ÚJ BAJOK.

Annak, hogy az utazás nagy távolságokra a földforgás gyorsaságával történhetett meg, azon az eredményen kívül, hogy fél millió ember szüntelen úton volt, még egy más közvetlenül érezhető hatása mutatkozott. Az utazó ember egyuttal messze volt a földtől s fenlakott az égben. Ez nem maradhatott befolyás nélkül az emberiség physiologiai fejlődésére.

Számtalan betegséget ismertek már az ó-világban is, a mire az utazás gyorsasága, a tiszta lég, az éghajlatváltoztatás, az időjárás fordulata gyógyítólag, enyhítőleg hatott.

Ez a gyógyerő most hatványozva lett az által, hogy az utazó teljesen el lett távolítva a földtől, minden mephyticus kigőzölgés párakörén túlragadva, a hol repülés által sürített ózon a maga tisztaságában hatotta keresztül tüdejét, porusait, hol a lég villanyosságából elvont «elód», a nap tiszta fényéből kisugárzó «heliód», a hegylánczok csúcsaiból emelkedő «crystallód», (megannyi a jelenben is sejtett hatalmas erő), és a mit az ó-kor gyógyászai «magnale magnum»-nak neveznek: az egész föld szellemének, a geodæmonnak befolyása az emberi szervezetre a legsulyosabb kórtüneteket csaknem rögtön, a felrepülés perczében elenyésztették, hagymáz, cholera, váltólázak a kór válságpontján jobbra fordultak az aërodromon belsejében; elaggott embereknek ifjukori életerővel teltek meg lankadt idegeik a légben utazástól; egy pár éven át az egész orvosi tudományt kataklismával látszott fenyegetni ez új találmány: nem küldtek a betegek orvosért, gyógytárba, hanem vitették magukat a repülő gépbe s indultak a földet körüljárni; még a hirhedett csodaszerek is elveszték népszerűségüket; nem várta senki többé a «lachesistől» főfájása szűnését; nem rágta a «kola diót» férfiszíve újra erősülteért, nem használta az opoponaxot megelőző ellenszerül az új divatragály, a melanemia ellen, nem füszerezte a gyenge gyomrú ételeit pepsinnel; nem kapkodott a végső segítő ginseng «panax» után az aszkóros; nem itta a kalabárbab nedvét a szembeteg, minden chinabor, anacahuit pastill, Bestucheff tinctura, essentia lignorum, poculum vomitorium, potio Riveri, camba di Giudea, guarana, salamandrin, paraguay thea, Dippel olaja s az ind pálmalevél tetüből készült agebalzsam és a többi drága írek, a mik mindent meggyógyítanak, ottvesztek a raktárakban. Fel volt találva már a panacea. A «telluri erő», a «sidericus erő» meggyógyít mindent. Senki sem beszél már másról, mint a «jodozmon» csodahatásáról. Voltak gazdag urak, kik a klimakterikus esztendőt, mely köztudomásra minden életidőnek a hetes évfordulója, a mikor kinek-kinek előjön az a betegsége, a miben egyszer meg fog halni, tehát azt a klimakterikus évet folyton a repülőgépen utazásban töltötték el. Ez nem utolsó jövedelemforrás volt Otthon városára nézve, s annyira szaporodott a betegség elől utazók száma, hogy a hetedik évben mr. Severus az igazgatótanácsban azt az indítványt tevé, hogy miután az utazók száma épen kétszer annyi, mint a mennyit az aërodromonok felvehetnek, tehát az utóbbiakat még egyszer annyira kell felszaporítani.

Tatrangi Dávid pedig erre azt mondta: «Nem, hanem az utazók számát kell felére leszállítani».

És Dárday azt veté utána: «Igazad van!»

A miért azután mr. Severus retteneteset bámult a két igazgatótárs szeme közé. Ez az első eset az üzletek és közlekedés történetében, hogy egy vállalkozó a jövedelmező keresletet akarja felére leszállítani.

És mégis úgy volt. Tatrangi Dávid azt mondá: az utazók számát kell felére leszállítani, és Dárday azt mondá: «úgy van», s mind a ketten igen komolyan beszéltek.

Az öreg Tatrangi Mózes öt éve, hogy meghalt, vagyis a XX-ik század fogalmai szerint: a légkör feletti világ lényei közé emelkedett.

A XX-ik században már a közhit által bevett fogalom, hogy a légkör felett, mely épen oly fluidum, mint a víz, úgy szólván a földnek legkülső kérge, egy egész világ él, melynek lényei épen oly magasan állnak tökéletességben mi fölöttünk, mint mi a tengeri csigák fölött. Holott a tengeri csiga, a planéta ez őslakója a legelső ura a földeknek és csillagoknak, szintén igen tökéletes lény, mely eszmél, gondolkodik, érez és alkot oly titokteljes ösztön szerint, melyet még emberi tudomány meg nem oldott. És mégis e tökéletes lénynek nincs semmi világos fogalma mi felőlünk, kik a vizek felett lakunk, talán csak homályos sejtelmei vannak mind arról, a mit mi alkottunk, és azokról a tündérekről, kik az ő gyöngyeit fehér keblükön viselik, mert látó és halló érzékei tökéletlenül vannak kifejlődve. Ily csigái vagyunk mi a légtengernek, ide ragadva annak fenekéhez: s csigabölcseség tőlünk azt állítani, hogy a mit a mi öt érzékünk meg nem láthat, meg nem foghat, nem szagolhat, nem ízlelhet, az a világ nem létezik. A XX-ik század egyik feladatává tette, egy hatodik érzéket is kifejteni az emberben, mely a légtenger fölötti világot is észlelhetővé tegye a légtenger csigáira nézve, s hogy ez erőszakoskodás nem vált egészségére a légtenger csigáinak, azt majd mindjárt sorban látni fogjuk.

Tatrangi Mózes halála előtt pár nappal magához hivatta fiát. Nem lakott többé a budai tébolydában, hanem egyikében ama magányos nyári lakoknak, mik az Otthon ligeteiben a lélekbetegek számára voltak készítve. Fogadása szerint soha sem ült a fia által tökéletesített repülőgépre, vasuton hozatta magát idáig.

– Te gyermek! monda fiának; én mától kezdve felszabadítom azt az üzletedet, a mi legjövedelmezőbb lesz, de eddig tilalom alatt állt: az örök temetőt. Ma délben két órakor elköltözöm innen.

Dávid fiui kegyelettel igyekezett az öreget biztatni, hogy nem hal meg, hiszen sokkal jobban van már, még sok örömet fog élni, a mit az apa mind igen rossz néven vett.

– Te hallgass. Gyermek vagy. Nem is gyermek, csak embryo. Akkor fogsz még csak születni, ha én meghalok. Addig nálam van a lelked vital-geniusza. Ha én azt mondom, hogy «meghalok», hát úgy lesz. A Senegalparti négerek, ha rabszolgaságba jutnak, régen tudják már azt, hogy hogyan kell akarva meghalni, minden öngyilkos erőszak nélkül? Azt mondják, én akarok meghalni és megteszik. A Viskonsini «Red Jaquet», a rézszinüek főnöke, mikor meghallotta, hogy szövetségesei, a fehérek nejét hitszegőn főbelövették, nem állt boszut, hanem oda feküdt a biró ajtajába, beburkolta magát pokróczába, azt mondá: «én megtérek a nagy szellemhez», és meg tudott halni. Hát nálam ne lenne-e olyan erős az akarat, mint a négernél, az indiánnál? Meglátod, el kell mennem. Egy dolgot nem tudok, mert nincs a világon. Pedig azt meg kell tudnom, mert külömben több kárt tettem, mint hasznot. De mihelyt azt megtudtam, visszatérek, hogy tudassam veled. Igen is, visszatérek. Az erős akarat előtt nincs lehetetlenség. Ha ki tudtam szakítani a lelkemet magamból, mikor a Gyilkos-völgyben az ichort kerested, s egy székely favágó alakjában naphosszant vezettelek, emlékezhetel rá, félkarja annak is ki volt törve; – azt önalakításnak nevezik, – hát majd megtalállak én a nagyobb távolból is. Eddig is többször volt nálad a lelkem, mint rendes lakhelyén: a «glandula pinealis»-ban. Hanem neked még most rhinoceros-idegeid vannak azt megérezni. Ha állandóul melletted leszek, majd hozzászokol a látáshoz. Akkor majd tudatom veled azt, a mit tudnod kell. Átleheltem már beléd a titkot, hogyan lehet a légben repülni: most még meg kell tudnom ennek a mithridatját: «hogyan kell a repülést lehetetlenné tenni?»

Dávid csodálkozva tekintett az öregre, s az észrevette azt.

– Látom, mit gondolsz? Keresztül látok rajtad. Te azt gondolod most magadban: íme egy szegény őrült, a ki haldoklik és kétszeresen félrebeszél. De nem úgy van. Mi szerezte meg neked a repülés titkát? a hatvanötödik elem, az ichor. Ez most a te kizárólagos tulajdonod. Ez által uralkodol a föld fölött, ez által tartod lekötve a háborut s kényszeríted az emberek vas nyakát akaratuk ellen a békességre. De gondoltál-e arra, hogy egyszer az a kincstár, mely neked az új elemet adja, kifogy? S a hogy pazarolsz vele, azt hamar megéred. Igen, gondoltál rá. Ne is mondd, hisz látom a gondolatodat. Jársz-kelsz az Obi partjától kezdve az új zeelandi-jéghegyekig s vizsgálod a szibériai, chinai, ausztráliai tűzhányók melletti tavakat, ha nem találnád-e fel a hasonló földtani, neptuni, vulkáni és vegytani viszonyokat, a minők a Gyilkos havas alatt az ichort előhozták? Egyszer fogsz is találni egy olyan helyet. Az talán kimeríthetlen bányája lesz az ichornak. Akkor mit fogsz tenni? Minden áron sajátoddá teszed azt. És hát ha nem úgy lesz? Hát ha elárulja valaki titkodat, a kiben legjobban bizol s eladja azt a titkot az ellenségednek, a ki legjobban gyűlöl, a kinek legtöbb számadása van veled, s az a felfedezett új ichortelep felhasználásával csinál magának egy új hajórajt aërodromonokból, miknek szerkezetét most már minden gyermek ismeri s akkor az a te vetélytársad, ellenséged csatára száll veled s felviszi az istentelen harczot az égbe és ott ütközik meg a te léghajóiddal. Minden idegemben a halál fájdalmát érzem, ha erre gondolok. Harcz, ütközet az égben! És annak eszközeit én találtam fel! S mindeddig hasztalan gondolkozom rajta, hogyan lehetne azt megakadályozni? Nincs a földön. Azaz, hogy kell lenni. De nem látom. Le kell ráznom magamról ezt a vak csigahéjat, hogy lássak! Elmegyek, de visszajövök.

Tatrangi Mózes oly erővel fogta meg Dávid kezét, a minő csak az őrültek izmaiban lakik.

– Ne légy oly hitetlen! Az a mi nekünk látóknak legjobban fáj. A Samán látnok mikor önkívületben van, egy füttyszóért kést ragad és embert öl. Az a kétkedés nagyon fáj. Te látni fogod azt néhány óra mulva, hogy mi az a hatalmas emberakarat még a halál után is? Tudod jól, ugy-e, hogy a halálnak az az első dolga, hogy a homlokon minden ránczot elsimít. Soha senki sem látott haragvó halottat, szomorgó, buslakodó halottat: azok mind derült, csendes emberek. De nézz meg majd engem, én megmutatom neked, hogy a halál után is van akaratom, s mikor már halva leszek, szemöldökeim még akkor is össze lesznek ránczolva; mert úgy akarom. Hiszed-e?

– Hiszem. Szólt Dávid.

– Nem hiszed; mondá Mózes. Jól van, ma este már hinni fogod. S akkor elkezdesz látni, vakságod nyilni fog. Most nem beszélek erről többet. Csak egyre kérlek még. Tudom, hogy azt sem fogadod meg rögtön; e figyelmeztetésem hozzád az, hogy ne engedj utazni repülögépeiden olyan embereket, a kiknek nincs szőr az arczukon. Nem érted. Elmehetsz. Most hagyj magamra, mert útra készülök.

Dávid azt sem hitte, hogy az öreg meghal; hisz érverése szokott rendes volt. – Nyugodtan távozott.

Délután az ülés alatt jöttek hozzá a hírrel, hogy az öreg pontban két órakor meghalt.

Dávid rögtön sietett az ülésből atyjához. Halott volt már. És íme a szemöldökei még most is össze voltak vonva. A halálnak minden hatalma nem volt képes megtörni azt a rettenetes akaratot.

A míg Dávid a halott arczára bámulva mélázott, végigfutottak lelke előtt azok a sejtelmes mondatok, miket attól néhány óra előtt hallott. A legvégsőnél legtovább elmerengett.

«Ne utazzanak a repülőgépen olyan emberek, a kiknek nincs szőr az arczukon.»

De hát kik az ilyen emberek?

A nők, – a gyermekek, – és a négerek.

És miért ne?

Tatrangi Dávid pedig nem volt az az ember, a ki valamit megtesz, mielőtt tudná az okát, hogy miért?

Az öreg meghagyása ellenére is magával vitt az aërodromonban, mely atyja holttestét szállítá az örök nyugalom helyére, két embert, kiknek síma az arczuk: nejét és gyermekét. Még hat repülőgép ment velük.

Az északi földsark felé mentek.

Volt ebben jó rész emberi hiuság is a tartozó tiszteleten kívül. A nő ismerje meg férje atyjának nagyszerü temetőjét, s ugyanakkor bámulja férje csodahatalmát, ki előtt megnyilnak a földnek oly rejtett vidékei is, miket a természet örök zár alatt tart más emberek előtt.

Az éjsark világát még nem járta be halandó.

A repülő gép ugyan már harmadik éve, hogy fel van találva, s az ember azt hiszi, hogy ez által már most ura lett minden régiónak, a mi a föld fölött van; de csalatkozott. A gönczölök élnek!

Mikor a kisérlettevő aërodromon az északi gönczölhöz közelített, a benne ülő gépész úgy tapasztalá, hogy az északi szélesség 79-ik fokán túl gépének működése elkezdett lassulni, a szárnyak fennakadtak, a gép súlyát látszott veszteni s megesett a hajón, hogy az orrával állt fölfelé a légben. Mikor pedig erős, delejes kitörései voltak a földtengelynek, nagy észak-fény borította el az eget, olyankor a repülő gép minden működése megbénult az északi iránynyal szemben. Fölfelé azonban hatványozott erővel repült.

Mikor kisebb volt a delejes kitörés a földsarkon, el tudtak hatolni a repülő géppel egész a 87-ik szélességi fokig; de tovább akkor sem. Az észak-fény a poluson folytonos. Csak hogy csendesebb kitöréseinél a polus alatt egy szétsugárzó keskeny fénykoszorunak látszik csupán, melynek közepét a csillagos sötét ég képezi.

Megkisérlék a fénykoszoru kezdetéig felszállani a géppel. Hiú erőlködés volt az. Száz meg száz mértföldnyi magasan kezdődik az a föld fölött! s kitörése teljes pompájában fénysugarai húszezer mértföldnyi távolra ellövelnek.

A délsarknál lehetőbb volt a kísérlet az aërodromonnal, de igen veszélyes.

A hogy az éjsark eltaszítja, a délsark úgy vonja magához a villanyos hajót. Az első kisérlő, daczára szárnyas gépének, lehullott az égből s laposra zúzott hajójával ott veszett valahol Weddel előfokának sötét szikláin, társai okulva a veszedelmen, erőfeszítéssel menekültek ki Parry szárazföldére, tönkretett gépeiket hajón szállítva haza.

Tatrangi Dávid elég merész volt megkisérleni a lehetetlent.

Mi adott neki erőt a vakmerőséghez? a tudás szomja? az adott felfogadás? a velevitt nő és gyermek? Vagy mindez együtt?

A másik hat aërodromon az Otthon tudósaival volt tele, kik részt akartak venni e merész kisérletben, hogy új tapasztalatokkal gazdagítsák a tudományt.

Dávid hajójában nem volt más, csak neje, gyermeke, halottja és kormányosa a hitetlen Áron.

Mikor a spitzbergeni sziget szélét elérték, Áron figyelmezteté Dávidot az égre.

Északfelől kévealaku rózsavörös sugároszlopok kezdtek fölemelkedni.

– Jön ellenünk az északfény.

– Azért mégis elérjük a gönczölt.

– Ma nem. (Ez pedig a székelynél annyit jelent, hogy soha sem.)

Dávid pedig minden szóváltás helyett Kelet-Kelet-Északot parancsolt a kormányosnak.

Az aërodromon most aztán már nem egyenesen a polus felé repült, hanem oldalt vette irányát a Nowa-Szemlya fölötti jégmezők felé; mik végtelen ezüst pusztaként voltak alatta elterülve, jégből épült tündérpalotáik ragyogtak a napban. Ez volt a leghosszabb napja az évnek, a fényes égi éltető gömb ezen a napon alig száll le néhány óráig pihenni e táj látkörén.

És mégis, noha Spitzberga fölött még reggel volt, mikor irányt változtatott az aërodromon, alig telt bele hat óra s a nap már leszállt a nyugoti láthatáron. Az aërodromon egyenesen nem juthatott el az éjsarkhoz, de spiral-alaku repüléssel igen. A kitörő északfény csak új erőt kölcsönzött e keringő repüléshez. Nem emberi alkotás volt az többé, hanem egy planéta, melyet napja maga körül csóvál.

A földi tájak szédületes sebességgel rohantak el alatta. Jéggé fagyott tengerek, hóval fedett mezők, az északfénytől rubin-ragyogású, violaszin árnyéku hegylánczok. Mikor a Behring szoros táján repült az aërodromon, a rendesen járó chronometer szerint délután három óra volt s akkor ujra feljött a nap. Napfény mellett repült tovább a gép Port-Patrik szigetéig, a Cap-Albionhoz érve ismét belejutott az éjszakába. Este tíz óra volt akkor. Éjfélre ismét visszajutott ahhoz a ponthoz, a melyen túl még az ó-kor hajósai előre nem hatolhattak, a Cap Parryig; de ez már a 85-ik fok alá esik. Tehát mégis sikerült neki a csigakerűlővel hat fokot eldaczolni a leghatalmasabb úrtól, a geodæmontól, magától a földistentől! Ezentúl még gyorsabban ment a haladás. A villanyos gép közeledett a delejközöny tájaihoz: a spiral körút rövidebb kanyarulatot vett. Reggel két órakor harmadszor jött fel számára a nap, hogy két óra mulva ismét lemenjen, s aztán egy óra mulva ujra feljőjjön.

Ah! az valami bűbájosan kábító tünemény: a nap, mely két óránkint lemegy és feljön; végig futja a láthatárt, hatszorta sebesebben, mint szoká, s alig hamvad el az alkony pirja, már szürkül a hajnal a más oldalon.

Mikor aztán negyedszer is leszállt a nap, a gép is alá kezdett szállni, s azontúl nem látták többé a planéták központját. Az aërodromon a 88-ik fokot érte el. Mi van hát a 88-ik fokon túl?

– Hiszed-e már, hogy elérjük ma az éjsarkot?

– A ki a mából holnapot tud csinálni, annak lehet.

Az aërodromon valóban négy napot csinált egy huszonnégy órából, az éjsarki rövid földabroncson a nappal szemközt repülve.

Mikor a 88-ik pontot elérte, a gép sebes repülése egy hetedrészre lelankadt, csupán saját villanyereje hordta már. Ez észrevehető volt a hajóban rögtön sülyedő légmérsékről is, mely eddigelé az átrepült lég gyors dörzsölésétől 12 fokot mutatott a fagyponton felül s most lassankint leszállt egész a fagypontig úgy, hogy a bennlevőknek bundáikat kellett felvenni.

– Nem fagyunk meg itt? Kérdezé Áron, markába lehelve, mikor a kormány üvegfogantyuja hidegítni kezdte tenyerét.

– Ne félj, ha leszállunk a földre, ott egy, vagy legfeljebb két fok lesz a fagyponton alul. Nézd, már itt alattunk kezdődik a szabad tenger.

Valóban a jégtenger partjai, mik oly magasak voltak itt, mint Albion krétabérczei, egész hosszú hegylánczkint vonultak hátra a légjáró jobboldala elől s alattuk zúgott az örökké nyugtalan tenger, melyet már a múlt században fölfedeztek, de hajóval meg nem járhattak erőszakos dagálya miatt. A légben szélcsend, a tengerben vihar és ismeretlen erőktől előidézett áramlat keletről nyugotnak.

Az aurora borealis már akkor csaknem fejük fölött ragyogott.

A nagy sötét kör, melyet fénykoszorújával az égen bekerített, s melyen keresztül a gönczöl-szekér rudjával függőlegesen tündökölt alá, két egész foknyi tért látszott elfoglalni. A lángoszlopok mind e sötét körből futottak ki, perczenkint nyolczvanezer lábnyi sebességgel. Az egymástól messze elszórt légjárók csillagászainak feljegyzései szerint lett az kiszámítva.

A sötétkörön belül egyre csendesebb lett az aërodromon szárnyverése.

– És látod Áron, mondá Dávid, mi még sem fogunk a légjáróval eljutni a pólusig. Nekünk, ha a 89-ik foknál szárazföldet találunk, ott le kell szállnunk.

– Miért?

– Azért, mert ha tovább akarnánk menni, villanygépünk megtagadná a szolgálatot. Itt már a delejtű nem mutat, csak libeg előre-hátra.

Valóban a gép nagyon lassan haladt már a spirál körútban. Az órák délutáni hatot mutattak, midőn a polus előtti utolsó fokot elérte Tatrangi repűlő gépe. A míg fenn a magasban teljes kitörésében pazarolta szét a föld túlömlő életerejét, alant és a sugárkörön belül egészen kimerülve látszott lenni a lég minden villanydelejéből.

Dávid kénytelen volt segítséget kérni a magasból. Felfelé irányozta a repülést. Ez ismét segített rajta: mentül távolabb a földtől, annál több volt a villanyosság. Föl tudott emelkedni tizennégy ezer lábnyi magasra.

És onnan azután már meglátta, hogy mi van az északi polus alatt?

Egy szigetvilág.

A szigetek hasonlítanak a holdban látható körhegyekhez, miket sokan kiégett tűzhányóknak tartottak. Mindenesetre vulcáni alakítások.

Sok apróbb-nagyobb körsziget között, a földtengelytől félfoknyi eltérésben van a szigetek legnagyobbika. Valódi csillagkörhegy. A hold «Kepleré»-hez hasonlít; de annál nagyobb terjedelmü. Képzeljük magunk előtt egész Erdélyt, mint egyetlen körhegyet, körülfolyva a tengertől. Kisugárzó hegygerinczei némely mellékszigettel összeköttetésben tartják. A legtávolabb eső sziget nem nagyobb, mint a hold legkisebb körhegye: Gioja.

És onnan a magasból nézve távcsövekkel, úgy tünnek elő e kerek szigetek, mint azok a méhkasok, a mikben czukrot, vagy érczsavakat jegeczítenek: tele egymáson keresztül-kasul düledező, egymáson keresztültörő óriási jegeczoszlopaival az első földalakításnak. A közepeik mélyen besüppedvék, mint egy tölcsér, egyedül a legnagyobb szigetnek a központján alakul át a homoruan besüppedő talaj egy hirtelen feldudorodó ujabb kráterré, mely mint egy fényes köldök emelkedik ki.

A föld meztelen kérge van itt! Úgy, a hogy a legelső megszilárdulás találta, mikor a világæther hidegében izzó külseje gránittá keményedett. Azok a köralakban felmeredő bérczóriások az eruptiv ős sziklatömeg, magas, fényes, ragyogó, mint a hold hegykarikái; a későbbi vízözönök nem töltötték be annak közeit, a jégmezők nem hordták meg földzsurmával, téveteg sziklákkal. A millió éves mult emléke ez itt.

Hanem a külső pereme e körhegyeknek, melyet a hullámok mosnak, erdőkkel van fedve: nagy, magas szálfák sugaras rengetegeivel.

Ez erdők nem élnek már: lomb nincs rajtuk, de nincsenek se megkövülve, se elrothadva, se szénné válva; csak meg vannak halva. Nagy része halomra dült már, nem a korhadástól; sok százezer év villanyos viharai tördelték azokat össze, egy-egy óriás áll még ki a halom közül nagy térségen, ágak nélkül, korona nélkül: a nem számlált időknek tanuja.

Ezek a tertiär korszak növényei, egykoruak a mastodonnal, a dinotheriummal és a tekekoponyájú ásatag emberfajjal. Ugyanazon fák, mikből már egész erdőket fedeztek fel a mult században Anakerdluknál Grönlandban az északi szélesség 70-ik foka alatt, később Spitzberga legszélsőbb szárazföldén, a «Medvesziget»-en és Bel-Sundnál 76 fok alatt, a legutolsó erdőt a Kings Bay öböl partján ásták ki az özönvizi görgeteg alól, az északi szélesség 79-ik foka alatt; s e fák épen maradt leveleiben, tobozaiban, magjaiban felismerték azoknak nemeit: a fenyőkkel vegyest álltak ott a mérsékelt égalj tölgyei, szilfái, sőt a déliebb platán, magnolia, hárs; még a babér is otthon volt közöttük.

És most erre a tájra csak az északfény kisértetvilága süt alá; az pedig nem melegit.

Tatrangi Dávid a gáztelephonnal mértföldekre hangzó jelt adott szétszórt hajócsoportjának s aztán kiválasztott egyet a kerek szigetek közül, mely körül legsűrűbb volt a halotterdő s azon megszállt az aërodromonnal. A többi légjárók is siettek utána.

A hogy előre megmondá Dávid, a hajókból kiszállók a helyütt nem találták a hideget erősebbnek, mint a minő egy téli est szokott lenni deczemberben az angol partokon, friss, csipős lég, szelidítve a tenger páráitól.

Tatrangi társai midőn megérkeztek, már rakot tüzet találtak a sziget parton. A magnoliákból rakott máglya vérvörös világot vetett a tengerre, mely aczélkék volt most, az aurora borealis sötét udvarát tükrözve vissza.

A bámuló elragadtatás sok ideig szótlanná bűvölt mindenkit. Az a tudat, hogy most egy olyan pontján állnak a földtekének, melyet a mostani emberiség lába nem tapodott soha: de mely egy kihalt emberiségnek ős hazája volt valaha, mikor más csillagok jártak az égen.

Minő nagy kérdések szólalnak meg e zajgó tengerben s e hallgató halott erdőben!

S az ember oly vakmerő, hogy e kérdésekre feleletet keres.

Mi idézi elő ez átmelegült szabad tengert az északi gönczöl alatt, holott két szélességi fokkal alább egy egész tiltó jégvilág veszi azt körül; mely nem nyit ajtót sehol, mely harminczhat fokú hidegével embert és állatot megöl, ki rajta keresztül akar törni.

A felelet ez.

A gönczölöknél a föld be van horpadva; öntengelye körüli forgása a kérgét a mily vastagra tömöríté az egyenlítőnél, oly vékonyra hagyta a tengelyeknél. S a vékony legalsó sziklaréteg – a föld meztelen csontja maga, – a belső horpadásain semmi új réteggel nem lett befödve; azt nem takarta el se a kőszénkor, se a jurakorszak, se a plyocæne, se az özönvíz. Ott a legalsó gránitréteg látszik, s a míg mi alattunk mértföldnyi vastagsága van a földrétegnek, a polusok alatt alig több az ötszáz lábnyinál: a föld belső tüze annyival közelebb van. Ezért a mérsékelt lég, a langy tenger a polus közelében.

De most jön a nagyobbik kérdés.

Jó; a körhegyek belseje a legalsó ősgránit, a földi tűz legalsó burkolatja; de minek kellett történni a szigetek külsején, miket már a miocæn és plyocæn földalakulás is új rétegekkel takart? Az özönvizek egyike sem volt képes túlömölni a körhegyek óriási védbástyáin, de külsejüket átalakítá. Tanuja a holt erdő. De hogy nőtt fel itt ez az erdő? hogy lehetett az éjsark alatt délszaki növénytenyészet, mikor az éjsark a földtengely vége volt mindig, azt bizonyítja a föld behorpadása, s az a mi napunk felé fordulva nem lehetett soha? Ez az embert lezúzó kérdés, a mire csaknem oly nehéz megfelelni, mint arra, hogy van-e a világnak vége?

Azt nem tudjuk, hogy van-e vége, de azt tudjuk, hogy közepe van. S egy központi nagy világtest körül forog a mi napunk maga is, hurczolva magával szolga planétáit; maga is csak egy nagyobb úr szolgája; s bár e haladása a világürben alig észrevehető a mi idő- és térfogalmaink szerint, de lehetett kor az ember emlékezetét megelőző távol milló évnyi időknek előtte, a mikor vándorútjában a mi napunk egy olyan csillagcsoport között haladt el, a minők a tejút, a ködfoltok, vagy tán a még most is közel plejadok előtt. Azok megannyi napok. És akkor százezernyi éveken át az egy központi napon kívül még egy másik távolabb nap süthetett a mi földünkre, s életet, tenyészetet idézhetett elő olyan részén is a földnek, melyet a saját napjának csak néha ér egy bágyadt sugara; a hol féléves az éjszaka most, s a moha sem él meg többé. És az óriási erdők tanuskodnak róla, hogy ott világ volt valaha! S aztán ismét jött egy másik százezer év; a nap eltávozott a csillagcsoport közeléből, a földre sütő idegen napok mind távolabb vesztek a világürben, a saját napjától tovahurczolt föld ismét belejutott a fagyos világätherbe. A gönczölök alatt sötét lett és hideg, s lassanként elmult ott minden élet.

De hát lakói nem voltak-e az ősvilágnak?

Kellett lenniök. A föld, mely a fát fölneveli, az állatokat is megteremti. Tatrangi Dávid és tudós kisérete összekutatták nagy területeit a holt erdőnek, megtalálták a fák alatt az elhullott tobozokat, maghüvelyeket, páfránokat egész levéllombozattal; egyszer aztán egy kutató tudós rátalált egy ősállat excrementumaira. Soha hasonló tárgy ekkora örömet nem idézett elő feltalálójában. A szakismerők megvizsgálása folytán az a feltalált hagyaték egészen hasonlít az őslajhár ásatag coprolithjaihoz.

Akkor ő neki magának is itt kell lenni valahol.

Tovább kutattak.

A holt erdőben ráakadtak egy törésre, mely nagy állatok csapájának ismertetett fel. Ez a törés, mint egy széles ösvény vezetett fel a hegyoldalnak, hanem később azután úgy be volt temetve düledezett fákkal, hogy nem lehetett rajta előbbre hatolni. Egyik ezredév eltakarta a másik nyomát, a legelső cultura nyomát a földön: a tört utat. A természetbuvároknak vissza kellett térniök léghajóikhoz.

Az órák reggeli négyet mutattak. «Most kel fel hazánkban a nap!» Itt csak a folytonos északfény világít; le-lelohad és ujra kitör, de el nem alszik soha. Örökké égő lángja a földnek, melylyel önmagának világít, ott a hol nem láthatja a nap.

– Reggel van, szólt Dávid, induljunk a temetésre.

Mindenki üveghajójába sietett; a vezér aërodromon fölemelkedett, szokottnál lassúbb szárnyveréssel s ismét az addig követett művelet szerint csigatekeredésben igyekezett a sziget fölé emelkedni, s mikor annak legmagasabb bérczeit túlhaladta, belsejébe alászállani.

A figyelmes szemlélőnek felséges látványt nyujtott az északfénytől megvilágított tájkép.

A sziklafal, mely a szigetet mint egy körbástya övezte, a külső meredélyeit benőtt erdők közül még több ezer lábnyi magasra kiemelkedett kopáran, meztelenen; rettenetes bazaltfalak, mint félredült orgonasípok szakíták keresztül harántban e gránitfalazatot, s lefutottak a mély üstalaku völgybe.

S ez egész üstvölgy a kövek, kristályok országa csupán. Még a kövek közt is a legrégiebbeké, kik születésüket nem az ezredévek, hanem a milliók után számítják. A változatlan, örökkön örökké tartó kövek: gránit, bazalt, kovarcz. A mértföldnyi átmérőjű sziklatölcsér bűbájosan ragyog a fényes sziklaoldalak, a roppant tömegű hegykristályok s a kovarczok minden nemeinek összesített csillámától.

Néhol szabályos képleteket mutat, mintha egy csodaépítész gondolt volna ki titáni palotahomlokzatokat, mikbe kolosszokra számított kapuk vezetnek, két egymásra dülő sziklatömb alatt pyramid alakú sötét nyilás. S a széles, holt sziklaöbölben semmi nyoma növényzetnek. Csupán a közepe táján, hol legszélesebb az egymásra düledező kőszálak, kristályok torlasza, emelkedik ki még a kőtorlaszok közül egy fényes fekete – katafalk. Valódi halotti ravatal. Keresztül kasul egymásba rótt hatszegű fényes kristályoszlopok emelnek egy mohazöld ágyat, mely bársonyszínű zöld burkolat néhol még füzér alakban is végigfut a fekete oszlopokon.

Dávid e zöldhátu emelvényre bocsátkozék le gépével.

Az pedig egy pistacit kristálytömb volt, melynek gyönyörű kristályoszlopai a pálmasugár vastagságától kezdve a selyemszál finomságáig együtt találhatók, a tükörfényes fekete hexaederek lapjain a finom kristálypelyhek, selyemszálak tömege, pisztáczzöld bolyhos gubanczot képez, mintha mohával lennének bevonva. Ez az igazi örökzöld.

Ezt a helyet választotta ki Dávid atyja számára örök ravatalul.

– Meg vagy-e elégedve helyeddel?

És ime a halott szemöldei már nem voltak összevonva. Homloka kisímult. Otthon volt már.

Pedig hiszen nem az történt, a mit ő óhajtott, hogy itt egy örök temető alakuljon az utána jövő emberiség számára.

Más hely ez itt. Az előtte elment emberiség temetője ez már!

A mint a többi léghajósok a sziget különböző pontjain alászálltak, ott találták minden sziklaodúban, bérczszakadékban az elmult ősvilág lakóinak maradványait. Előbb csak csontvázakat a régibb fénykorból, a mikor még idegen nap világa forralta fel az éjsark levegőjét, később már épen megmaradt állatokat, mikor a fagy örökkétartó lett s az elkésett őslakóra nem vártak többé az eltemető férgek. Egész csoportokban hevertek ott a sziklák zugaiban a tertiær kor csodaszörnyei, vastag bőrük, iszonyú agyaraik, faőrlő zápfogaik, pikkelyeik és sertéik, épen megtartva a nedvtelen örök tél e szörnyű muzeumában, mely fölül a villanydelej fuvallata még a tenger párázatait is elveri, hogy hóalakban le nem hullhatnak rá.

Minő kincshalmaz ez a természetbúvárokra nézve! Mindazon állatfajokat, a miknek eddig csak kövesült csontvázait ásták ki a krétarétegek alul, itt a földszínén egész természeti mivoltukban együtt találhatni, úgy a hogy a századok ezrei előtt itt jártak és éltek, s köztük felfedezetlen fajokat, miknek lételéről eddig csak egy lábnyom, vagy egy állkapocs tanúskodott. Az ősvilág egyik myriádjának katakombája van itt.

Még ezzel sem érték be. A tudós telhetetlen. A tudvágy szomját nem csillapítja még a felfedezett titkokban való dobzódás sem. Tovább kutattak. «Embert» kerestek. Az ásatag embert.

És arra is rátaláltak.

Ott azon pistacit katafalk körül, hol a sziklaoszlopok egymásra düledezve száz meg száz üreget képeznek, feküdtek az ős ember maradványai.

A vad állat, mikor halálát érzi, elrejti magát.

A «tekefejűek» népe volt ez. Már a XIX. században feltalálták ennek ásatag koponyáit a Berlin melletti «Borostyánkő» tárnában s a Schevenlache tőzegbányáiban. A tertiær kék márgában a laktalan mocsár alatt egy egész temető volt együtt. E tekekoponyák élve sehol nem léteznek többé; a mostani emberiség minden fajának hosszúkás koponyája van. Az ős faj, mely az állatvilágot áthidalta, kihalt. Most megtalálták ez ősöket. Az örök tél mumiákat csinált belőlük. Le hagyták magukat írni, lerajzolni. Fejeik teke alakúak, orruk pisze, álluk hátranyomott, fogaik előre állnak; a férfiak arcza, koponyája szőrös, a nők arcza homlokon alul síma; bal szemöldökükön egy jellemzően kiemelkedő púp; karjaik hosszúk, de lábaikon nincsenek kézújjak. Testük színe mahagonibarna, csontjaik is épen ilyen színűek. Semmi fegyvert nem lehetett mellettük találni. A kőfejsze még nem volt feltalálva. A tekefejű nem tudta még, hogy a hús is ízlik, mint nem tudják a majmok; ő még nem tanult testvért ölni. Fák gyümölcseivel élt, mint állattársai: az őstapir, őselefánt, őslajhár. Az egész paleontologiai csoport közt nem volt egy húsevő sem.

És így Tatrangi Mózes nem lett legelső temetkezője az éjsark világának. Előtte ezeren meg ezeren fölfedezték már azt a nagy sírt, a kiknek nem volt sejtelmük arról, hogy e szigeten túl van egy külvilág, és a csillagokon túl van egy más világ.

Tatrangi Dávid az ősemberek katakombája fölé helyezve hagyta ott azt az alakot, ki az emberi szellem legnagyobb diadalát kivívta, s ott hagyta őt abban a repülőgépben, melyet alkotott az évezredek tanújául. Tatrangi Mózes ott fekszik most a repülő-villanygépben a tüzet nem ismert ősemberek közepett: örök időkre változatlanok: ő is, azok is. És minő végtelen távol van közöttük!

A köröskörül lobogó északfény túlvilági derengéssel sugárzá be az őshalottak temetőjét, a titani kristály amphitheatrumot. A távol idők rémledező emlékei, mint eleven álmok keltek fel kősírjaikból. A ki élt is, kívül érezte magát a világon és a jelen időn.

Rozáli az egész úton az éjsarkig és vissza nem hallatta szavát. A gyermek nem értett még ebből semmit. Hét esztendős volt.

Mikor aztán visszaértek Otthonba, hol a nevezetes fölfedezések híre egész forradalmat idézett elő, Dávidot úgy üdvözölték, mint egy új messiást; aztán már most azt várta, hogy diadalát Rozálinak elragadtatása fogja megkoronázni; aztán csalatkozott várakozásában.

Rozáli azt mondá neki:

– Kérlek szépen, jó Dávidom, engem többé ez útra ne vigy. Nem tudom, miért; de én ott végtelenül szenvedek. Nem is szenvedés: kimondhatatlan az az érzés, a mi engem elfog. Olyan nagy foka a gyönyörnek, mely kínoz. Valami édes szédülés az, mikor a mélyből kiemelkedő földet látom; valami földfeletti vágy, ha az égre nézek; úgy hogy tűnni érzem testemből a lelket. Álmodom és hallom, mit beszélnek körülöttem. Látok, és azt hiszem, hogy álmodom. Egyszerre két helyen vagyok. Látom az északfénytől megvilágított sziklatemetőt ősvilági hulláival, és kis kertemet itthon, és magamat benne és kis gyermekemet ölemben. Ne vigy te engemet magaddal oda. Az nem női idegeknek való légkör. Hagyj te engemet az én kis kertemben, kis fiammal fecsegni semmiségekről, és játszani hiábavalóságokkal. Ez az én világom.

Dávid megcsókolta e szóért Rozálit; hanem aztán nem gondolkozott róla többé.

Pedig abban a véghagyományban, a mit apjától hallott, s a Rozáli által mondott felfedezésben egy valódi Pandora-szelenczét birt Dávid, a mit ha kinyitott, egész csoportját az új bajoknak szabadította rá a világra.

Mikor az aërodromon feltalálása a hetedik évét járta, igaz, hogy a testi betegségek nagyon megfogyatkoztak a légjárók befolyása által; hanem egy más kór lett átalánossá, a mit azelőtt csak kivételes tüneményként ismertek s hajdanában «lelki betegségnek» híttak. A légjárók befolyása túlérzékenyíté azoknak az idegeit, kik legfogékonyabbak; főleg a nőkét és serdülő ifjakét (szőrtelen arczok).

A tudomány fejlődése is nagyban segített ezen.

A természettudomány mámorító hatással van, elnyel, magába sülyeszt, vége nincs.

Fel volt találva már a mód nem csak a holdat, de a szomszéd bolygókat is oly közelről szemlélhetni, hogy a világbuvár meghatározhatta, melyik a eonját éli most az a planéta alakulásának? s e szerint minő lények laknak rajta? A Mars a kőszénkorban van, a Venus a myocœnban, a Saturnus épen olvadt állapotban van még, de a Jupiterben már tökéletes lényeknek kell lakni. Ezt pedig ilyen combinált művelettel deríték ki: Egy hártyavékony ichor-üveglapra levették a Mars ezerszer nagyobbított fényképmását. Akkor e képnek egy századrésznyi darabját újra lefényképezték ezerszer nagyobbítva, az már akkor százezerszer volt nagyobbítva. Folytatták e műveletet, míg egy darab tájképet birtak belőle.

Erre aztán támadt azoknak az idegeseknek az osztálya, a kik azt hitték, hogy egyik csillagból a másikba átjárnak s tudósításokat, tájak leírását, lények ismertetését, sőt egész világtörténeti szakaszokat hordtak át a szomszéd csillagokból. Lapjuk is volt, mely azokat közölte.

A nap fényburkának, a nap foltjainak közel megismerése a heliodæmon betegeit szaporítá; kik örülnek, vigadnak szertelenül, míg a nap fenn van, s ok nélkül szomorúak, szenvednek, ha a nap lemegy, egész éjjel. Napkórosak. – A vital magnetismust használták mint gyógyerőt, s minden városnak volt már orvosa, ki a villanyos «baquet»-val gyógyított: rendszeres tudománynyá vált a perychismus, hypnotismus, electrobiologia, s az ózon rendelvényképen lett osztogatva.

Philosophia, vallás kezdett a tudomány positiv adataiban épületéhez való alapot keresni. A spiritismus hivei száz milliót számítottak már s egy alapra tereltek keresztyént, zsidót, mahomedánt, buddhistát.

Támadtak a sötétben látók, kik földalatti pinczében mély éjszaka megkülönböztetik a színeket, a megütött harang fénylik előttük, a míg zúg; kik a mágnes hegyéből kisugárzó fényt észreveszik,1) kik behunyt szemmel czérnát húznak a tűbe; nők, kik férjeiket mindenütt látják, bárhol járnak-kelnek azok (a férjeknek nem tökéletes örömére), kik ujjaik hegyével látnak, a gyomrukra tett levelet elolvassák, s tenyereikkel hallanak.

Egyszer támadt egy ihlett osztály, mely a «keresztüllátást» annyira vitte, hogy átlátott minden öltözeten, kivéve a vörös színűn. Ez a secta valóságos páni rémülést idézett elő a szépnem között, mely ettől fogva kénytelen volt vörös corsettet és alsó-szoknyát viselni, különben e látnokok előtt Éva anyánk teljes ártatlan alakjában tünt volna fel minden öltözete daczára.

A légjárókkal utazás még magasabbra fokozta ez idegességet. A gyors változatok az északi jeges vidékről fél nap alatt le az æquator pálmaerdejéig összezavarták az agyban a tér és idő felőli fogalmakat. Szaporodtak vele a kettős életű emberek, kik egy időben két helyen hisznek élni; a távolba látók, kik messzeeső helyen történteket itt történőkként látnak. A pólusok alatti ősvilág szemlélete felköltötte a multba visszalátást; a légmagasban uralgó csend az idegeket túlvilági zene hallására csábítá. A sok futó idegen arcz között egy-egy ember saját magát vélte megismerni; vagy elhunyt kedvesével találkozott össze s idegei tovább fejtették e gyötrő gondolatot. Az ideges emberre a legkisebb szeszes ital élvezése oly hatással volt a légjáróban, hogy prometheusi álmokat és csába viziókat látott tőle: olyan volt az rá nézve, mint a hasis, mint a mákony. Szenvedést és gyönyört egyesített magában. S e mámorittasságot odafenn a léghajóban ép oly szenvedélylyel keresték, a kik egyszer belekóstoltak, mint a hasis és mákonyevők a kéj és kín álmaiba kábító mérgeiket. Nők, kiket e szenvedély megragadt, nem voltak semmi emberi hivatás teljesítésére alkalmasak többé; nem anyának, nem feleségnek valók: azok túlvilági fényben usztak, kéjálomban reszkettek, a mikor szemeik feketéje gyönyörteljesen kitágult és fénylett a sötétben; mikor aztán leszálltak a földre, ki voltak merülve és minden idegük szenvedett, le volt lankadva. Egy nap alatt egy évet vénültek.

Annál inkább keresték az aërodromonban talált gyönyöröket.

A szinész, a szinésznő, mikor mesterszerepben akart föllépni, a légjáróban előbb egy útat tett, s így jött a színpadra: felmagasztalt idegzettel. Némelyik nagy drámai szerepében a közönség helyett csupa halálfejes csontvázakat látott maga előtt a padokon ülni, azoknak játszott rettentő lázlelkesedéssel. Maga a szinpad állandó magiai mutatványoknak lett színhelye, lélékjelenésekkel, változó tájakkal, csodatüneményekkel; úgy hogy templom és szinház szerepet cseréltek már. A templom lett az iskola, melyben a közönséget józan philosophiára oktatják s a szinpad a mysteriumok kápolnája, hol a földfelettit, a megfoghatatlant állítják eléje.

S az álomjárás ragálya nem csak a magasabb, míveltebb körök hölgyeit lepte meg, elhatott az a legszegényebb osztályokra is. A gyümölcsért járó kofa boszorkánynak képzelte magát, ki a «szombatot» ünnepelve a Gellértre jár, s a gyárak asszonylakói a lidércznyomástól nem birtak szabadulni. A melyik közülök az aërodromonban utazott, magával hozta az «incubust» s arról azután elragadt a többire.

Legáltalánosabban meglepte a nőket, kik a légjáróban utaztak, az a sajátszerű kór, a mit a Saharában utazó arabok «Ragleh» név alatt ismernek: a meglepett ébren van, tesz, vesz: de egészen más tájakat lát, mint a mik előtte vannak: városokat, a hol pusztaság van, kerteket, a hol egy fűszál sincs, közeledő sziklákat, elnyeléssel fenyegető tengert; omló hógörgeteget. A lélek délibábjának lehetne azt nevezni.

Az emberiség egész gyengébb idegzetű fele rabja lett egy betegségnek, mely pusztítóbb, emésztőbb, kínzóbb minden eddigi ragálynál, járványnál, pestisnél.

S a hol rabszolgák vannak, ott hamar megteremnek az urak is, kik őket befogják.

A tudós kutatók, fölfedezők, természetbuvárok barázdájában úgy nőtt a charlatán, a szemfényvesztő, mint a vadócz a búza között.

Csodalények a kik a földalatti forrásokat megérzik, kikre a rejtett nemes érczek mágneses befolyással vannak; orvosi tünemények, kik minden emberen keresztül látnak, mint az üvegen, s megmondják az egész társaságban, kinek mi baja? a kik delejezett poharakkal betegeket gyógyítanak, ficzamokat helyrevillanyoznak, szemeik tekintetével elaltatnak; bűvészek, kik nevük elé a «doctor divinitatis» czímet írják, kik magnetizált zongorán játszanak, úgy, hogy a hallgatóság mindegyike más dalt kiván, egyszerre mindannyi azt a dalt hallja, a melyet kivánt; kik láthatatlan kezekkel ismeretes nevek fascimileit iratják le; segítség nélkül a légbe emelkednek, kezük felé tartásával nem hivő embereket hátra görnyedni, önmaguk körül forogni kényszerítenek; halottakat felidéznek, a nyitott ablakon át rézsút ki és berepülnek; hírhedett médiumok, kik a spirit rapping, knocking, tipping segélyével multat és jövőt felfedeznek, kik Socratest francziáúl beszélni kényszerítik, s kivallatják vele, hogy a spiritisták istensége hermaphrodit lény; kik szellemeket idéznek föl s azoknak arczképeit lefotografiázzák, profécziákat mondanak, a túlvilágról hírt hoznak, sőt Ageneonokat is állítanak a hivők elé: szellemeket, a kiket látni nem lehet, de megtapintás által győződhetni meg jelenlétükről, s mintha nem volna elég a czivilizált világnak a saját inventiója a földfeletti tanokból, még külföldről is importálják a csodákat, az indus birkózó leányokat, kik villanydelejes erővel a legerősebb férfit földhöz vágják, az arab halva álmodó, magukat eltemettető derviseket, a görög hazajáró lelkeket, a brukolákokat, Chinából a liszttel behintett asztalra rajzoló psychographot, a mongoloktól az asztalt elrepítő lámákat, a beduinoktól a budákat: a hyénává átalakuló embereket, arany függővel a félfülökben, a miről állatkorukban is rájuk ismerni, és a barbarismus minden idegháborító bűv szemfényvesztéseit.

Egyike a bűvésznőknek (többnyire nők voltak) arra a bizarr ötletre jött, hogy egyszer válogatott spiritista hallgatóság előtt egy roppant nagy csimpanz majmot czirógatott mágneses álomra, s akkor azt az alvó négykezűt kényszeríté «megszólalásra». Tökéletes jó languedoc franczia nyelven beszélt az. És akkor a prestidigitateuse kikérdezé ezt a beszélő majmot az emberelőtti idők eseményeiről, mikor még Francziaországban a dynotherium volt a legtovább eltűrt dynastia. A csimpanz csodadolgokat revelált. S a hallgatóság hitt.

S a villanyos csodákkal, a charlataneriákkal és tüneményekkel versenyt futottak a vallásos extasis őrjöngései; utoljára nem lehetett már az általánosan elterjedő bajból külön választani, mi az ideges bántalom, mi a csalás? mi az öncsalódás, az erős hit, meg az ámítás? mi a természettudományok realis vívmánya, meg a könnyenhivők túlzása? mi az álom és igaz történet? – és végre mi az emberi fogalmakon túljáró égi titok?

S mind ebben a nőknek és a meg nem érett fiatal kedélyeknek volt legnagyobb része.

A hetedik évben jött rá Dávid a baj kútforrására.

Heroicus cura kellett hozzá, s ő nem irtózott attól. Kiadni a határozatot: hogy ezentúl férfiaknak a huszadik éven alul, nőknek pedig sohasem szabad a légjárókban utazniok.

Az igazgatóságban Dárday mellette volt az indítványnak (neki gyűlt meg legjobban a baja a sok álomjáróval és prófétával, a kik államot kezdtek képezni az államban s bőven kárpótolták a hajdani csalhatatlan pápát egész hierarchiai intézményével együtt), s Severus kisebbségben maradt.

Ez volt az első keserüség a triumviratus keblében. Severus maga is a spiritisták hívei közé tartozott, daczára pompás étvágyának; a nők letiltásában a légi utazásból emberi jogokat látott sértve. És mint üzlet embere, a legbuzgóbb utazó közönséget látta kirekesztve, a legbiztosabb jövedelmek lajstromzatából. Azért azt mondta e határozatra, hogy «medicina pojor morbo» (a gyógyszer rosszabb a bajnál), – hanem még ez nem zavarta meg az egyetértést.