A Warángok Otthona.

«Hazának» nem lehet azt nevezni, mert ezt a fogalmat a warángok nem ismerték. Másfél század óta kóborolnak alá s fel a világban, sehol sem települve meg állandóul, mintha Ahasvér átkát örökölték volna. A skandináv partok épen úgy ismerik a warángok hírnevét, mint a Volga pusztái; a nagy Duna a Vaskapun alul nem volt nekik gát, a hatalmas bolgár nemzet nem tarthatta fel aczélrohamukat, a Bosporus tengerszorosát átlépni nem volt nekik lehetetlenség, Kis-Ázsia akkor is a világ paradicsomkertje volt, elfoglalták; ott sem maradtak meg, tovább űzte őket a harczvágy, nem volt nekik elég a szárazföld, tengerre szálltak, bejárták az afrikai partokat, rémei voltak a szigeteknek, a hiberniai, az itáliai kikötőknek, és seholsem maradtak otthon, seholsem hagytak hátra egy felépített várat, mely emléküket megtartotta volna. Hanem megjelöltek minden országot, a hol egykor otthonuk volt, csatában elesett hőseik sírjaival. Azok a bronzkardok, karpereczek, üveggyöngyök, a mik mázatlan edényekkel együtt a sírleletekből napfényre kerülnek, a világ minden részében ugyanegy kéz munkájára mutatnak. Úgy látszik, mintha lett volna egy nagy nemzet, mely egész Európát lakta egykor. Nem lakta, csak meglakta; végig tanyázott rajta.

Mindenkinek feltünik, hogy ezeknek a talált rézkardoknak a markolatja olyan kicsiny. Egy mai korbeli férfiököl nem szorul bele, egy ujja lemarad róla. Mintha asszonykéz számára lettek volna alkotva.

Mikor aztán három világrész országait ilyen szépen behintették bronzfegyveres halottaikkal, úgy elfogytak, hogy utoljára a sok aczélba öltözött harczos nép beszorította őket ide, ebbe az utolsó otthonukba, a hol azután nehéz volt erőhatalommal legyőzni a hős nép maradványát, de annak is nehéz volt a czivilizált világot nyugtalanítani. Körülöttük csupa hegylakó harczias népek, a fekete chrobátok, a bosnyákok, a czernagorczok, albanok; a partokon hatalmas hadtartó városok, Raguza, Zára, a tengeren Velencze, Genua hajóhadaikkal, melyek tízezreit a keresztes vitézeknek hordták a szentföldre. Hanem azért a warángok mégis tudtak maguknak utat nyitni a világba, s ha behajtották a maguk adóját, mint tisztességes munkás emberek az aratás után, szépen hazamentek az otthonukba s nagyot pihentek.

Ha hazának nem, talán «tanyának» lehet nevezni a warángok tartományát.

Ha kétezer volt a harczos férfi, akkor lehetett az egész népszám, asszonyt, aggot, gyermeket és rabszolgát összeszámítva harminczezer. Több nem is élhetett volna itt meg.

A tenger felől magas meredek sziklafalak zárták el a tanyát, a miken áthágni őrültséggel határos merészség kellett, a bérczszakadékok mélyen bevágtak a hegyek közé, természetes határokat támasztva ellenséges szomszédok között. Ezeken belül terült az őserdő, óriási tölgy és bükkfáival, menedéke a rőt és fekete vadnak, a medvének és hiuznak, s a hogy irják, a vadtuloknak, mely itt a vadászható állatok közé tartozott. Az erdő mint egy hatalmas bunda takarja a hegyek vértjét, egész a válláig; csak ott a hegytetőn szakasztja félbe egy merészen kiemelkedő sziklatorony, mintha feje volna az óriásnak, s azon is bozontos üstök gyanánt borul körül a henye krumpuczfenyő.

A ki e szikla homlokára felhág, az egész waráng tanyát beláthatja róla.

A sötétzöld erdőpalástot észak felé hosszú fensík szakítja meg, melyen egy barátságos ér kanyarog végig, mely a hegyoldalból jő, zuhatagokat képezve alá. Ez ér mentében vannak sorba építve a warángok házai (faépület mind) és azután a többi ház négyszöget képezve sorakozik a homloksorhoz, s az egész körül van véve erős tölgyczölöpzettel. Ez a város. A négyszög közepén látszik valami megkezdett kőépület falazata; cyclopi építmény. Az új vallás Istenének kezdtek el ott templomot felrakni, hatalmas gránitsziklákból, kereszt alakra, jól ügyelve, hogy az oltárhelyet keletnek fordítsák. Itt van a mezei gazdasága a warángoknak, takarmánykazlakban. Gabonát ők nem termesztenek, a magfélét egye meg az állat, mikor hús és szalonna lesz belőle, akkor való az az embernek.

A mint a fensík alább hanyatlik, elzárja azt a sziklafal. Ha mészkő volna, a patak rég keresztül ásta volna magát rajta, így ott reked, s támaszt maga körül egy mohos ingoványt, melynek rőt hangafabokros csincséi között a bozontos üstökű waráng lovak legelésznek, a miket rabszolgák őriznek lóháton. Ezeknek a kunyhói levert czölöpökre vannak elhelyezve a süppedő ingoványban. Itt mocsárláznak kell uralkodni, a kunyhó csak nyavalyásnak való.

Hihetőleg ez a fenső mocsár táplálja a fensik aljában látható smaragdszin tengerszemet, mely a warángok liburnáit rejti, mikor pihenőben vannak.

Kelet felé a waráng nép lakta erdőség összefoly a mossori Knéz tartományának erdejével, melynek sűrűjéből csak azok a kúpalakú dombok fehérlenek elő, miket a bányamívelő rabnép hordott össze századok óta az aranybánya törmelékeiből. Ez most a gazdag Twartimir (a szép Milenka apja) tulajdonában van; kinek fellegvárából a legfelső torony kifehérlik az erdők közül.

Dél felé elválasztja a waráng tanyát ama meredek sziklarepedés, mely a három tüzes szentek kolostorát takarja, de a fal párkányáról láthatni a kolostort, kelet felé nyitott ablakaival, a sziklába vágott katakomba egyetlen nyilásával, rövid tornyával, melyből a harangszót a waráng vadászok füléig elhordja a szél, még talán az apáczák ájtatos karénekének accordjait is, s tán még egyebet is.

Az északi hegyháton túl pedig van a «gerli».

Még a gerli is a warángoké.

Hogy mi ez? Azt nem lehet leirni. Azért nem lehet leirni, mert nem lehet meglátni.

A mint a hegyoldal észak felé fordul, elkezd hirtelen csapinósan haránt hanyatlani, úgy, hogy a vadásznak, ki itt vadat kerget, egyik fától a másikba kapaszkodva lehet csak aláfelé bandukolni, s a vadat nem kapja meg soha. Az őserdő fái mentül alább, annál csenevészebbé törpülnek, egész ellenkezőleg a szokott hegyi erdőséggel; utoljára már csak silány krumpuczfenyő, boróka, kökény takarja a hegyoldalt, mely egyre meredekebb hajlásba hanyatlik, végre csak a nyomorult áfonya csenevész a sikamlós fenyéren s azon alul szédítő mélységbe hajlik alá a sziklameredély; az átelleni hegyoldalak köröskörül meztelen sziklamezőkkel veszik a mélységet körül, melynek feneke soha napvilágtól fel nem vert homályban enyész el. – Ez a «gerli».

A vakmerő, ki idáig lekúszott, ugyancsak könyörög a védszentjéhez, hogy segítse vissza, s hasmánt kapaszkodik ki a veszedelmes örvény torkából.

Ez a gerli itt a «népek sírja».

Itt vannak eltemetve, ki tudja hányan? ki tudja mióta, ki tudja a neveit valamennyinek?

Plinius tizennyolcz nemzetet számlál fel, a kik itt találták fel temetőjüket.

Ide taszították le a hatalmas Antariátokat a gallusok, miután elébb megmérgezték őket borral.

Ide lett leseperve a fél Európát rettegésben tartott Liburnok nemzetmaradványa.

Ide ugratták le az avarok a pogány vinidi népfajt, azután magukat az avarokat, kik ide menekültek, a világ minden szláv, gall és teuton hadai.

Minden népmaradvány, a mely elébb az egész világgal hadat folytatott s aztán ide menekült a természet alkotta erődbe, a sírját is itt találta meg; ott porladnak mind valamennyien, egymást betakarva, földdé válva, halmokat képezve a «gerli» fenekén, a nappali sötétségben – s várják az utánuk jövendőket.

Ez a «gerli» a warángok otthonának a határa.

«Disputa.»

Kritikus. Ez igazán érdekes fölfedezés! Ha a «gerli» fenekén vannak ezerei meg ezerei eltemetve a hajdankor legérdekesebb népeinek, minden fegyverzetükkel, pajzsaikkal, ékszereikkel, még tán bálványaikkal együtt is, akkor vétek a régiségbuvároktól, hogy rögtön ásót, kapát nem ragadnak, és nem sietnek ezen, a historikusokra nézve megbecsülhetetlen ereklyéket napfényre hozni! És a min méltán csodálkozni lehet, hogy a derék morlákok és uskókok megállhatták mind ez ideig, hogy tudva, milyen nagy kincsek vannak a lábaik alatt, maguk nem szálltak le a gerli fenekére azokat felvenni, holott van elég bátorságuk, derekukra akasztott kötélen száz méternyi sziklákon alábocsátkozni sasfiak kiszedése végett a fészkeikből. Hogy hogy lehetett ennyi aranyat otthagyniok érintetlenül?

Szerző. Megkisértették azt több ízben. Épen úgy, kötélen alá bocsátkoztak a Gerli fenekére. Egy sem tért életben vissza. Megfulladva húzták fel őket. A babonás nép azt mondta, hogy megfojtotta őket a «Visticza» tündér, a kinek ott van a lakása. S azóta nem mernek oda leszállni.

Kritikus. De már például Schliemannt, vagy Torma Károlyt csak nem fojtaná meg a Visticza tündér.

Szerző. Az nem, hanem a széngáz. A százezernyi emberi hulla oly tömeg széngázt fejthetett ki a gerli fenekén, hogy abban tüdővel ellátott teremtés meg nem élhet. A szénlég nehéz, légáramlat, szél oda soha le nem hat, még a magasból lenéző is csak egy kék ködöt lát maga előtt, a mi a mélységet eltakarja.

Kritikus. És így a tudományos világ örökre meg lesz fosztva attól az élvezettől, hogy tizennyolcz nemzet emlékeit napvilágra hozhassa. Milyen kár!