy kinn az utczán megüssék a kapuja előtt a dobot s a kikiáltó szavára: «ki ád többet érte?» igérjenek a venni kivánók, az itt egész polgárháborut idézne elő. Mind a két párt a végső erőfogyásig árverezne egymásra, hogy egy olyan ősnemesi palotát az ellenfele kezébe jutni ne engedjen.

Tehát azt a módot találták ki, hogy a venni kivánók névtelenül küldjék be ajánlataikat, mellékelve magát az összeget is aranyban.

Természetes, hogy ezt a rendszabályt is kijátszotta a ravaszság. A beküldött aranypénz tonnákba volt rakva, s azokat a város kincstárába helyezték el, melynek ajtajához négy pregadinak volt kulcsa s a tonnákat még csak megnézni sem volt szabad senkinek. Azonban volt egy furfangos stratagémája a kincstárnak. A küszöbe volt úgy berendezve, mérleg formán, hogy a mint egy ember rálépett, az a tulsó teremben jelezte a rálépőnek a súlyát; mikor visszajött, megint jelezte. E szerint annak az embernek, a ki az aranynyal terhelt tonnát bevitte, a bemeneti és kijöveti súlyát összevetve, s e különbözetből leszámítva a hordó fájának és abroncsainak az ismeretes mennyiségét, ki lehetett számítani, hogy minő összeget képvisel a kinálat, s aztán az utána jövőt értesíteni felőle. Ez az egész mindössze négy családnak a titka volt.

Mikor felbontották az ajánlatok tekercseit, azokban legelőször is a kitett összeg számát nézték, addig a név pecsétjét nem nyiták fel. A küldemények alig külömböztek egy pár uncia aranynyal. Hanem a legelőször beküldött tonnához mellékelt levélnek még a margójára is volt valami írva: «az én tonnámnak az abroncsai csak higanynyal vannak ezüstszínre festve; belül arany mind, s az árhoz számít».

S ezzel a ravaszsággal túlhaladta valamennyi ajánlkozó társát.

Mikor a névről leszakíták a pecsétet, hüledezve olvasták alatta: «Boboli János, Raguza polgára, új Jeruzsálem királya».

Így: elől a raguzai polgár, utána a király.

A ki legközelebb járt hozzá, az volt Piro Bennessa, Damiani Judás egykori vőül kiszemelt kedves embere.

A rettore maga sem volt készen erre a meglepetésre. Ő inkább Bennessának szánta a Boboli palotát.

Sejtette, hogy mi fog ebből következni?

Az ő leánya Lubomira ösztönzi a férjét erre a merész játékra; annak a büszkesége követeli azt az elégtételt, hogy ő Raguza főterén, mint ünnepelt úrnő körjáratot tarthasson, s az ős Boboli palotában letelepedhessék. Annak a nagyravágyása követeli a cserét, «új jeruzsálemi királynésága» czímét Raguza nemes asszonyáéval felválthatni.

S ezt most már megakadályozni nem lehet. Boboli Jánosnak ő maga adta meg az amnestiát. Az haza jöhet, a mikor neki tetszik. Megvette az apja palotáját, törvényes árverésen, abba beköltözhetik. Magával hozhatja mind a két feleségét, s miután a palotájához saját temploma is van, abba még papot is állíthat be egész Davidita rend szerint. Sőt, mint raguzai polgár, fegyveres szolgákat is tarthat a palotájában tehetsége szerint. A mellett, a másik minőségében, mint egy szomszéd barátságos nép fejedelme, követelheti magának mind azt a tisztességadást, a mit a köztársaság ily magas személyek irányában gyakorolni szokott. – Ez nagy zűrzavart fog csinálni a városban. S e zűrzavar okozója épen az ő leánya. Ennek még a diadala is kudarcz Damiani Judásra nézve.

Valami menekülő utat akart fentartani e kelepczéből.

A tizek tanácsa által kiadatá a rendeletet, hogy e mai naptól kezdve Raguzában minden köszöntés eltiltatik; többé se kézintéssel, se kalpaglevevéssel, se üdvözlő szóval nem szabad, se férfit se asszonyt az utczán köszönteni. Büntetés is volt a köszöntésre szabva. A ki mást üdvözöl, az annak egész naplementig szolgájává lesz, s tartozik annak mindenféle parancsát teljesíteni, vagy pedig kénytelen magát egy zechinoval a szegények pénztáránál megváltani. Ettől a naptól fogva állt fenn Raguzában az a szokás, (egész a XVII. századig), hogy senkit nem üdvözöltek az utczán.

Ezzel a rendszabálylyal legalább a rossz fogadtatás külső, látható része el lett tüntetve. Tiltva van a köszöntés.

Azonban a nemköszöntésnek is meg voltak a maga kategoriái Raguzában, s ezeket már nem lehetett eltiltani. A közönséges nemköszöntés, a mikor az ember nem látja meg a szembejövőt, hanem elnéz a feje fölött. Erősebb kifejezése a meg nem adott tiszteletnek, ha az ember a köpenyét a jobb karja körül burkolja, a bal kezét a csipőjén lévő tőre markolatára teszi, s a kalapját a szemére lehúzva, a fejét félrefordítja; s ha még ehhez dudolni is kezd valami canzonettát: ez már épen csalhatatlan kifejezése a tisztességmegtagadásnak; de felülmul minden fitymálási tüntetést, ha az ember a gomblyukában hordott szegfűszálat a fogai közé dugja s úgy halad el a szembetalálkozó előtt.

Boboli János ezekkel mind nem törődött, az ő tervei mindig messze túljártak a sokaság eszén. A mint Raguza nagy tanácsától megkapta az oklevelet, melyben a megvásárolt palotával együtt a polgárjog is meg lett adva neki és minden családbeli népének, sietett az örömhirrel a feleségeihez.

– Ime, a mit igértem, megtartám: Raguza kapui megnyilnak előttünk s a Boboli palotába beköltözünk.

E hirért csókjaival árasztá el Lubomira a hirhozóját.

– Csókold meg őt én érettem is, biztatá őt Milenka. Maga is megtehette volna ugyan, de az ő öröme csak viszfénye volt a «szebbikének», ő nem értette egészen, hogy mi örülni való van azon, ha az új jeruzsálemi királyi palotát felcserélheti valaki a raguzai kastélylyal? Nem birta felfogni szegény kis eszével, hogy minő nyereség az: a tolvajok és csalók, a rabszolgák és szökevények királyára nézve, ha egy csupa becsületes emberekből álló köztársaság első polgárává lehetett.

Erőhatalommal megteheti magát valaki királynak; ez csak jó szerencse, de kierőszakolni azt, hogy becsületes polgárnak elismerjék: ez a talentum!

Eddig gyöngyös gyémántos királynésüveget viselt a fején Lubomira: és most a lelke is kaczagott bele, mikor a tükrében meglátta magát azzal az egyszerű skarlátpiros főkötővel, a mit csak az előkelő férjes asszonyoknak szabad viselniök Raguza utczáin.

Milenka ezt az örömét sem értette; ő megtartotta továbbra is a bogláros homlokszorítóját: neki ez jobban tetszett.

Lubomira holdtölte után harmadnapra kivánta az ünnepélyes bevonulást megtartatni, a mikor egyszerre fenn van a nap és a hold az égen virradatkor.

Boboli János nagy pompával készült hozzá. Ő maga fehér lovon ülve, kiséretében az új Jeruzsálembe letelepült davidita nemesek: a hölgyek gyaloghintókban, s a waráng testőrség, Solom királyfi vezérlete alatt. Fejedelmi méltóságát megillette ekkora kiséret.

Az új Jeruzsálem kikötőjétől Raguza külvárosi kapujáig a tengerpart mentén sziklába vágott út vezetett, melynek most már nyoma sincsen; ezen az úton indult meg Boboli János és kisérete végzetes diadalútjára.

Mikor a kapuján kilépve, a lovára felült, sebes léptekkel jött eléje egy magas női alak, kiben földönúszó selyemruhájáról Bravalla királynéra ismert. Csak a ruhájáról, az arcza a királynénak nagyon megvénült, a haja megőszült.

– Megállj király, egy szóra! mondá Bravalla királyné. Az éjjel álmot láttam. Tégedet és a két nődet. De csak a fejeiket. Mert mind a három fő a te válladon volt. Ez álom nagy veszedelmet jelent. Azért siettem ide hozzád, hegyeink közül, hogy ezt tudtodra adjam. A három fő egy vállon, három halált jelent.

Boboli János mosolyogva viszonzá:

– Az én csillagászkönyvem másképen magyaráz. A három fő egy vállon, három koronát jelent. Raguza, új Jeruzsálem, – és Moszor; – Lubomira, – János és – Milenka. – Ime együtt a három. – Béke veled. – Üdvözlöm Dávid királyt.

Azzal trombitaszó mellett megindult Raguza felé.

A mint a külső kapuhoz közelített, az őrtoronyból dob és kürtszó hangzott eléje, s a város érczkapuja megnyilt, a csapóhíd alácsörömpölt.

Itt e kapu előtt le kellett szállnia lováról.

Mielőtt a kengyelből kilépett volna, odajárult eléje Solom királyfi s visszatartóztatá.

– Anyámnak az álomlátására nem ügyeltél, most hallgasd meg a vezérednek a tanácsát. A waráng harczos azt mondja: «soha se lépj be egy kerített városba annak a kapuján, hanemha a kerítésén! Mert ha a falán hágsz be, akkor te vagy a városnak az ura; de ha a kapuján lépsz be: akkor a város a te urad». Boboli János, emlékezzél rá, hogy én mondtam ezt: «nehéz volt Raguza kapuján bejutnod, de nehezebb lesz rajta visszajönnöd!» Én nem megyek veled.

– Eredj hát apádhoz, öreg fiú. S ne jöjj velem, ha megtanultál félni.

– Nem féltem keresztül menni szavadra a bogumilok fegyverein, nem féltem meginni szavadra a megmérgezett borokat, nem féltem szavadra bejárni a földalatti mélységek pokolországait, de az olaszok hizelkedő mosolygásával szembe menni félek.

És ott megfordult s egész testőrcsapatjával együtt visszatért a warángok hegyei közé.

Boboli Jánosnak volt bátorsága bemenni szülővárosa kapuján, csupa hű barátaitól kisérve.

Lováról leszállt; mert lóháton még fejedelemnek sem szabad Raguza utczáit taposni, s aztán gyalog ment be a városba; úgy hogy két felől a két asszonya hordszekereit vitték mellette.

A külvárost a teherhordók népe lakta. Ez nagy üdvriadallal fogadta az érkezőket. Különben is Damiani hivei voltak; de sokat köszönhettek az uj Jeruzsálemnek kereset dolgában.

Következett azután a tengeri kapu, vénségtől fekete bástyatornyával, melynek boltozatát görnyedő ergonádok tartották kétfelől. Ez a torony volt egyúttal a campanilé, a honnan harangszó jelzé a nap szakaszait. A többi templomok tornyaiban csak szertartásokra zúgtak a harangok. Ezuttal csak a campanilé harangja szólt, egyes kondulásokban.

A Boboli palota volt a nagy piazza délnek néző sorában a legelső, szemben vele volt a vámpalota. Ha Boboli János a tengeri kapuból egyenesen a házához siet, jövetele csak a besurranás szinével fog birni. Neki processió kellett. Hogy vártak reá, azt bizonyítá a piacz közepén felállított magyar őrsereg csapatja, a tér és a főutcza nyitott ablakai, melyekből fényesen öltözött hölgyek néztek alá; a szőnyegekkel megrakott erkélyek, a fellobogózott városháza, melynek porticusa előtt a dieci és a pregadi tagjai csoportosultak; és különösen a házak mentén sorban álló tarka férfi sereg, tollas kalpagjaival, szines köpenyeivel, aranyhimzéstől csillogó öltözetében. Ezt a pompát nem is remélte Boboli János. Inkább attól tartott, hogy távol fognak maradni, s hideg megvetésüket éreztetik vele, az eretnekkel, az antikrisztussal!

Megtudta nem sokára, hogy miért félelmesebb az olasznak a hizelgő mosolygása a földalatti és feletti rémeknél.

Kiséretének a vámház felé indulva körmenetben kelle körüljárni az egész nagy piaczot, s úgy vonulni be a Boboli palotába.

Ekkor tünt ki aztán egyszerre az összeesküvés, a maga raffinált kegyetlenségében.

A mint maga Boboli János gyalog haladva, jobbról Lubomirát, balról Milenkát bocsátá maga mellett a hordszekérbe: egyszerre fölzendült a baloldalon álló férfisereg ajkairól a hangos «evviva la Reina!» (éljen a királyné) kiáltás; míg a jobb oldalon álló férfiak köpenyeiket karjaik körül csavarva, hidegvérrel rágták a szájukba dugott szegfűszálat. A baloldali paloták ablakaiból kendőket lobogtattak a hölgyek, s virágzáport szórtak a hordszék felé, a melyben Milenka ült; a jobboldali ablakokból pedig mind visszahuzódtak, a mint a Lubomira hordszéke előttük elhaladt. S miután az utczai köszöntés a törvény tilalma ellenére történt, az ezt megszegő urak és urfiak rögtön siettek a törvényszabta büntetésnek is alávetni magukat, kivették a zsöllyehordók kezéből a rudakat s maguk emelték a vállaikon, teherhordók gyanánt a «királyné!» a Milenka gyaloghintaját. S mikor a körmenet az átelleni házsor elé került, akkor megint megfordítva következett az egész tüntetés.

Kiszámított megszégyenítés volt ez!

Milenkát, az első asszonyt, a kivel a remeténél esküdött meg Boboli János: azt üdvözölték egyedüli felesége, királynéja gyanánt, azt a másikat, a kit a Davidita schisma tett feleségévé, nem akarták meglátni.

Most azután megtudta Boboli János, miként tudnak az ő hazafiai halálos ölő mérget főzni a köszönésből és a nem köszönésből.

Lubomira teljes mértékben, testének minden erében, lelkének minden indulatában érezte ezt a megmérgezést. Ez az, a mitől az ember egyszerre megőrül. Milenkát csak azért üdvözlik hódolva, hogy őt földig alázzák.

És szegény Milenka még jobban szenved, mint társnéja. Mert ő annak a kínját is átérzi, s halálos itélete hangját hallja az üdvözlő riadalban; s mentől jobban rivallja a sokaság: «evviva la Reina!» annál jobban veri a mellét rebegve: «oh én bűnöm! oh én nagy bűnöm!»

Lubomira halálsápadtan dült hátra, hordszéke mélyébe.

Boboli János odaszólt hozzá:

– Légy nyugodt, légy erős! A mit igértem, megtartom. Én meg fogom őket hódítani te előtted, ha ég föld megrendül is bele.

És mikor szétnézett a sokaságon, mely két felől utat nyitott előtte, egyetlen egy arczot sem látott maga előtt abból a pártból, mely az ő családját tartotta fejének; ezek itt mind hajdani ellenfelei voltak, a Damiani párt hivei. Amazok távol maradtak; ezek eljöttek, hogy kigúnyolják. Az egyik gyűlölte, a másik megvetette. És különösen feltünhetett neki, hogy egyetlen egy papot sem lát Raguzában, a papok és zarándokok gyülhelyén, a kámzsások és a kápsáló szerzetek megszállójában. Itt ő excommunikálva volt. És mégis győzni akart.

«Disputa.»

Kritikus. Kezdem nagyrabecsülni Solom királyfinak az eszét! Hisz ez az egyetlen egy okos ember ebben az egész historiában. De jó orra volt, hogy ide nem jött a kedves profétájával. De hát ha tudta azt e regényhős, hogy itt neki minden ember ellensége: legelkeseredettebb a saját rokonsága, tudta jól, hogy a fegyveres erő és minden hatalom annak az apának a kezében van, a kinek a leányát a kolostorból elcsábította; és mégis ide mer jönni, védtelenül, bűntársai kiséretében, magával hurczolva közszégyenre azt a nőt, a kit a katholikus vallás háromszoros tilalma ellenére vett el, s egyszerre mind a két feleségét oda merte hozni egy olyan apa elé, a ki Raguza tyrannusa, s a Boboli család halálos ellensége: hát akkor volt ennek az embernek esze?

Szerző. Nagyobb volt a becsvágya és a szerelme.

Kritikus. S ez képes volt őt ily őrült vakmerőségre rábeszélni.

Szerző. Hiszen ha még csak annyit tett volna; egy márványfejem sem fájna miatta! De fog ő itt még oly rémséges merényleteket elkövetni, hogy elvégre magam sem tudom kisegíteni a bajból. Hanem hát ilyen a szerelem. Imádta Lubomirát s meg akarta neki szerezni azt a lehetetlen drágakövet, a minek neve tisztelet, a saját szülötte városában.