X. FEJEZET. JUVENTUS–VENTUS.

Úgy történt, a hogy a haldokló császár előre látta. Trónörököse Miksa József a füsszeni békekötésben lemondott minden igényéről a császári koronára, Mária Terézia örökös tartományaira s cserébe visszakapta elfoglalt Bajorországát s ezzel megszünt szövetségese lenni II. Frigyesnek.

Mária Teréziával ellenben szövetséget kötött Anglia, Holland, Szászország s a szövetséghez hozzájárulni készült Orosz- és Lengyelország.

A porosz királynak nem maradt más fegyvertársa, mint a franczia király.

II. Frigyesnek keserü napjai voltak! Egy emlékezetes levélben két példát idéz fel: az egyik azé a hajós kapitányé, a ki az ütközetben minden oldalról körülfogva ellenséges gályáktól, kanóczot készül dobni a lőporos tonnába; a másik pedig dicső ellenfelének példája: Mária Teréziáé, aki asszony létére nem esett kétségbe, midőn ellenségei már Bécs város kapuit döngették; hanem valamennyivel elfogadta a harczot.

Tehát ennyire jutott már II. Frigyes király, hogy ilyen képek vonuljanak át képzeletén.

Hanem hát a könnyüvérű fiatalság mit törődött a magas politikával? a Pelham-miniszterium aknamunkájával, mely biztató szavakat küldött II. Frigyesnek, de öt millió forintra emelte fel Mária Terézia hadi subventióját s szolgálatába bocsátá a hannoveri ezredeit. Trenk Frigyesnek ujra kezdődtek az elyziumi napjai.

Azokat a jó tanácsokat, a mikkel a király masirozás közben impregnálta s a miknek követését oly szentül felfogadta, mind elfelejté, a mint Berlinbe visszakerültek.

A bájos istennő rá volt szorulva a vigasztalásra. A hadjárat szalmaözvegygyé tette. A. Z. herczeget Bécsbe vitték. Ott ugyan rangjához illő bánásban részesült: lovagi szavára szabadon hagyták járni, kelni: csak a vámsorompót nem volt szabad tullépnie s minden udvari tánczmulatságra meghivást kapott, melynek hasznát is vette.

Amália herczegnő azonban egész viszavonultságban élt: nyilvános helyeken nem mutatta magát, gyászt viselt és minden héten kétszer küldött levelet staféta által a férjének.

Ez a gyászfátyol nagyon jó függöny volt a mögötte lejátszott szerelmi idyllnek.

Trenk Frigyesnek most már nem kellett meglepetésektől tartani. Azért nem is volt többé óvatos. Mondják, hogy a szerelem vak.

Kezdett közbeszéd tárgya lenni a boldog viszony a herczegnőhöz.

Egyszer vacsora alkalmával, melynél csupa gárdatisztek voltak jelen, bajtársai felszólitására elregélte Trenk Frigyes annak a másik Trenknek a hadi kalandját, a melyben egy francziáktól megszállt várat szalmabábok által vett be.

Egy gyalog gárdatiszt, a kit Trenk különösen gyülölt nőiesen finom arczáért s a kit e miatt Ganymedesnek hivott, ezt a csipős tréfát veté az elbeszélés végére:

– Ez semmi. Én ismerek egy Trenket, a ki szalmaözvegyek által tudja bevenni a várakat.

Trenk Frigyes erre a szóra annyira elfeledkezett magáról, hogy az élcz mondójának a szeme közé önté a pohara tartalmát s mondott neki egy czimet, minek a vége az volt, hogy «et czetera».

Az inzultált tiszt rögtön kardot rántott s a két testőr ott az étkező teremben párviadalt kezdett, a minek az lett a vége, hogy Trenk ellenfele egy vágást kapott az arczára, a mivel el lett rontva az eddigi szépsége.

Ez elég nagy bolondság volt Trenktől.

A következményeit rövid időn tapasztalá. A legelső vasárnapi templomi parádé alkalmával, mikor a király elhaladt Trenk előtt, eléggé fennhangon mondá neki e szavakat:

– Hallja, uram! A mennydörgő mennykő csapjon a kend szivébe! Vigyázzon kend magára!

Még ez az intés sem térité eszére Trenk Frigyest. Ugy fogta fel a dolgot, hogy ha már az ember a paradicsom tiltott almafájáig eljutott, ne érje be annyival, mint szegény, jámbor Ádám apánk, hogy az első harapásnál eldobja az almát, hanem mászszék fel a fájára és lakjék jól kedvére az adományából.

Pedig a kelepcze már ki volt vetve a számára.

Mindenki irigyelte a szerencséjét: s az irigyek a legkevésbbé kibékithető ellenségek. Az irigygyel nem lehet duellálni. Az hátulról szur le.

Trenk Frigyes ez esemény után néhány napra barátságos vacsorára volt hivatalos a testőrség parancsnokához, Jasinszkyhoz. Rajta kívül még két jó pajtása volt az asztalnál, a kik közül az egyik a táborozás alatt sátortársa volt, egyenrangu kornet.

Szóba került ismét a magyar Trenk.

Jasinszky pipaszónál hozta elő, hogy miféle rokoni összeköttetés lehet a két Trenk között?

Frigyes elmondott mindent, a mi köztudomásu volt.

De még azon is tulterjedt s kifecsegett valamit, a mi megőrzendő titka volt. Elmondta, hogy a magyar Trenk, halálosan megsebesítve kerülvén Bécsbe, ott végrendeletet irt, melyben őt, az unokaöcscsét teszi magyarországi nagy birtokainak s még nagyobb zsákmányainak általános örökösévé. Ezt a végrendelkezését meg is irta Frigyes anyjának, ki Pomerániában másodszori házasságban élt s az anyja elküldte a levelet a fiának.

Akkor pedig, a midőn Trenk Ferencz azt a levelet irta Frigyes anyjának, eszében sem volt a végrendelet-tevés: a lába összeforrott s ő készült a pandurjait ismét dandárba gyűjteni.

Minek irta hát ezt a levelet?

Talán, hogy a poroszokat áltassa azzal a hirrel, hogy a félelmes Trenk Ferencz haldoklik, a halottas lepedőjét rágja, magába szállt és testálni kezd?

Vagy valami dæmoni terve volt vele, kis öcscsének megrontására?

Jasinszky azt mondá erre a levélre:

– Ejh, barátom, hisz ez egy krözusi szerencse. Egy pár milliót érő vagyon! Te csak két kézzel kaptál utána?

– Nem biz én. Egy kis ujjal sem. Köszönöm a szlavoniai erdőket, tele haramiákkal; meg az összerablott aranyat, ezüstöt. Én az én királyomat a nagy mogul minden kincseért sem cserélem fel mással.

Erre mind a három tiszt rátámadt, hogy a szerencsét nem kell ily könnyen elutasitani.

A hálátlanság csunya vétek! a nagybátyja jó akaratát legalább illik levélben megköszönni. Ki tudja, jövőre mire lehet az még jó?

Unszolták, hogy ő maga válaszoljon egyenesen a magyar Trenknek, nevezze azt kedves nagybátyjának, köszönje meg atyafiságos jó akaratát.

Frigyesnek eszébe jutott mindaz, a mit Miranda beszélt neki Trenk Ferencz iránta való jó akaratáról s ez felforralta vérét egész a dühig; aztán meg amaz éjszaka, melyben Kollinnál maga előtt látta őt, dæmoni működésében: a viz közepén töltött éjszaka, a füle körül fütyölő golyók, a pokoli török muzsika s az megint jéggé fagyasztott benne minden rokoni szeretetet.

– Hát tudod mit? monda neki Jasinszky. Ird neki azt, hogy köszönöd a testamentumát, csak birja békével tovább is a pandurjait, cum appertinentiis; hanem ha jót akar veled, küldjön neked egy néhányat azokból a pompás magyar lovakból, a mik három nap, három éjjel ki nem fáradnak a nyargalásban. Add ide nekem a levelet, én majd kézhez juttatom a szász követség utján. Hiszen nem állami titok, csupán családi levelezés. Aztán majd ha küld magyar paripákat a bátyád, nekem is adj belőlük egyet.

Trenk Frigyes rá hagyta magát beszélni, hogy ilyen tartalmu levelet irjon Trenk Ferencznek. Ezt a levelet Jasinszky átvette tőle s a saját pecsétjével zárva le, zsebébe tette.

Ez a levél képezte azt a fordulópontot, melyen Trenk Frigyes sorsa lejtőre jutott.

Nem gondolt rá többet.

Élte világát mint könnyelmü gyermek. Asszony szivében lakik az üdvösség! S ki ne szeretne üdvözült lenni?

Egyszer aztán megesett vele, hogy a boldog pásztoróra miatt elkésett a reggeli parádéról.

A király ezuttal nem nézte el a hibáját. Fogságra küldé Potsdamba. Ott adtak neki egy szobácskát a «hosszu hidon».

Az ilyen aprólékos szolgálati mulasztásokért legfeljebb három napi fogság szokott lenni a megfelelő dij.

Frigyest ott hagyták ülni két hétig.

Az alatt jöttek hozzá, barátság szine alatt, kémkedő agent provocateurök, a kik biztatták, hogy folyamodjék a királyhoz megkegyelmeztetésért.

– Én nem vétettem semmit, monda Frigyes s nem könyörgött.

Tovább is ott hagyták ülni.

És még mindig nem sejtette, hogy ez a herczegnő szép szemei miatt történik.

Ekkor a király maga is Potsdamba érkezett s másnap a szárnysegéde, Bock tábornok fölkereste Trenk Frigyest, sürgönyöket bizva rá, miket azonnal Drezdába kell vinnie.

Örült, hogy ismét lóra ülhetett.

Drezdából visszatérett újból találkozott a királylyal a parádén.

A testőrszázad, melynél kornet volt, Berlinben feküdt.

– Parancsolja felséged, hogy a századomhoz visszatérjek Berlinbe?

– Honnan jött kend?

– Drezdából jöttem, a hová sürgönyöket vittem.

– S hát azelőtt hol volt kend?

– Az árestomban.

– No hát menjen kend megint oda, a hol volt.

S azzal Frigyes urfinak megint szépen vissza kellett ballagni a hosszu hidra, az árestomba.

Hja bizony: «a szerelem sötét verem!»