Dávid Király.

Tudniillik, hogy a waráng fejedelem kapta a keresztségben a Dávid nevet s egyuttal a királyi czímet, ha jól tudjuk XXII-ik János pápa alatt. Ennek a Dávid királynak a történetét fogjuk majd leirni, a mi külömben nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy maga az ős igazi palæstinai Dávid király is belevonatik a condolentiába.

Épen a nagy archipelagusi kalózjáratról tértek vissza a diadalmas hősök. Egy liburnájuk sem hiányzott, s valamennyi meg volt terhelve zsákmánynyal. Mértföldnyi távolból a Cadmus sziklái táján hangzott a sík hullámtól tovább adott kardaluk, a mire a magas sziklapartok fensíkjáról viszhang gyanánt felelt a rájuk váró asszonyok üdvözlő éneke.

Ezek nem jöttek le a férjeik elé, a hogy a morlák asszonyok szoktak. A waráng nem tartja teherhordozó állatjának az asszonyt, az csak az ő gyönyörűségeinek őre. A waráng asszony nem ismeri a munkát, a férfi dolga őt eltartani, még pedig pompában és kényelemben tartani. A waráng nő himzett öltönyben jár, a férfi meztelenül.

A hogy a dicsőséges ember-alak az alkotó kezéből elékerűlt, felséges meztelenségében, melynek minden tagmozdulata dicsekedés, úgy jár-kel a világban a waráng férfi. Nem kéri kölcsön az állatok gyapját, a növények rostját, a kukaczok selymét, se nem fázik, se nem szégyenkezik. Mindössze egy övet visel a derekán, bronzból, melyről hosszú, ostorforma bőrszironyok függnek alá sűrű czafrang alakban féltérdig, s azok minden alakú bronzkarikákkal, csigákkal, pitykékkel vannak telerakva, mikor fut, úgy cseng rajta ez az öv, mint a czimbalom. És azonkívül még a lábszárai vannak beborítva bőrrel, a mire már a dalmát vidék sajátszerű tövisindás bozótjai tanították meg.

Valamennyi mind egy-egy Herakles: olyan izmokkal, a miknek az anatomok még nevet sem adtak. Mély sebhelyeket, mint diadalemlékeket viselnek; kinek legtöbb van, az a legnagyobb tekintély. Némelyiknek a karjába egész lyuk van furva: ez meg a pestis-tályognak az emléke. Mert a waráng férfi még a fekete halálnak sem engedi át a győzelmet a teste fölött; a mint azt a veszedelmes kelést megkapta, mely a rendes halandót megöli, fog egy fehéren izzó vasat s kiéget vele a testéből akkora darabot, a mekkorán a pestis tanyát ütött. Erre aztán elmegy a kedve a halálnak a további kötekedéstől.

Sűrű hosszú hajukat a fejük tetején kontyba csavarva viselik, ez az egyedüli fejtakarójuk; ez többnyire fekete, csak az előkelő fejedelmi családból valóké rőt, néha egészen oroszlánpej színű.

Arczvonásaikat elzordonítá a viharos élet, az örökös napbanézés; tekintetük kegyetlen voltát jellemzi az a néphit, hogy a warángoknak kettős szemfényük volt, s képesek voltak a puszta ránézéssel, huzamosb ideig, megölni valakit.

Nem is telepedik le az ő útjok járásába semmi más nemzetbeli halandó.

Hanem azért a szerzetesek őket is felkeresik. A mióta szent Bazilius megtérítette a warángokat a keresztyén hitre, egy bazilita testvérnek állandóul ott kell lakni a cadmæi sziklacsoport öblében, a kinek az a küldetése, hogy a hazatérő warángoktól majdan átvegye a kegyes ajándékot, a mit azok a főkolostor számára hoztak. Nem kincs az; hanem azért még is legszükségesebb minden emberre nézve: a só. A dalmata hegyek azt nem adják, s a sófőzést tengervízből még nem találták ki, a sót vagy aranynyal, vagy vérrel kellett megvásárolni. Ebből adtak rendesen dézsmát a warángok a kiküldött barátnak.

Egy barlangodu volt annak a lakása, a honnan az örök tengerre lehetett látni. Egy nagy kőkereszt jelölte a helyet, három egymásra helyezett faragott kőkolonczból idomítva; az alsó kolonczon még olvasható a római irás: «Nymphis dedicatum», a legfelsőn már új betük vannak bevésve: I. N. R. I.

Ezen a helyen valamikor a római uralom alatt valami fanum állt, az alant csergedező forrás nympháinak tiszteletére. Nymphák és templom nincsenek már; hanem a forrást most is tisztelik, mert az adja az egész völgyben az iható édes vizet. Ez is egy ok, a miért a tengerről érkezőknek ide kell sietni. Régóta ölheti már őket a szomj.

Mikor a tengerből kimeredő kopár sziklacsoportok elé érkezik a hajóraj, az evezők megszünnek működni, s azontúl csak a lapátkerekek hajtják a dereglyét, mely fortélyosan kanyarogva kerülgeti a víz alatt ólálkodó szirteket s félti az oldalát a szirteken megtörő hullámcsapástól.

A király liburnája jön legelől. Megismerhető az arany sárkányfejről az orrán; Dávid király maga tartja a kormányrudat, mint illik a vezérhez.

A király a többieknél még fél fejjel magasabb. Az ő testét sem takarja öltöny; csak abban külömbözik a népeitől, hogy az ő szironyos öve aranyboglárokkal van diszítve, s az üstökét aranyabroncs szorítja körül. Arra való, hogy a csatában ráismerjen az ellenség; a hivei úgy is jól ismerik.

Dávid királynak az arcza is kiválik a többiek közül, nem csak hajának és szakállának rőt szine miatt, mint inkább azon jupiteri méltóság által, mely a fejedelmet megkülömbözteti. Ezt nem szeldelik keresztűl-kasul a ránczok; olyan sima és ragyogó az, mint egy bronczszobor. Rendes beszéde halk és szelid; a ki az igazi szavát akarja meghallani, az menjen oda az ütközetbe; a mi ezernyi száj ádáz ordításán, a döngetett paizsok csattogásán, a hajóbordák recsegésén messze túlhangzik: az a Dávid király vezénylő szava; fegyvert sem hord az övén; ha verekedni kell, elveszi az ellenségétől; a puszta ökle elég rá, hogy sisakot koponyástól összetörjön, s a mázsás szikladarab úgy repül a kezéből, mint a parittyakő; szégyenlené fegyverben keresni az oltalmát. S a mellett olyan szelid, hogy otthon a kis fiát a nyakán hagyja lovagolni, s a kutyái úgy vannak szoktatva, hogy elkapkodják az asztaláról az ételt; rájuk nem üt.

Mikor a király liburnája arra a helyére érkezett az öbölnek, a hol a habok elkezdenek fehér tajtékos barázdákat túrni (hajós nyelven: «kecskéznek»), a mi a sekély medret jelzi: a király jelszavára megállítják a géphajtó ökröket, s azzal a hajósok kiugrálnak a vízbe. Még itt hónaljig ér az, de azért lehet dolgozni benne.

A liburnáról lebontják a védő sövényt, azután a két ökröt kihajtják a vízbe; az kiuszik magától a partra, s első, a ki megitatja magát a csergedező patakból. Azután szétbontják a gépeket, s kihordják a partra. Majd a málhákat czepelik ki a vállaikon. Akkor azután neki vetik a vállaikat a liburna párkányának s negyven kemény férfi kiemeli az egész hajót a vízből, úgy hozza ki a vállain a partra. A királynak az a felségi joga, hogy maga a hajóban marad, a míg a hívei azt szárazra szállítják.

Csak azután, hogy minden munka be van fejezve, szabad a hajósoknak a forráshoz rohanni és szomjukat csillapítani. Egy időre az a patak megszünik folyni; a warángok kiiszszák egészen.

A második kötelességük azután odajárulni ahhoz a kőkereszthez és azt megcsókolni. Maga Dávid király adja a példát a híveinek.

A barlanglakó szerzetes előjön sötét odujából, a hol egy koponya és egy nagy irott könyv társaságában szokta tölteni idejét.

A mennyit a fejére húzott csuklya az arczából látni enged, fiatalnak látszik, az állán még csak pelyhedzik a szakáll, s szép csigametszésű ajkai felett engedelmesen simul kétfelé a bajusz. Arcza halavány, de szemeinek tüze meghazudtolja az ascetát.

A szerzetes tud a warángok nyelvén beszélni, azért is lett bizonyosan erre az állomásra rendelve.

Dávid király odajárul eléje s meghajtja előtte a térdét alázatosan, áldását várva.

A szerzetes a koronás főre teszi a kezét s elmondja rá:

«Benedicat tibi Deus.»

Az még csak ott térdel és a fejét rázza. A hosszabbik áldást várja a hosszú út után. A szerzetes azt is megadja neki:

«Benedicat tibi Deus Jehova, Deus Zebaoth, pater filius et spiritus sanctus, Amen.»

Erre aztán fölemelkedik térdéről az óriás, s elmondja hiven, hol járt, mi szörnyű tetteket vitt véghez? hány gályát sülyesztett el a rajta levő népekkel együtt? milyen városokat égetett le porig? hogy mosta meg a kezeit szép hajdanok könyeiben, a kiket az egyik parton elrabolt, s a másikon rabnőül eladott.

Ezeket ő ugyan a Svantevitnek is el szokta mondani, mikor még az volt a warángoknál a főisten, csakhogy dicsekedésképen, s az jutalmat adott érte; mióta azonban a Svantevit, a kisebb bálványokkal, a Khors Somogl és Mokos istenekkel együtt fel lett döntögetve, a szent keresztség fölvétele után, az ilyen hőstettek a meggyónni való bűnök sorába tartoznak, s ezekért vezeklés jár, azután áldozat, végre bűnbocsánat.

A pogány hit bálványa, a tizenkét agyarú Svantevit ember-áldozatot szokott ilyenkor követelni, még pedig nem rabszolgát, hanem maguk a hős fiak közül egyet; az új hit kegyelmesebb, a hódolatot, áldozatot elfogadja olcsóbb tárgyakban is. A király parancsára odahordják a warángok ajándékaikat a szerzetes elé, a nagy kősó koczkákat, tömjént, távol Arábiából, a mivel a templomokat kifüstölik; elefántagyarakat, a mikből a barátok szent szobrokat szoktak faragni; arany-brocátot vég számra oltárterítőnek és selyemszövet-göngyöleget az apácza-fejedelemasszony kantusához, a ki ott uralkodik a brantavölgyi kolostorban.

A szerzetes a kegyes adományokat behordatja a barlangjába, majd onnan ő maga mindent háton felczipel a kolostorba, a mi benn a hegyek között fekszik.

– Hát az én jó Bravallámnak vajjon mit küldhetnék, hogy örülne neki? kérdé Dávid király, megemlékezve róla, hogy van neki egy elválasztott felesége is ott abban a tüzes szentek kolostorában.

– A te elvált feleségednek a neve most Kozima, felelt neki a barát.

– Én pedig Dávid vagyok. És így egészen idegenek lettünk egymásra nézve. Láttad őt egyszer?

– Én nem láttam, hanem a főpapom, a ki gyóntatni jár oda.

– Mit beszélt neki?

– Azt nem tudhatod meg. A gyónás titka szentség.

– Tehát válaszsz tetszésed szerint a kincsek közül, a mik előtted hevernek, mi kellene neki ezekből?

– Nem tudom, van-e ezek között kigyókő?

– Kigyókő? Mi az?

– Mikor a kigyók nagy sokaságban összegyűlnek királynőt választani, egynek maguk közül valamennyien a fejére fujnak mindaddig, a míg a sok méreglehelletből egy fényes kő támad, mely ott ragyog a kigyókirálynő fején, mint egy diadém.

– S mi ereje van ennek a kigyókőnek, ha ember kezébe jut?

– Az, hogy megvédelmez a kigyók és minden mérges csúszómászók és férgek marása ellen.

– S miért kell az én volt feleségemnek ilyen kigyókő?

– Azért, mert az az odu, a melyben ő lakik, tele van ilyen kigyókkal és maró férgekkel.

Dávid király olyat dobbantott a lábával, hogy megrendült bele a szikla.

– Az én Bravallám a kigyók vermében!

– Nem Bravalla, hanem Kozima.

– S miért zárták őt ebbe az odúba az apáczák?

– Azért, mert még mindig szereti az ő urát, a kitől erővel elválasztották s nem akarja őt megtagadni.

Erre az a kegyetlen erős ember, a kinek mikor tüzes vasat fúrtak a testébe, csak nevetett hozzá, elkezdett sírni. A két szeméből kicsordult a köny. Az igaz, hogy a sírása is rettenetes volt, úgy ordított, mint egy oroszlán.

– Az én szegény kis Bravallám a kigyók vermében. S azzal felemelte az öklét, hogy a legközelebb eső tárgyat lezuzza vele, legyen az élőfa, szikla, vagy ember.

Hanem aztán visszahőkölt. Az a nagy kőkereszt volt előtte.

Lelkébe tért, összeszedte magát.

– Nagyon fáj érte a szivem, hogy az a szegény kis teremtés úgy szenved én miattam, de meg kell nyugodnom benne. Így parancsolja az Isten. És én már hűséget fogadtam az én új Istenemnek, a régieket ledobattam a sziklaörvénybe, onnan fel nem hozatom. A főpap megkeresztelt, bele mártott a vízbe, keresztyén lettem. Hitemet megtartom. Azért kérlek izend meg a főpapodtól, majd ha megint gyóntatni odamegy, az elvált asszonyomnak, engemet ne szeressen többé, mert a Jehova Isten azt parancsolta, hogy egy férfit egy asszonynál többnek nem szabad szeretni.

– Én bizony nem tudom, hogy parancsolta volna ezt valaha, mondá erre a barát.

– Mit mondasz, te barát?

– A mit az irás mond. Tudod, hogy van egy szent könyv, a miben mind azoknak a szenteknek és prófétáknak a története fel van jegyezve, a kiknek a Jehova parancsokat osztott.

– Hol van ilyen könyv?

– Lássad és halljad.

A szerzetes bement a sziklaoduba s kihozta a nagy kapcsos könyvet, melynek pergamen levelein tarkállott a gyönyörű sok irás, czinober, ultramarin és sárarany nem volt kimélve tőle.

Ráfordított egyenesen a Sámuel II-ik könyvére, kikereste annak a III-ik részét.

– Ime vedd szivedbe, a mit e sorok veled közölnek. Dávid királyról, a szentről beszélnek e sorok, a kinek a zsoltárait hangoztatják a templomok, éneklik a szentek, kisérik az orgonák. Ő a királyok legdicsőbbike, Jehova kegyencze a koronás fők között, a kinek a nevét számodra kiválasztották.

– Igen! Maga a római főpap adta nekem ezt a nevet.

– A próféta, az Isten követje, Sámuel, így számlálja elő szent Dávid királynak a nemzetségét: Születének neki Hebronban fiai: az elsőszülött Ammon, Alimoámtól, a második Kileáb, Abigailtól, a harmadik Absolon, Maákától, a negyedik Adonia, Haggistól, az ötödik Sefásia, Abitáltól, a hatodik Ishreám, Eglától, a kik mind egy időben valának Dávid feleségei.

– Ez abban a könyvben van? mormogá a waráng fejedelem.

– Hallgasd meg tovább! Fordítsunk más lapra. Mikor már együtt volt a hat feleség, akkor még visszavette hetediknek Mikhált, a megholt Saul király leányát, kit erőszakkal elválasztottak tőle.

– S neki szabad volt az elválasztottat visszavenni? kérdi hüledezve a király.

– Még nem csak ezt. Következik még Bethsabé, ennek a fia, Salamon lett szent Dávid után a király.

A waráng fejedelem tombolt haragjában.

– Hát az én védszentemnek szabad volt nyolcz feleséget tartani s én tőlem elszakítják kettő közül a szeretőbbiket! Barát! Hátha nem mondtál igazat?

– Lelkem rajta, hogy igaz a szavam.

– De nagy külömbség van ám a szó és a szó között, épen mint a szél és a szél között. Az egyik szél odaviszi a hajómat, a hová én akarom, a másik oda csapja, a hová ő akarja. Ha a macska nyávog, attól a majom sem ijed meg; de ha a mándrutz nyávog, attól az elefántok is a pusztába iramodnak. A mit te beszélsz, az csak olyan kis kölyökpapnak a beszéde, neked csak ilyen kopott csuhád van; egy kereszt, meg egy fésüs kagyló rajta, ki áll meg a te beszédedet hallgatni? De bezzeg az, a ki nekem ezt az arany koronát adta, ott abban a csoda nagy városban, Rómában, az a főpap drága selyem palástot viselt, a mely koczkákra volt felosztva, egyik koczkában egy arany oroszlán, másikban egy ezüst kakas. Az az igazi főpap. Annak a szava áll meg, nem a tied. Az pedig azt mondta nekem, hogy a kereszt Istene követeli, hogy az egyik feleségemet eltaszítsam magamtól. Én térdeltem e dicső főpap előtt s engedelmességet esküdtem neki. A kezemet rátettem egy ilyen könyvre, a milyenből most nekem daráltál.

– No hát majd hozok én neked egyszer egy olyan főpapot, a kinek arany oroszlánok és ezüst kakasok vannak a palástján, majd annak jobban fogsz hinni.

Ezt mondva, összecsapta a nagy könyvet a szerzetes s nyalábra fogva, bement vele a sziklaodujába. A nap delelőn állt, egy kis harangláb nyult fel a barlangból, a barát elkezdett délre harangozni.

Dávid királynak pedig a szivébe volt lőve az a nyil, a mit nem lehet onnan kiszakítani.

– Dologra szakállasok!

A parancsszó szájról-szájra lett adva. Hozzá fogtak zúgolódás nélkül. Az pedig titánoknak való munka volt. A hajókat elszállítani a telelő öbölbe. Hol van az? ott a sziklamagaslaton túl van egy tengerszem. Az a waráng hajóknak a téli kikötője. Ott nem érheti őket a tengerháborgás, a vihar; nem gyújthatja fel az ellenség, nem fúrhatják össze a tengeri csigák.

A ki felnéz erre a kopár haránt sziklafalra, azt mondja, lehetetlenség ez, oda egész hajókat felvinni, a warángok megmutatják, hogy lehet.

A sziklaoldalban látható egy csapinós barázda: olyan, a milyenről azt mondják, hogy az ördög szekerének a vágánya az, a mint a menyasszonyát a pokolba haza kocsikáztatta. Ennek a sziklarepedésein felkúsznak a fiatal legények, fel, száz lábnyi magasba. Akkor onnan felűlről sima fenyőszálakat szánkáztatnak alá. A fenyőszálakat addig róják egymásba, a míg azok egy csuszka pályát képeznek, mely a kikötőig leér. Akkor ezeket a fenyőket a belső oldalaikon megkenik fagygyuval, azután ezekre a sikamlós vágányokra ráteszik a liburnát, köteleket kötnek az orrára, azokba a sziklapárkányon levő férfiak belekapaszkodnak, a többiek, a mennyien hozzá férnek, emelő dorongokkal, segítik a nehéz hajót fölfelé csusztatni. A meredekre felkapaszkodva csak úgy keresgetik a támpontot, a hová lábaikat megvessék, s ez óriási erőfeszítés úgy folyik végig, hogy egy kiáltó szó nem hallik mellette. A ki eltalál bukni, a szikla aljáig meg nem áll; de egy sem esik el. Egymásután mind az ötven liburna felkúszik az ördögbarázdán, onnan tovább viszik őket, embervállon, egész a nagy tengerszemig, a hová aztán lebocsátják, egymáshoz kötözve valamennyit.

Utoljára marad a zsákmány tömege. Azt nyers ökörbőrbe takarva vontatják fel ugyanazon a fenyősiklón. Mikor minden el van takarítva, akkor magukat a fenyőszálakat húzzák fel kötéllel, az utolmaradt csapat meg a háromöles evezőket viszi utánuk.

Az ökrökkel elbántak, azokat levágták, fellakomázták. Csakúgy frissiben, nyersen. Nincsenek elkényeztetve. Minden nagyven warángra jutott két ökör; nem is sok, eleget koplaltak Corcyrától idáig; a maradékért majd eljönnek a dabózák s eltakarítják. Holnap reggelre nyoma sem lesz annak, hogy a warángok itt jártak egész hajóhadastul. Kereshetik őket az ellenük összeröffent génuai, velenczei és zárai hajóhadak. Elnyelte őket a Cadmus sziklája.

És azután bele fog telni egy esztendő, talán kettő is, hogy a waráng népnek még neszét sem hallja a világ; azt hiszik elvesztek, míg egyszer megint előbukkannak valahol s azt mondják, itt vagyunk.