A Mirákulum.

A warángok eltünése után ismét emberhangtalan csend lett a völgyben, a sziklák megszüntek dübörögni, a tenger zúgása elalvódott, a habok elsimultak, egy szellő nem fodrozta a végtelen víztükröt. Olyan általános csend volt az, a miben a magányos ember azt hiszi, hogy maga is meg van halva.

S a cadmæi sziklákat őrző szerzetes ilyen magányos ember. A warángokat kivéve emberi teremtés nem jön az odujához. Állat is ritkán. A tengeri sasok fenn a sziklaodukban fészkelnek, ide le nem szállnak; más madár itt nem jár; a szomszéd sziklában tanyázó dabózák csak éjszaka járnak ki a partra, azok elől el szokta a kunyhóját torlaszolni gerendákkal, mert ezek az eleven szenteket is szeretik. Csak néha vetődik oda a forrásvízhez egy-egy patkány, az mulattatja a remetét; talán már ismerik is egymást, a kis fenevad nem fél a mozdulatlan embertől, leül előtte fonni, a füleit törülgeti a két első lábával, körben forog, kergetve a saját farkát, aztán oda megy hozzá, megszaglászsza a faczipőit, összeköszörüli a hegyes fogait és czinczogva fut odább.

Talán ez az izenethordó patkány?

Ez a remete itt a Frater Aktæon, a Soror Kecharizmenének a kedvese, mátkája, – talán férje?

Mi volt ennek a két embernek a története?

Az ifju a leghatalmasabb raguzai patriciusnak a fia; a hölgy egy dalmata zsupán leánya. A huszonhat patricius családnak egyike, a Boboliaké, a kikre a köztársaság rektori hivatala sorba jár; a zsupán pedig a bosnyák király legkevélyebb és legzabolázatlanabb vazallja. A két család között ivadékról-ivadékra szálló vérboszu áll fönn. Ez a dalmatáknál bevett szokás, a mit meg nem szüntet semmi civilisatio. Aztán a zsupán hatalmasabb embernek tartja magát a királynál, a raguzai rektor pedig a velenczei dogénál. A zsupán birtokosa rengeteg nagy erdőknek, azokban juh és sertés nyájaknak, gulyáknak; ő a tulajdonosa a hirhedett mosszori aranybányának, melyet rabszolgákkal míveltet, a raguzai rektor pedig ura a tengereknek, vannak márvány palotái Raguzában és a tengeri szigeteken pompás kertjei, s a gályáin még több rabszolga izzad, mint a zsupán bányáiban. A zsupán előtt a raguzai rektor csak kalmár, a rektor előtt a zsupán csak pásztor. És mindezek felett a raguzai patricius igen buzgó római katholikus; a zsupán pedig istentelen patarénus.

Mind a kettő adósa egymásnak a gyűlölet minden fajtájával.

S ezeknek a magzatjaik beleszeretnek egymásba.

Hogy történhetett ez meg?

Úgy, hogy egyszer (dehogy egyszer, tizenegyszer) a római pápa kiadta a fulminatoriumot a magyar királynak, hogy adja ki a parancsolatot a maga vazalljának a bosnyák királynak, hogy az kényszerítse a maga zsupánjait, hogy a minden Istent és papot megtagadó patarenus vallás követésével hagyjanak fel s az eretnekséget szüntessék meg.

Mert akkor száznegyvenkilenczféle keresztyén felekezet volt Dalmatiában, s annak mindeniknek volt külön temploma. Ötven ilyen templom volt csak Raguza falain kívül, belül csak az egy idvezítő hit templomai és hivei voltak megtűrve.

De valamennyi között legrosszabbak voltak a patarenusok, mert azoknak semmiféle templom se kellett, se pap; annálfogva semmi sakramentum. Még az imádságot is kárhoztatták, azt állítva, hogy az imádság megsérti az Istent. Ezek az életkorukat nem is a születésüktől, hanem kilencz hónappal előbbről számították.

Ezeket tehát vagy szentelt vízzel, vagy tűzzel el kellett téríteni a pokol útjáról.

A sok parancsolatnak utoljára még is lett foganatja. A magyar király kiküldte a rámai herczeget hadsereggel, hogy mondja meg a bosnyák királynak, hogy térítse meg a patarénusait; akkor a bosnyák király, látva, hogy ez már nem tréfa, ostrom alá fogta a hitetlen zsupánjait sziklaváraikban, azok aztán, mikor nem győzték tovább az éhezést, megadták magukat s engedelmességre tértek. Az volt pedig nekik parancsolva, hogy mind valamennyien családostul menjenek le Raguzába s ott vegyék fel a keresztséget, és hallgassanak misét.

Így került a hatalmas zsupán egy napon Raguzába, feleségestől, fiastul, leányostul.

Már maga az a szokatlan nagy ünnepély, a tömeges keresztelés, eléggé nevezetes látvány volt Raguzában, a minek magasztosságát emelte az a körülmény, hogy azon időben a keresztelésnél az egész embert belemártották a vízmedenczébe, de még érdekesebbé tette a szertartást az, hogy Raguza városának se utczáján, se piaczán, se templomában ifju hajadont soha sem lehetett látni. Leánynak kilépni a szülői házból és megmutatni magát idegen szemek előtt, épen olyan botránynak tartották, mintha mai nap festő-modellnak állana ki egy jó nevelésű szűz.

Az utczán csak a szolgaleány járhatott, az előkelők zár és függöny alatt voltak egész a férjhezmenetelükig. Vőlegénynek a menyasszonyáról annyit sem volt szabad tudni, hogy szőke-e vagy barna? még az esküvőnél is fátyol takarta a mátkát tetőtől talpig, s csak otthon a férj fedezte fel a titkot a saját házánál, hogy kit vett feleségül?

A Zsupán leánya megcsodálni való szép volt.

Minden megkeresztelendő neophitának egy keresztapát kellett választani, a kinek a nevét maga egy urnából húzta ki.

Hát vak sors-e az, mely a Boboli nevet adta a szép pataréna kezébe?

Ettől a pillanattól kezdve aztán halálosan megszerették egymást.

Pedig ez nem lett volna szabad. Mert először az apáik halálosan gyűlölték egymást, s a szülői consensust ekként nem remélhették; másodszor vérboszu volt a két család között, mely arra kötelezte őket, hogy egymásnak a családjába a halált vigyék be, ne az életet; harmadszor az ifjunak apai fogadalom következtében (épúgy mint II. Endre királynak) kötelessége leendett a keresztes vitézek közé állani és elmenni Palestinába, ott magát sánta-bénává veretni; a leány ellenben már el volt jegyezve egy feketehegyi knézzel, a ki a jegykendőt is elküldte a számára; és negyedszer: a mi legfőbb impedimentum, az ifju Boboli keresztapja lett a Zsupán leányának, s hogy a keresztapa feleségül vegye a keresztleányát, ez a legégbekiáltóbb patarénusság!

De azért mégis megtették.

Egy napon a fiatal Boboli összeszedte a czimboráit, a fegyvereseit, lesbe állt a völgyben, a melyen keresztül kellett a veliki Knéznek a nászmenetével átvonulni, azt megtámadta, egynehány czernagorczának beverték a fejét, a vőlegénynek eltörték a lábát, az megsántult, a menyasszonyt pedig nyergébe kapta a fiatal lovag s elvágtatott vele a legközelebb útban talált zárdáig; volt ott elég, ott minden törvényes czeremonia nélkül összeeskette magát a leánynyal, s azzal menekült vele egy sziklapart szakadékai között rejtve tartott kalózhajóra, s aztán neki a tengernek!

Az volt a szándéka, hogy átvitorlázik Velenczébe s ott beáll az ellenséges köztársaság szolgálatába.

Ámde a boszuálló nemezis hamar utolérte, mert az apja, megtudva e hallatlan gonosztettét a fiának, rögtön utána indítá a legnagyobb vitorlás brigantinéját, a fiatal párt utolérték a tengeren, visszahozták; a házasságukat természetesen semmisnek nyilváníták, a leányt beadták a három tüzes szentek kolostorába, a míg az ördögöt ki nem űzik belőle, ott marad; az ifju lovagot pedig a bazilita barátok közé dugták. Ezek pedig oda parancsolták őt a cadmæi sziklák öblébe, a remete-oduban tölteni a vezeklés éveit. Ez a völgy egy természet alkotta börtön, a melyből nincs kijárás se szárazon, se tengeren. Kivéve a warángok útjain. De hát ki tudja azokat követni.

Ez volt a két fiatal szerelmes története.

Most aztán csak a patkánytól izenhetnek egymásnak szerelmi epedéseket.

Frater Aktæon a kőkereszt mohlepte talapján ülve bámult a messzeségbe. A sima tenger összefolyt a sima éggel, úgy, hogy a láthatár egészen eltünt, egy vitorla nem látszott se távol, se közel, még a sirályok sem repkedtek a víz felett. Egyike volt azoknak a csodálatos pillanatoknak, a mikor az örökké éber tenger alszik.

A forrás magaslatáról végig lehetett látni szemközt a sík tenger elszórt apróbb szigetein, s két oldalt, délnek és északnak a partvidéken a gravosai kikötőig és Raguza bástyaövezte toronyhalmazáig.

Még akkor városok álltak ott, az erdőkből kimagasló tetőkkel, a hol most már se ház, se erdő: az olajgazdag Ortopula, a karcsu tornyú Argyruntum, a nyomtalanul eltünt Blandona, a mit a régészek hiába keresnek, Delminion, a mi Dalmatiának a nevét adta s a liburnok Arauzája, még akkor megannyi büszke nép tanyája; maguk a szigetek megrakva kéjlakokkal; némelyik olyan kicsiny, hogy csak egy pásztorkunyhó fér el rajta; de az is tele virágos fákkal, a még kisebbeken már csak zuzmó zöldül, s aztán egy csoport apró szikla, elszórva szerteszélylyel, a minek a háta egészen kopár. S a szélcsendes tenger tükrében minden város, palota, kunyhó, kopár szirt kettős alakban tünik elő, beburkolva kékes átlátszó páraködbe.

A szerzetes végig bámult a hallgató nagy világon. Azután felvett egy kavicsot a kezébe s azt nézte merően.

S a széles nagy világ, és a között a kavics között volt valami eszmeközösség.

Frater Aktæonnak eszébe jutott Plinius mondája, hogy van a dalmát partok sziklái közt egy mély barlang, a melybe ha egy kavicsot belehajítanak, olyan forgószél támad elő a mélyéből, a legnagyobb szélcsend idején is, mely a viharral egyenlő. E barlang neve Senta. Így irja Plinius. S a tiszteletreméltó tudós Hermolaus Barbarus, aquilejai patriarcha bizonyítja, hogy ez a barlang csakugyan létezik, Dioklea mellett van. Satának nevezik. Frater Aktæon jobban tudja mind a kettőnél, hogy hol van ez a barlang. Azon gondolkozik, hogy bele hajítsa-e azt a kavicsot?

Az égboltozat színe mind jobban összekeveredik a tengerével, a szigetek, a scogliok elvesztik a szineiket, s egyforma kék árnyképek gyanánt szakgatják meg az átlátszó homályt, a nap maga mint egy sugártalan tányér tünik fel az égen.

Egyszerre egy óriási nagy hajó jelenik meg a víztükör felett; olyan rémséges nagy tömeg, a minőt tenger nem hordott soha. Talán csak a rémképe egy hajónak. De kivehetők minden árboczai, mind a három; a vitorlák duzzadtak, maga a rafálvitorla hegyesen kinyuló rudján, domboruan feszül előre. A hajó északtól délfelé siet.

Nehány pillanat mulva egy másik hajó tünik fel, az elsőnek az árnyképe, épen annak a hegyében, de fenekével fölfelé s az árboczaival lefelé fordulva, úgy hogy a két hajóárbocz hegyei egymást érintik. Mind a ketten egyesülten tartanak délfelé.

S a hol a két fantomnak az árboczai találkoznak, abba a vonalba esik a nap sugártalan gömbje.

Mikor a kettős hajóárnyék eléri a napot, egyszerre mind a kettőnek a fenekén, alul és fölül még egy napkisértet támad, három sápatag, beteg nap az égen.

Ezt a mirákulumot az egész dalmata parton és a görög tengermelléken mindenütt látták és bámulták és az égi jelenségből nagy schismaticus szakadást, ellenpápák támadását jósolták a csillagtudósok. Frater Aktæon elrejté a kavicsot a csuklyája fenekére.

«Disputa.»

Kritikus. Az astrologusokat hagyom uralkodni a maguk csillagai között; a kettős és hármas napokat sem kifogásolom, ámbár megvallom, hogy szeretném én már egyszer egy ilyen kettős napnak legalább a photographiáját látni. Hanem egy dologról szeretném magamat felvilágosíttatni. Vajjon volt valami elfogadható oka ennek a Frater Aktæonnak, hogy az egyik fejezetben Canavelli Zenonak neveztesse magát, a másikban pedig a Boboli patricius család ivadékának iratkozzék be? vagy épen csak hogy valami emberi dolog történt a szerzővel: «lapsus memoriæ», elfelejtette egyik hétről a másikra, hogy kinek hivták a regénye hősét?

Szerző. Ennek igen egyszerű magyarázata van. Zeno egyike volt Raguza híres versiróinak, s az irói neve, a min kortársai ismerték, volt Canavelli; verseket is tudnék tőle idézni, ha a latinosságommal akarnék pompázni. Hogy a költők családi neveiket nem használták, ennek az okát fel lehet találni az aristocraticus előitéletekben, s a minden korszak versiróinak exlex állásában. Hasonló példákat minden nemzetnél találunk. Az angoloknál Boz, a francziáknál George Sand, a németeknél Anastasius Grün, a magyaroknál Szigligeti. Így volt Boboli egyúttal Canavelli is, ezentúl azonban megmarad Frater Aktæonnak.

Kritikus. Tudtam, hogy még neki fog feljebb állni! Már most tehát azt kérdezem, hogy miféle subát, vagy micsodát tetszett ráadni a római pápára, a mire a kakasok és oroszlánok voltak kihimezve. Pápát már csakugyan láttam, még pedig Pio Nonot, mikor 1848-ban osztotta az áldást husvét napján a szent Péter temploma előtt teljes ornátusában. De ilyen czifra szürt nem láttam ő szentségén.

Szerző. Tetszett volna csak hétszáz esztendővel hamarább odamenni, akkor megláthatta volna. Az egyházi viseletnek is változó volt a divatja. Abban az időben még a hármas tiarát sem viselte a pápa. Ellenben azt a szép palástot, mely a waráng Dávid királynak annyira imponált, meg lehet találni Spallart minden népek és korszakok jelmezeinek gyűjteményében; jelképezvén az oroszlán a legfőbb erőt és hatalmat, a kakas pedig szent Péter ébresztőjét, míg ellenben a többi főpapok épen olyan koczkákra osztott palástokon a galamb és bárány himzett alakjait viselték: a szelidség és engedelmesség jelvényeit. Most már mind a kettő kiment a divatból. Hogy miért? azt fürkészszék a historikusok.

Kritikus. No ez hát jó volt a főpapoknak, de ugyan mire lehetett jó a jámbor warángoknak az a rézöv, a mibe őket szerző kegyelmesen felöltözteti? (mint czigány a fiát egy nyakravalóval.) Hiszen ez a rézöv, meg az a körül lecsüggő pityke, sodrony, láncz, fibula, mikor hideg volt, még hidegebbet tartott, ha pedig forró nap sütött, mint a téglázóvas, olyan jól eshetett az ember meztelen bőrének.

Szerző. Ennek a rézövnek pedig nagy oka volt arra, hogy a warángok viseljék. Biz az nem pótolná nálunk mai napság a flanel alsó inget, de hát azok másforma vívású emberek voltak. A waráng férfi mindegyik választott magának egy «ját»-ot, a kivel a hadjáratokban elválhatlan volt; a dereglyén egymás mellett eveztek, a csatában egymás mellett harczoltak. A viadal alatt a két ját ezeknél a rézöveknél és a róluk lecsüggő lánczoknál fogva egymáshoz csatolta magát, ha az egyik elesett, a társa nem hagyhatta ott, meg kellett a bajtársát mentenie, holttestét magával vinni a harczmezőről, vagy neki is ott kellett a társával együtt elesni. Ennek a hőslelkű fogadásnak a jelképe és biztosítéka volt az a bronzöv, függő lánczaival együtt.

Kritikus. S létezik valahol a világon ilyen tiszteletreméltó bronzkrinolin, szemmel látható mivoltában?

Szerző. Egy teljesen összeállítottat lehet látni a kolozsvári országos museumban.

Kritikus. Fiat piscis! Tehát lássuk, mire tanítanak bennünket még a warángok?