A BÁRÓ PAPA.

A két gyermek, a mint kiszabadult a családi törvényszékből, szaladt fel a második emeletre. Ott voltak az ő szobáik: együtt a nevelőikével, a míg t. i. nevelőik voltak, a kik azonban minden évben kétszer-háromszor változni szoktak; azaz hogy megszöktek.

Czenczi baronesse, amint az anyja ajtaján kiszökött, azonnal elkezdett fütyölni, s ezt folytatta még a bátyja szobájában is.

– Ugyan, kérlek, ne fütyölj! mondá neki Arnold.

– Nem tetszik?

– Fáj a fejem. Le akarok feküdni.

– Hát feküdjél.

– Eredj te is a magad szobájába.

– Minek?

– Hisz azt mondtad, hogy toilettet akarsz csinálni.

– Oh te, bolond, mintha nem tudnád, hogy mihelyt egy új ruhát kapunk, a régit rögtön eladjuk a handlénak? Nincs énnekem két öltöző ruhám egyszerre soha.

– No hát csak eredj innen mégis, kérlek. Szeretnék…

– Mit szeretnél?

– Egy nagy követ kötni a nyakamba s aztán a Vágba ugrani vele.

– Hahaha! Ez nagyon jó. S ugyan miért, kis kedveském?

– Megunta testem-lelkem ezt a rettenetes örökké tartó hazudást.

Czenczi még nagyobbat kaczagott erre a szóra.

– Oh milyen kedves vagy! Hát nem arra tanítottak bennünket, a mióta a szemünk kinyilt szakadatlanul? A cselédek, hogy mit hazudjunk a mamának? a mama, hogy mit hazudjunk a papának, a látogatóknak, a cselédeknek? Nem hazudtak-e nekünk örökké? ha nem akartak valamit adni, azt elvitte a macska! ha el akartak hallgattatni: jön a mumus! ha tanítani akartak: jön a Mikulás! Az egyik nevelő nagyokat hazudott a zsidók történetéből, s azt akarta, hogy higyjük el neki, a másik még nagyobbakat hazudott a római istenek történetéből s az is úgy tett, mint a ki komolyan veszi a dolgot. Aztán megtanítottak bennünket, hogy mit mondjunk ennek meg annak az embernek, hogy meg ne tudja az igazat. Aztán szidták egymást kölcsönösen, hogy hazudik a paraszt az ispánnak, az ispán a zsidónak, a zsidó mindkettőnek, a doktor mindháromnak, a fiskális mind a négynek s a szép asszony mind az ötnek: Hiszen rendes mesterség ez, mint a vízivás; csak arra kell vigyázni, hogy meg ne ártson.

– No, én meg vagyok tőle csömörülve, s inkább volna kedvem vályogot vetni a czigányokkal, térdig a sárban, mint ehhez az élethez.

– Nagyon hamar meguntad, kedveském. Hidd el nekem, hogy olyan jó az, az ember annyit mulat rajta. Hanem persze nem olyan hült pofa kell hozzá, mint a tied, a kiből az első rátekintésre meglátják, hogy most hazudott, hanem úgy kell azt adni, a hogy én tudom; tudod, a hogy tinálatok fiúknál a vívást tanítják, hogy nem kell az embernek a szemét meghunyorítani, nem kell az arczát félteni a vágástól, hanem mindig kitalálni, hogy hol hagyott az ellenfél valami rést, a hol oda lehet neki vágni? hát látod, az én nekem épen olyan gyönyörüség, mint te neked a kardvivás: csakhogy sokkal nemesebb szenvedély.

– Már úgymint a hazudás?

– Hát persze. Te az egyikben vagy kitünő, én meg a másikban. Látod, a szegény báró papa, ő mind a kettőben olyan ügyetlen, hanem azért mégis teszi mind a kettőt.

– Ugyan ne szóld meg hát az apánkat!

– No nézd! Egyszer mondok igazat s azért is megneheztelsz. De hisz azt mindenki tudja, hogy a báró papa nem ért az elsőhöz, azért mégis mindenkit provokál s akkor megszabdalják, nem ért a másodikhoz, azért mégis mindig teszi s mindig rajta kapják.

– Eh! Én nem szeretem, hogy ha előttem így beszélsz róla.

– Jól van no. Jámbor tízparancsolatevő! Hát beszéljünk a báró papáról nagyobb tisztelettel. Vajon milyen képe lesz neki ma megint? Ráismerünk-e egyszerre, ha elénk toppan? No, mert tudod, valahányszor beáll hozzánk, mindannyiszor más-más ábrázatot hoz ide. Minden alkalommal gazdagítja a fénykép-albumodat egy új fölvételével, a mik közül egyik sem hasonlít a másikhoz.

Czenczi baronesse felkapta az asztalról az ottheverő meglehetősen kopott fényképalbumot s elkezdte annak a képeit sorba mustrálgatni.

– No ilyennek, mint ez a legelső, még én nem ismertem. Ezzel az uhlánus tiszti jelmezzel. Kiváncsi vagyok arra az ellenségre, a kit a papa valaha megkergetett. A fotográf reszkethetett, a míg őt levette! Ettől a kétfelé hegyesített bajusztól. Huh! Már itt ezen a második képen egy csepp bajusza sincs, hanem a helyett két oldalt hosszan leeresztett cotelettjei: igazi angol. A félszeme elé csiptetve a monocle. How do you do, sir? Tako, tako, gyekujem peknye! Ezen a harmadik figurán már megint à la Henry IV. spanyol szakállal, keresztbe álló bajuszszal, felfelé csavarintott üstökkel, lovagló csizmákban, ostorral a kezében. Akkor vesztett olyan sokat a turfon. Igazán van oka rá ilyen büszkén feltartani a fejét. No erre az alakjára már én is emlékezem ezzel a felkunkorított bajuszszal, a haja középen elválasztva. Milyen epedő mosolylyal tekint ki a világba. Kezében egy felnyitott könyv, a miből olvas. Akkor volt ez, mikor azt a szép tánczosnét ide hozta magával s azt akarta, hogy a mama fogadja meg társalkodónéjának. No hiszen erre a képére nagyon jól fogsz emlékezni te is: a hol magyar gavallérnak van öltözve; pitykés dolmányban, darutollas kalap a szemöldökére lenyomva, a két bajusza hegyesen szétáll, mint két patkány farka. Ez meg akkor volt, mikor el akartak válni a mamával egymástól; aztán azon czivakodtak, hogy melyikünk melyiknek maradjon? A báró papa minden áron téged akart magával vinni, a mama meg nem akart oda adni. Egy darab ideig egymás keze közül ragadoztak ki bennünket, kiabáltak, szitkozódtak, az egyik a kezednél, a másik a lábadnál fogva húzott magához, én eleinte sirtam, azután meg nevettem: utoljára a mama megharagudott, kilökte a báró papát a szobából, s aztán mind a kettőnket utána dobott, hogy vigyen magával, akkor aztán a báró papának egyikünk sem kellett; ott hagyott, megint nem láttuk egy esztendeig.

– Oh milyen gonosz nyelved van.

– Van biz én nekem még gonoszabb is. Azt is tudom, hogy a báró papának még a névaláirása sem ugyanaz egyik esztendőről a másikra, hol a régi, hol az új nevét használja. Néha mindkettőt együtt, azok mellé majd az igazi keresztnevét, majd meg a magyarosítottat; a vonásai, a kézirata, a neve után kanyarított czifra mindig változnak; úgy, hogy már hivatalosan ki van rá mondva, hogy az aláirását csak úgy fogadják el hitelesnek, ha a czimeres gyűrűjével, a mit mindig az ujján hord, oda nyomtatja utána a pecsétjét.

– De hát te hol szedted össze mindezt?

– Hát a mamának volt egyszer egy kedvencz szobaleánya, az beszélte nekem. Annak meg a Koczur barátunk beszélte.

– Te! Miért hívják ezt Koczur barátunknak?

– Azért, mert senki sem akar vele barátkozni.

– Vajon mije lehet ez a papának, hogy mindig magával hordja?

– Már mint – ő a papát. Úgy látom, hogy ez az egyedüli ember, a ki ő neki szót fogad, meg ő is annak.

– Ki nem állhatom ezt az embert, olyan bizalmaskodva viseli magát, ha itt van. Vendégek jelenlétében is végigfekszik a pamlagon, s a mamát «tündér szép bárónénak» szólítja. Aztán mindenkiről rosszat beszél.

– Én szeretem, mert mulatságosan anecdotázik.

– No már most, kérlek szépen, ne háborgass. Nekem még ma valami sürgős dolgot kell elvégeznem.

– Neked sürgős dolgod van, jó barátom?

– Tudod: mikor tavaly ilyenkor a papa itthon volt, s aztán egyszer csak eszébe jutott neki, hogy kiexamináljon, hadd lássa mit tanultam.

– Tudom, tudom! hahaha! Mindenfélét kérdezett tőled, hogy van ez, hogy van amaz? Te semmire sem tudtál neki megfelelni, aztán ő sem tudta megmondani, hogyan van?

– Utoljára azt kérdezte tőlem, hogy «de hát mit tudsz mégis valamit a világon?» azt feleltem neki, hogy tudok rajzolni, meg térképet csinálni. – «No hát rajzold le nekem ezt a mi kastélyunkat egészen az építészeti szabályok szerint, fundamentomostól együtt, a hogy a kőmívesmajszterek szokták». Ezzel hagyott el.

– S te most akarsz ehhez hozzáfogni?

– Dehogy! Régóta dolgozom rajta; de el szoktam dugni az ágy fenekére, hogy ki ne nevessenek vele.

Ezzel előkereste a szalmazsákja alól a rajztábláját. Azon csakugyan rajta volt a kezdetleges vázlata egy palota ábrájának, alapvázlatával együtt, a hogy ezt készíthette valaki, a kit erre soha sem tanítottak. Készen volt az egész, csak egy kis igazgatás kellett hozzá.

– Ezzel én most elkészülnék, mire a papa megjön, hogy meglepjem vele, csak az a baj, hogy a gyertyám mindjárt elég.

– Az ám, másikat pedig nem adnak. Azt mondják, miért nem megyünk már aludni? Megállj! Én gondoltam ki valamit. Tudok valahol egy darab viaszkot, a mivel nagy parádé idején az inas a szobákat szokta kifényesíteni.

– Mit csinálsz vele?

– Azt csinálom, hogy az alsó szoknyám kötőjéből levágok egy darabot, azt keresztül húzom a viaszkon bél gyanánt, azt meggyujthatjuk s te rajzolhatsz mellette szépen.

A terv nagyhamar valósítva lőn, a hevenyészett mécsest beletették egy cseréptányérba s annak a világánál folytatta Arnold a rajzolását. Czenczi odatámaszkodott a háta mögé s igazgatta, hogy ez így jobb lesz.

A nagy palota egyik részében akármi történhetett, a másikban nem vették észre. Valaha húsz embernél kevesebb cselédség soha sem lakott abban, most pedig alig csengett-bongott benne tíz élő lélek, az is egymástól szétszórva.

A viaszkmécs ez alatt úgy megtöltötte a szobát füsttel, hogy Arnoldnak ki kellett nyitni az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő.

A mint az ablakot kinyitotta, valami lármahang ütötte meg a fülét.

– Hallga! Nekem úgy tetszik, a papa szavát hallom.

– Nem ismersz te arra, mondá Czenczi; hiszen tudod, hogy a szavát is mindannyiszor elváltoztatja, a hányszor megtisztel bennünket a látogatásával, egyszer leptetve beszél, másszor sebesen és orrhangokon, néha nem tudja az «r»-et kimondani, majd meg lemélyíti a hangját, mintha a föld alól beszélne fel. Nem ismered te azt így meg.

– De pedig ő az, mert nagyon káromkodik. Azt mondogatja, hogy «ezermilliom kutyalélek!»

– Akkor ő az! Ez az ő szava járása.

– Siessünk elébe!

– Én jobb szeretném, ha más sietne előre.

De Arnold nem ügyelt rá, felvette a kabátját s szaladt ki a folyosón, őt aztán Czenczi sem hagyta magára, hanem utána ment.

A káromkodó hang már ekkor jött fölfelé a lépcsőn.

– Vajon milyen megjelenése lesz ezúttal a papának? kiváncsiaskodék Czenczi.

No ezt bizony nehéz lett volna ezúttal kitalálni, mert az egészen rögtönzött megjelenés volt. Ebben az alakban nemcsak saját két gyermeke, de akárki sem ismert volna rá báró Opatovszky Kornél úrra.

Hogy a rajtalevő ruha micsoda kelméből volt? azt nem lehetett kitalálni, mert arra a sár azon módon rászáradt, a hogy a pocsolyában meghentergett benne, s most ez a szikkadt agyagréteg olyan pikkelyes hüvelyt képezett rajta, mintha krokodilus bőrt viselne; a kalapjának nem volt semmi emberi formája, a bajusza, szakála össze volt keveredve a zöld békalencsével, a mi a pocsolya felszínén szokott úszni: az orráról le volt horzsolva a bőr, s a félarcza úgy fel volt dagadva, mint egy czipó. S ehhez a jelmezhez még egy ölnél hosszabb vastag füzfadorongot hozott a kezében. A kapus félve kisérte, a lámpással világítva az útjába.

– Ezer milliom kutyalélek! rikácsolá tönkrerekedt hangon: Hát jön-e már valaki elém a kastélyból? Vagy meghalt minden ember?

S a hányat szólt, annyit ütött a füzfadoronggal a lépcsőkre, meg a falra: csak úgy csattogott.

Legelső volt Arnold, a ki elkapta a kezét.

– Hagyd abba ostoba! Hol akarsz megcsókolni? Nem látod, hogy csupa sár vagyok?

A nagy zajra aztán a báróné is előjött a szobájából Diadém úrral, az inas is a gyertyával.

A báróné összecsapta a kezeit.

– Micsoda állapotban van ön?

– Micsoda állapotban! recsegé a báró úr. Egy becsületes disznót nem kellene így megfüröszteni a sárban. Bele kellene ültetni magát a főispánt egy huszonnégy órára.

– Ön felfordult talán?

– Talán? Nem én! A kocsi fordult föl. Én meg kifordúltam belőle. Háromszor dültünk fel ebben az átkozott útban. Egyszer lágyba estem, kétszer keménybe. Kicsi hijja, hogy a kezem, lábam el nem törött. Még «talán!» Holnap főbelövöm a főispánt, meg a szolgabirót. Így kell az utat tartani az én birtokomon keresztül? Gyalog kellett baktatnom egész a határkorcsmától kezdve. A hintóm is mind összetörött. Koczur ott maradt összekötöztetni, a hogy lehet. Úgy jöttem előre magam gyalog. A kutyák majd lehúztak ebben az útban, azt gondolták, prikulics vagyok. Csak most egy fotograf volna itt, hogy levétethetném magamat, s aztán megmutathatnám neki, hogy milyen voltam: a főispánnak!

– Ellenben siessen ön hamar a szobájába; s igyekezzék magát tisztába tenni.

– Tisztába tenni! Mikor minden ruhám ott maradt a hintóban.

– Elfeledte ön már, hogy itthon van. Hálóköntösét, vadászköntösét mind ott fogja találni a helyükön.

– Úgy, igaz, köszönöm. Hát nyujtsa a kezét, hadd csókoljam meg; a bajuszom ugyan csupa hinár; hanem azért a keztyüt nem piszkolom össze nagyon.

– Arnold, menjen! segítsen az apjának, az öltözésnél.

– Kell is nekem oda kölyök. Elég az inas.

A báróné azonban nem engedett. Hadd legyen ő is ott. Arra gondolt, hogy a vetkőztetés közben jó lesz valakinek ügyelni arra a sok pénzre, a mit a báró magával hozott, s alkalmasint a kabátjába dugva hord most is.

A báróné és Czenczi baronesse nagy hirtelen berendezték a kandalló szobát theázó teremmé, meggyujtották a samovár katlanát, felszeletelték a hideg borjúsültet és sonkát, a mit a báróné magával hozott az útról (a szakács még mindig nem volt retablirozva a hivatalába); rhumot, bort az asztalra rakták, s midőn mindezekkel félig-meddig elkészültek, nagy csetepaté ütött közbe. A folyosón pogány lárma támadt, valakit kergettek. Alfons úrfi ijedt képpel futott be a szobába s az ablakfüggöny mögé rejtette magát; utána pedig nagy csörtetve jött a papa, igen sajátszerű fegyverzetben. Az egyik lábán nem volt lábtyű, hanem a helyett a másikra rá volt szorulva az a bizonyos szarvasbogár alakú szörnyeteg, a mit csizmahúzónak hívnak, s az minden léptével nagyot csattant a padozaton. A hiányzó csizma ellenben ott volt a balkezében, a jobbjában pedig az a mankóforma szerszám, a mivel a lábtyűt megszokták nyomni, hogy a lehúzás közben engedjen. A báró dühösen ordított.

– Fogjátok el a gazembert, hadd üssem agyon!

Szerencsére volt férfi a háznál: Diadém úr elállta a dühösködőnek az útját.

– No nono! Mi történt? Mi baj van?

– Hát látott valaha a világ ilyen elvetemedett gazembert! Dühösködék a báró. Más gyermek ilyenkor bőréből szokott kibújni örömében; ez a gézengúz pedig a legelső szavánál is azon törekedik, hogyan semmisítse meg az ő szülő apját! Nincs elég magas akasztófa ennek a számára!

– Hát ugyan mivel sértett meg?

– Te ahhoz nem értesz! Neked hiába is mondom. Te lelketlen pénzember vagy. Nem tudod, mi a nemesség? Hát mikor én egész atyai jósággal odanyujtom neki a lábamat, hogy húzza le róla a csizmát, s a közben egész stentori kegyességgel.

– Talán mentori kegyességgel…

– Az mindegy! Azt kérdem tőle: no hát édes fiacskám, mondd meg nekem görögül, hogy hívják a csizmahúzót? S erre a pokoli ördög, szemtelen vigyorgással, azt feleli nekem: «én nem tudom, papa; hát mondd meg, hogy hívják?»

– Hát mondd meg neki, ha tudod.

– Én nem tudom, mert az én epochámban nem tanítottak görögül, de az ő epochájában már tanítanak; hát ő tartozik azt tudni.

A báróné közbevegyült.

– De hát legelébb is húzza fel a másik csizmát is a lábára, édesem. Azután beszéljünk nyugodtan a mi rendes dolgainkról. A gyermekekről majd beszélhetünk később. Remélem, hogy az útban nem történt önnel valami komolyabb baleset?

– Ezer milliom kigyófarka! kiálta fel a családapa, belerugva magát a felrántott csizmába. Háromszor felfordulok az úton. Egyszer belefuladok a sárba. Az orromról lehorzsolok három krajczár ára bőrt. Kicsiny hija, hogy a nyakamat ki nem töröm. S még azt kérdezik tőlem, hogy nem történt-e velem az úton valami komolyabb baleset?

– No igen. Értem alatta: nem volt-e önnek valami kellemetlen kalandja, útonálló rablófélével?

– No hiszen csak az jött volna most elém. Még nem ettem zsiványpecsenyét, de ma felfaltam volna, a ki elém jön.

– És így remélhetőleg a pénzét biztonságba helyezte ön?

Ez volt a bárónénak a legfőbb aggodalma.

– A pénzemet? Már mint a pénzemet?

– No igen, az egész összeget, a mit magával hord.

– Az egész összeg, a mit magammal hordok, mindössze is negyvenöt forint ötven krajczár.

– Az lehetetlen, hisz ön azt irta hozzám, a ma érkezett levelében, hogy lesz pénz elég.

A báró úr furcsa képpel tekintett Diadém urra s mutatóujjával bökdösött felé.

– Hát én azt értettem alatta, hogy ő fog pénzt hozni.

Diadém elnevette magát, a báróné pedig türelmetlenül dobbantott a lábával.

– Ez már léhaság! Mi szükség lett volna önnek arról írni, hogy mit hoz Diadém úr? Hisz arról én jobban vagyok értesülve. De hiszen ön Rokomozernak is írt arról, hogy pénzzel jön haza.

– Micsoda? Hogy én irtam volna Rokomozernek? ki meri ezt az istentelenséget állítani?

– Itt vannak a saját gyermekei, a kik olvasták önnek levelét Rokomozernél.

– Hogyan? Az én saját gyermekeim lépnek fel ellenem hamis tanunak? Készek a hamis esküt letenni a saját apjuk ellen! Jöjj elő te, apagyilkos, ismételd a rágalmadat!

– Nem a fia, a leánya olvasta.

– E szerint én hazudok! Az én szavam a hazugság!

Most közbelépett Czenczi baronesse. Az önfeláldozó gyermeki szeretet magaslelküségével lépett közbe.

– Szüntessék meg a vitát, drága szülőim! Nem! Az én kedves atyámnak nem szabad hazugságban maradni. Én hazudtam! Én vétettem az igazság ellen. Büntessetek meg engem. Én vagyok a vétkes.

A bárót ez a föllépés egészen kétségbeejtette.

– Itt van ni! Most meg már egész nagylelküen magára vállalja a hazugság terheit! Még a nagylelküt játszsza ellenemben. Most már aztán mindenki azt fogja hinni, hogy csakugyan én hazudtam. Hozzák ide rögtön azt a Rokomozert!

Erre Czenczi baronesse egyszerre lábujjhegyre emelkedett.

– Megtiltom! Egy Opatovszky baronesse meghalhat, de nem engedi magát szembesíttetni egy plebejuszszal! Itéljetek el: én nem szólok többet.

Opatovszky Kornél egyik kezében a csizmahuzóval, másikban a letoló mankóval fordult Diadém barátjához, annak vállaira borulva.

– Oh barátom, hogy ilyen atyának ilyen gyermekei lehetnek!

Erre Diadém úr is, meg a báróné is nem állhatták meg, hogy hangosan föl ne kaczagjanak.

– No de, kedves barátom, mondá Diadém úr, csakugyan gondolj rá vissza, vajon nem lehetséges-e, hogy te egyszer valamikor irtál ilyenforma tartalmú levelet Rokomozernek, a miben biztatod, hogy hozod a sok pénzt?

– No, a mi igaz, az igaz, de nem ma!

– No hát akkor nyugodjunk meg a dologban. S minthogy a thea készen van, lássunk hozzá. Aztán majd könnyebben értjük egymást.

– Nem bánom. Hanem az a gazember üljön velem szembe, hogy mindig a szeme közé láthassak. Mert ez egy irtóztató gonosztevő. Nézd, hogy állanak a szemei keresztbe. Csak te tudnál valami fegyintézetet ilyen kiskorú gonosztevők számára, hogy oda be adhatnám vagy tíz esztendőre! Nézd! Meg sem rágja, a mit lenyel. Ez képes volna az apját megölni: úgy tartja a kezében azt a kést! No, te semmiházi. Hát ne húzd le úgy a fejedet. Hát nézz a szemembe! No hát mondd meg, hogy hitták görögül a zsidóboltost?

Erre a kérdésre Arnold még jobban lehúzta a fejét.

– No, ott van ni. Azt sem tudja.

– De édes barátom. Csitítá Diadém úr. Hisz a hellenek idejében még nem voltak Hellászban a zsidók.

– Hogy ne lettek volna? Hát hiába mondaná a népszólás: «zsidót viszek görögnek!»

A báróné ma azonban különösen kötekedő kedvében volt, s ezuttal elég jó oka is volt rá, hogy azt a báró ellen fordítsa.

– De uram, nem lehet ezt rossz adomákkal elütni. Önnek a levele határozottan szólt. Ön tudja azt jól, hogy miről van szó. Önnek kellett e napokban pénzt kapni.

– No igen. Annak a nyomorúságos negyvenezer forintnak a kamatját, a mi le van téve.

– S a mit nem adnak ki másnak, egyedül önnek.

– No, igen, hát no! Két ezer forint az egész.

– Négy napja, hogy ön azt megkapta.

– Mennyi lyuka volt már annak!

– Tudom. Például Pozsonyban az Arany-Rózsánál a fáró-bank!

– Micsoda fáró-bank? Nem is az Arany-Rózsánál van. Ott sem voltam.

– No hát a szép chansonette énekesnő az arenában.

– Micsoda chansonette énekesnő? Soha a nevét sem hallottam.

– No hát hova tette ön a kapott pénzt három nap alatt?

– Oh édes papa! szólt közbe Czenczi baronesse, tedd meg kérlek szépen a kedvemért, mondd azt, hogy kirabolt az úton egy alföldi betyár.

Erre Diadém úr nem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon. A báróné mérges volt, de mégis elragadt rá a nevetés.

Erre aztán Kornél báróból kitört a csinált düh. Fölugrott az asztaltól s az asztalkendője két végét rángatta a két kezével, mintha szét akarná tépni, s homlokon ütögetve magát, nagy elkeseredéssel kiálta föl:

– Oh, az borzasztó, mikor ilyen elvetemedett gyermekei vannak egy «ilyen apának!»

Az ilyen apára való hivatkozás csak még jobban fokozta a felköltött derültséget.

– Parancsolja ön a gyermekeit a szobáikba! mondá a báró papa a báróné mamának. Akkor nyilatkozni fogok.

Czenczi nem várta be a parancs-szót. Kapott rajta, hogy hivatalból kergetik el s ezzel megszünik az inquisitio. A két gyertyatartó közül az egyiket felkapta s indult vele kifelé, útközben a kredenczen hagyott sonkamaradékot a zsebébe csusztatva. Példáját Arnold is sietett követni.

– Hohó! kiálta utána Kornél papa, megragadva a fia gallérját. Hová viszitek azt a gyertyatartót?

– A szobánkba. Nekünk nincs gyertyánk.

– Hát tudod-e, hogy hívják görögül a gyertyatartót?

– Ugyan hagyj már Arnoldnak békét, papa! Szólt közbe Czenczi, kiszabadítva a bátyja gallérját az apja körmei közül. Hiszen azt minden ember tudja, hogy a gyertyatartót görögül kandelábernek hívják!

Azzal futott kaczagva a bátyja után.

A báró papa ellenben elkeseredve dőlt Diadém úr nyakába, zokogó pathoszszal rebegve:

– Oh barátom! Az irtózatos, mikor egy apának ilyen gyermekei vannak! Szólj: nem tudsz valahol egy szigorú katona-iskolát, a hova ezt a ficzkót beadhatnám? a hol mindennap kurta vasra vernék. Okvetlen zsivány lesz belőle.

Diadém úr lerázta a válláról.

– No, uram, hát folytassuk a dolgot. Mondá a báróné.

Kornél ezt úgy értette, hogy visszaült az asztalhoz s elkezdte a felszelt sonkát fogyasztani; ez volt az ő dolgának a folytatása.

– Hát lesz szives ön felvilágosítást adni a négy nap előtt felvett összegnek a hovafordításáról.

– Öhöm, vakkantá az rá, teletömött szájjal. Aztán nagyot nyelt, egyet ivott rá, megtörölte a száját. Ekkor aztán egészen bizonyos volt felőle, hogy a mit most fog elsütni, az olyan puska lesz, a mitől mindenki elveszti a harczi kedvét. Azonnal hozzáfogok, mihelyt az én kedves Diadém barátom szives lesz a maga számadását előterjeszteni és felvilágosítani, hogy hova lett az apátvári uradalomnak tizenhárom esztendei jövedelme, a minek a kezelése ő rá volt bízva? Hová lett hatvanezer hold földnek a jövedelme? A malmok, a fűrészmalmok, a papirosmalom, a vasgyár, a schweizerei, az üveghuták javadalmai? A regale, a vámok, a bérletek? Mit hajtottak be azok a nagyszerű beruházások, a miket létrehozatott az én költségemre, a mikre annyi sok adósságot felszedtem, hol vannak a részvénytársaságok dividendái, a miknek alapítója lettem? Mind ezeknek úgy hiszem, olyan halomra kellett már nőni, hogy ha az napfényre kerül, akkor az én számadásra váró kétezer forintom tört számnak se válik be mellette.

Diadém úr és a báróné összenéztek s mind a kettő egyszerre mormogta ezt a szót: «Koczur!» Ennyi bölcseség Kornél bárótól magában ki nem kerül. Erre már őt okvetlenül a spiritus familiáris eszelte fel.

Diadém úr félrevont szájjal mosolygott s szivarját beledobta a kandallóba.

– Nagyon örülök rajta, kedves báró úr, hogy önt egyszer olyan kedvében találom, a mikor erről a tárgyról tüzetesen ohajt értesülni. Abban a reményben, hogy önnel e napokban okvetlenül össze fogok találkozni, elhoztam magammal mindazokat az adatokat és okmányokat, a mik tizenhárom évi működésem tisztába hozatalára vonatkoznak. S ha kivánja, rögtön előhozhatok mindent s megkezdhetjük.

Kornél báró nyugtalanul tekintgetett körül. Nem érezte maga mellett Koczurt, s az esze nagyobbik részét annál szokta tartani.

– Hát ezt majd halaszszuk nappalra. Én a sok részlet megvizsgálásához úgy sem igen értek: lesz más, a ki érteni fog hozzá. Én csak azt kérdezem: nekem van egy roppant nagy birtokom, a min akkor, midőn a gyámság alul felszabadultam, nem volt semmi adósság, mindent letisztázott a gyámom. Ellenben egy kerek millió készpénzt adott a kezembe. Angliából hozattam magamnak vendégeket a vadászatra. Ostendeből az osztrigát, Johannisbergből a bort s Berlinből az elsőrendű énekeseket, Koczur mellett még egy irnokot kellett tartanom, a kinek egész nap dolgot adott a részvényeimről és államkötvényeimről a szelvényeket leollózni; a míg most…

–… A míg most: segített neki az eszmekört kiegészíteni maga a báróné, mikor fülig sárosan haza érkezik ön egyedül, itt várja a hideg sonka, savanyú vinkóval, a gyermekei rongyosan s azok közül az egyik, hogy egy ebédet kiszédeleghessen magának, kénytelen a laczikonyhában maga danolni és tánczolni a betyár közönségnek; s jelenleg Koczuron kívül még egy egész Rokomozert kell önnek tartani, a kinek egy egész nap dolgot ád feljegyezni, hogy mikor, hol és kinél jár le önnek egy váltója, mikor, hol és kitől lehet új kölcsönt felvenni, hogy a réginek az uzsoráját kifizessék vele? Úgy-e, hogy ezt akarta ön mondani?

– Nagyon jól be van ön avatva, báróné. Csókolom kezeit. Igenis. Ez a kérdés. Hogyan lehet ez így, barátom, Diadém?

Dehogy lett ebből valami számadás! Hiszen minden évben megkisérlették azt egyszer, vagy többször is, hogy egymásnak beszámoljanak, a földesur és a meghatalmazottja; de mindig azon végződött a mulatság, hogy a báró úr a harmadik, vagy negyedik kellemetlen tételnél felugrott a helyéről, közbekiáltva, hogy ez mind ostobaság! s aztán csak azon volt, hogy most hirtelenében kerítsenek neki valami pénzt, azért aztán, hogy azt megkapja, beleegyezett mindenbe, aláirt mindent, a mit eléje tettek, s igyekezett mentül előbb menekülni hazulról.

– Ostobaság! Csupa merő ostobaság! Mindennek a kormány az oka. A vasgyárak tönkrementek, mert a kormány leszállította a magyarországi hizott marha kivitelét Ausztriába, a keleti marhavész miatt. Jól van. A czukorgyáraink megbuktak, mert a kormány felemelte a czukorrépaadót. Hát miért nem buktatjátok meg ezt a kormányt?

– Azt magam is szeretném tudni.

– De hát utoljára is valami jövedelme csak volt ennek a rengeteg nagy dominiumnak?

– Igenis. Negativ jövedelme.

– Mi az a negativ jövedelem?

– Hát az, hogy rá kellett fizetni.

– Ezt nem vagyok képes felfogni.

– Pedig nagyon könnyen megérthető. Egy esztendőben aszály volt, a másikban tavaszi fagy; a közbeesőben lenyomott gabonaárak. A bérlők mind tönkrementek. A majorsági kezelés alatt levő birtokokon készpénzen kellett venni a cselédeknek a deputátumot. Ilyen elemi csapások idején más nagybirtokos akképen segít magán, hogy összehúzza a kiadásait, otthon marad, lemond költséges szenvedélyeiről; «mi» azonban ennek az ellenkezőjét tettük, épen akkor kezdtünk hozzá a legnagyobb fényüzéshez.

– No ebben, azt hiszem, hogy egyikünk sem vethet a másiknak a szemére semmit.

– A legnagyobb veszedelme azonban az apátvári uradalomnak ebből a szerencsétlen viszálykodásból ered a két szomszéd család, a Temetvényiek és az Opatovszkyak között.

– No, hogy ennek vége nem szakadt, annak, úgy hiszem nem én vagyok az oka.

(– Hanem én! veté közbe a báróné.)

– Persze, hogy ön! Mert ha én ön helyett Temetvényi Pálma grófnőt veszem nőül, hát akkor…

(– Hát akkor most ez volna a világ legszánandóbb teremtése, nem én.)

– De hát utoljára is, én fumigálom Temetvényi grófnak a torzsalkodásait ellenem!

– Tegye azt, édes báró! folytatá Diadém úr. Hanem ezen torzsalkodások között van mégis egy, a mi önt tökéletesen tönkre teszi.

– Tökéletesen!

– Olyan tökéletesen, hogy ez által lehúzza önnek a lábáról az utolsó csizmát és koldusabbá teszi önt a piaczon szerencsétlenkedő nyomoréknál.

– Ugyan mi lehet ez a nagy dolog?

– Azt hiszem, hogy ön erre a tapasztalat után is, rá jöhetett volna. Nem vette ön észre, hogy a mint ön ennek a megyének a hiresen jó országútjáról lekanyarodott a saját birtokán átvivő utakra, legalább háromszor felfordult a hintajával.

– Úgy gondolom, hogy emlékezem rá még.

– Valószinüleg találkozott még útközben egy néhány terhes szekérrel is, a mi oda volt rekedve a feneketlen kátyuba, sőt egy pár kidőlt lovat is láthatott az árokparton heverni.

– No hát!

– No hát ez így megy végtől végig az egész uradalmon keresztül, egyik falutól a másikig.

– Hát miért nem csináltatja meg a vármegye az utakat?

– Hiszen ez a kulcsa az egész veszedelemnek. Temetvényi gróf, a ki ennek a megyének a főnöke, keresztül vitte Bécsben a kormánynál, hogy az eddigi országút helyett, mely mindenütt a völgyben és lapályokon vitt keresztül, egy új országutat készítsenek, a hegyháton fel, természetesen stratégiai szempontból előnyesebbet az eddiginél s a mint ez az új országút meg lett nyitva, a régivel felhagytak. Ezzel azután az egész birtok az enyészetnek és pusztulásnak lett átadva. Ha egy utat egy esztendeig nem gondoznak, az azután nem út többé. A miénk pedig már öt év óta el van hagyva.

– Remonstrálni kellett volna a kormánynál.

– Tán nem tettük? Mikor az egyik kanczellárt kapaczitáltuk, akkor az kapta magát, odább ment, jött a másik. Mire ezzel rendbejöttünk volna, itt volt a harmadik. És annak mindegyiknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az az apátvári országút miatt Temetvényi grófot megharagítsa. Az eredményt már most tetszik látni. Az utunkra, a ki a nyakát ki nem akarja törni, rá nem mászik. E miatt minden gyárunk, malmunk tönkrejutott. A gabonának beszállítása a piaczig annyiba kerül, hogy nem marad rajta nyereség, kereskedő meg tájékunkra sem jön, mert hat ökörrel sem tudja kivontatni a szekerét. Az utazó inkább még egyszer akkorát kerül, csakhogy elátkozott vidékünket körülhajókázhassa. E miatt a regalénk jövedelme is felénél alább szállt; vendéglőst, korcsmárost alig lehet már ide édesgetnünk; az egész apátvári uradalomnak a becsértéke legalább ötven százalékkal alábbszállt. Ezt köszönjük Temetvényi Ferdinánd gróf haragjának.

– Hát csináltassuk meg az utunkat magunk.

– Erre magam is gondoltam. Csakhogy egy ily útnak a jókarban tartása bele fog kerülni évenkint tizenöt – húsz ezer forintba, most pedig, annyi éves elhanyagolás után, hogy egyszerre újra elkészíttessük: ötven – hatvan ezer forintra volna szükségünk. Hát ezt honnan vegyük?

Opatovszky Kornél a körmeit rágcsálta ennél a nehéz kérdésnél.

– Nem lehetne talán…

– Mit gondol ön, hogy mit lehetne tenni?

– A magas kormányt…

– Megbuktatni?

– Nem. Hanem szépen megkérni, hogy lássa be a dolog szükségét.

– No lám. Milyen kár, hogy önnek ez a jó ötlete hamarább nem támadt. Legalább találkoztunk volna. Nekem magamnak is járt ezen az eszem. Addig lótottam-futottam egyik hivatalszobából a másikba odafönn Bécsben, míg csakugyan találtam hajlandóságot arra, hogy a kormánytól kölcsönt kapjak ennek az útnak a helyreállítására. Megvolt már igérve. Én meg is tettem az előintézkedéseket. Hanem akkor egy igen kedves jó barátunk egyszerre elrontott mindent.

– Ki volt az a semmirekellő? kiálta felförmedve Kornél.

– No csak kérem, ne nyilatkozzék ön ily elhamarkodva felőle. Tartsa vissza a véleményét, a míg a nevét megmondom. Ez a jó barátunk volt: báró Opatovszky Kornél.

– Micsoda? Én?

– Senki se más, mint ön maga. Kegyeskedjék csak visszaemlékezni az én igen tisztelt barátom, hol méltóztatott járni tavaly?

– No, ez furcsa!

– Nem értem az egész esztendőt, hanem úgy – ez időtájban.

– Különös egy kérdés!

– Például az olaszországi útja alatt.

– De hát én arról mind számot adjak, itt, az asszony előtt?

– Oh kérem, ne tessék félreérteni: korántsem szándékoztam holmi kényes természetű titkokat szellőztetni: nincs ehhez a dologhoz a szebbik nemnek semmiféle vonatkozása.

– Hát micsoda? Monacót érti talán?

– Oh nem, nem. A roulette-bankról sem akarok semmiféle gyónási titkokat kicsikarni. Egyenesen egy férfiúnak a meglátogatásárál van szó, egy hires, nevezetes férfiuéról.

Kornél báró szétnézett a világba s az ujjain számolgatá: «hires, nevezetes férfiak? olyan nekem minden napra jut kettő. Ki lehet az? A vörös herczeg? – Liszt Ferencz? – Renán? – Antonelli bibornok? – A vas herczeg? – Ira Aldridge? – Rabbi Hirsch Dænemark?» – Ezeket mind meglátogattam, az igaz. De csak azért, hogy hát elmondhassam, hogy beszéltem velük. Útba estek.

– Épen csak az igazit tetszett kifelejteni. Hát Caprerában nem volt ön? – Az is útbaesett, úgy-e?

– Úgy? Az «öreg urnál!»

– Az ám, Garibaldinál. A ki minden emberre nézve öreg úr; de azért még sem megy oda hozzá minden ember.

– Egészen kiment az eszemből, igazán mondom. Nem is tudom, hogy miről beszélt az öreg; annyit tudok, hogy reggelire kivitt bennünket a kecskéihez s megtanított: hogyan kell az embernek kecsketejet reggelizni, a nélkül, hogy előbb kifejné; délre meg zöld babot adott ebédre minden nélkül. Végül azt a tanácsot adta, hogy ne hordjunk hosszú szárú csizmát, azzal is több lesz a pénzünk.

– Ez mind nagyon valószinű. Csakhogy ebből a látogatásból valaki (kétségtelenül önnek az utitársa) aztán nagy históriát kerekített. Elmondta, hogy milyen nagy örömmel fogadta a távol Magyarország képviselőit a világhírü hős, s milyen biztatásokkal bocsátotta el őket magától.

– Ezt az ostoba Koczur tette.

– Meglehet biz az. Ez az interview megküldetett az olasz, angol és franczia lapoknak: azok mind lelkiismeretesen kiadták, természetes, hogy a német lapok is mind azon módon általvették. Itt meg aztán több sem kellett Temetvényi Ferdinánd grófnak, a mint egy ilyen lapot megkapott, futott fel vele Bécsbe, bemutatta, micsoda országháborító forradalmár ez az Opatovszky! hogy köti a ligát Garibaldival! Ott azután szépen elverték rajtunk a port. A mit én megcsináltam, azt mind visszacsinálták s többet tudni sem akartak az apátvári uradalomról, meg annak a rossz útjairól.

– De hisz én nem csináltam Garibaldival semmit. Én otthagytam: rá sem gondoltam többet.

– Tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogy ha ön ott lett volna is a vitéz tábornokkal Aspromonténál, akkor sem lőtték volna meg a királyi bersaglierik jobban a derék hősnek a lábát, mint a hogy megtették; hanem már egyszer ez a hír a báró urnak odafenn veszett nevét költötte s minket mindenestől hátravetett.

– De hisz az ostoba Koczur beszélt rá, hogy menjünk oda.

– Az ostoba Koczur önnek a megrontó ördöge!

– Önnek rég el kellett volna üzni magától a Koczurt! kiálta közbe indulatosan a báróné.

– Mindenét el fogja ön veszteni a Koczur miatt! heveskedék Diadém úr.

– Azonfölül még a becsületét is! Azt is feláldozza a Koczur! Toldá hozzá a báróné.

– Akkor elébb főbelövöm a gazembert, a Koczúrt! ordíta fel nemes elbusulásában Kornél báró.

– Juttassa ön inkább az akasztófára a semmirekellő Koczúrt, mint a kutyát! Tanácsolá a báróné.

… «Szerencsés jó estét kivánok, uraim! Kisztihand baronesse!» recsegé egy borizű hang a felnyiló ajtó mögül: épen a jelszóra érkezett meg a sokat emlegetett Koczur.

«Ah, a Koczur! A kedves Koczur! Krisztigott! Hozta Isten!» hangzott eléje minden oldalról, s báró, báróné, Diadém úr, az volt a szerencsésebb, a ki elébb kezet szoríthatott vele.

(Tán csak nem hallgatózott az ajtóban? Kitelik tőle!)

Az arcza gömbölyű volt, mint mindig. Ez a világravigyorgó pofa nem is tudna mást kifejezni, mint ezt az örökös mosolygást. Ez nevet, ha haragszik, nevet, ha meg van ijedve, nevet, ha szembeszidják.

Ő nem jelenik meg olyan sárosan, mint útitársa, minthogy volt annyi elővigyázata, hogy a hol dülős út következett, ott előre kiszállt a hintóból s gyalogolt mellette. Legfeljebb a csizmái sárosak. Az pedig őt nem bántja. Majd feltisztítják holnap a cselédek a padlóról a sáros nyomokat. Ezzel következetesen a kezeit sem tartja szükségesnek elébb megmosni a kulimáztól, a mi a kerék helyretevése közben bőségesen ráragadt. Elég, ha az ember a bundába beletörölte az ujjait. A bundát is csak ott a salonban veti le. Elfér az egy pamlagon. Ellenben a nyakába akasztott vadásztáska belsejéből különféle nagybecsű tárgyakat huzgál elő, sorba rakva az asztalra. Először egy sült kappant, aztán egy döbön liptai turót, meg egy fehér czipót, végül egy halmaz pogácsát. Örvendetes lelemény egy olyan sovány vacsora után, mely avas sonkából és fekete kenyérből állt. Kiegészíté a collatiót egy öblös kulacs, tele jóféle bakatorral.

– Ma nem halunk meg éhen uraim, és báróném! szólt cynicus nevetéssel Koczur.

Azoknál pedig érvényesült a sátorosczigány természete. Az evés-ivás kecsegtetése minden vitára nézve a legalkalmasabb cloture.

Senkit sem kellett kinálni. A hol ez a bolondos Koczur megjelenik, ott vége van minden komoly értekezésnek. A milyen természetes comicummal ez elő tudja adni a veszedelmes utazásnak nyaktörő viszontagságait, a fölött még az is kénytelen nevetni, a kin azok megtörténtek. Azt meg épen csupa gyönyörüség végighallgatni, hogy mikép svihákoskodta ő ki az útban eső postamestertől azt a magával hozott vacsorát; a kihez a végett tért be, hogy az összetörött hintó helyett adasson más fogatot, azt meg vontassa be a postaházhoz.

– Hát a gyermekek hol vannak? kérdezé egyszer, körültekintve.

– Azok már felmentek a szobáikba, mondá a báróné.

– Vacsorátlanul?

– De kaptak, a mennyi elég volt nekik.

– No már mégis ebből a pogácsából viszek fel nekik. A postamesterné komámasszony egyenesen a lelkemre kötötte, hogy ezt ő nekik küldi a jó lélek.

Azzal hat darab pogácsát a tányérjára rakott.

– Hiszen felviheti nekik az inas is.

– Ah persze, hogy megdézsmálja. Úgyis régen nem láttam a kedveskéket.

Nem hagyta magát lebeszélni, megigérte, hogy még visszajön, mert fontos közlendői vannak.

A mint kilépett az ajtón, a mellékszobában találta az inast. Valószinüleg az is az ajtón hallgatózott.

– Vigye fel ezt a gyermekeknek. Mondá neki, elvéve két pogácsát a tányérról.

Az inas eltávozott, ő maga ott maradt; s az alatt, a míg a fülét a kulcslyukra tartotta, a két pogácsát csendesen elfogyasztá. Valószinüleg az inasnak is épen annyi időbe került két pogácsát elkölteni, úgy, hogy végül a gyermekeknek is jutott kettő. Azalatt Koczur ráért megfigyelni, hogy minő irányt vesz a társalgás odabenn az ő eltávozta után?

Alig hangzott el az ajtócsukás a szomszéd teremben, a báróné fölugrott helyéről s azt mondá Kornélnak:

– Ettől az embertől meg kell önnek szabadulnia.

– Micsoda? szólt elbámulva a báró s legalább a borát igyekezett kiinni, a mit «ez az ember» kurált mindannyiok számára.

– El kell őt távolítania magától minden áron. Ismétlé a tanácsot Diadém úr is.

– A Koczurt! lihegé hihetlenül Kornél.

– A nélkül én nem vagyok képes az ön ügyeit rendbehozni. Még Rothschild se lenne rá képes. A leggeniálisabb financiernek is csak úgy sikerülhetnek a számításai, ha azokat ügyetlen kezek össze nem zavarják. Egy ilyen ügyetlen kéz markol bele mindenütt az én terveimbe, a miket a legfinomabbul kiszőttem, hogy mindent összekuszáljon. Ez az ember olyan önre nézve, mint az árnyék, a mely mindenütt, előtte is, utána is jár. Ez az ember maga több pénzébe van önnek, mint más urnak a kártya, szép lovak és a szép asszonyok. És ebben a perczben nincs önnek más választása, mint vagy lerázni őt magáról végképen, vagy elsülyedni vele együtt a dágványba.

– Hát hogy érted ezt, kedves Diadém barátom? (Ő tegezni szokta a bankárt, a mit az ritkán adott vissza; csak ha nagy társaság hallotta.)

– Ugyan kérem, báró úr! ne magyaráztassa ezt magának. Hisz ön maga legjobban tudja azt. Mikor valaki egy brutális, semmihez nem értő, semmi érzékkel nem biró tuskót megtesz elválhatlan totumfacjának, az csak legjobban érezheti azt a kellemetlenséget, a mit mindenüvé magával hord. Hát nem minden nap összevész ön ezzel az emberrel? Nem mennek-e minden nap egész a verekedésig.

– De mikor ez azt olyan szépen eltüri.

– Mert a háta mögött marja önt meg. Én most határozottan fölteszem önnek a kérdést: tőlem akar-e megválni, vagy Koczurtól?

– De hisz önök olyan jóbarátok voltak valaha.

– Ejh! Én jó barátságot nem ismerek. Csak érdekeket vagy szenvedélyeket. Egyik sem szól mellette. Mindenik ellene. Ennek az embernek el kell önt hagyni!

– De hogyan lehessen az? Hiszen ha mondom neki, hogy menjen el, nem teszi meg, nagyot nevet s itt marad. Ha elszököm előle, utánam jön, rám talál. S ha megharagszom, addig bolondozik, míg megnevettet.

– De ha önnek tökéletesen elfogy a pénze, akkor el fog öntől maradni.

– Oh, dehogy marad el. Mindegy ennek, akár gazdagság, akár nyomorúság, mindenben osztozik velem.

– No hát én tudom egy igen sikeres és könnyüszerű módját annak, hogyan lehet Koczur barátunkat legalább jó hosszú időre öntől elmarasztani.

– Én nem bánom, mert engem is sokat boszant; de csak nekem ne legyen benne részem.

– Önnek csak contemplativ része lesz benne. Az imént mondtam önnek, hogy micsoda galibát okozott önöknek a látogatása Garibaldinál. Ezt önnek helyre lehet hozni. Kérjen audiencziát a miniszternél. Mondjon el neki őszintén mindent.

– Mit mindent? Hisz én nem tudok semmit.

– No, hát épen azt mondja el, hogy ön nem tud semmit. A Koczur tud mindent.

– De hát mit tud a Koczur?

– Az a kérdés már nem önre tartozik. Azt majd elvégzik mások, a kik ehhez értenek. Ön ez által rehabilitálja magát egy súlyos gyanu alól, a mi önt semmivé teszi; – érdemeket szerez magának az állam körül, a mik alapul szolgálhatnak különféle kedvezmények igénybevételére és azonkívül a legolcsóbb uton szabadul meg Koczur barátunktól, a ki azután hosszú időre biztosítva lesz arról, hogy senkinek ebben a szürke világban nem alkalmatlankodhatik. De – az ajtót hallom nyilni. Ne beszéljünk erről most többet.

Az előszoba-ajtón az inas jött vissza, azt Koczur megint kiküldte, hogy menjen, keresse meg valahol a kocsizsebben a báró úr pipáját; maga pedig benyitott az étterembe.

– Nos? megörültek a gyermekek a pogácsának? kérdé Diadém úr.

Koczur valami nevetésformát döczögtetett előre.

– Hogyne? azt mondták, hogy ez volt életük legboldogabb napja. Hanem már most beszéljünk valami okos dologról.

Azzal leült az asztal mellé s a dolmányzsebéből egy fekete retket vett elő s azt elkezdte a csizmaszár mellől kihúzott bicsakkal kereken hámozni.

– Remélem, hogy ezzel nem akar bennünket megkinálni? szólt a báróné ijedezve.

– Kár pedig ezt fumigálni. Nálunk a Balatonvidékén úgy hiják, hogy magyar ananász.

Azzal négyfelé vágta a meghámozott retket s egy tányérra tette.

– Ebből csak az kap, a kinek van a zsebében ötezer forint.

Mind a hárman egyenkint és együttesen visszautasították a szives megkinálást, először, mivelhogy egyikük sem szerette – az ananászt; másodszor, mivelhogy egyiküknek sem volt a zsebében ötezer forint.

– No hát akkor nekem marad az egész, mert az én zsebemben van ötezer forint.

Azzal kigombolta a kabátját, kihúzott az oldalzsebéből egy összehajtogatott darab fischlédert s abból kivágott az asztalra egy csomagot, a minek a keresztkötésére ez volt nyomtatva: 100 darab ötven forintos.

Mind a hárman egyszerre felugráltak helyeikről. Mind a három arcz egyszerre átváltozott. Bűvésznek sem sikerülhetett volna ilyen egy ütésre kicserélni egy egész társaságnak az arczát.

Ezek az egykori gazdag urak, a kiknek mindegyike milliókat látott a puszta tenyerén, magától, fáradság nélkül megteremni s a ki ezeket a milliókat szájának egy ráfujásával el tudta röpíteni a tenyeréről, a kik keresztül botlottak egykor a lábuk alá kerülő kincsekben, a kik szerezték a pénzt játszva s elpazarolták unalomból, ni, hogy fel lettek villanyozva egy ilyen szerény ötezer forintos pénzcsomag láttára, a mi még utoljára nem is bankjegy, hanem csak állampénzjegy.

Az ám: részegeskedés után jön meg az igazi szomj.

Atalanta bárónénak minden ékszere a zálogházban volt már: esztendős árjegyzéke nőtt fel a mészárosnál, a füszeresnél, s a cselédei bérét sem fizette; eladott már hintókat, lovakat, sőt még a márványkandallókat is a hajdani disztermekből s néha egy hétig élt a velenczei tükör árából és mikor nagyon megszorult, összevásárolta a selyemkelméket a boltokban – hitelbe s eladta fele áron a zsibárusoknak. Diadém urnak pedig minden éjjel azzal kellett elaludni, hogy a holnaputánra esedékes kötelezettségeinek beváltása végett kit szédítsen el a holnapi napon. Neki minden nap rá kell szednie egy embert, azért, hogy a következő napon egy másik előtt becsületes maradhasson. A mi pedig a bárót illeti, annak a pénzinsége annyira köztudomású volt, hogy sehová se mehetett látogatóba, mert mindenki eltagadta magát előle s a leveleit fölbontatlan küldték vissza: tudták, hogy pénzt kér, a váltóit pedig már a «vén asszonyok» sem tudták sehol elszerezni.

És aztán mind a három folyvást a másik kettőtől várta és követelte, hogy ez fog a számára valami csodamódon új pénzforrást nyitni.

S most egyszerre itt van előttük egy mesés összeg. Ötezer forint! S ezt az ostoba buksi fejű hozta.

– Micsoda pénz ez, Koczur? kérdé kapzsiságtól villogó szemekkel Atalanta báróné.

– A mi pénzünk, mondá Koczur, hatalmas fogai alatt harsogtatva a retket.

Valami kellemes nevetés-trio következett e szavakra.

– Kit öltél meg ezért? te Koczur! vigyorintá Kornél báró, olyanforma mozdulatot téve a pénzcsomag felé, mintha el akarná azt kapni. Hanem Koczur, mint a lakmározó oroszlán, hirtelen rátette arra az első lábát s mormogott hozzá:

– Elmondom a dolgot. Hát tudtomra esett, hogy Bécsben most a nagy Ringstrassét akarják kiépíteni. A kisajátítás alá kerülő házak közé fog esni az a palota is, a mit mi egyszer Bécsben laktunk alatt megvettünk, de a minek az árát kifizetni a terminusra elmulasztottuk, a miből azután a szürünket kitették s a felpénzünket, százezer forintot is szépen elvesztettük. Én akkor nem mulasztottam el az ellen formaszerint protestálni s törvényes igényeinket föntartani. Most tehát, a mint megtudtam, hogy a palotát kisajátítják, fogtam magam, megirtam a tulajdonosnak, hogy én megindítom az igénypört a palotáért.

Diadém úr közbeszólt:

– A mire az bizonyosan azt felelte, hogy csak tessék, a pört mindenesetre el fogja ön veszíteni.

– Szóról-szóra. Nem lehetett semmi fenyegetéssel ráijeszteni. Ekkor aztán más oldalról fordultam neki. A szivéhez beszéltem. Lerajzoltam előtte princzipálisom szorult helyzetét, hogy már közel van hozzá, hogy az őrültek házába csukassa magát, leirtam a báróné kellemetlen állapotát, a gyermekek éheznek, rongyban járnak; előadtam a bankár úr rossz sikereit.

Erre mind hárman egyszerre rásivítottak, mint a sakálok a lakmározó oroszlánra:

– Mit tett ön? Megbolondult Koczur? Hogy merted ezt tenni?

Az pedig nagy nyugalommal ropogtatta a retket, a tenyere alatt tartott pénzcsomagot lapogatva: «itt a fácit!»

– De hisz ön ezzel mindannyiunk hitelét, becsületét rongálta tönkre! Hetvenkedék Diadém úr.

– Az én gyermekeimről azt irni, hogy rongyban járnak!

– Meg hogy én az őrültek házába kerülök!

– De az én rossz sikereimet publikálni!

Koczur pedig mindezt olybá vette, mint mikor a csinyt tett diákot szidják a társai, míg ő maga meg van felőle győződve, hogy igen jó tréfa volt az, a mi tőle kikerült.

– Lirum-lárum az egész, folytatá, a bicsak hegyével piszkálva a fogait. «Kutya ugat, pénz beszél.» Ezt tartja a közmondás. A pénz itt van. Ha tetszik harács, ha tetszik alamizsna, ha tetszik lutri nyereség. Ha egyik se tetszik, lehet róla tenni. A méltóságos uraságok irhatnak azonnal a meg szivattyúzott háztulajdonosnak, hogy a Koczur méltatlanul rágalmazta őket azzal, hogy nyomorúságosan meg vannak szorulva: nekik nem kell a küldött pénz. Az illető aztán ám lássa, hogy mint tudja azt a Koczurtól visszavasalni.

S ezzel úgy tett, mintha vissza akarná dugni a zsebébe a pénzcsomagot.

Ez nagyon megszeppenté az uraságokat.

– No, no, Koczur, ne légy bolond! monda Kornél.

– Értsük meg egymást, barátom, szólt közbe Diadém úr.

– Csak az kellene még! Lamentált a báróné.

– A baj már ugyis megtörtént.

– Azon segíteni nem lehet.

– Azért ne veszszünk össze.

Koczur folyvást nevetett.

– No hiszen gondoltam, hogy így lesz. A Koczurt elébb mindig jól leszidják, a feje hátuljára ütögetnek, aztán azt mondják, hogy nagyon jól van, s összecsókolgatják. Az egyik pofájára egy pofont, a másikra egy csókot. Ez a rendes conventio. Hát feltranchirozzam ezt a drága vadat, a mit lőttem? Caput alas, pedes!

– Semmi tranchirozás! Kiálta fel Kornél báró. Az összeg az enyém! Ez az én üzletem volt!

– Engedelmet kérek, ellenkezék Diadém úr; ez összeget nekem kell elkönyvelnem. Én vagyok a birtok teljhatalmú igazgatója és törvényes gondnoka.

– Ne tessék tűzbe jönni urak, szólt közbe Koczur, a kése és villája hegyével czapfenstrájkot verve a tányérja fenekén. Én rám van ez bizva egészen, mert kegyadomány s én osztom ezt fel tetszésem szerint. Ennek az alapján kapni fog a báróné ez összegből ezer forintot, Diadém úr szintén ezeret, három ezer pedig marad Kornél bárónak.

Erre az indítványra oly zaj keletkezett, a mit a gyorsirói feljegyzések így szoktak nevezni: «általános nagy mozgás». A pártok mindegyike a maga álláspontját vitatta s a többinek a jogosultságát igyekezett kétségbevonni. A mellett mindahárman Koczur ellen fordíták legkeserűbb kifakadásaikat.

Koczur addig csengetett az előtte levő poháron a kés fokával, a míg csakugyan kierőszakolta a csendet.

– Uraim és úrnőm. Az ellen in thesi semmi kifogásom, hogy önök hajbakapjanak; hanem, hogy in praxi, az én hajamba kapjanak, az ellen exceptivázok. Annálfogva egész világosan felteszem a kérdést. Nekem ezzel a dispositiómra bizott összeggel, ott a hol, be kell számolnom, úgy, a hogy rám lett bizva, és nem másképen. Ha tehát nekem először is a báróné egy rendesen kiállított nyugtát fog kézbesíteni ezer forintról, melyet a háztartás szükségeinek fedezésére vett fel az összegből; Diadém úr egy másikat szerkeszt ezer forintról a bárói gyermekek illendő neveltetésére; a harmadikban Kornél báró elismeri, hogy három ezer forintot vett át tőlem, a legnyomasztóbb aprólékos becsületbeli tartozások törlesztésére, hát azonnal kész fizető szolgájukra fognak bennem találni. Addig pedig magamat kegyes grácziájukba ajánlom.

Azzal hirtelen zsebébe dugta a pénzcsomagot, felkelt, elhagyta a szobát, még az ajtót is nyitva hagyta maga után félig, hogy lássák, mennyire igazán eltávozik.

A hátramaradtak nem hogy folytatták volna a veszekedést, sőt nagyon is elcsendesültek s csak egymás szeme közé tekintgettek egy ideig.

Elvégre Atalanta szólalt meg; halk, lenyomott, de indulatos hangon.

– Most már átláthatja ön, hogy ilyen embert nem tarthat ön maga körül tovább.

Igaza is volt. Mert pénzt zsarolni magában véve sem tisztességes foglalatosság; de a más számára zsarolni és azt önkényüleg aránytalanul osztani fel s a részesülést még határozott feltételekhez is kötni: ez már immoralitás!

Koczur ezalatt fölment a második emeleti szokott szobájába s egész nyugalommal kezdett hozzá a levetkőzéshez. Nem volt szüksége inas segítségére: ő csizmástól szokott lefeküdni. A mire egyébiránt igen elfogadható jó okai voltak, a miket azonnal méltányolni fogunk, mihelyt őket alaposan kifejtve látandjuk.

A mint ledobta magát az ágyra, azonnal elaludt.

Nem telt bele egy kis fél óra, hogy nagy csendesen felnyilt a szobájának az ajtaja s bejött rajta Kornél báró. Régóta ismerte a czimborája természetét, hogy azt, ha egyszer elalszik, nehéz fölkelteni. Megteszi az azt, hogy a nagy ránczigálásra fölül az ágyba, a szemeit is kinyitja; úgy tesz, mintha hallgatna, hanem aztán megint oldalt veti magát s alszik tovább; hiába volt minden beszéd.

– Hallod, komám! hej! Én elhoztam a magam nyugtatványát a háromezer forintról… Itt van… A többiek nem akarják a maguk illetményét fölvenni… Mit sem bánom. Hadd duzzogjanak… Csak az enyémet add ide.

Az felemelte a szempilláit; nagyot horkantott s visszahanyatlott a helyére.

– Hát mit papolok én neked, tökfilkó? mondá a báró. Itt van a bekecsed. Zsebében a borjubőr. Kiveszem belőle a háromezer forintomat. Ez az enyim. Helyébe teszem a nyugtatványodat. Ez a tied.

Azzal az ágy melletti széken heverő levetett bekecs oldalzsebéből bizalmasan kihúzta a megismertetett borjubőr pénztakarót.

De mielőtt annak a tartalmával ismeretségbe juthatott volna, az ajtón keresztül két új látogató tört rá: a báróné és Diadém úr. Az is hozta mind a kettő a maga nyugtáját.

– Hohó, barátom! Az nem úgy megy, hogy ön maga zsebelje el az egészet! kiáltá Diadém.

– Nekünk azt mondja, hogy büszkén fogja elutasítani a megalázó zsarolt pénzt, s ő jön ide legelébb! panaszolá a báróné.

– Ide azzal a borjubőrrel.

Azt aztán egyszerre hárman is nyitották, bontották – s aztán nem találtak benne semmit.

Hová tette ez azt a pénzt? Összekutatták az egész szobát, nem volt sehol.

Utoljára sem maradt hátra más kisegítő, mint életre ránczigálni az alvót, a ki egy ideig azt sem tudta, hogy melyik világon jár. Kellett hozzá egy negyed óra, a míg külön mind a három látogató bemutatta neki magát s megértette vele, hogy most nem az «ürgés» csárdában van, s ez itt nem a czifra korcsmárosné, az ott nem a nyúlbőrös Iczig, s amaz meg nem a Topa betyár. Hanem a mint azt kérdezték tőle, hogy hol az ötezer forint? akkor egy kicsit birkózni kezdett a társasággal: azt álmodva, hogy rablókkal van dolga. Szerencsére Atalanta, a hajdani athlétanő könnyen el tudott vele bánni s egy párszor odavágva a falhoz, mégis csak ébredésre bírta valahogy.

Ekkor kezdett aztán örülni a szerencséjének, hogy ilyen díszes társaságot tisztelhet szegény lakásában.

– Koczur bácsi! mondá neki beczézgetve Atalanta s megveregeté a hátát. Elhoztuk a nyugtatványokat, a miket mondott. Tudja?

– Úgy, úgy. Tudom, tudom.

– Hát adja ide a pénzt.

– Adom, adom.

– No hát hol van?

– Mindjárt, mindjárt. Csak a Wertheim-kasszámba hadd megyek elébb érte.

Azzal leült az ágy szélére s a csizmáit kezdte lehúzni.

– Mit akar? Csak nem vetkőzik le?

– Dehogy vetkőzöm! Tudom én, hogy mi az illendőség. Itt van az én Wertheim-kasszám.

Azzal kihúzta a csizmája fenekére odadugott bankjegycsomagot.

– Ez az igazi Wertheim-kassza! Innen nem veszhet el a pénz. Régen praktizálom. Mihelyt magyar kormány lesz, pátenst kérek rá.

Hogy azok a bankjegyek Koczur bagaria Wertheimpénztárában a heveréstől nem kaptak jazmin illatot, az több, mint valószinű. Azért el lettek azok fogadva. A ki már a megszerzése cziméhez hozzá tudta szoktatni a szagérzékét, az a parfumetől ne fintorgassa az orrát. Megosztoztak rajta szépen. Azután átadták Koczurnak az elismervényeiket. A míg a pénz a kezükben nem volt, addig azt mondták neki, hogy «édes Koczur». Mikor aztán a zsebükben volt a pénz, azt sem mondták neki, hogy «jól aludjék».

Sőt voltaképen gondoskodtak róla, hogy alaposan elrontsák az álmát.

Atalanta eltávoztában valamit odasúgott Kornélnak, a mire az hátra maradt, a míg a két osztályos atyafi eltávozott a szobából.

Kornél báró odaült Koczur ágyára.

– Ne feküdjék vissza az úr. Valamit akarok mondani az úrnak.

– Kiváncsi vagyok rá.

– Nekünk el kell válnunk.

– «Magna ingenia conveniunt.» A nagy elmék találkoznak. A számból vette ki báró úr a szót. Önnek csakugyan nem lehet okosabbat tenni, mint hogyha elválik a bárónétól.

– Makkfilkó! Nem a bárónéról van szó, hanem az úrról.

– Vagy úgy? Megint itt a «bona hóránk». Hallottam én ezt már elégszer.

– Ezúttal utoljára és komolyan mondom.

– Én pedig most is csak azt felelem rá, a mit máskor. Tegye le a stipulált összeget, a mi elbocsátásomra le van kötve, azonnal itt hagyom.

– Adok önnek róla váltót.

– Süsd meg!

– Engem pedig ne tegezzen az úr!

– Hát hiszen csak nem mondhatom plurális majestativusban azt, hogy «süsd meg»!

– Kikérek minden komázgatást! – Nem kell elfelejteni, hogy itt én vagyok az úr, kend pedig csak cseléd!

Kornélon lehetett észrevenni, hogy erőnek erejével keresi az összeveszésre az ürügyet. Nála egyedül a düh pótolta az erélyt.

– No hát miért lettem egyszerre olyan kegyvesztett? Talán a bárónénak nem tetszik, hogy elfeledtem neki kezet csókolni. Vagy Diadém úr nem tűrheti, hogy fekete retket eszem az ő szeme láttára.

– Au contraire! Ön áruló az én irányomban, a ki az én tudtomon kívül…

– Pénzt szerzek, s még a kőből is olajat facsarok.

– Igen, de az Apátváry név tisztaságának rovására. S aztán ezt a pénzt még – megosztja másokkal.

Erre a furcsán összeállított vádra elkezdett Koczur kaczagni, a két tenyerével ütögetve a térdeit. Számba sem vette, hogy a nevetése által dühbe jött báró sűrű tenyércsapásokkal látogatja meg a feje búbját, hozzá volt ő már ahhoz szokva.

– Hát te áruló, gazember! szidalmazá őt a báró, nagyobb nyomatékkal megragadva Koczur torkát a markával; – nem tudtad azt az egész ötezer forintot mind nekem magamnak ideadni?

Koczur csak engedte magát egy ideig fojtogattatni, egyik kezét sem emelte fel a védelmére: ez így volt megállapítva közöttük, benne volt a conventióban; – hanem azt a praktikát követte, hogy a dulakodás közben egyszer jót taposott a sarkával a báró úr tyúkszemére, ez pedig annak az Achilles-sarka volt; nagyot ordított rá, levágta magát egy karszékbe s a fájós lábát a két markába kapva, elkezdett francziául káromkodni és németül imádkozni.

– No lássa, báró úr, tudja jól, hogy mindig sírás lesz belőle. Hát már most hallgasson ide rám, hadd beszélek okosan. Hadd mondom el, hogy honnan kaptam én azt a pénzt? s miért kellett nekem azt a bárónéval és Diadémmal megosztanom? Hát mindenekelőtt én nem kaptam azt a pénzt a bécsi palota-tulajdonostól és nem zsaroltam senkitől.

– Hát miért hazudtad azt? nyögé Kornél, még mindig a fájós lábát puhogatva az ujjával.

– Majd annak is okát adom. Előbb hadd kezdjem az elején. Talán emlékszik még a báró arra a szép fehér arczú tündérre, azzal a búzakalászszinű hajjal.

– Hogy emlékezem-e rá? te barom! hiszen menyasszonyom volt.

– No, mert épen akkor felejtkezett meg róla legjobban, mikor menyasszonya volt.

– Hát nem te voltál annak is az oka, te gazember?

– Nem én voltam. Becsületemre mondom. – Diadém volt.

– Ha azt vettem volna el, most milyen gazdag ember volnék! Mi lehetett volna belőlem az udvari összeköttetéseimnél fogva.

– Mi bizony? Még kanczellár is.

– Ezóta vasutat építtettem volna a birtokomon keresztül.

– Így pedig háromszor fordul bele a sárba – a birtokán keresztül. De hát nem veszi azt észre a báró, hogy mindennek a nyomorúságnak, ennek az üldöztetésnek az oka – ez az asszony?

– Azt bolond nélkül is tudom. De már megvan. Megnyertem szerencsésen. Az enyém. Ki nem cserélhetem a másikkal.

– Ki tudja?

– Ki tudja? Te füles bagoly! Hagyd ezt abba. Nem értesz te ehhez. Mondjad hát, hol kaptad a pénzt? Hogy jutottál hozzá?

– Arról beszélek folyvást. Hát úgy jutottam hozzá, hogy a mint tudni méltóztatik, ez az angyali jó teremtés, a mióta az a gyászos katasztrófa megesett, folyvást bezárkózva él pozsonyi kastélyában s senkivel a világon nem érintkezik, azt tartva, hogy ő már halott.

– Tudom, nekem is megküldték a gyászjelentését.

– Csupán egyetlen egy emberrel áll levelezésben: az ügyészével.

– Ez az én nagybátyám, Illavay.

– Bölcsen ki méltóztatott találni.

– Ahhoz is férjhez mehetett volna.

– Csakhogy az nagyon megvan elégedve a maga feleségével.

– Haszontalan ember. Nagy ellenségem.

– Hát ez a haszontalan ember megtette azt a nagy ellenségeskedést a báró úr ellenében, hogy tudatta levélben az élő halottal egykori vőlegényének e világon levő állapotjait.

– Rágalmazott előtte! Kihívom párbajra.

– Dehogy rágalmazta. – Csak az igazat irta meg.

– Akkor meg épen kihívom.

– Hát csak hívja! Az a drága szent azután onnan a túlvilágról megszánta az ellene vétettek szenvedéseit s küldött azonnal a maga kriptája fenekéről ötezer forintot az én kezemhez, azzal az utasítással, hogy ezzel a báró úr szégyenleni való apró adósságai kifizettessenek, a báróné a mindennapi szükség gondjától megszabadíttassék s a gyermekek tisztességes nevelésben részesüljenek.

Erre a szóra Kornél báró elérzékenyült, szemébe szökött a köny. Az ellágyulás épen olyan könnyen ment nála, mint a felfortyanás. Minden indulat siráson végződött nála. Még a kártyaveszteséget is meg tudta siratni, a mi pedig gentlemanhoz nem illik.

– Ő küldte volna ezt? Rebegé elszorult torokkal.

– Bizonyára ő és senki más. Ezért kellett azt nekem megosztanom a báróné, Diadém, mint a gyermekek tutora, és a báró között. Ezért kellett külön nyugtatványt vennem mind a háromtól, hogy illető helyen szent rendeltetése helyére lett szolgáltatva. De hát ezt én a báróné előtt csak nem árulhattam el, a mi egyébiránt nekem határozottan meg is volt tiltva.

– Barátom, Koczur, ez egy nagy lélek. Ez egy magasztos szellem.

– Hát hisz én is azt mondom. De még azonkívül azt is megigérte az a szent, hogy ezt az összeget évről-évre az én kezembe fogja megküldeni az említett magasztos czélokra.

– Te Koczur! Tehát azt gondolod, hogy sok pénzének kell lenni? (Most már megint egyszerre más irányba csapott át kedélyhangulata. Az jutott eszébe, hogy a ki ennyi pénzt el tud ajándékozni, az nem mindennapi tünemény e földön.)

– Meghiszem azt. A pozsonyi takarékpénztárban hever legalább félmilliója. Azonkívül a hirhedett gyémántjai.

– No, mert az öreg úr maga meglehetősen leapadt.

– Le ám. A gróf úr elspekulálta, meg elpolitizálta a szép nagy birtokát, velünk együtt. A nagy Montechi és Capuletti harczban kölcsönösen fölfaltuk egymást. Hanem Pálma grófnő, ott a másvilágon, összegyüjtött valami egy milliót, aztán nem költ semmit.

– S te azt hiszed, hogy még most is szeret engem?

– Hm! Csak én kapnék egyszer olyan szerelmes levelet, a miben nekem egy szép hölgy száz darab ötvenest vág a fejemhez, majd nem kérdezném én, hogy mikép tetszett ezt érteni?

– Te! Koczur! Nekem egy okos gondolatom támadt.

Nekem meg kellene valahogy köszönnöm ezt. – No! Mit szólsz hozzá?

– Várom az okos gondolatot.

– Hát ez nem az?

– Lehet belőle olyanforma. Az a kérdés, hogy hogyan akarja ezt a köszönetet nyélbe sütni.

– Levelet irok neki.

– Nem szokott ám az senki mástól levelet elfogadni, mint az ügyvédétől.

– Hát lediktálom Illavaynak.

– Per telegráf! Nagyon jó lesz. Hát aztán mit nyer vele?

– Hát azt, hogy ő is megtudja, hogy én is még mindig tisztelem őt.

– Arra a halottnak ugyan semmi szüksége nincs.

– Hát mire van szüksége egy halottnak?

– A feltámadásra.

– Hát «kis isten» vagyok én, hogy egy halottat feltámaszthatok?

– Mint «kis isten» ugyan nem sokra menne vele, hanem ha egy «kissé ember» akarna lenni, akkor megtehetné.

– Hogyan?

– A hogy megtehette azt, hogy eltemesse. Vegye nőül.

– Bolond vagy te, Koczur.

– Nem én. Láthatja a báró, hogy Pálma grófnő még most is szereti önt.

– Igazán bolond vagy.

– Aztán a legjobb idejében van: harmincz, s egynéhány esztendős. Nincs is úgy túlizmosodva a termete, mint más valakié.

– De épen az a más valaki. Hiszen te tökéletes futóbolond vagy.

– Aztán gondolja csak meg! Ha ez megtörténnék, hogy egy szép napon hire futamodnék az Apátváry Soma báró és Temetvényi Pálma grófnő között végbement házasságnak, hogy ütné meg egyszerre a guta a jó Ferdinánd grófot. Még a birtoka is ránk szállana; valamit tán csak megmentenénk belőle, s megszabadulnánk az örök mortifikáló ellenségünktől. Ha pedig kibékülne, az annál jobb volna nekünk, annál rosszabb neki.

– Meg kell, hogy kötöztesselek, édes Koczur! Kényszerzubbonyt adatok rád. Hiszen te dühös bolond vagy. Hát török vagyok én, hogy két feleséget vehessek?

– Dehogy török! Hát hiszen épen azon kezdtem a beszédemet, hogy váljék el a bárónétól.

– Hogy lehetne az?

– Lehetne, ha egy kis bátorság volna hozzá.

– Az rágalom! Tudod, hogy én az oroszlánnak is nekimegyek.

– Tudom, az «Arany-oroszlánnak» Pozsonyban.

– De te oktondi! A te mendikáns eszeddel nem tudod, hogy a római katholikus házastársakat nem választják el oly módon, hogy azok ismét megházasodjanak, a feleségem pedig kálvinistává nem lesz csak azért, hogy én mást vehessek feleségül, őt meg elvethessem.

– Tudom én azt a mendikáns eszemmel is, hogy a katholikus házastársakat el nem választják, hanem azt megteszik, hogy megsemmisítik a kész házasságot. Vannak «elválasztó akadályok», a mik miatt a megkötött házasság felbomlik.

– Tizennégy esztendő mulva.

– Akármennyi idő mulva.

– Mikor már két nagy gyermek származott belőle?

– Még akkor is.

– Hát a gyermekek hová lesznek?

– Az anyjuknak maradnak s viselik az anyjuk családi nevét.

– De hát van ilyen «elválasztó akadály» mi közöttünk?

– Van.

– Micsoda?

– Azt én most nem mondom meg. Ez nekem az utolsó tromfom. Ezt majd csak akkor játszom ki, a mikor meg lesz rá érve az idő. Van! Igen is van. Még pedig a kezem között van. S ezt a báróné nagyon jól tudja vagy legalább sejti. Ezért kész volna elveszteni egy kanál vízben. Ezért nem eszem én a báróné asztalánál soha egyebet, mint a mit magam szedek ki a tarsolyomból. Tudom bizonyosan, hogy megétetne. Ezért akarná a báróné minden áron, hogy a báró úr távolítson el engem a házától, hanem hát én nem megyek. Csak mondja meg neki a báró, hogy köszöntetem, nem megyek. Ha nem tetszik neki velem egy födél alatt lakni, tessék neki róla tenni. Igen jó utak vezetnek ki a dominiumból mindenfelé. – A báró úrnak szabad tetszésére van bízva a választás. – Ha az én tanácsomat követi, akkor kezdhet egy új életet, kap egy olyan feleséget, a ki önhöz még sírjában is hű maradt s megszabadul egy olyantól, a ki önből mindig csúfot űzött. Újra visszafoglalja azt a helyét a társaságban, a mely önt megilleti: rangba, tisztes állásba helyezi magát. Vagyonát rendbeszedi, házának hajdani fényét helyreállítja, hitelezőitől megszabadul. Időjártával még egy boldog családnak is alapítója lesz, a mely nevének régi hírét növelni fogja s lerázza magáról a férges gyümölcsöket, a mik szégyent hoznak a családfára. – Ha pedig az ellenkező tanácsot követi a báró, ha az asszony szavára hallgat, hát akkor folytathatja a régi életet, ide ragadhat a piszokba, élhet a házi barátjának a könyöradományaiból, a ki esztelen spekulatióival tönkreteszi önt is és magát is. Szurkáltathatja magát az asszonya mérges gúnynyilaival s hordhatja utána az ölebecskéjét. Aztán futhat egyik országból a másikba, kerülve a helyeket, a hol már ismerik. Birkózhatik alkalmatlan hitelezőivel s járhat parapléval a kontózápor között. S aztán gyönyörködhetik nagyreményű sarjadékainak nagyszerű nevelésében, a kiket kénytelen lesz kitagadni, ha lesz még miből kitagadni. Tessék választani. Miattam ne fáraszsza az elméjét a báró úr, – én elmegyek innen, mihelyt idejét látom az elmenetelnek. Nem kell engem ebrudon kidobatni. Elmegyek úgy, mint a veszett kutya, a háztól: előbb megharapok egy pár embert s a kiket megharapok, azok megint a többieket fogják összemarni. Hire lesz annak hetedhét országban. Addig pedig azt tanácsolom minden embernek, hogy a hol egy alvó szelindeket lát, ne hágjon a farkára.

Nagyobb érthetőség kedveért ledőlt Koczur az ágyra s magára rántotta a bundáját.

A szerencsétlen Opatovszky Kornél csak állt ott és bámult a semmibe: a saját lelke sivatag pusztájába.

Kis vártatva megszólalt:

– Hát igazán, Pálma grófnő küldte azt a pénzt?

– Ühüm.

– Gondolod, hogy irántam való szeretetből tette? kérdé, újabb szünet után.

– Ühüm.

Egy kis időköz mulva megint:

– És igazán van valami a kezedben, a mi az elválásunkat lehetővé teszi?

Már erre a horkolása felelt Koczurnak.

Erre aztán egyszerre neki szánta magát a báró s úgy ellódult, mint a ki valami végzetes nagy tettre adta rá a fejét.

Hanem a mint a Koczur szobája ajtajától a lépcsőn és folyosón át a báróné szobájáig haladt, ez alatt kipárolgott szivéből a hatalmas elhatározás.

Koczur nem aludt: utána lesett az ajtón és ablakon át. Látta és halotta, hogy a báró az első emeleti lépcsőn is lehalad: az istállók felé megy. Ott felkölti a postakocsist, a ki Koczurt idáig hozta s éjjelre itt maradt, azt fölbiztatja, fölborravalózza, befogat a postacsézába s éjben-ködben megszökik a saját palotájából.

Olyan nagyon beillik a jellemébe ez a szökés! Mikor a neje azt követeli tőle, hogy a czimboráját csapja el s erre igen jó okai vannak, a czimborája viszont azt, hogy a feleségét csapja el, s ennek is igen jó okai vannak erre: s aztán ő mindakettőnek megigérte, hogy azt megteszi s aztán neki is igen jó okai vannak arra, hogy azt megigérje, hát akkor a legjobb megoldása a nehéz föladatnak: kereket oldani s megszökni a két malomkő közül.

Koczur nagyot nevetett magában. Erre is készen volt ő kelme. Most már fölöltözött egészen. Nem kivánt többet aludni. Pedig még alig volt egy óra hajnal előtt.

– Hadd szaladjon az esze után.

Nem kell ám abból semmit elhinni, a mit Koczur beszélt. Ez a második változat sem igaz, annak az ötezer forintnak az eredetéről. Nem tud arról semmit a pozsonyi ház élő halottja. Nem küldte az azt a hajdani vőlegénye kisegítésére. Ezt a mesét csak az olyan gyermekekkel lehet elhitetni, mint Opatovszky Kornél. De hát honnan jön akkor ez a pénz?