A «NAGY LIGA».
Ez a hét év nem folyt le az ujonkeletkező államra nézve olyan símán.
Mentül nagyobbra nőtt, mentül tovább terjeszkedett, annál több ellenségre talált.
A mívelt államok nem bocsáthatták meg neki, hogy a kulturában előttük akart járni. A míg ez az ázsiai eredetére büszke nép csak vitézségéről, vendégszeretetéről, szép asszonyairól, jó borairól volt nevezetes, addig divatban volt őt magasztalni; még azt is csak elnézték neki, hogy poétái támadtak s hires politikusai voltak; hanem a mint egyszer arra a vakmerőségre vetemedett, hogy az exact tudományokban haladjon előre, a midőn találmányaival, felfedezéseivel az egész világot felrázta: akkor egyszerre vetélytársát látta benne mindenki, s a versenynél megszűnik a rokonszenv.
Az ázsiai államok viszont az európai társadalmi fogalmak meghonosításáért voltak ellene nehéz szívvel; bármennyire hasznát vették is kereskedelmi összeköttetéseiknek és vámszerződéseiknek. Az indus kasztjait, a mohamedán vallását féltette terjeszkedésüktől.
Az észak-amerikai szabad államok épen nem akartak róla tudni. Beviteli vámjaik jövedelmét fenyegette a repülő gép. Azok úgy tekintették a léghajósokat, mint flibustiereket, s ezeknek csak Cuba szigetén volt szabad telepet állítaniok, melyet most már teljesen biztosítottak Spanyolország számára. Az egész európai continensen csak a nagy német és a spanyol maradt meg jó barátjuknak; az orosz csak mutatta, hogy az, de titokban nagy terveket forralt ellene, aztán meg a rossz igazságszolgáltatás, zilált hitel miatt bajos volt vele üzletet folytatni. Dél-Amerikában ellenben jó piaczaik voltak s Afrikában könyökkel tudtak maguknak helyet szorítani.
A kereskedő, a tengeren uralgó államok a légben szállitó kereskedelem által kezdtek némely árúczikkeket elveszteni saját üzletágaik közül, ámbár maradt nekik még azért elég.
A politikai pártok zsibbasztva érezték magukat azon tudat által, hogy a fejük fölött jár valaki, a kinek érdekében áll minden erőszakos mozgalmat csirájában elfojtani. Dühös volt reájuk a tömérdek trónkövetelő, ki a respublikában császárságot keresett; de még dühösebbek voltak a republikánusok, kik megfordított reményeket tápláltak: az erőszakhoz pedig egyiknek sem lehetett nyulni, a míg a fennálló kormányok az Otthon város igazgatóságával jó egyetértésben éltek. Hisz így Európából China lesz!
Az ultramontánok és mukkerek nem bocsáthatták meg nekik azt a vakmerőséget, hogy repülni merészelnek szent János «jelenések könyvének» ellenére s az orthodox dogmát és a protestáns kánont egyformán tehetlenné teszik.
A katonai celebritások engesztelhetlenek voltak ellenök, hogy a hír, dicsőség, előléptetés útjáról leszorítva látták magukat, hogy nem lehettek többé a népeknek urai.
S a lomha, tunya népfajok irígyek voltak rájuk azért, hogy dolgoznak, tanulnak és gyarapodnak.
És végül a nagy finánczhatalmasságok innen és túl az Oceánon előre látták azt a rájuk nézve veszedelmes irányzatot, mely a pénz hatalmát az egyes felvergődöttek kezéből lassankint ki kezdi venni, s szétosztja az egész tömegre, mely minden egyedárúságot megszűntet, a nagy tőkéket helyeikből kimozgatja, s az üzlet terén a millió kicsinyeket védelmezi a milliomos óriások ellen, míg a szédelgésnek eleve útját állja.
Mindannyian összeesküdtek ellene.
A kis parányi államocska ellen nem szégyelt az egész világ minden pénzkirálya egy óriási ligát kötni, oly tervet alkotva, mely ezt minden hatalmas találmányai daczára képes leendett tönkre juttatni.
A terv ez volt:
Legelőször is egy társulatot alakítani, mely három milliárdnyi valóságos befizetett érczpénzzel rendelkezik.
E társulat ügynökeinek azután feladatuk leend a föld kerekén mindenütt, a hol az «Otthon» állam kereskedelmi telepeket tart, annak a váltóit magukhoz váltani. Egyszer aztán egy adott jelszóra minden oldalról meglepni a látra szóló váltókkal az «Otthon» állam telepeit, s követelni a rögtöni érczfizetést. Ezt a telepek természetesen nem fogják teljesíthetni; mert annyi érczpénz rendelkezésükre nem áll. Akkor az illető kormányok rögtön megvonják az «Otthon» telepeitől a további működés engedélyét; hatóságilag lezárolják vagyonaikat, árúikat és felbontják a vele kötött vámszerződést. Az összeműködő európai és amerikai diplomatia már ennek előre elkészíté az útját, mint a hogy két század előtt a németalföldi és osztrák keletind-kereskedő telepek elnyomását diplomatiai úton keresztül tudta vinni. A siámi és chinai miniszterek (is) megvesztegethetők! Ha a fanatizált indián, chinai, beduin és hottentotta nép e zavart fel találja használni arra, hogy az «Otthon» árúraktárait megrohanja, kifossza és felégesse, az szintén a «nyereség» számlára lesz irandó.
Ugyanakkor, midőn a kerek földtekén ez így fog egyszerre végbemenni, idehaza Európában minden oldalról combinált villámkereszt-tűz fogja ellepni az «Otthon»-iak fejét.
Első csapás lesz rájuk nézve a mesterségesen elkészített munkászavar.
«Otthon» város egy milliónyi népe között van százezernyi olyan bevándorlott gyármunkás, kiket csupán szegődés köt oda: nagyobbrészt idegenek. Az ideiglenes munkások szegődése is előnyös ugyan a részvényállamban, s azon alapul, hogy a rendes díjon kívül, melyet hetenkint kapnak ki, a tiszta nyeremény egy részét is osztalékul kapják; de az év végén. Ez osztalékot az egész gyártelep munkástársulata együtt kapja, s saját választott juryje által osztja fel egyes tagjai között, azoknak szorgalma és tehetsége szerint.
Semmi sem lesz könnyebb már most, mint egy pár száz beküldött izgató által felbolygatni a munkásokat, hogy álljanak elő két követeléssel.
Az egyik az, hogy mikor «félévenkint» az igazgató-tanács elkészíti a nyers mérleget, akkor a munkásoknak e nyers mérleg szerint adjon ki előleges osztalékot; a mi által a gyárosok nagyon meg volnának károsítva, mert akkor a nyári hónapokban a munkához, a miért nehány hónapon át a gazdaközönség mesésen fizet, a korhelyebb rész menne mulatni, míg a pénzében tart. Ezért adják az osztalékot csak azon munkásoknak, a kik az egész esztendőt kitöltik egy szakmánál.
A másik követelés pedig az leend, hogy ne a «munka», hanem a «munkás» részesüljön az osztalékban; mindenki egyformán: a rest, az ügyetlen épen úgy, mint a szorgalmas és tehetséges. Ez ismét megrontaná az egész intézmény czélját, mert az osztalék megszűnnék ösztönzés, jutalmazás lenni s soha sem lenne vele senki megelégedve.
Ha az igazgatók ráállnak majd a követelésekre, az az ő egyenes romlásuk lesz, ha nem állnak rá, jön a strike, a munkaszünetelés, a zavargás, a társadalmi bukás, s ez jó bénító szer egy gyorsan növekedő társulatra nézve.
Ezt a zavargást pedig a számításba vett elemmel könnyen el lehetett rendezni; hiszen idegenek voltak.
De következett még a sulyosabb csapás az Otthon népére a saját nemzete kezétől.
Az új állam népszaporodása nem történhetett meg a nélkül, hogy az ős állam viszont népszámában ne fogyatkozzék. Magyarországból tömegesen vándoroltak ki az új hazába, hol könnyebb és szabadabb volt az élet, új tér a munkának, könnyen szerezhető pénz és kényelem, élvezet több, mint a régi országban. És aztán épen a színe-java a nemzetnek vándorolt ki, a tanult osztályok.
Az Otthon államában pedig egy neme a kihívó «præmium»-nak volt kitűzve különösen a magyar bevándorlókra nézve.
Ifju tanárok, iskolai tanítók, irók, betüszedők, azután az iparos-osztályból a kovácsok, lakatosok, gépészek, bányászok, hutások; végül pedig a kereskedősegédek oly mesés évdíjakban részesültek az Otthon államában, ha az igazgatóság szolgálatába akartak állni, a minőről odahaza pályájuk legmagasabb fokán sem álmodhattak volna. Úgy, hogy idehaza a papok nem kaptak már káplánt; mert a fiatal theologus a helyett, hogy évi ötven forintért tizenkét esztendeig hirdesse az «örege» mellett az igét, inkább kiment Otthonba, s ott kapott egyszerre olyan állomást, mely fölér egy prépostsággal. A Magyarországon hivatalaikból kimaradt, kigúnyolt, üldözött szerzetesek sem szorultak az itthoni «jusculum»-ra; az «Otthon» állam ezernél több szerzetesnek és egyéb klerikusnak adott becsületes életmódot; és nem követelte hitének, elveinek megtagadását. Hogy mit csinált velük? az még a hetedik évben is titok, mert azok közül egy sem jött vissza Magyarországra soha, s hazaküldött leveleikben csak annyit irtak, hogy sorsukkal nagyon meg vannak elégedve, de egyebet semmit; még azt sem, hogy hol vannak?
E tömeges kivándorlást megakadályozni lett a magyar kormánynak föladatává téve a «nagy liga» által. Ez megállítja az «Otthon» államot gyors növekedésében.
A magyar parlamentben kivándorlás elleni törvények hozattak. A férfi államtagoknak megtiltatott harminczhat éves korukig, a míg katonakötelezettség alatt állnak, hazájukat elhagyni; a kik engedély nélkül eltávoznak, azoknak minden meglevő és remélhető vagyona államtulajdonnak nyilváníttatott, s hajadonok, kik az ország határát túl akarták lépni, erőhatalommal visszahozattak, mint tiltott árúczikk, melynek kivitele a közerkölcsiséggel ellenkezik. Az Otthon államáról elég volt annyit kihiresztelni, hogy az állam törvénytelen szülötteket nem ismer, miszerint mindenki átlássa, hogy az oda bevándorló nők az európai és keresztyén fogalmak erkölcsi nézpontján alul szállanak.
Telepet fölállítani a léghajósoknak Magyarország területén nem volt szabad; leszállani is csak egy huszonnégy órára, s a gépből kijönni s oda visszamenni a legtekervényesebb rendőrségi szabályok megtartása mellett.
(Magyarország még mindig védbástyája volt Európának – a keleti dögvész és marhavész ellen. És ezért nála még a határvámok, vesztegzár mind fönnálltak, s vele az «Otthon» állam nem közlekedhetett.)
Végül következett azután a legnagyobb, legérzékenyebb és legbiztosabban kimért csapás az Otthon építménye ellen.
Ez volt a Gyilkos-völgyi gyártelep országos kisajátítása.
Ez jó gondolat volt.
Ha a kormány elveszi Tatrangi és Társától az ichor-gyárat, azoknak egész hatalmuk egyszerre megbénul; ellenkezőleg az itteni kormánynak jut tulajdonába azon anyag, melylyel a gépek előállíthatók, s ő csinálhat ezekkel versenyt az «Otthon» államának.
S ez nem is nehéz. Columbus tojása!
Tatrangi és társai szabadalmat kaptak az államtól arra, hogy a Gyilkos tavában létező ichort kibányásszák és felhasználják. Ez megtörtént; a tóból már az ichor ki van választva. Az engedélyesek ezután soffionekat furattak s abból vették az ichort. Csak hogy, mint tudjuk, ez már nem jött tisztán elő, hanem úgy, hogy két harmadrészben konyhasóval volt keverve. A konyhasó pedig már királyi kizárólagos tulajdon, azt senkinek másnak aknázni, főzni, előállítani nem szabad. E törvényen állva a kormánynak joga, sőt kötelessége a kétharmadrészben konyhasó-termelő gyárat kisajátítani, tulajdonosait becsű szerint kifizetni s a fejedelmi tulajdont a trón számára visszaváltani.
Ez már csak igazságos és törvényes követelés.
S ezzel szemben nem lehet más választása az «Otthon» államnak, mint vagy engedni a törvénynek s átadni a magyar kormánynak a magyar területen álló ichor-gyártelepet, vagy erőhatalommal akadályozni meg annak elvételét, s azzal elveszteni eddigi törekvési czélját: a béke fentartását a kerek világon s megkezdeni a háborút – tulajdon nemzetével.
A «nagy liga» ezt az alternativát készítette számára.
De hát Magyarországon semmi szó sem emelkedett az új állam mellett? Nem éreztek itt hálát azok iránt, kik országukat a végveszélytől megszabadíták? Nem éreztek büszkeséget, látva egy új növekedő coloniát, mely nemzetök nevét híressé, hatalmassá tette? Nem éreztek rokoni szerelmet a vérükből való vér iránt? Nem féltek-e, hogy összeütközés esetére ők törnek diribről darabra, mint egy drótozás tartotta repedt fazék?
Igen is: a nemzet, a nép, a közvélemény jó volt, bölcs volt, mint mindig. Szerették is a nagyra nőtt rokont, büszkék is voltak rá, féltek is tőle; hanem a magyar parlament régen megszünt a közvélemény, a bölcseség és hazaszeretet propylæuma lenni: annak a tagjait egy negyedrészben a főpapok választották, másik negyedrészben a kormány saját teremtményeiből, harmadik negyedrész a bankárok választottja, a negyedik azután a közvéleményé. S mit kérdik azok, hogy hány darabra törik a haza? az ő zászlóik nem a haza templomában állnak.
Azt sem kell számításon kívül hagynunk, hogy az osztrák-magyar birodalomnak még száz év mulva is meg van a maga sajátszerű kivételes állapotja.
Mikor már minden ország feloszlatta állandó hadseregeit, mert a külháború lehetetlenné lett, Osztrák-Magyarországnak még akkor is kell tartani félmillió katonát. Neki saját magát kell őriztetni. A magyar hadsereg szükséges Ausztriában és Csehországban, s az osztrák hadsereg Magyarországban. A nemzetiségiek osztozkodási kedve sohasem engedi, hogy az ország megpihenjen, hogy minden ember eldobja a puskát, s lásson az ásó és kalapács után. Aztán még minden kisebb nemzetiség irigy szemmel nézi, hogy egy új magyar város emelkedik világhatalommá a Duna torkolatánál, ismét odaékelve egy várat az álmodott görög-szláv császárság alkatrészei közé.
Tehát a nagy hadsereg még meg van. Vele együtt a katonai hierarchia. Azzal együtt a nagy hadi budget. A szabadalmazott tábori szállítók. Az állam uzsorásai. A nehéz adók. Hivatalnoksereg. Monopoliumok. Új adósságok, nehéz kölcsönök. Gazdaguló pénzügyérek, börzeszédelgés, kirabolt közönség. Játékdüh, vesztegetés, corruptió. Ez mind együtt jár, ez mind egymásból folyik.
Hozzájárul a vallási bigottság, a nemesi dölyf, és az ide menekült idegen trónkövetelők anyagyilkos, szívtelen sehonnai játéka, mely mind útjában találja azt a növekedő társadalmi óriást, mely mind ennek a sok féregszörnyetegnek a nyakára tapos, s egy új világot emel az ő maradványuk fölé, melyben ők csak mint petrefactumok maradnak meg az utókor csodájára!
Bizonyosak lehetünk felőle, hogy mind ez a veszély, mit a «nagy liga» előkészít, teljes erejével fog lesujtani az új társadalom szívére, központjára.
De készen fogja azt is találni.
Tatrangi Dávid tudja jól előre az egész «nagy liga» tervét.
Nem a «spiritus familiaris» sugta ezt meg neki, nem a «second sight», oh nem. Neki vannak ennél jobb tündérei.
Mikor a «nagy liga» megalakult, a császári ház tagjai is irtak alá nevüknek megfelelő nagy összeget az alaptőkéhez s Maria Carola herczegnő által felszólíttatták ő felségét Árpád királyt is a hozzájárulásra. A főherczegnő elmondá a királynak, hogy saját trónjának létele is forog a kérdésben, hogy elnyomassék-e a szomszédban keletkező «részvényes állam» vagy felül kerüljön? s megismerteté az egész tervezettel. A király azt felelte rá, hogy a mit mint államfőnek kötelessége lesz megtenni, ha nehezére esik is, megteendi; de a mondott czélra egy fillért sem ír alá.
És azután a király elmondta a hallott nagy tervet a királynénak.
Hermione Peleiának volt egy kedvencze a távol keleten, kivel postagalambok által szokta közölni üzeneteit.
Ez a kedvencz volt Rozáli.
A királyné még akkor sem veté meg hajdani kedvenczét, midőn az már egy államfő neje volt, hozzá emelkedve rangban. Megirta Rozálinak, a mit a királytól hallott.
És Rozáli közlötte e terveket Dáviddal.
Mr. Severus nagyot nevetett rajta, mikor Dávid figyelmezteté a közelgő veszélyre, mely telepüket a pénzügyi téren fenyegeti.
«Ha meg akarják a körmüket égetni, hát jőjjenek».
Pedig a veszély nem volt fitymálandó. A «nagy liga» bevonta a szövetségbe valamennyi az «Otthon»-nal kereskedelmi összeköttetésben levő államok bankjait, a miknek kötelességük volt egymással tudatni érczfedezetük és kibocsátott bankjegyeik mennyiségét s a tárczáikban heverő «Otthon»-féle váltók összegét. Egyszer aztán egy adott jelszóra valamennyi bank elkezdé bankjegyforgalmát megszorítani, akkora mennyiségig, mekkora az «Otthon» által élvezett hitelnek megfelelt. Ezzel egyidejűleg minden bank- és bankárház visszautasítá az «Otthon» új váltóit; s aztán legvégül minden piaczon úgy lenyomta mesterséges árcsökkentéssel azoknak a czikkeknek az árát, a mikkel az «Otthon» raktárai telve szoktak lenni, hogy az egészen elveszítse a saját piaczát mind honn, mind külföldön.
Veszélyes kisérlet ez, mind a két félre nézve; mert sok «vérbe» kerül, s ha a megtámadott erejét félreismerték, a támadók sántán, bénán kerülhetnek haza.
Az első hadműveletnek nem volt eredménye; ha a külbankok bevontak a bankjegyforgalomból egy milliárdot, az «Otthon» is bevont annyit a magáéból. Az üzlet, a kereskedelem szenvedett a megszorítás miatt; de a közhitel nem ingott meg; csak a magányosak bánták meg a nagyok közti harczot. Mikor aztán ezen az úton sehogy sem ment előre az ostrom, a «nagy liga» kezdte kutatni a baj okát, s nagy hamar rájött. Valamelyik banknak száz millióval több papirpénze van a forgalomban, mint a mennyit kimutatott. Ezen úgy lehet segíteni, hogy minden bank becseréli a saját jegyeit bizonyos határidőig újakkal.
Ekkor aztán kiderült egyike a veszedelmes rejtélyeknek: az, hogy a bécsi nemzeti bank az, melynek száz millióval több bankjegye van forgalomban, mint a mennyit kibocsátott.
De a mi növeli a rejtélyt, hogy nem a forgalomból bevont bankjegyek közt van a száz millió hamis jegy: óh nem; azok igaziak, azok a bank saját hitelesített matriceairól nyomott jegyek, azok a microscop alatt is valódiak; hanem helyettük a tartalékban elhelyezett ugyanazon sorszámokkal ellátott bankjegyek tömege a hamisított utánnyomat, a górcsövi karczok nélkül.
Hogy történhetett meg ez a csere?
A papirok nyomra vezettek.
Az ezeres bankjegyeknél ez időben azt a szokást követte a közönség, hogy mint a váltó hátuljára, minden új birtokos ráirta nevét az ezeres túllapjára, melyen épen e czélra volt hagyva egy széles behajtás; úgy hogy az egész lajstromát meg lehetett rajta találni az ezeres egykori tulajdonosainak.
A ki azután legfelül volt írva, annak kellett azt természetesen közvetlenül a banktól átvennie.
Úgy de a bank ezeket a sorszámokat soha sem bocsátotta ki. Olyan nagy volt mindig a pénzbőség, hogy hét esztendő alatt egyszer sem került tartalékra a sor. Most már kisült, hogy mért nem került rá a sor? Azért, mert az igazi tartalék már szélnek volt eresztve. Ezért volt olyan nagy pénzbőség ez idő alatt az országban! Ezért volt minden lehetetlen vállalatra készen álló tőke.
De hogy szökhetett ki ez a pénz innen?
Hogy cserélhette ki magát utánnyomataival?
Oh! hisz azt mindjárt ki lehet deríteni. Igen egyszerű módon. Felszólíttatnak azok az urak és úrhölgyek (!), a kiknek a nevei a ki nem adott, mégis bejött sorszámú ezereseken legfelül állanak, hogy sziveskedjenek megjelenni a bankigazgatóságnál és igazolni, mikor és mi úton kapták ezeket a forgalomba bocsátott bankjegyeket.
A bankigazgatóság sorban mind felszólíttatá azokat, a kiknek neveit a lajstromok elején találta. Voltak, a kiknek tíz példányon is fordult elő a nevük, többeké ötvenszer, százszor, sőt nehány név ötszázszor előkerült a kriminális jegysorozaton. Fél millióra csak szokott az ember visszaemlékezni, hogy mikor és miért kapta?
És minő nevek fordultak elő? Magas állású udvari hivatalnokok, udvarhölgyek, papok, gyóntatók, hirlapirók, országgyűlési képviselők, főurak, még feljebb! legmagasabb főpapok, tábornagyok, hadvezérek, miniszterek!
A többi áruló hadat az apróbb bankjegyekkel fizették, azoknak a nevei nem lettek megörökítve az ezereseken.
Hah, minő rémület szakadt egyszerre alá a derült égből a társadalom magaslataira, midőn e nagynevű uraságok megkapták a bank felhívását, hogy igazolják, honnan jutottak e bankjegyekhez, miket a bank nem bocsátott ki soha.
Mit feleljenek erre? Kire hivatkozzanak? Megnevezzék-e mindannyian Mazrurt és annak czinkosait?
Hiszen mikor a pénzt elfogadták ama tisztátlan kézből, akkor azt hitték, hogy «csak» árulást követnek el; a felől még lehet az ember gavallér, nemes ember, tisztelendő úr; és most megtudják, hogy lopott pénzt fogadtak el! Magukra takarják-e a korábbi bűnt, hogy befödjék az árulással az orgazdaságot?
A hatás rettenetes volt!
A magasranguak legolvasottabb lapja, a «Keresztes lap» naponkint új meg új híreit hozta a megdöbbentő öngyilkosságoknak. Egy nap a király főkomornyikja vetette magát le a bástyáról, másnap az udvarmester vágta fel ereit a ráczfürdőben, harmadnap egy hirhedett képviselő vágta el a torkát borotvával, negyednap a királyné főudvarmesternője fojtotta meg magát kénætherrel, ötödnap a budapesti várparancsnok lőtte magát szivén keresztül; hatodnap magára az újságíróra került a sor: az nem ölte el magát, csak megszökött. S ez így ment növekedő arányban előre; megfoghatlan szökések, kimagyarázhatlan öngyilkosságok hirei rázták fel a kedélyeket. Járvány volt az már és sokan, nagyon sokan betegek voltak már bele! Míg egyszer aztán betetézte a borzalommal vegyült botrányt azon rémeset, hogy egy nagyon magas állású főpap az oltár előtt mérgezte meg magát a szentelt ostyával.
S e rettenetes mániának a «nagy liga» vezetői tudták az indokát. A végindokát még azok sem. Azt csak a király tudta meg. Az öngyilkos nagy emberek között volt egy katona is: egy tábornok, kinek legnagyobb része volt abban, hogy a nihilisták megalázó békeföltételei elfogadtassanak. Ez halála előtt egy levelet írt a királyhoz, melyben fölfedte előtte mind azt, a mi történt. Az egész cselszövényt, melylyel őt környezői körülhálózták; nem kimélt senkit: önmagát sem. Akkor aztán megpecsételte vallomását egy golyóval.
Oh! minő ember fölötti fájdalom volt a királynak mindezt megtudni! Hogy az egész társadalom, mely őt környezi, a fenekétől a színéig így meg van rothadva! Hogy nem arany semmi, a mi fénylik! Hogy el van árulva mindenkitől, és nem bízhatik azokban, kik ajtaját és koronáját őrzik!
Mit tegyen? A végletig vitt szigort gyakorolja-e a bűnösök ellen, mit azok megérdemelnek? De ki itélje el őket? Mikor a legfőbb birák maguk is vádlottak.
Árpád király a queretarói martyr nagybátya kínverítékét érezé homlokán.
A «nagy liga» kisegíté ő felségét e kellemetlen állapotból.
Mikor a véres, kisértetes botrány nagyra kezdett nőni, a liga fejedelmei azt mondták a bécsi nemzeti banknak: «ne bolygassátok fel ezt az ügyet, mely bűzével megrontja az egész levegőt; temessétek el a titkot; égessétek el a vétkes bankjegyeket a nevekkel együtt, a száz milliót írjátok veszteségül a liga contójára».
S ezzel el lett hantolva a borzadalmas rémper.
A megidézettek tudósíttattak, hogy megjelenésük nem kivántatik többé: a bűn tanújeleit elnyelték s eltörlék a bank kemenczéi; a vádlottakat nem zaklatta többé senki, az öngyilkosok halálának okait kiadta a búskomorság, megcsalt szerelem, családi viszontagságok, idült nyavalyák, rögtöni őrültség rohama; s a szökevényekről kiderült, hogy csak kéjutazásra mentek.
Csak a király tudott mindent.
És a királynak még azután is össze kellett ülni ugyanazon államférfiakkal, tanácskozni az ország jóvolta felett.
És a királynak még azután is össze kellett hivni ugyanazon törvényhozókat és trónbeszédében «hiveinek, nemeseknek, nagyságosoknak és tisztelendőknek» nevezni őket, és kérni tőlük hazájuk ügyének előmozdítását, igazságos törvények hozatalát.
És a királynak még azután is kellett katonásdit játszani ugyanazon tábornokokkal és feldiszíteni őket a vitézség, hűség rendjeleivel.
És a királynak még azután is kellett udvari estélyein meghallgatni ugyanazon udvaronczok émelyítő hizelkedéseit és kegyes szavakat intézni ugyanazon brilliántokban ragyogó udvarhölgyekhez.
És a királynak még azután is el kellett járni a templomba és térdepelve fogadni a megváltó Krisztus szentelt testét ugyanazon pontifikáló főpapok kezeiből…
… a kikről az elsőtől az utolsóig tudta mind, hogy együtt és összesen a legmélyebb gályafenékben volna a helyük!…
Ez a kis intermezzo azért nem zavarta meg a «nagy liga» terveit; a veszteséget fölvették a mancorovatba s most azután a bécsi bank erkölcsileg is, anyagilag is kényszerítve lett elől menni az ütközetbe s az első rést törni az Otthon pénzügyein.
Az «Otthon» társulatának igen élénk kereskedelme volt – közvetítés útján, mivel telepeket nem volt szabad fölállítani Magyarországon, – a magyar király államaiban, a mi ezeknek csak javukra vált, mert gabonájukat, borukat Dél-Amerika számára ez vásárolta fel, s építkezései miatt száz milliókat adott Magyarországnak kőért, épületfáért; viszont az itteni kereskedők egész készletüket a coloniál-árúkból az Otthon raktáraiból látták el, a honnan Budapestig szállítva is tíz százalékkal jutányosabban kapták a czikkeket, mint Triesztből. E viszonyból természetesen az következett, hogy egy pár száz milliónyi bankjegye az Otthonnak az osztrák-magyar birodalmak területén volt közforgalomban, s viszont a bécsi osztrák nemzeti banknak s a pesti magyar nemzeti banknak szintén annyi pénzjegye volt az «Otthon» városiak kezei közt s a barátságos kölcsönösség a pénzvilágban mindkét félnek előnyére szolgált.
Egyszer aztán a bécsi és pesti nemzeti bankok azzal a hírdetménynyel lepték meg a világot, hogy egy rövid határidőn túl az «Otthon» bank pénzjegyei az ő pénztáraiknál nem fogadtatnak el.
Hogy e támadásban a pesti magyar nemzeti bank is részt vett, azt szükséges megmagyaráznunk. A pesti magyar nemzeti bank igaz, hogy magyar tőkepénzek segélyével, magyar törvényhozás hozzájárultával alakult, magyar kormány felügyelete alatt állt; azonban az az emberi dolog történt vele, hogy a keletkezése első tíz évében furfangosan előidézett pénzválságok által egy versenyző pénzpiacz a magyar bank részvényeinek árfolyamát lenyomta. A víz alá nyomott magyar részvényesek aztán megijedtek, hogy oda fulladnak, igyekeztek lerúgni magukról a sülyedő részvényeiket; akkor azután a versenyző pénzpiacz azokat potomáron összevásárolta; s most azután van ugyan magyar bank, s annak a jegyein ott a magyar czímer, s a magyar-, horvát-, oláh-, rácz-, rusznyák-, bosnyákszöveg; de annak a részvényesei Ausztriában vannak, annak az igazgatósága csupán az osztrák bank delegatiója. Épen így történt a magyar gőzhajókkal, a magyar vasútakkal, a magyar gyárakkal. A nemzeti alapítók az első versenynél meg hagyták magukat verni, aztán mint a rák az ollóját, ott hagyták a vállalataikat; megmaradt rajtuk a nemzeti szín, de idegen parancsolt belőlük.
Tehát a bécsi és pesti nemzeti bankok egyszerre kitiltották rekeszeikből az Otthon pénzjegyeit s az által kényszerítettek mindenkit, a kinek ilyen bankó volt a zsebében, a pénzváltókhoz szaladni, a miből azután következett egy általános roham az Otthon bankjai ellen, úgy, hogy egy napon a nagy hexagon zsúfolva megtelt pénzeért rohanó közönséggel, mely mind aranyat követelt a bankjegyéért.
Az Otthon igazgatói erre azzal válaszoltak, hogy a míg eddigelé csak az egyik kapuja volt nyitva a banképületnek a közönség számára, most kinyitották mind a kettőt s kihirdették falragaszokban és felbocsátott ballonokon, hogy ezentúl az éjjel és nappal minden óráiban folyik a pénzbeváltás a bank rekeszeiben; nagyobb összegek nem számlálva, de súlymérték szerint fizettetnek ki.
Másnap reggel már üres volt a hexagon tere. Az idegen bizományosok, kik összebeszélés szerint hetek óta lesték a Bécsből jövő jelszót, hogy a beváltandó bankjegy-tömegekkel megostromolják a bankot, a legnagyobb gyorsasággal lettek kielégítve s a tervezett sensatiónak nagyon hamar vége lett egy körülménynél fogva. Az Otthon bankja nem adott ki kisebb jegyeket 50 frtosoknál, azokat is csak két millió erejéig; csupán a város piaczi forgalmára tekintve. A kisebb pénz mind arany volt. Ez a két millió egy nap alatt be lett váltva, s akkor aztán elcsendesült a népcsődület; hiányzott hozzá az a felbőszített mob, mely az osztrák pénzválságok lázadási jellemét fenn szokta tartani; azok a nyelves kofák, kik tíz frtjukért, a mi markukban maradt, szidják a császárt, a pápát, Rothschildot és Jézust; azok a felpálinkázott napszámosok, kik a zsiros egyforintossal a markukban a bank ablakán akarnak betörni, azok az ácsingozó utczakölykek, kik a fertály bankóval élczeket csinálnak, s azok a kopott ruhás özvegyasszonyok, kik publikumot sírnak maguk körül, harisnyaszárban élére rakott tíz krajczárosaik nagy veszedelmén óbégatva. Az Otthon városában nincsenek papiros apró pénzek. A szegény ember kezébe csak arany kerül és ezüst.
Az Otthonnál mind ez az elem hiányzott; másnap már a piaczon egy bankjegye sem forgott. Most már csak olyan emberek mentek a bankba, a kik szekérrel vitték el az érczpénzt; tizenkét helyen váltottak nekik, nem volt alkalmuk a piaczon összecsődülhetni.
Minden üzlet maradt a maga rendes kerékvágásában. A külföldi commanditok épen úgy folytatták működéseiket, mint eddig; azzal a (nagy) különbséggel, hogy e válságos idő alatt kész fizetés mellett történt minden adás-vevés.
Dárday, mikor azt megtudta, hogy bankjegyeiket kitiltották az osztrák-magyar pénzpiaczokról s azután a többi európai s észak-amerikai piaczokról is (másutt nem voltak forgalomban) első dühében repressáliákhoz akart nyúlni; hanem aztán Severus és Tatrangi lecsillapították: üzleti dolgokban nem szabad indulatba jönni. A financziákhoz nagyobb nyugalom kell, mint a theologiához. Ki állna boszut a «jó adósain», azért mert rossz hitelezői bántják? Hisz akkor maga buknék meg. Ellenkezőleg az Otthon államának szépen kimélve kell bánni azokkal az államokkal, a hol sok adósa van, és elvárni, míg azok kötelezettségeiket lerótták, és azután csendesen gombolyítani le a kölcsönös üzleteket, minden erőszakos rázkódás nélkül.
Úgy történt. A részvényes állam engedte a bankjegyeiért az aranyát elhurczoltatni; az idegen bankjegyeket visszaküldte kereskedői számlák útján a maguk piaczaira; felhalmozott árúit, ha a nagy liga lenyomta a beszerzési áron alul, (saját áldozataival) adta még olcsóbban; volt elég nagy tartaléktőkéje hozzá, hogy a malitiósus versenyt évekig kiállhassa, s mikor az ő bankjegyeit nem fogadták el a külbankok, ő is érczfizetést követelt, s ennek az lett a vége, hogy nem csak az ő aranyát hurczolta ki a közönség, hanem a külbankokét is.
Ebből legelőször is az a baj lett, hogy az Otthon bazárjaiban és depotiban is csupa aranynyal kellett számolni, mint a hong-kongi, vagy banjer-massingi piaczokon. Alkuk köttettek franczia napoleonok, angol fontok, német markok, ind lak rupiak, chinai tælek szerint, s azokhoz csatlakoztak az otthoni «valódi»-k, a hogy saját érczpénzeiket nevezték, s minden pénzt súly szerint mértek; a vízmérleg azt is megmondta, melyik nemes fémhez mennyi más fém van keverve? Ezt azért kellett megtartani, mert az aranyhoz és ezüsthöz hasonló pinchbeak és alfenoide pénz milliárd számra forgott a világban s azzal könnyen meg lehetett volna a hozzá nem értőt csalni, ha a vízmérleg nem védte volna a csalás ellen a közönséget. A kézrekerült ál-arany és ezüst pénzt azonnal keresztül lyukasztották s azontúl aztán használták, mint garast és tizest, a «billon»-nak nevezett nemessel kevert érczvegyülékű pénzt leszállították nemes tartalmának értékére.
A másik baj azután az lett, hogy az aranyban és kész fizetés mellett a hitel egészen megsemmisült. A «jó adósok» nagyrabecsült kategóriája megszűnt lenni s a kereskedelem oly nehézkes mozgást vett fel, mint a phœniciaiak idejében. Az üzlet veszteséggel járt az egész világon s azért iparkodott azt minden egyes czég a legszűkebbre szorítani, gyárak, malmok fél erővel dolgoztak, bankokban kamatozatlan hevert a pénz.
És mind ez azért, hogy egy keletkező új társulat virágjában elhervasztassék. Ezért kellett a kerek világon minden üzletnek erőszakosan, összefüggőleg visszafojtatni.
Már pedig ha az egész üzletvilág összefog egy ellen, annak az egynek, akármilyen hatalmas, el kell buknia.
Az Otthon államnak készen kellett arra lennie, hogy a hetedik üzletévét nyeremény nélkül fogja végezni. Részvényesei ezért nem nyugtalankodtak. Erőssé volt fejlődve közöttük a testületi szellem, s készek voltak mindenüket áldozni azért az államért, melytől mindenüket nyerték.
Tatranginak egy ötlete némileg segített azon a bajon, hogy a készfizetési kötelezettség az üzletváltók által hordozott hitelt egy időre megsemmisíté; ez ötlet az volt, hogy ő az arany és ezüst értéken kívül még egy harmadik valódi nemes értéket is bevont a közforgalomba: ez a «gyémánt érték». Hiszen milliárdok hevernek gyémántokban. Most elkezdett a gyémánt szerepelni, mint pénz, s pótolta egy részben a váltókat. A papirosnál mindenesetre megbízhatóbb érték volt. Három aláirás sem kellett hozzá. Lejárat napján beváltható volt és kis helyen elfért belőle nagy összeg. Az üzletvilág kezdett hozzászokni a gyémántpénzhez.
Ekkor történt egy – az egész világra nézve meglepő – esemény; melyet azonban mi clairvoyante-ok, kik a pinczefalakon s a bekötött zsákokon keresztül látunk, rég előre sejtettünk.
Ez azon eset volt, hogy egyszer egy bécsi nagykereskedő, kinek erős üzlete volt coloniálczikkekben, kész érczben fizetés levén a jelszó, a bécsi nemzeti banktól százezer forint árú érczpénzt váltott be. Már ekkor a bank tartalékérczkészlete elfogyott s a pinczék tresorjaira került a sor. Onnan megküldték neki a százezer forintot ezüstben. (Az ezüst valutától akart szabadulni mindenki, a minek az volt az indoka, hogy az ezüst becse az aranyéhoz mérve századról századra folyvást hanyatlik, még a XVI. században úgy állt az ezüst az aranyhoz, mint 10:1-hez, a XVIII-ban már mint 14:1; a múlt században mint 15½:1; a XX-ban 18½:1.) A kereskedő leküldte a pénzt Otthonba. Ott mérlegre tették a pénzét, s a vízmérleg rögtön elárulá a különböző fajsúlyt: az ezüst fajsúlya 11, ezé pedig 7½. Egy zacskót felbontottak. Annak a pénzei már meg is voltak sárgulva az időtől, elárulva nickel tartalmukat. Erre aztán tudatták a nagykereskedővel, hogy a pénze nem «argentum»; hanem csak «argentan», most azt darabonkint keresztül fogják lyukasztani, hogy ha őtet megcsalták, ő ne csalhasson meg vele mást.
De bizony a kereskedő magát sem engedte csalottnak maradni; futott vissza Bécsbe s nagy lármát csapott a bankigazgatóságnál, hogy ő neki argentánt adtak a kincstárból.
Ezt mindenki lehetetlennek tartá; az igazgatóság szakértő bizottság kiséretében szállt alá a kincstárába, felnyitogattatva minden tresorját, s a legbiztosabb önérzettel vágatta fel a pénzes zsákokat, hogy vizsgálják meg azoknak tartalmát.
És ekkor tudták meg csak, hogy összes háromszáz millió forintnyi érczfedezetük mind hamis pénz. Hogy mind az öt, jól őrzött, hármas zár alatt tartott tresorjukban egyetlen egy darab igazi arany és ezüst, de csak írmagul sincsen!
