Az Apácza-Fejedelemnő.

A brantavölgyi kolostor egyenesen apáczák számára lett építve, kegyes adakozók nagylelküségéből.

Voltak ott különféle categoriái az apáczáknak. Olyanok, a kik fogadalmat tettek rá, hogy hajadoni életet fognak élni. Ezek között voltak fájdalmas szivüek, balsors üldözése elől magányba menekülő lelkek, és végre rajongó áhitatos keblek. Azután volt egy másik categoria, azoké, kik vártak rá sokáig, hogy valaki férjhez viszi őket, de miután kimaradtak az időből s átlátták, hogy hiába várnak, senki sem jön értük, megnyugodtak a sors végzésében, hogy nem teremtett a számukra párt. Ezeknél a szépség csak ráviteles fogalom volt, többnyire túl voltak a veszedelmes koron. Azután voltak özvegy-apáczák; de ezek csak mint szolgálattevők alkalmaztattak, s ha nem jól viselték magukat, elbocsáttattak. – De a mi a legnagyobb számot képezte, ez volt a férjhez menendő szüzek osztálya; ezek azután mind szépek is voltak és fiatalok.

A helyzet megértése végett meg kell ismerkednünk a raguzai patriciatusnak arról a bevett szokásáról, hogy ott a férfiak csak hajlott korukban házasodtak. Igen helyesen. A míg fiatal az ember, könnyelmű az ember. Hajlandó a csapodárságra. Bármilyen szerelmes volt is, mikor a mátkája után járt, időjártával kiszeret belőle. De a komoly, megérett férfiu, a ki úgy az ötven és hatvan esztendő között szakít le egy fiatal rózsát, hogy azt keblére tűzze, ugyancsak megőrzi a hitvesi hűségét és nem szeleburdiskodik többé. Egyéb indok is van. A raguzai patricius ifjunak levente éveiben más hivatása van, mint a feleség rokkájának a surrogását hallgatni. Egy pár esztendeig a szentföldön kell neki időzni. A dicső Ptolomais az a város, a hol a fiatalság a világ bölcseségét legjobban megtanulja. Később az apja gályáján be kell utaznia a fahéjtermő afrikai partokat és beletanulni a hasznothajtó kereskedésbe a pontusi phœniciai népeknél. Oda feleséget nem hordhat magával. Otthon hagyni pedig veszedelem. Azért nem hal meg éhen az úrfi. Hiszen ha neki nincs felesége, van másnak. De meg ha komolyan megfontoljuk a dolgot, hát az ilyen sima képű ifjoncz, a kinek még bozontokban lepi el az üstöke a halántékait, azzal a kifejletlen karcsú termettel, azzal a vigyorgó gömbölyű pofával, a mit még egy becsületes ráncz sem ékesít, nem is lehet egy helyes itéletű kisasszonynak az eszményképe; hanem ha a férfi egyszer már tökéletesen megérett, a homloka szépen felvonult a feje tetejére, a hajfürtei megnyerték a gyönyörű ezüst szint, s szép kecskeszakálla az övéig lelógg, s egész ábrázatját rendbehozták a díszes redők, a mikben jellemének kifejezését megtalálni: az ilyen férfiu azután méltó a törvényes szerelemre. Van tekintélye, rangja, saját palotája, saját kápolnája, saját védszentjével és saját diaconusával; kertje, lova, gyaloghintója; otthon a háznál ezüstje és porczellánja, a pénztára kulcsát az övére akasztva viseli, nem kéri a pénzt az apjától, vagy váltóra a sadduceustól: a maga ura, tehát méltán a feleségének is ura; az ily úrnál aztán az ifju asszony mindent megtalál, a mi szivet gyönyörködtet, ellenben nem talál se ipát, se napát, se ángyot, se sógorasszonyt, se osztozatlan testvéreket; az az ilyen aztán az igazi vőlegénynek való férfiu.

Azért becsülöm az eszét a raguzai senátusnak, hogy ezt ilyen okosan rendezte.

De hogyan rendezte hát?

Ennek a titoknak a megoldását rejti a brantavölgyi zárda.

Az előkelő családok leányai egész tizenkét éves korukig otthon neveltettek, s igen természetesen társaságba nem kerültek. Irni, olvasni nem kellett nekik tudni. Ez volt a legjobb methodus: megakadályozni a világi csáb incselkedéseit. Mert ellenben Raguza tele volt poétákkal, a kik egyébbel sem töltötték az időt, mint szerelmes versek firkálásával. Ezért is hivatott ez időben Raguza a «szláv Athenænek». Azonban enyhítő körülményül legyen felemlítve, hogy a dalmata költők verseiket latin nyelven irták; úgy, hogy azok csak férfiak gyönyörködtetésére szolgáltak. Ezt a nyelvet pedig csak irástudóknak lehetett elsajátítani, mert nem használtatott a közbeszédben, csupán a tanácskozásban, az igazságszolgáltatásban s az idegenekkel való közlekedésben. (Hiszen mi magyarok is voltunk egyszer ilyen athenæiek.)

Mikor aztán kezdett a kis leány abba a korba lépni, a mikor szeret az ablakon kikukucskálni, akkor érte jött egy tisztes matrona, fehérfekete skapuláréval a fején, a kék palásttal a vállán, melyre ezüst csillagok és arany lángok voltak himezve, az átvette a szülőktől a reményteljes csemetét s maga mellé ültetve a gyaloghintóba, elvitte a három tüzes szentek zárdájába. Ott aztán addig maradt a kis leány, a míg évek jártával támadt a számára (néha már ki is volt szemelve) egy ilyen fentebb leirt szeretetre méltó, hozzá illő vőlegény, a kinek a kecskeszakálla már ezüstbe játszik, a ki a szülők tetszését megnyerte; s miután az érdekelt felek a hozomány és móring, s más ily lényeges tárgyak felett szépen megegyeztek, akkor a kék köpönyeges matrona ismét visszahozta a gondjára bizott kisasszonyt, a ki a kolostorból azután egyenesen az oltár elé lépegetett kiválasztott vőlegénye karján (azaz, hogy csak az ujjainak a hegyét érintve kezével).

De hátha a fiatal leánynak nem tetszett ez a szeretetre méltó ábrázat, a melyet az idők már úgy telerajzoltak zónákkal és meridianusokkal, mint valamely földglóbust? Hátha inkább szeretett volna egy olyan kiállhatatlan deli sihederrel, (a ki még lépni sem tud, hanem ugrál), az áldásosztó pap elé járulni? Hátha már álmodott is valaha ilyenről?

No hát épen az volt a három tüzes szentek kolostorának a legfőbb dicsősége, hogy még az álmokat is meg tudta őrizni.

Az álmokat! A fiatal leányok álmait! Hisz az túl megy az emberi hatalmon. Túl is ment. Azért volt az ő hirük olyan nagy!

De nem csak a raguzai patriciusok küldték ide a serdülő leánykáikat a biztos zárdába, hanem a szomszéd tartományokban lakó knézek is. Azoknak megint egészen más okaik voltak erre az elővigyázatra. A knéz valami olyan fejedelemforma volt: «kis király», a hogy a magyarok mondják. Várban lakott, fegyveres csoportot tartott, háborut viselt, majd az egyik, majd a másik szomszédjával. Aztán megesett, hogy egy harmadik szomszéd az alatt rajta ütött a várkastélyán, s a mit elvihetett, elrabolta. Ha szép leányt talált, azt bizonyosan ott nem hagyta. Sőt legtöbbször épen a szép leány volt az ok a háboru viselésre. Tirimir knéznek volt egy szép leánya, Dragomir knéznek meg egy levente fia. De a kettőt elválasztotta a vérbosszu. Ez volt a «törvény» arra befelé a hegyek között. Itt csak úgy lehetett a leányt feleségül venni, ha az apját, vagy egy pár bátyját agyonütötték. Ebből azután megint ujabb vérbosszu füződött s ez szállt hagyományul ivadékról-ivadékra.

Sokszor meg a tengeri rablók rohanták meg a vidéket s a védtelenül mulatozó leánykákat ölre kapták, elrabolták; elvitték a marokkói császár háremébe.

Még ezek ellen is a legbiztosabb menedék volt tehát a legféltettebb kincs, az ifju szüzek számára a brantavölgyi kolostor; mert ha még akadt volna is oly vakmerő, akár kéjencz akár martalócz, a ki erőhatalommal támadta volna meg a magányos zárdát, azt először is a három tüzes szentek mindenféle pokoltályoggal verték volna meg; de sokkal inkább a nyakába zudították volna a bátorszivű apáczák azt a gát közé szorított tavat s egész seregestől leseperték volna a tengerbe, a hogy ezt egyszer meg is izente az ott kóborló Hayreddinnak, a kalózkirálynak, az apácza-fejedelemasszony, a büszke Lubomira.

A brantavölgyi zárdában nem tűrtek meg semmiféle hímnemű állatot, legyen bár annak a neve férfi, kakas, vagy kandúr. Még a galambokat sem engedték megtelepedni a padláson. Hiszen két csókolódó galamb épen a legjobb jelképe a szerelemnek. Itt nem szabad senkinek és semminek szeretni! Ha csalogány jött a kert bokrai közé, elfogták lépvesszővel; kitekerték a nyakát. Ez is a szerelem énekese.

Az egyetlen férfi, a kinek hetenkint egyszer meg kellett jelenni a zárdában, volt a gyóntató atya, Onufriósz, archimandrita. Ez már özvegy férfiu volt. Nemnélküli ember. Hajdan a nápolyi hölgyvilágnak legkegyeltebb gyóntató atyja; de irigyei addig áskálódtak ellene, míg át lett rendelve az Illyricumba. Még akkor is szép alak volt, igazi patriarchai eszménykép; vállát verő haja, övéig érő szakálla fehér mint a selyemvirág szöszsze; de orczái pirosak, redőktől össze nem barázdálva; két szemében most is világítnak a varázstevő lángok, a mik annyi háborgó kebelnek megnyugtatást szereztek; duzzadó ajkain, sima nagy homlokán olvasni lehet a büszke öntudatot, a nagyravágyást. Ezzel az alakkal valami más is lehetne az ember, mint a brantavölgyi apáczák gyóntatója.

*

«Disputa.»

Kritikus. Most megfogtuk szerző uramat! Ha Onufriusz Nápolyban volt elébb gyontató, akkor a római egyház alattvalója volt; az is mondatott fentebb, hogy a raguzai fiataloknak egy pár évet a szentföldön kellett tölteni, ebből megint az következik, hogy a brantavölgyi kolostor is, a hová azalatt a menyasszonyaikat elrejték, szintén Róma fenhatósága alatt állt, a papi cœlibatus pedig már akkor, 1059 és 1063 között, be lett hozva VII-ik Gergely pápa által; miképen lehetett tehát az ön Onufriusza a keresztesháboru ideje alatt özvegy ember?

Szerző. Ha csak menekülni akarnék a vád elől, kétfelé is kibujhatnék egy mellékajtón; azt is mondhatnám, hogy az én történetem épen 1059–63 között esik, vagy utasíthatnám a kérdezőt I. Ferdinánd reformatio-czikkeire, a miket a tridenti zsinatnak benyújtott, előadva, hogy meg van ugyan hozva a cœlibatusról szóló törvény, de azt az ő országaiban, úgyszólván, senki sem tartja meg; hanem hát én be akarom bizonyítani, hogy igaz történetet irok, s semmi rendkívüli expedienseket nem használok fel; csupán arra hivatkozom, hogy a nem schismaticus keleti hívek főpapjainak a római pápák megengedték az egyszeri házasodást, s «a mellett» a gyóntatás és egyéb szentségek feladása is meg lett nekik engedve. Történetem egész legalis, realis és morális alapon van fölépítve.

Kritikus. Ezt jó lesz el nem felejteni.

*

Hogy a kolostor homlokfalának egy ablaka sem volt, annak az okát könnyű kitalálni az előtte elterülő tó és mohafürdőben, mely éjjel-nappal látogatva volt.

A keskeny gyaloghidat az épület mellvédőjéről a látogató archimandritán kívül csak a női jövevények előtt bocsátották alá. Ezen keresztül lehetett bejutni az egyetlen bejárathoz, mely olyan alacsony volt, hogy Onufriosznak mindig meg kellett hajtania a fejét, mikor belépett rajta. Ez ajtó egy szűk sötét folyosóra nyilt, mely a tömör bástyafalon keresztül a nagy épület belsejébe vezetett. Az épület zárt négyszöget képezett, a hátulsó osztályában egyetlen tömzsi toronynyal, melynek kékre zománczolt teteje a tó felől jövőkre nézve láthatatlan volt; ellenben a völgy tulsó oldaláról nézve annál ékesebben tünhetett fel.

Csakhogy a kik a völgy tulsó oldalán laktak, azok onnan ebbe a világba soha sem jöttek elő. Ott lenn a mély völgykatlanban volt a kolostor majorsága, mely az odafenn lakókat tápszerekkel ellátta.

Abba a völgybe még a nap is csak delelőre pillantott be; világi emberszem soha; csak a kolostorlakóknak volt oda kilátásuk.

Odafenn a kolostorban konyha sem volt. Meleg étellel itt nem éltek. Az esztendő háromszázhatvanöt napja közül kétszázharminczkettő volt a bőjti nap, s a közül nyolcz olyan, a mikor még vizet sem volt szabad lenyelni. Volt válogatás is a bőjtökben, a tojásnak, a vajnak, az olajnak és a vízben főtt zöldségnek a napja; a halevő nap már az enyhébb bőjtök közé tartozott, a húsevésre felszabadított napok száma azonban még a fogadalmak és gyászesetek által is meg lett rövidítve.

Hanem ez csak a fogadást tett apáczákra nézve volt rendszabály, s a fogadást csak a negyvenéven túl volt szabad letenni. Nem kötelezte ez a szigorú életmód a fiatal növendékeket, és magát a fejedelemasszonyt. Lubomira még nem volt több huszonnégy évesnél. A raguzai érsek rendeletéből lett ideküldve e kolostor felügyeletére már tizennyolcz éves korában.

Valódi Minerva arcz volt, egész hozzá illő termettel, csak a lovassisak a fején, a pikkelypánczél a keblén, a medvefej a paizsán hiányzott neki hozzá, hogy Pallas élő szobra legyen. Az a hideg láng a szemében, a mi Arachnét pókká változtatta. A puszta ránézéssel uralkodott az alattvalóin. Áhitatossága példát adott valamennyinek.

Reggel hét órakor hangzott naponkint az első harangszó az ájtatosságra, a mire az apáczák czelláikba összegyülekeztek a templomba. Lubomira mindig legelső volt az oltár előtt. Azután következett a véghetetlen zsolozsmaéneklés, imádkozás, térden járás a szentek koporsói körül, a miben a fiatal leánykáknak is mind részt kellett venni. Ez így tartott a déli harangszóig. Akkor következett az ebéd. Az étterembe egyenesen a templomból mentek le egy csigalépcsőn, az épen ott volt a templom alatt. Elébb a fiatal leánykák ebédeltek meg, a drága csemeték, a kiket a szülőik menyegzővárásig küldtek ide, azoknak nem kellett itt elnyomorítani a testüket. Az apáczák hordták nekik körül az ételt. A mi azoktól megmaradt, abból nekik még izlelniök sem volt szabad, azt kiadták a tó mellett ácsorgó zarándokoknak. Ők maguk hozzá ültek a maguk sovány bőjti ételeikhez. De azalatt is egyre folyt az imádkozás. Se száraz hal, se retek, se olajos hal nem kerülhetett elő, hogy az asztaláldás meg ne előzte volna, s az étkezés alatt egy testvér felolvasást tartott a szentek életéből. A mi azután még ezektől is megmaradt, tányérhulladék, kenyérhéj, ízék, morzsa, mócsing, az össze lett seperve, s azt leadták még egy emelettel alább a «vezeklőknek».

A templom a kupolája ablakaiból kapta a világosságot, az alatta levő refectórium a keletnek fekvő mély gömbölyű ablakokból, a miből sokat elvettek a boltozatot tartó tömör oszlopok, a miket az étkezésnél négy-négy testvér szokott körül ülni, a harmadik (lefelé számított) emeletbe már csak egy szűk folyosó csúcsos részein át szivárgott a derü; ez már magába a sziklába volt vágva. Itt voltak azok a szűk czellák, a mikbe azokat az apáczákat zárták el, a kik valami vétket követtek el.

De micsoda vétket?

De meddig kellett nekik ott maradni?

Volt olyan közöttük, a ki már hat év óta ki nem jött egy olyan szűk oduból; nem tudta már, mikor van tél, mikor van nyár? A szikla egyformán hideg.

A többiek úgy hívták, hogy «Soror Kozima».

A fiatal leánykák csak suttogva emlegették egymás között. A felügyelőnőik azt mondták nekik, hogy Soror Kozima az ördögtől van megszállva.

Annyit emlegetik azt az ördögöt, hogy az ember utoljára kiváncsivá lesz rá, hogy vajon milyen lehet ő?

A brantavölgyi kolostor falai ugyan tele vannak festve az alakjával, a hogy a keleti egyház templomai szoktak lenni. Hanem a különböző formáiból az tünik ki, hogy még a pokolban is változandó a divat. A két századdal elébb festett képeken, a mik a folyosókat, a tornáczokat, a kapuíveket ékesítik, nagyon ocsmány alakja látszik az ördögnek, fekete szőrös, szarvas, bivalylábú szörnyeteg, hosszú, kilóggó vörös nyelvvel, a ki vasvillára szúrva viszi a bűnösöket a pokol tüzére. Ez a neme a festészetnek akkor keletkezett, mikor az ikonomachia megszünte után, a Kopronimos Konstantin által levakart templomfalakra ismét elkezdtek az elpusztított remek egyházi képek helyére ujakat festeni. A művészek után a mázolók.

Később aztán az Illyricumban is újból lábrakapott olasz izlés becsületesebb kinézésű ördögöket honosított meg az ájtatosságnak szentelt falakon; de még azok is magukon hordták pokolbeli ismertető jeleiket, a gonosz kifejezésű ábrázatot, a hegyes Mefisztó szakállal, a denevérszárnyat, a sántító lólábat, s rendszerint ellentétbe hozatván égi ellenfeleikkel, a lángpallosú arkangyalokkal, rögtön elárulták, hogy minő elveket képviselnek.

Hanem hogy az ördög a maga valódi alakjában bemutattassék, ez az érdem az új apáczafejedelemnőt illeti meg.

Ő volt az, a ki az apáczákkal, kik minden művészetben jártasok voltak, az ördögöt nyalka deli ifju legény képében festette le a zárda falára, a ki nem tüzes vasvillával, hanem drága ékszerekkel csábítja az ártatlan szüzeket magához, gitározik és virginál; térdepel és esküszik; paradicsomot épít és rózsákon jár, hanem aztán ha egyszer megkaphatta a kezedet, szegény ártatlan szűz, ha átölelhetett, akkor egyszerre elveti az álarczát, a szarvai előtörnek, a szája tűzlángot okád, s áldozata előtt lólábával berugja a pokol ajtaját. – Ilyen az ördög! – Ellenben ott van másfelől a mentőangyal, tisztes meglett korú férfiu képében. Szép szürke üstökkel, tekintélyes kecskeszakállal, bársony talár a vállán, nyuszt-prémmel, tollas barét a fején, akár egy raguzai szenátor. Más formának nem is lehet képzelni a védangyalt emberi alakban. Nem jár az mezítláb, mert annak szép spanyol maroquin saruja van. Ez megszabadítja a pokol torkából a kétségbeesett áldozatot az ördög keze közül s aztán bevezeti kezén fogva az igazi paradicsomba.