Soror Kozima És Soror Kekharizméne.

Az a tetszős alakban megjelenő ördög, ha egyszer bevette magát a női szívbe, nehezen birható a megszökésre.

Vannak szelidebb és erősebb módszerek ő kelmének a kiűzésére. Ha szent képek, zsolozsmák, áhitatos beszédek, imádkozások, bőjt, vezeklés, önkorbácsolás, hangyákkal tele rakott alsó öltönyök, rémek megjelenése, titokteljes hangok – nem segítenek, ott van végső gyógyintézetnek a katakomba.

Mélyen a kolostor fundamentuma alatt, a sziklába vágva vonul el a szikla-folyosó tört szegletben; a szegletnél át van törve a sziklafal ölnyi vastagságban, s e nyiláson át jön be a friss levegő és valami világosság.

Egy sziklaér csordogál végig a folyosó csatornájában, ez tartja tisztán a cellákat.

A folyosó a cseppkőbarlangok természetével bir, a kolostor előtti tó vize szüntelen szivárog át a mészkövön, s kisebb nagyobb stalaktit csapokat képez a cellák előtt. Az ablakkal épen átellenben levő üreg vasrácsa már csaknem be van nőve alul-felül a lassan növekedő mészsipoktól.

Ebben az üregben lakik már hat év óta Soror Kozima.

A mellette levő cellában Soror Kekharizméne van bezárva, még ez is kap egy kis rézsut világot a szikla-ablakból, a többi cellák már a sötétségben vesznek el.

Kozima és Kekharizméne!

Talán nem is ez volt a nevük, mikor még az Isten szép napvilága sütötte arczaikat?

Hiszen Kekharizméne szép név, (azért, hogy olyan különösen hangzik), azt jelenti, a legklasszikusabb nyelven, hogy «kedves». – Talán «Milinká»-nak hivták, még nem rég, mikor lantpengés mellett invocálták a nevét – Ez utóbbi vezeklő még csak jelen tavasz óta lakik itt e cellában.

Mind a ketten nagyon veszedelmesen vannak megszállva az ördögtől.

Kekharizméne nem tudja elfelejteni azt a napot, a melyen a deli termetű ördög, menyasszony útjában, elragadta őt, kisérőit szétverve, pedig a neki szánt vőlegény száz tulkot vágatott már a lakodalomra s ez a vőlegény egy fejedelem volt; igaz, hogy vén, de hatalmas úr, az elrabló ördög pedig csak egy raguzai kereskedő fia, a ki csak verseket tud dalolni; de milyen verseket, a mik a csókok tudományát tanítják; de hogyan tanítják! Egyetlenegy tündérvilágú nap, melynek a csillagai még fényesebbek voltak, mint a napja, volt az egész életük; de ez az élet fölért az egész mennyországgal. Akkor vége szakadt. Az ég boszuja utólérte őket. A szép arát idehozták e zárdába, a szeretőt elvitték, ki tudja hová? És azt a napot nem tudja Milinka elfelejteni soha.

Pedig már nincs is Milinka a világon. Az elmult. Ez itt Kekharizméne.

Még a menyasszonyi öltönye van rajta; mert az apáczakantust nem akarta vele felcserélni, elejétől fogva konokul megtagadta az engedelmességet; még nem lepte be a penész a szép kihimezett sarukat; még a nyirok nem vette ki a szinét a kantus selyembársonyának; még a hideg pinczelég nem hervasztotta el orczáin a rózsákat; a könyhullatások nem homályosították el szemei tüzét. Olyan most is, mint azok a vila eszmények ott a dalmata hegyek között, a kiknek az arczuk szívalakú, hegyes álluk, kis gödröcskével; finom ajkaik, lánggyujtogató szemeik, hosszú, sötétségkergető szempillákkal, keskeny, egyenes szemöldökük hozzá, s átkozott picziny rózsaszinű fülecskéik; egész termetük csupa ideg, tetőtül talpig báj.

Ilyen még most Twartimir knéznek a leánya.

Még most igen csendesen viseli magát. Szelid alázatos; nem kell meglánczolni. Ha jön a gyóntató, felel szépen a kérdéseire. Ha meglátogatja a fejedelemasszony, kinyújtja eléje a kezét, hogy megfoghassa az övét és megcsokolhassa azt. – És azután elmondja neki, hogy mit álmodott. Azok az álmok mind az ördög káprázatai. De mikor olyan édesek mégis!

Soror Kekharizménét szándékosan helyezték el Soror Kozima közvetlen közelébe. Ez az első foka a gyógykezelésnek.

Lássa a rossz szellemtől megszállott, mi lesz ő belőle is időjártával, ha szivéből azt az édes dæmont nem hagyja számüzni.

Soror Kozima rettenetes alak. A termete is oly szokatlan magas, hogy nem állhat fel egyenesen az alacsony üregben; kénytelen térdepelni. Hat év óta, hogy a földalatti odúba be van zárva, az öltöny lemállott testéről: csak az aranyhimzet tartja még a rongyokat össze rajta. Csak az aranyhímzet mutatja, hogy azok valaha fejedelmi öltözet voltak. A testének nagy részén ezek sem takarják, vállai, karjai, háta, lábszárai meztelenek, s a hol a hosszan leomló vörös haj nem borul rájuk, mutogatják az ütések foltjait, a karczolásokat, a mik bőrét eléktelenítik. De azt az alakot a hat éves bőjt és kínzás sem birta megtörni; mikor egy meztelen karját kinyújtja a rács vasrudai között, csak úgy dagadnak rajta az ínak és izmok; ha bőrének fehérsége nem vallaná rá, azt kellene hinni, hogy az egy férfi karja. A széttárt tenyere pedig egy óriási keselyünek a karma. Néha odafekteti az arczát egy olyan négy rozsdás vasrúd által képezett rámába. A mi szörnyarczot a mesék emlegetnek: Meduza, endori boszorkány, vasorrú bába, mind türhető pofa hozzá képest. Kétféle indulat torzítja el minden vonását: az emberi düh és az állati szenvedély.

Mikor valaki belép a katakombába, akkor előrohan.

Orczáit oroszlán-ránczokba vicsorítja az őrjöngő harag vonaglása, szemöldökei pióczákká csavarulnak, zöld szemei karikára nyilva ragyognak beesett üregeikben; összecsattogó fogai közül tajtékot köpköd a gyóntató felé.

Ha pedig egy apácza jön felé, a ki ételt hoz a számára, akkor az a rémtekintet még borzasztóbbá alakul át, akkor a szemérmetlenség vigyori torzulását veszi fel; egy fintorkép az állati vágy kifejezésével, az égi szerelem bestialis lealjasodásában; akkor kaczag, röhög, vihánczol; rákezd dalokat énekelni, a mik a legszemérmetlenebb bujaságot magasztalják, s tapsol hozzá a két kezével, tánczol mellé a két lábával, hogy csak úgy csörög belé a láncz; míg önkivületében hozzá üti egyszer a fejét az alacsony sziklapadmalyhoz, s akkor aztán elszédülten esik le – a rohadt szalmára, a mit minden évben egyszer kikaparnak alóla, mint a tigrisek alom ízékét az állatketreczben.

Csupán egy emberi lénynek van rá bűverős hatása: Mater Lubomirának. Ha őt látja közeledni, a hang elhal az ajkain, térdre ereszkedik, összezsugorodik, a meztelen tagjait hajával igyekszik tiltúl takargatni. A fejedelemasszony bátran odamegy a rácsához, nem fél, hogy megragadja és összetépi; szól hozzá majd csendesen, engesztelőleg, majd keményen, parancsolólag. Ennek szót fogad. Nyöszörög, reszket, szűköl, mint az eb. S ha ilyenkor az arczát fölemeli a két összefont karja közül, az az iszonytató kifejezés eltünni látszik arról; lesz belőle – nem fenevad, hanem asszony.

Lubomira, miután Soror Kozimához beszélt, tovább megy s Soror Kekharizméne cellájának rácsozatára teszi a kezét, szeliden súgva: «Pax tecum, Kyrie eleison».

Soror Kekharizméne odajő a rácshoz, s letérdepelve, megcsókolja a fejedelemnő palástjának szegélyét.

«Disputa.»

Kritikus. Mielőtt megtudnók, hogy mit beszéltek egymással Mater Lubomira és Soror Kekharizméne, legyen szabad egy szerény észrevétellel félbeszakítanom az előadást. – No ugyan bolondul rendezték el azok a jámbor apáczák azt az ördögűzési methodust; ha egy fiatal, lehetőleg ártatlan, még megmenthető testvért oda helyeztek el a bőszült satyriázistól őrjöngő mænade szomszédságába; a ki azután a maga szemérmetlen, eroticus dalaival tökéletesen megmérgezhette szomszédjai kedélyét.

Szerző. Nem tehette. Kozima a waráng nyelvet beszélte, s azt se Kekharizméne, se más apáczák nem értették.

Kritikus. Waráng nyelvet! Szent Bábeltorony! El ne dülj alattunk! Hisz ez a waræger nép nyelve. Hát hogy kerülnek a warægerek a dalmata hegyek közé? Ezek a félelmes harczosok, a kik a rémei voltak három világrésznek!

Szerző. Igen egyszerüen. A byzanczi császárok, mint segélyhadakat fogadták fel ez óriások fajából származó népet, s elpuhult nemzetüket ezeknek az edzett testével védelmezték; mikor aztán a hosszú harcz alatt, melyben egész népek enyésztek el, a warángok népe is úgy megfogyott, hogy csak egy kis törzset képezett már, a mi már nem volt elég a nagy birodalom határait megvédeni, de nagyon sok a féktelenségeivel magát Byzanczot felforgatni, akkor a Komnénok ide telepítették az illyr hegyek közé a waráng nép szakadékát; a mi történetünk idejében ott foglalt tért a dalmaták és bosnyákok területei között. Derék, becsületes nép volt, a ki a szomszédjaitól nem rabolt.

Kritikus. Nem rabolt? Hát mit csinált?

Szerző. Mindig hajón ült; a tengeren járt, s a távol tartományokban rabolt. A tengeren félelme volt Velenczének, Génuának, épen úgy, mint Tripolisnak; ellenben otthon a szárazföldön igen csendesen viselte magát, elismerte a Kulint, a bosnyák krált fennurának, s midőn az kiadta a parancsolatot, hogy a warángoknak el kell hagyniok az eddig követett pogány vallást, s fel kell venniök a keresztséget, a fejedelme példájára megkeresztelkedett az egész waráng nemzet s elfogadta a nagy Onufrioszt patriarchájának. Ez üdvös áttérésnek azonban valami kellemetlen következése lett. Az örök harczban és tengerviharban élő waráng nép között nagyon félrement a férfi és nőnem közötti számarány. Minden waráng hősre jutott két waráng hősnő. Ezt ők, mint adott helyzetet, kénytelenek voltak elfogadni. Bölcs törvényhozóik ugyan ezen deficiten az államháztartásban azzal az elmés intézkedéssel igyekeztek segíteni, mely szerint meg volt engedve a waráng apának, hogy ha valamelyiknek több leánya születik, mint fia, a fölösleget kivihesse az erdőbe s ott rábizhassa a vadállatok gondjaira. (Kritikus: «Ime a lelenczház eszméje megvalósulva!») Azonban a keresztyénség alapelvei épen úgy nem engedvén meg a többnejüséget, mint a gyermek-kitevést: így állt elő az a kényszerüség, hogy minden waráng férj elbocsássa a két felesége közül az egyiket. Hogy a nép bevegye az ujitást, maga a waráng fejedelem ment jó példával előre s a két felesége közül épen a fiatalabbat, Bravallát, eltávolítá magától. Azért a fiatalabbat, mert annak még gyermeke nem volt, a másiknak fiai voltak, annak otthon kellett maradni. S minthogy Bravalla szépszerével nem akart belenyugodni az elválásba, erővel kényszerítették rá, bedugva őt a három tüzes szentek zárdájába. Itt is azonban igen heves temperamentumot tanusított, nem akart se imádkozni, csak a maga szerelmes dalait hangoztatta. Ha pedig azokhoz a képekhez vezették, a mik oly élénken tüntetik fel az ördög és angyal közötti külömbséget, mindig az ördögöt csókolta meg. Ezért lett azután a dæmontól megszállotak katakombájába bezárva, a hol őt Mater Lubomira minden nap meglátogatá, azzal a kitartó nemes szándékkal, hogy a megszálló dæmont kiűzze belőle.

Kritikus. Mi módon? ha szabad kérdeznem, ha Bravalla asszony nem értett más nyelven, mit warángul?

Szerző. Lubomira beszélt warángul.

Kritikus. S hogyan jutott ennek a nyelvnek az ismeretéhez? Ő rá is leszálltak azok a kettős tüzes nyelvek, a melyek az első apostolokat minden nemzetek idiomáira megtanították? vagy pedig már akkor a waráng nyelv be volt hozva a dalmatiai felsőbb leányiskolákba, mint kötelezett tantárgy? vagy csak úgy magánnyelvmesterek adtak belőle órákat, Ahn és Ollendorf nyomán, előkelő kisasszonyoknak? Megjegyzem, hogy a három expediens közül legjobban elhiszem a kettős tüzes nyelveket, minthogy a biblia mondja.

Szerző. Én pedig a legutolsót ajánlom az elfogadásra. – Igen is: az egész világgal összeköttetésben álló Raguza városában főgondot fordítottak mindenféle idegen nemzet nyelvének a megtanulására. A raguzai szláv nép a legszebben beszélte a Cicero nyelvét, s tanácskozásaiban, kereskedelmében az olasz nyelvet használta. A sokféle nyelvismeret volt az egész világra kiterjedt befolyásnak egyik titka. Minden nép számára akadt tolmács e hatalmas köztársaságban. Akkor lendült fel a nagy aszkétai áramlat, mely egyszerre meglepett ifjat és öreget; boldog családapák, szűzi hajadonok készültek ismeretlen utakra, pogány népeket megtéríteni. Ehhez nyelvismeret kellett. A warángok ott telepedtek le Raguza közelében, oda ékelve magukat a köztársaság és hatalmas ellenségei: a bosnya, chroboth: knézek, zsupánok tartományai közé. A tengeren csendes szövetségesek voltak: raguzai kereskedő hajó békén vitorlázott el a gyorsevezős dereglyéik mellett. Ezt az ősvad népfajt, mely nem volt senkivel rokon, megnyerni érdekében volt Raguzának. Az, a ki Lubomirát gyermekkora óta apácza-fejedelem asszonynak nevelte, megtanította őt a waráng nép nyelvére.

Kritikus. Hogyan? Könyvből? Voltak a warángoknak irásjegyeik?

Szerző. Voltak.

Kritikus. Csakhogy azokról az összes tudományos világ nem tud eddigelé semmit. Ismerünk glagolitbetüket, ékirást, rúnákat, hieroglyphokat, mexikói, örmény, tamul, bug, sanskrit, szerecsen, tübeti, mongol, ó-assyr, pehlvi, etrusk, kopt, stb. stb. alfabetet, de waráng betüknek még nyoma sem maradt sehol a világon.

Szerző. Dehogy nem maradt. Ott láthatók a warángok hajdani dalmatiai lakhelyén waráng betük, még pedig bronzból kiverve. Ott látta azokat Sir Gardener Wilkinson, angol utazó Opus várában: a pópánál.

Kritikus. Opus várában? A hová csak gyalog lehet felmászni, a kinek jó lába van; az út egyik oldalán a csernagorczok lövöldöznek az utazóra, a másik oldalán az albánok. Köszönöm! Inkább elhiszem, hogy ott vannak a waráng betük bronzból kiverve, mint hogy a bőrömet oda vigyem. Csak tessék folytatni egész vakmerően. Lássuk a warángokat!

Egy puszta kőpad, szalmával beterítve, volt a hely, mely nappal ülőkéül, éjjel nyoszolyául szolgált Tvartimir leányának, a szép Milenkának.

A sötét cellába a mély sziklaablakból már csak tört világ jutott, az is csak a rács elejére, a hátterébe már nem vetődött égi világ. Ámde a földalatti országnak is vannak fényt adó teremtései: (ugyan kinek a számára?). A szögletben világít egy csoportosan növő gombafaj, a falakon mászkál a skolopendrum, a százlábú, s a padlaton fetreng a kigyós vízi csillag, mely olyan, mintha öt kigyófark volna összenőve. Ezeket mind világító erővel ruházta fel a természet, s a fényből nem felejtette el a tüzet sem; a gomba úgy éget ha hozzá nyulnak, mint a pokolkő; a százlábú marása fájó hólyagot húz, s a kigyós csillag érintése olyan viszketeg, mint a döbröcz. A patkányok ott kergetőznek az ülő alak lábai körül; némelyik felfut az ölébe s megnyalja az ujjai hegyét.

Ő pedig szemébe mosolyog a látogatójának, a mint az hosszú nyelű mécstartóját leteszi a vasrács elé, hogy az arczába lásson.

Egészen gyermek még a kis mátka. Olyan szeretetreméltó az ostobaságában.

Mert két tökéletes alkotása van a természetnek. Az egyik a kis macska, mikor még nem tud egeret fogni; a másik a fiatal leány, mikor még nem tudja, hogy mit beszél.

Az üdvözlés után így szól hozzá a fejedelemaszony:

– Még mindig vannak álmaid?

– Azokban élek.

– Kínzanak? Csábítanak?

– Gyönyörködtetnek. Boldogítanak.

– Nem hallod a szomszédod üvöltéséből, hová vezetnek e gonosz álmok?

– Lakótársam szavait nem értem; de a hangja úgy jár rajtam keresztül, mint a tűz. Úgy szeretném, ha én is tudnék úgy kiáltani, miként ő! Az neki bizonyosan nagy könnyebbülést szerez.

– Hát mikor körülfog a nagy földalatti csendesség; ez a holt siket némasága a kősziklának; nem rettegsz-e itt?

– Oh én a csendességben százféle hangokat hallok. Hárfa peng, pacsirta fütyörész, a fülemüle húz a bokorban; a vadgalambok turbékolnak a csalitban, a leánykák dalolnak a kút mellett, a pásztor tilinkója andalog; és valamennyi fölött a kedvesem suttogása édelg: Milenkám, szeretlek. Nem hallok egyebet.

– Bűnös teremtés!

– Miért vagyok bűnös? Soha sem vétettem senkinek. Elloptam a számtól a falatot, hogy az éhező madarakat jól tartsam vele, mikor télen nincs nekik mit enni. A vízbe esett méhet kiszabadítottam, megcsipett: nem öltem meg; el hagytam repülni; egy póknak a hálóját el nem téptem; ha utamba akadt, kikerültem; hát mi bűnöm van nekem?

– A tiltott szerelem.

– Ki tiltja azt?

– Az isteni és az emberi törvények.

– Istennel nem beszéltem soha. Azt mondják, hogy ő igen jó. Ha ő maga jó, akkor másnak nem tilthatja el azt, a mi jó. A szerelemnél pedig nincs semmi jobb.

– Van. Az az üdv.

– Hát ha az üdv örökkön örökké tart és még az örökkévalóságon túl száz ifjukorig egyhuzamban, akkor sem cserélném el érte azt az egy napot, a mit nem töltött be más, mint a szerelem.

– De erre a fényes napra a kárhozat éjszakája következik.

– Hagyján! Oda is elviszem magammal a szerelmemet, s ott is idvezült leszek.

– Ez az ördög káprázata.

– Nem láttam soha ördögöt.

– Az volt, a ki elcsábított.

– Oh, ha látnád őt egyszer, nem mondanád azt! ha ha egyszer hallanád őt hozzád beszélni, akármi tárgyról: egy falevélről, egy futó felhőről az égen, azt mondanád, így csak az angyalok beszélnek; hát még ha szerelme szavát hallanád, azt mondanád, hogy ez a mennyország.

– Mosolygó arcza álarcz, hizelgő szava hazugság.

– Akkor a vőlegényem, a kihez erővel kényszerítettek, bizonyára maga az angyal, mert annak az álarcza csúf, vén, utálatos. A szavai igazak, de mocskosak. Nem kell nekem az ilyen angyal.

– De atyád akarata az. Tudod a tíz parancsolatot? Szereted az atyádat?

– Azt nem tudom. Hanem félek tőle, azt bizonyosan tudom. Valahányszor megharagítják, ő megveri az anyámat s az anyám megint megver engem. A tíz parancsolatot tudom. Az Isten törvénye. Egy helyen azt parancsolja: tiszteld az apádat, a másik helyen: «ne ölj», a harmadik helyen «ne lopj». És én egyébről sem hallom, mikor az apám és a vőlegényem együtt van, a kettőt dicsekedni, mint hogy hány embert öltek meg, mekkora zsákmányt ejtettek, a várunk falai tele vannak levágott koponyákkal, a termeink virágos szőnyegekkel, a miket nem mi szőttünk. Hát ha három parancsolat közül ők nem tartanak meg kettőt, hogy tartsam én meg a harmadikat!

– Te vakmerő! kiálta fel Mater Lubomira, minő esztelen szavakat ejtettél ki? Téged nem egy dæmon szállt meg, hanem három. A neveik Asmódi, Beliál és Beherik. A bujaság, a kevélység és a makacsság rossz szellemei. Ne feledd, hogy nekünk vannak eszközeink azokat kiűzni a megszállottakból.

– Megcsókolom sujtoló kezedet, fejedelemasszony. Te vagy az erő, én a gyengeség. De én nem félek sem a földön, sem a föld alatt levőktől annyira, mint félek a megvásárló vőlegényem nászfátyolától, s nem szeretek sem a földön, sem az égben semmit annyira, mint az én szerelmesemnek az egy haja szálát, a mit a ruhámba elvarrva viselek.

Míg az ostoba kis leány megdicsőült arczczal ilyeneket mondott, egy skolopendrum oda mászott a szép fehér vállára. Mater Lubomira undorodva ütötte le a kezével a czudar férget onnan.

– Nem érezted a százlábú marását a válladon?

– Nem! Én csak a kedvesem csókját éreztem rajta.

A patkányok ott szaladgáltak vakmerően a lábaik alatt. Nagy volt a dobzódásuk a szövétnekről lecsepegő faggyu osztalékán, egy-egy fel is akart mászni a rudjára s czinczogott, ha lepottyant.

– Undok férgek! szólt Mater Lubomira borzadozva. És te inkább választod a patkányok társaságát, mint hogy bűnödet megbándd, vezeklést tarts, s atyádnak és Istennek engedelmeskedjél.

Az ostoba kis leány nevetésre indult gödrös orczácskáival.

– Hisz ezek nem bántanak engem. Ezek az én izenethordóim. Tőlük küldök fel a felső világba köszöntést én a kedvesemnek, s ők hoznak majd választ vissza, hogyha rátalálnak.

– Bárgyu lélek! Hogy vihetné fel a felvilágba a te izeneted egy ilyen állatocska?

– Hát ez az én hitem. Ha mások hihetik azt, hogy egy festett kép, a kinek nincs füle a hallásra, lába a járásra, mégis felviheti az ő izenetüket egész az égbe, miért ne hihetném én ezt?

– Te Manichæa! Még a negyedik dæmon is megszállt: Azáziel; a káromlás ördöge! A kiűzés ideje eljött. Holnap megkapod a korbácsot.

– A hány ütés fogja érni a testemet, annyiszor fogom mondani: szeretlek, szeretlek, szeretlek.

– Hát az első korbácsütést kapd mindjárt én tőlem. Tudd meg, hogy kit oly őrjöngve szeretsz, a kiért így szenvedsz, a kiért megbántod az Istent, meggyalázod az apát, Boboli János, tolvaj nevén Canovelli Zeno, lemondott rólad, felvette a csuhát, kolostorba lépett: a neve «Frater Aktæon».

Erre a fájdalmas csapásra a leány csak lerogyott a földre, a hideg kőre, és zokogni kezdett, arczát két tenyerébe rejtve, de még a zokogás között is e szót fuldoklá: «szeretlek! akkor is szeretlek, még ottan is szeretlek!»

Lubomira bámulva nézett a lábainál vonagló áldozatra. Hát még is csak kitalálta, hogyan lehet neki fájdalmat okozni?

A szomszéd ketreczben levő dühös őrült meghallotta, hogy társnéja zokog. Eddig még soha sem tette. – Az őrjöngő megragadta két kezével a vasrostélyt s elkezdte azt oly erővel rázni, hogy a ránőtt stalactit-csapok csengtek-bongtak bele, rikácsoló hangon kiabálva: «Te is sírsz már! Téged is marnak már! A kigyók királynéja! A ki a százlábúaknak parancsol! Átkozd meg! Mondd utánam a mit mondok!»

Hanem az, a mit ő mondott, warang beszéd volt, azt Kekharizméne nem értette; nem is mondta utána. Nem is lett volna annak foganatja. A szenteket nem sebesíti meg az átok, mind visszahull az a kimondója fejére.

A síró nő a rácson keresztül kinyújtá a két karját, ujjait egymásba kulcsolva.

– Fáj! Fáj! Nagyon fáj a mit mondtál, fejedelemasszony. De még ez a fájdalom is édes. Nem is mondhatok neked érte más szót, mint csupa áldást vissza. Adják az egek, a honnan minden sugallatok jönnek, hogy azt az édes fájdalmat, a mit én most érzek, te is megérezd valaha! Hogy teljen meg a szived attól a gyönyörtől, a mi az enyimet kínozza, hogy lepje meg minden érző idegedet az a kéjadó láng, a mi az alatt, a míg megemészt, az ég felé ragad. Érezd valaha megtízszerezett erőben az édes poklot, a minek neve szerelem!

Lubomira elszörnyedve burkolta feje körül sűrű fátyolát s futvást hagyta el a penitencziák folyosóját. Az egyik nőnek az átka, s a másiknak az áldása az ajtóig üldözte.

Az átoktól nem félt, de az áldás, a mit a gyötrött martyr megkínzójára mond, foganatba megy. Ettől rettegni lehet, hogy beteljesül.

– Érzed te is azt az édes poklot, a minek neve szerelem; s légy benne üdvözült!