II. FEJEZET. A LEVÁGOTT KABÁTSZÁRNY.

Tanulmány, fegyvergyakorlat, fárasztó táborozás tölté be az első esztendőt, mely alatt minden bajtársa megszerette a gyermek-hőst. Irigye nem volt, sem vetélytársa. Még nem ismerte a szenvedélyek napját, a szerelmet.

A következő télen nagy ünnepségek következtek a berlini udvarnál. Frigyes király nővérét, Saroltát, nőül vette a svéd király, Gusztáv; annak a nászát ülték meg a királyi udvarban. Az ifju Trenk ez alkalommal abban a kitüntetésben részesült, hogy a király őt bizta meg az udvari bálban a felügyeléssel. Óriási tolongás volt a termekben. Nemesség, polgárság, minden fegyverzetü katonatisztek, idegenek tolongtak egymást szorítva, s a lakomaasztalokat prédálva, melyeket az udvari lakájok újból megterítettek és étkekkel megraktak. A publikum szokás szerint az abroszokat is felszabdalta ünnepi emlékül. Valamelyik vendég magának a felügyelő tisztnek a kabátszárnyát is elvitte magával souvenir gyanánt; Trenk egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a szép piros bársony szupervesztéjének a krepin himzésü jobb szárnya hiányzik s azzal együtt arany óráját is ellopták.

S a hogy a német példabeszéd mondja: «a kit a kár ért, az a csúfságot is megkapja», a fiatal testőrtisztnek még azt a boszúságot is el kellett viselni, hogy akármerre ment az ünneplő sokaság közt, mind azt mondták: «nini, a félszárnyú gárdista.» Láthatta, hogy még az udvarhölgyek is a legyezőik mögé takarják az arczaikat, hogy nevetésüket elrejtsék. Kedve lett volna sirni, mint egy gyermeknek! Utoljára egy sötét zugot keresett fel, a díszbokrok között, hogy elrejtse magát: az épen a női toilettszobának a szőnyegajtaja volt. Egyszer kinyilt az ajtó, s kilépett rajta egy ifju hölgy. A szépek közül a legszebb. Rangban a legmagasabbak közül való.

Az úrhölgy néhány szót sugott az ifjú Trenk fülébe.

«Ön kárpótolva lesz a veszteségeért: látogasson meg holnap este.»

Azzal elsietett a társaságba.

A szónál még többet mondtak a szemek. Ez a tekintet egy világot gyújtott föl az ifjú szivében.

Megtudta, mi a szerelem.

És a hölgynek is ez volt az első szerelme.

Az a hölgy már egy év óta férjnél volt.

Trenk Frigyes, emlékiratában következetesen elhallgatja első szerelme istennőjének a nevét. Titoktartása nemes és helyes. Az a hölgy még élt: köztiszteletben élt. Trenknek sirjába kellett vinni a titkot. Ezért, mint maga is elismeri, egész élettörténete egy megérthetetlen chaosz marad, melyben ő maga és a király ferde világításba kerül; az indulatok elképzelhetlenek, a helyzetek megfoghatatlanok, összefüggés, vezéreszme hiányzik az egész meseszerű történetből.

Ámde az utókor kiméletlen; a sirba temetett titokzatos nevet manapság már minden Conversations-Lexikon kifecsegi. S a mint az ki van mondva, egyszerre világossá és érthetővé lesz mind az, a mit Trenk maga önéletirásában homályba burkol. Első szerelme hölgyéről mindenkor úgy beszél, mint őrangyaláról, imádott bálványáról, ki őt balsorsában sem hagyta el soha.

S a szerelmi mámor nem volt az egyedüli öröme e titkolt szivtalálkozásnak. Az úrhölgy gazdag is volt, s jövedelméről szabadon rendelkezett. Azt kivánta, hogy választott ifja ragyogjon. Trenk Frigyes fényes öltözetével, pompás paripáival kitünt a többi tisztek közül. Bőkezű volt, jó czimbora: tiszttársait pazarul vendégelte.

Ez a fényűzés feltünt a királynak. Négyszem közé fogta az ifjut, egy hires dáridó után:

– Hallja maga! mondja csak: csupa sáfrányt terem a scharlaki uradalom? Mennyi magának a jövedelme hazúlról?

– Ezer tallér, felség!

– És maga egy hónap alatt elkölt ezer tallért. Bizonyosan tudom. Azt tudja maga, hogy én az adósságcsinálásért rögtön elkergetem a tiszteket?

– Egy tallérral sem tartozom senkinek, felség.

– Hát talán az aranycsinálás titkát találta fel. Alchymistákkal dolgozik egy műhelyben?

– Annyit tanultam a fizikából, hogy az alchymiában nem hiszek.

– Akkor hát a bockritterekkel van maga szövetségben, a kik a vásáros kereskedőket kifosztogatják.

– Felség! Bűnt nem lehet rólam föltenni.

– No, már pedig kivert tallérok és aranyak nem hullanak az égből! Én nem tűrök olyan embert magam körül, a ki miszteriozus úton jut a pénzhez.

– Felség! Annak a forrása nem földi eredetű!

– Mit mond maga? Hát talán vannak a világon még jótevő tündérek?

– Vannak, felség; szólt Trenk szemét lesütve.

Erre a király elnevette magát.

– Értek mindent! Asszony van a kabálában! Jól van jól, nem kérdezősködöm tovább. Az ilyen dolgokra boldogult atyám is szemet szokott hunyni. Azt mondta: szeretem, ha a gárdistáimat nagyra becsülik az asszonyok! Hadd legyenek a szegény generálisnék is boldogok vénségükre. Reménylem, hogy a maga szeretője is vén asszony.

– Nem felség: az egy tündér.

Ezt a szót nem lett volna szabad Trenk Frigyesnek kiszalasztani a száján. Ez lett egész balsorsának az enigmája.

– Ejh! Tündér? Tehát fiatal nő? A ki a bájait még kincsekkel is tetézi? Én eddig úgy tanultam, hogy a szép asszony pénzbe kerül.

Trenk megint hibázott, a midőn bizalmaskodni kezdett a királylyal.

– Igen. Egy princznek, meg egy feleséges embernek.

Ezt a ripostot nem felejtette el Frigyes király.

Hja, bizony ő is Ádám fia volt. Eszébe jutott a szép danczigi énekesnő, a kit atyja, a «nagy Kurfürst» a pellengéren korbácsoltatott meg, a miért a Kronprinczet «élek-e, halok-e?» virágot tépni tanította.1) Aztán meg a többi. A szép Frigyes nem utálta a szép asszonyokat. Mikor az atyja kiszemelte számára a fejedelmi menyasszonyt, a kiről azt irta a fiának, hogy «se nem szép, se nem rút», akkor azt mondá a princz, hogy «Isten neki! Legyen hát feleség belőle. Akkor aztán szabad leszek!» És tudta használni a szabadságát, a mit a házasság ad a megnősült férfinak. Oh annak már minden szabad. Azért Frigyes király a legnagyobb tisztelettel viselkedék a királynéja iránt. «Tisztelet» házastársak között! Ez az a gyümölcstelen fügefa, melyet a Messiás megátkozott a pusztában.

Most már csipkedve volt a király s végére akart járni a titoknak.

– Van férje a szép tündérnek?

– Nagyon öreg.

– S ez elég ok arra, hogy a homlokán szarvakat növeszszen?

– Eltakarják azt a babérai.

– Tehát katona? Hadvezér?

– Azt én nem mondtam. Lehet államférfi is.

– Ah, azoknak a feleségét mind ismerem. Tisztességes asszonyok. Egy szeretőnél többet nem tartanak. Előttem nincsenek boudoir-titkok.

– Ez az egy az fog maradni, felséges uram.

– Maga nagyon elbizakodottan beszél.

– Felséged jósága bátorit rá. Tudom, hogy a mit a sziv vétkezik, azt kegyelmesen szokta megitélni.

– Ezt helyesen mondta maga. Szerelmi kalandokat nem úgy itélek meg, mint király, nem úgy mint atya; hanem mint testvér. De van egy biró, a ki nem ilyen kegyelmes: az a férj.

– Az nem tudhat meg semmit.

– Jól van, ne mondjon neveket, se a személyeket ne irja le, a kaland szinhelyét se mappázza le előttem; de a többit mondja el őszintén, hogy megtudjam, bolondság-e az, vagy okosság, a mit tesz. Nem szeretném, ha a férj egyszer rajta kapná magát a tête-á-têten; mert az rögtön főbe lőné.

– Az bizonyos. De a meglepetés lehetetlen. Tündérnőmnek a titkába csak egy fraj van beavatva, a ki él-hal az asszonyáért, s olajba hagyja magát főzetni, még sem vall ellene. Az öreg úr ebéd után elmegy a klubba s ott kártyázik éjfél utánig, ezek az én üdvösségemnek az órái. Ezalatt találkozom szívem bálványával. Higyje el, fölséged, hogy a legideálisabb gyönyöröket élvezzük egymással: Plátó sem álmodott égibb szerelemről.

– Elhiszem: ha akarom. Magától szép, hogy mondja. De hát van magának olyan mesebeli köpenyegje, a mit ha fölvesz, láthatlanná lesz, hogy egy nagy úr cselédjei észre nem veszik, mikor jön és megy a palotában?

– Van ilyen köpönyegem.

– És nem is hallanak meg semmit?

– A komorna szobája a találkozónk helye, melynek szomszédja nincs. Ez pedig egy dupla szőnyegajtóval van elválasztva az urnő boudoirjától. Az alatt, a mig mi e szerény kis szobában az olymp örömeiben osztozunk – testvériesen, a bizalmas fraj az urnő helyét foglalja el az alkoven fekhelyén. Mikor aztán künn az utczán a strázsa elkiáltja magát «fegyverbe!» s a nehéz karoszsz begördül a kapu alatt, akkor a fraj tudatja velünk, hogy a paradicsom kapuja bezárult s a megérkező férj ott találja a helyén a hitvesét – jó éjt kiván neki s aztán megy aludni.

– De hátha egyszer eltalálna maga az őrtálló – (azaz fekvő) fehér cseléd is aludni s ugyanakkor a hazatérő férjnek eszébe jutna – jó éjszaka helyett jó reggelt kivánni az asszonyának?

– Már egyszer megtörtént ez az eset. A frajt elnyomta az álom, nem hallotta meg sem az őr kiáltását, sem a kocsigördülést, az öreg úr az escalier derobéen jött fel. A fraj csak akkor vette észre, mikor föléje hajolt. De hirtelen feltalálta magát. Gyorsan az arczára rántotta a takarót s azt kiáltá: «ah vous sentez du pipe.» Erre az öreg úr, kötelességét tudva, átment a toiletteszobába, alaposan kimosdott a pipafüstből s kellőleg beotkolonozva tért vissza. Ez alatt végbement a személycsere. Azóta Menelaus mindig előbb az eau de Cologne-os flaconnál tesz látogatást, mielőtt Helena álmát megzavarná.

– Maga csakugyan az ördögökkel játszik. No még egyet mondjon meg. Én több izben alarmot fuvatok éjfél után. És maga még egyszer sem maradt el a megjelenésről. Hogyan lehet nyolcz percz alatt fegyverbe öltözni, a szép tündértől a királyi palotáig jönni, az istállóban a lovat felnyergelni s a vártéren megjelenni? Van magának egy olyan tevebőre, mint az ezeregyéjszakai tündér herczegnek, a mire ráül s azt mondja: «hipp, hopp! ott legyek, a hol akarok?»

– Van, fölség.