Az Éneklő Dabóza, A Tengeri Szüzek És A Kerekes Hajók.

Salona, Lissa, Ó-Zára, az ős paradicsom eszményképei voltak, épen úgy Gravóza. Strabo, Dioscorides, Theoprastos, Galenus, Athenæus, Oribazius, Plinius nem ok nélkül magasztalják fel az istenektől pártfogolt vidéket. Itt termett a régiektől áhitott muskotálybor, a cseresnye és kajszi baraczk vadon, míveletlenül, és a buzát soha sem kellett szántott földbe elvetni, a kihullott magból önként sarjadzott fel a jövő évi termés. Mindezek felett itt jött elő a hajdankor egyetlen csalhatatlan, mindent meggyógyító növénye: az Iris Illyrica; a mi épen olyan biztos gyógyszer volt a divatbetegségek ellen, mint a mostani könnyenhivő korszakban a Cocák, Eucalyptusok és balzsamnövények.

Hanem a partokhoz való közelítést nagyon megnehezítették azok a veszélyek, a melyek a hajdankorban ezzel összefügésben voltak.

Mert az igen természetes dolog. Most, a mikor semmi kecsegtető nyeremény nincs a puszta meztelen sziklák között, nem is rettenti a közeledő hajósokat semmi vissza; de akkor, a midőn annyi kincse volt a dalmata partnak, azok között első sorban a fentemlített Iris Illyrica, a minden italiai, græciai, hyberniai úrhölgyek illatszerét szolgáltató vörös gyökerű «nőszirom», akkor nagyon helyes intézkedés volt a természettől, hogy olyan akadályokat is gördített az idegen kalandozók elé, a mik azoknak a partraszállást megnehezítsék.

Ezek közé tartoztak, – nem tekintve magát az elszórt sziklatömeget, a mit a «Saxa Cadmæa» név alatt ismertek és rettegtek a hajósok, – első sorban az éneklő Dabózák.

Ezekről a Cadmæus szikláiról tartja azt a monda, hogy ezek közt volt Cadmusnak (az emberteremtőnek) a temploma és orakuluma, de már azokból a mi történetünk idejében semmi sem található.

Hanem azok helyett láthatók az óriási sziklatömegben számos üregek és barlangok, a mikben nem lehetnek más állatok, mint olyanok, a melyek a víz alatt is ép úgy meg tudnak élni, mint a víz fölött. Ilyenek mindjárt első sorban a Dabózák.

A természettudósok nem tudnak megegyezni a fölött, hogy a Dabózák a kutya-, a macska, vagy a cziczkányfajhoz tartoznak-e voltaképen? vagy pedig a sokatevőkhöz? Legtörzsökösebb tanyájuk van a Curzola sziget szikláiban. Az állat maga sokkal nagyobb és erősebb a komondornál, a szine sárga, barna sávokkal, a hátán végig fennálló sörénye van, mint egy paripának. Az állatnak a pofája utálatos. S a szokásai még inkább azok. Ravasz, kegyetlen és csapodár.

A ravaszságát kimutatja azzal, hogy mindig éjszaka jár ki az odujából préda után, oda ólálkodik a pásztorok gunyhóihoz, ott elkezd sírni olyanformán, mintha valami hazulról eltévedt kis gyermek volna, s ha erre a hangra a szánakozó asszony kilép az ajtón, egyszerre megkapja és összetépi; sőt annyira megy a gonoszsága, hogy a bojtároknak a neveit utánozza a hangjával, úgy hogy azok azt hiszik, hogy a gazdájuk hivogatja, így ejti tőrbe a nyomorultakat; a kegyetlenségét pedig jellemzi az, hogy a halottakat kiássa a fák alól. (Mivelhogy a dalmata népeknél nem szokás temetőt tartani, ellenben minden embert az előre kiszemelt fája alá temetnek.) És aztán nem átallja azokat felfalni. Ilyenformán saját magát eleven kriptává alakítja át. A csapodárságát pedig nevezetessé teszi az által, hogy rá leskelődik az oroszlánokra, s mikor a hím eltávozik a barlangjából, ő az oroszlán mormogását utánozva, oda lopózik a helyébe nőstényéhez. Ezért látni a pusztákon gyakran oroszlánfiakat lóserénynyel és kutyafarkkal, a kiket Crokottáknak neveznek.

Ezek képezik a félelmét a dalmata partoknak, a miket szigetbarlangjaikból meg szoktak látogatni, mivelhogy víz alatt épen úgy tudnak élni, mint a viz felett, ennélfogva éjszaka a tengeren járó hajókat is megtámadják. Ellenben arra, hogy megölje őket a dalmata paraszt, még az önvédelem esetében sem igen vállalkozik, azt tartván, hogy a Dabóza állatban emberi lélek lakik. Mivelhogy a halottakat felfalja, annálfogva azoknak a lelkét is magába szívja, azért is tud úgy énekelni mint egy ember.

Hanem, hogy megszabaduljanak tőle, ezt a cselt szokták ellene használni.

Ha a Dabóza egy vidéken nagyon kellemetlenné kezd válni a pusztítása által, akkor három waráng pásztor összebeszél s felkeresi a fenevad barlangját. Rá lehet arra találni az előtte elszórt embercsontokról.

Akkor az egyik pásztor leül a barlang nyilásával szemközt, előveszi a kecskebőr dudáját s elkezd szép hegyi nótákat fújni rajta.

A másik kettő odaáll kétfelől a barlang bejárata elé.

A Dabóza pedig rendkívül szereti a szép muzsikát.

Egy szép zenéért képes még azt is megtenni, hogy a muzsikust ne egye meg.

A két másik pásztor ezalatt elkezd egymással kedélyesen beszélgetni.

– Itthon van-e a Dabóza?

– Dehogy van itthon a Dabóza.

– De bizony csak itthon van a mi kedves Dabózánk!

– Tudja patvar, hol kóborog a ti Dabózátok.

– Oh bárcsak előjönne a drágalátos szép Dabóza!

Erre a sok hizelkedő szóra, aztán meg a gyönyörködtető csimpolya szóra csak előkerül végre a Dabóza a barlangból; a két pásztor aztán hirtelen a nyakába veti a pányvát, ráhuzzák a hurkot, s akkor a harmadik felkap egy keresetlen fát, s úgy elpüföli agybafőbe a foglyul esettet, hogy egy száraz foltot nem hagy rajta. Akkor aztán elczibálják a partig a pányvánál fogva. Ott a búcsú fejében még egy sort vernek rajta, s aztán beledobják a tengerbe. Hadd úszszék haza az atyafiaihoz Curzolába. – No ha azoknak otthon elmeséli, hogy milyen szépen bánnak el az emberrel odaát azok a kétlábú fenevadak, hát azoknak ugyan elveszi a kedvét a tervezett ujabb kirándulásoktól.

Ilyen állat az a Dabóza.

A második rém pedig a tengeri szűz.

A tengeri szűz nem kevésbbé félelmetes lakója a dalmata partnak az elébb bemutatottnál.

A syrének veszedelmes voltát a hajósnépre már Ulysses tapasztalta. Ott lubiczkolnak a tengerben, s csábító dalaikkal hivogatják a hajósokat. De jaj azoknak, ha a csábnak engednek! Hogy miért jaj nekik? Azt a hajdankori tudósok nem magyarázták meg. Pedig nehéz megérteni, hogy mi szerencsétlenség lehet abban egy halandóra nézve, ha egy minden bájakkal felruházott hölgy szerelmi találkozóra invitálja? Míg végre 1716-ban meg lett oldva a talány: a midőn Raguza közelében legutoljára megjelent a tengeri szűz, s nagy riadalmat okozott az egész dalmata part hosszában. A halászok és hajósok eszük nélkül menekültek a hegyek közé, a mint a tengeri szűz kijött a habok közül a partra, s ott sétált alá s fel, hosszú haját a napon szárogatva. Három nap egymás után megjelent rendesen hajnalban s csak délután tért vissza a tengerbe, úgy hogy hozzáértő bátorszívű festőknek sikerült a képmást lerajzolni s aczélmetszetben megörökíteni. Eléggé csinos teremtés, arányos idomokkal; csak az teszi rettenetessé, hogy valami tizenöt láb magas a termete. Ily óriási szépség elől nem csoda, ha mindenki megfutamodott. Pedig az éneklését félmérföldnyire meg lehetett hallani. Hatalmas hang lehetett! hát még ha kellőleg iskolázva lett volna? A karjait gyakran felemelte az ég felé; ebben a positurában van lerajzolva, a mi szokás az énekeseknél.

Ezek tehették történetünk idejében félelmessé a raguzai partvidéket. A cadmæi sziklák tájékát kerülni minden üdvösségére féltékeny hajósnak önérdekében állott.

Csak a warángok merészkedtek e rossz hírű partok közelében járni. Sőt épen e sziklazátonyok közepett voltak a hajóik elrejtve.

A warángok, mint már említők, szüntelen a tengereket járták hosszú, nyitott dereglyéikkel, a mikkel a legszükebb sziklaöbölbe is be tudtak jutni; a hol a veszedelmes zátony állta útjokat, kiugráltak a dereglyéből, a hajó párkányának vetették a vállaikat, s negyven ember a hajót kiemelte a vízből, úgy vitte keresztül a sziklákon, zátonyokon. Ötven dereglyéből állt a hajórajuk, mindeniken volt negyven ember. A dereglye felül nyitott vala; a hajósnépet nem védte semmi. Zápor, jégeső, vihar, égető nap mind nem ártott azoknak; ősemberek voltak, a kik még nem érezték a szükségét az öltözetnek, a mi az Isten remekét, az emberalakot eltorzítja.

Ez a kétezer ember képes volt rettegésben tartani és megsarczolni három világrész parti országait s az azokat elválasztó tengereket, minden úszó házaikkal egyben.

Hajóik oldalát rézpléh burkolta be, s magas fűzvesszőből font párkányzat védte, a legdühösebb tengerhánykódás közepett is, a felfordulás ellen. Harmadfél öles evezőikkel úgy hajtották a dereglyéiket, mint a szélvész; nem szorultak vitorlára; a mi messziről elárulja a hajó közeledtét. Hanem a helyett volt nekik egy sajátszerű stratagémájuk. A hajóik két oldalán lapátkerekek voltak. S ezeknek a működése tette képessé azokat olyan fordulatokra, a miket más hajók nem birtak utánozni, s az dönté el részükre az ütközetet a tengeren, valahányszor nagyobb számú ellenséggel találkoztak össze.

«Disputa.»

Kritikus. De már csordultig telt a pohár! Az emberi hit elasticitásának is van mértéke! Az enyim elszakadt. Még az éneklő hyænákat csak elviseltem, s ha a tengeri szűz elől egész Dalmatia elszaladt, nem bánom én is elszaladok. Hanem, hogy szerző nekem itt a XIII-ik században az Adriai-tengeren kerekes gőzhajókat úszkáltasson végig, ez túl megy a felebaráti szeretetemen. Mesét irunk itt vagy regényt?

Szerző. Alkudjunk meg. Én elengedem az éneklő hyænákat, a kik a juhászbojtárokat neveiken szólították, ámbár kútforrásaim ezt határozottan állítják, azonban már ez idő szerint ki vannak irtva egész Dalmatiából s így azt, hogy beszéltek, s mi nyelven beszéltek, be nem bizonyíthatnám. Időjártával az egész faj eltörpült, elgyávult, házi állattá szelidült, hyænettának nevezték, macska gyanánt tartották, egérfogásra, «ölbeli hyænácska!» Nagyon kedves lehetett. Ez is kipusztult. Nem kötöm magamat hozzá. Másodsorban lemondok az óriási tengeri szűzről. Valószinübbnek tartom, hogy a syrenek alatt azokat a szabad gondolkodású hajadonokat értették, a kik egy délszláv balladában meg vannak örökítve, Fiume tájékán, a kik a hajósokat szép énekszóval hivogatják édes mulatozásra, de a kapitány azt feleli nekik: «Most nem érünk rá, majd ha máskor vissza jövünk!» – Hanem már a kerekes hajóimat nem engedem! Azok csakugyan itt vannak.

Kritikus. Valami ötszáz esztendővel James Watt, a gőzerő feltalálója előtt!

Szerző. Hiszen nem mondtam én azt, hogy gőz hajtotta a hajókat; hanem csak azt, hogy lapátkerekek hajtották. Ezeket pedig részletesen leirva találjuk Schulenburg velenczei admirál ritka könyvében «Alter und neuer Staat des Königreichs Dalmatien», az egykorú latin historikus idézeteivel, mely így hangzik: «Liburnam, navalis idoneam bellis, quam pro magnitudine sui, virorum exercere manibus quodummodo imbecillitas humana prohibet, quocunque utilitas vocet, ad facilitatem cursus, ingenii ope subnixa animalium virtus impellit. – In cujus alveo, vel capacitate, bini boves machinis adjuncti, adhærentes rotas navis lateribus involvunt, quorum supra ambitum, vel rotunditatem exstantes radii, currentibus hisdem rotis in modum remarum aquam conatibus elidentes, miro quodam artis effectu operantis, impetu parturiente discursum. Hæc eadem Liburna pro mole sui, proque machinis in somes operantibus, tanto virium fremitu pugnam capessit, ut omnes adversarias Liburnas, cominus venientes facili astritu comminuat.»

Kritikus. No ha diákul van, akkor már igaznak kell neki lenni! Hát csak tessék csengetni, hadd induljon az a steamer! Én már fütyültem.

*

«Liburna» volt azoknak a barbar hadihajóknak a neve, a mik a hajdani tengeri ütközetben a legnevezetesebb szerepet játszották. Elől a vízszin alatt volt egy hosszú, hegyes sarkantyujok, mint a kecsegének az orra, rézből, a mivel sebes rohamukban az ellenséges hajónak a fenekét keresztül fúrták. Ez azonban csak úgy eshetett meg, ha az a másik hajó engedte magát oldalba fogni. Mert ha az is az orrával fordulva szemközt fogadta a megtámadóját, akkor az összecsapásból az lett, hogy a sarkantyúk kölcsönösen elsiklottak a hajók mellett, ellenben mind a kettőnek az evező lapátjai összekeveredtek, egymást kölcsönösen összetörték, s akkor aztán ökölre került a dolog, s az emberi vitézség döntötte el a csata sorsát.

A warángok kerekes liburnái egész új korszakot hoztak be a tengeri hadverés tudományában. Épen úgy, miként a monitorok az amerikai polgárháboru idején.

Ezek is evezőikkel hajtottak a szemközt jövő ellenségre; azonban, a mint egy parittyavetésnyire értek hozzá, minden ember behúzta az evezőjét s a paizsát, szekerczéjét kapta fel; mások a parittyáikhoz, tegzeikhez nyultak, embererő nem hajtotta többé a liburnát; – hanem «állati virtus». A hajó belsejében volt egy machina (valószinüleg taposó malom) mind a két oldalon, azt ökrök hozták mozgásba; a géphez a hajó oldalán két lapátos kerék volt alkalmazva, melynek a küllői nagy robajjal csapkodták a vizet s vitték a hajót előre. Ezek a lapátos kerekek lehetővé tették a liburnának, hogy a legszűkebb résen is keresztül tudjon sikamlani, a hol más hajó az evezői miatt elakad, s az által, hogy az egyik kerék bodonjánál a taposva ügető ökörnek a lépteit gyorsították, a másikét lohaszták, olyan gyors fordulatokra képesítik a waráng hajósok a liburnát, a mit ellenfeleik nem birtak utánuk csinálni, s a míg azok neki kászolódtak, a virgoncz kerekes liburna már keresztül törte a fenekeiket, míg a waráng harczosok, parittyával, hajítódárdával már messziről elözönlötték ellenfeleiket; nem lévén elfoglalva az evezéssel, miként amazok.

Azért a warángok kerekes liburnái az egész Földközi-tengernek rémei lettek. Nagy csoda, hogy a többi tengeri hatalmak, Velencze, Genua nem birtak olyan mechanikusokkal, a kik ezt a stratagémát utánozni tudták volna.