AZ ÜLDÖZÖTT ŐZ.

Koczur nem ment aludni, a hogy a teste kivánta volna, hanem felvette a kabátját s végig tapogatózott a folyosón, a míg rátalált arra az ajtóra, a melyiket keresett: azon egyenesen be is nyitott, minden koczogtatás nélkül.

A szobában még gyertyavilág volt s az egy szál gyertya mellett ott dolgozott Arnold a rajztábláján. Az építészi kép készen volt, csak az iralhuzásokat, meg nehány elhibázott vonást kellett még belőle kitörülgetni, kivakargatni, ruggyantával és éles tollkéssel.

– Hát te fiacskám, mit mókherolsz ilyen késő éjszaka? Csak nem bankót csinálsz tán?

A fiu gyermeki kedélyességgel felelt a késői látogatónak.

– Nézze csak, Koczur bácsi, ráismerne-e erre a házra?

– A biz ucscsegéljen a mi palotánk! Minden megvan rajta: még a czímer is a háztetőn.

– Meg akarom lepni vele az apát, azért maradtam fenn, hogy reggelre készen legyek vele.

– No iszen majd az apa is meglep téged! Hát aztán mi van még hátra belőle?

– Még csak egyetmást ki kell belőle vakargatni.

– S te jól értesz a kivakargatáshoz? S azután a kivakart helyébe még más mindenfélét beleigazítani úgy-e bár? Héj, héj fiacskám, ezzel a talentummal még sokra lehet vinni az embernek.

A fiu megütődve tekinte Koczurra s kiejté a kezéből a vakaró gyantát.

Koczur odahajolt a fiu válla fölé s csendesen suttogva mondá neki:

– Fiacskám! Te a mai szent napon valami nagyon merész tréfába ártottad magadat. Hamis passzust segítettél csinálni egy pusztázó betyárnak.

– Micsoda?

– A biz Isten, a Bogár Jancsi volt, a kit hét vármegye kerget egyesült erővel. S te annak igazgattál ki egy ferde útlevelet simára.

– Ki mondja azt?

– Persze, te azt gondolod, hogy senki sem látta; pedig hát elég, hogy a csárdás ott lábatlankodott. Az ilyen parasztnak elől-hátul szeme van. Akkor is rád vigyáz, a mikor hátat fordít. A bizony kileste szépen, hogy te egy pohár borért, meg egy roszprádliért egy követ fujtál a futó betyárral. Első dolga azután az volt a parasztnak, hogy följelentette az édes anyádnak, hogy micsoda tréfába ártottad magadat. A báróné meg természetesen azonnal sietett ezt édes apáddal közölni.

– Hát hiba volt az, a mit tettem?

– Oh sancta simplicitas! Látszik, hogy nem laktál a kollégiumban. Nem tudod, hogy mit tesz az: schédát falsificálni. Dehogy hiba! Virtus ez! Olyan vitézi cselekedet, a miért az állam két esztendőtől ötig való ingyen ellátásban részesíti a halandót.

– Ugyan ne tréfáljon, Koczur bácsi!

– Tréfál a kánya! Magam fülével hallottam, a mint papád ide hivatta a csárdást s rá akarta birni, hogy hallgassa el az egész dolgot. A csivasz paraszt azt allegálta, hogy ötezer forintért megállja a titok, azon alól nem hallgat. Ha a báró nem adja meg neki, elmegy a főispánhoz, az majd kapva kap rajta. Héj az öreg Temetvényi gróf milyen örömben lesz, ha a kezébe kaphatja ezt a fegyvert, a mivel az ellenségének a szivébe döfhet egyenesen. Pörbe foghatja, becsukhatja az Opatovszky-család egyetlen majorescóját. Semmi árvíz le nem mossa többet a familia czímeréről ezt a foltot.

A fiu reszketve állt föl a helyéről, arcza elsápadt, ajkai szótlanul rebegtek.

– Az apádnak pedig épen most nincsenek meg azok a gyönge ötezer forintjai, a mikkel a trónörököse immunitását megvásárolja. Dühös volt a báró rettenetesen. Alig birtam visszatartani, hogy a puskával ide ne jöjjön s rögtön főbe ne lőjje nevének ilyetén meggyalázóját. Utoljára aztán valami nagyot gondolt. Azt mondta, hogy úgy fog tenni, mint a spártaiak, meg Brutus, meg nem tudom még kicsoda? úgy tetszik, hogy Foscari, velenczei dózsé, a ki a vétségben talált fiát saját maga szolgáltatta át a törvényszéknek. Azt mondta, hogy inkább maga előzi meg a parasztot: elmegy a főispánhoz s feljelenti a dolgot. Így legalább meg lesz mentve a családi név ősbecsülete. Az elfajult fiut aztán nem bánja, csukják be valami javítóintézetbe, a mi fiatal gonosztevők számára van felállítva. Rögtön be is fogatott a postakocsissal, a ki engem ide hozott fele útról s éjnek éjszakáján bevitette magát a székvárosba. Hallhattad a kocsizörgést: ebben a minutában ment el.

Mindez olyan valószinűnek volt kifundálva. Hogy is tudhatott volna erről valamit Koczur valami más úton? Ki mondhatta volna el neki ezt az esetet, holott ő akkor útban volt, s egy árokbadőlt, összetört hintó összetákolásán kívül egyébre gondja nem is lehetett: azóta pedig a házon kívül sem volt.

– Én Istenem! rebegé Arnold. Hát olyan nagy bűnt követtem volna én el? Én nem tudom. Hiszen én nem gondoltam semmire.

Ekkor aztán Koczur egészen más arczot öltött; a vállára csapott Arnoldnak.

– Ne félj semmit, fiacskám: Ember vagy a talpadon! Semmi hibát se követtél el. Ellenkezőleg! Nagyon hasznos dolgot cselekedtél. Szedd össze magadat! Magad sem tudod, hogy milyen derék fiu vagy? Én mondom azt! Ne félj semmit, míg engem látsz! Az az útlevél, a mit te csináltál, külömb nemesi leveled lesz neked, mint az öregapád kutyabőrei. Tudd meg, hogy az az ember, a kinek a számára azt készítetted, nem valami futóbetyár, hanem a mi igaz ügyünknek a hőse.

– A mi igaz ügyünknek? Kérdé elbámulva Arnold.

– No azt te még nem érted. Majd megérted, ha nagyobbra nősz. Most az az ember, a kinek azt az útlevelet kiigazítottad, ezzel átkelhet a határon s behozhatja a behozandókat.

– Mik azok?

– Majd megtudod fiacskám: hamarább megtudod, mint gondolnád. Majd megtudod te nem sokára azt is, hogy ki az a Koczur. Ne félj semmit. Csak hagyd magadat elfogatni; csak hadd vigyenek vasra verve az önkény poroszlói. Ott leszünk mi az útban és kiszabadítunk. Akkor aztán majd megtudod, hogy kik vagyunk? A mi nevünk légió!

Ott vagyunk mindenütt elrejtőzve. Csak egy füttyentés ezzel a sippal, s minden gunyhóból, minden barlangból: a föld alól, mint a raj, tódulunk elé. A temetvényi várrom a mi főhadiszállásunk. Minden üldözött ott talál menedéket. Onnan indulnak meg a dicső napok. Hah! Lesz még szőlő, lágy kenyér! De hát te még ezt mind nem érted. No hát csak ne búsulj fiam semmit! A kikkel szövetségre léptél, azok nem hagynak elveszni. Légy készen mindenre! Én is ilyen fiatal koromban kezdtem magamat feláldozni a közügyért: azóta is mindig annak áldozom fel.

Azzal végig tapogatva a fiu izmos vállait, karjait, mint a ki egészen meg van valakivel elégedve, nagy biztatások közt hagyta őt magára.

A gyermek meg volt rémülve. Mind az, a mit Koczur beszélt neki, olyan nagyon hasonlított az igazsághoz. A semmire nem gondoló gyermeki lélek most egyszerre arra a tudatra ébredt fel, hogy ő egy olyan bűnt követett el, a mit az ország törvényei a legsúlyosabb büntetéssel torolnak meg. S ez a bűn helyrehozhatatlan és ebből egy egész lánczolata fog következni az egymást szülő rémtetteknek. Ki tudja minő, ki tudja hol végződő merényletek támadnak ennek nyomain? A neveiket sem képes még azoknak kitalálni; sejtelme sincs felőle, hogy mi czélból, mi okból tervezik azokat? kik vannak beleavatva? Hová igyekeznek vele? Csak azt mondja neki az egész testét és lelkét elálló titkos borzadály, hogy mindennek ő lesz az oka.

Nem volt kihez forduljon tanácsért.

Csak egyet érzett: azt, hogy neki most futnia kell. Hová? Azt nem tudta. Csak innen el.

Nem lehetett semmi kétsége. A mivel vádolják, azt csakugyan megtette. Akkor nem tudta, hogy mit tesz; de most már fel van világosítva róla. Azt, hogy ő egy megrögzött, börtönbe, javítóházba becsukni való gonosztevő, mindennap volt módja hallani és mindenkitől. A gyermeki csinytevések, a mik nélkül egy nap sem mult el, neki mint főbenjáró bűnök voltak beszámítva. Maga is azt gondolta, hogy annak már így kell lenni. S a kitől legtöbbször hallotta, hogy ő olyan elvetemedett gonosztevő, a kinek előbb-utóbb az akasztófán kell végezni, az volt a báró papa maga. Arnold, mióta az eszét tudja, nem tanult egyebet, mint hazudni, csalni, kárt tenni. Azt is mindig hallotta, hogy a szomszéd gróf, a főispán milyen esküdt ellensége az ő egész családjának. A hugával gyakran tanakodott rajta, hogy kellene annak egyszer felgyujtani az erdejét? Emlékezett rá, hogy ez a főispán rendelte azt el, hogy az ő és testvére gondnokául egy idegen ember legyen kinevezve: egy ember, a kit ő ki nem állhatott hideg, sarcastikus modoráért, a mi gyermekekre nézve olyan lehangoló, s a kinek a gondnoksága mellett jobb nevelést ugyan nem kapott, mint eddig, de sokkal rosszabb dolga volt, mint Koczur felügyelete alatt, a ki elnézett neki mindent s elhordta magával mindenféle bohó kalandjaira. Miért akarná őt megcsalni az a Koczur? Mi érdeke volna benne? Miért akarná őt ilyen nagyon megrémíteni? Miért keresné fel őt késő éjszaka, ha nem volna a veszély valódi, a mi őt fenyegeti? Becsukatni a rabok közé, a kik Illaván pokróczot szőnek. Egész életén viselni a hamisító nevet a homlokán! Pedig kitelik az apjától, hogy őt föladja. S a főispán nem fog irgalmat ismerni. Hátha még nagyobb veszedelem is lesz ebből, a mihez ő segédkezet nyujtott. Valami országos zendülés, a minőről a cselédek meséltek neki, hogy volt már egyszer, az ő születése előtt alig egy pár esztendővel. Most már arra is emlékezett, hogy néha, mikor az erdőkön kóborolva meglátott a közeli ormokon felmagasló Temetvényi várromok közt estenkint valami tüzet kigyulladni, a kisérő vadász azt mondta a kérdezősködésére, hogy ott bizonyosan guerillák tanyáznak. Kezdett most már némi sejtelme támadni, hogy mik azok a guerillák. A Koczur, ha jól felborozott, elejtegetett néha olyanformát, hogy «hej, mikor mi a báróval hajdanában guerillák voltunk!» Phantásiája kiegészíté aztán a fogalmat ez ismeretlen lényről. Olyanformát is hallott egyszer egy dühbejött embertől (alighanem az anyjától), hogy az apáknak minden bolondsága elragad a fiakra is. Rögeszméje volt, ha az apja guerilla volt valamikor, akkor neki is bele kell jutni ebbe az állapotba menthetlenül. S mert nagyon rettegett tőle, még jobban szédült föléje. Senkije sem volt, a kinél oltalmat keressen.

Csak a kis bűntárs, a nővér, az szerette valamiképen. Olyanforma volt az a szeretet, mint két korhely czimboráé, a kiket összeköt az együtt elkövetett csinytevések közös titka.

Ennek nem mondhatja el a baját, mert ennek nem lesz rá más válasza, mint hogy szökjenek el a háztól együtt.

Egy levélkét írt neki s ezt az asztalán hagyta, hozzá czímezve. Ennyi volt benne: «Nekem futnom kell innen, megyek a világba. Isten hozzád.»

A rajzoló tábláról levágta azt a képet s összehajtogatva a zsebébe tette. Maga sem tudta, hogy minek viszi el? Talán csak azért, mert ez igazán jogos tulajdona volt; maga készítette.

Nem volt több egy öltöző ruhájánál (a többit rég értékesítették a házalók), nem kellett neki nagy batyut összerakni.

A rajzoló szerei elfértek az oldalzsebében. Jó szerencse, hogy a Koczur által felküldött pogácsát az este nem költötte el, az most jó lesz útravalónak. Meddig? Egy ötlete támadt s az azt mondta: elég lesz odáig! S ezt az ötletet valóban az őrangyal sugallta a lelkébe.

– Van egy ember a világon, a kit ennél a háznál mindenki szid, rágalmaz, káromol. Apa, anya, házibarát, cseléd mind gyűlölködve beszél róla. Annak, a ki ettől a háztól menekült, annál az embernél bizonyosan jó menedékre kell találni. A kit azok mind gyűlölnek, a kik őt űzik, hajtják, az lesz az az ember, a kinek őt bizonyosan be kell fogadni. Úgy hivják, hogy Illavay Ferencz.

A mint az éji őr elkürtölte az «éjfél után óra kettő»-t, Arnold csendesen kilopódzott a szobájából s elhagyta búcsúzatlanul az apai kastélyt, neki indulva az ismeretlen világnak.

Az uraságok későn szoktak kelni. Koczur pedig azt még diák korában megszokta. Csak a diák, meg a gróf tudja, hogy mi az igazi uraság.

Atalanta báróné, mikor az öltöző-szobájából kijött, a reggelihez felterítő inasnak azt mondá, hogy nem kell hat csészét tenni az asztalra, csak ötöt. Az inas szokva volt már az ilyen rendeletekhez. Valaki a családból nem kap reggelit. Ez többnyire Arnold urfit szokta érni.

Ezuttal azonban a báróné más valakire gondolt. Az éjjel lefekvés előtt ő is jól hallotta az eltávozó úti-cséza gördülését. S miután férjét azzal az utasítással bizta meg, hogy Koczurt azonnal küldje el magától, semmi kétsége sem volt a felől, hogy az eltávozó az alkalmatlan czimbora volt. Ezuttal csakugyan törésre került a dolog.

Annál nagyobb lehetett azután a bámulata, a midőn az inast elküldte, hogy hivja meg az uraságokat a reggelihez s a legelső, a ki betoppant az étterembe, épen a szeretetreméltó Koczur volt.

– Ah! ön kelt föl leghamarább, kedves Koczur?

– Én éheztem meg leghamarább kedves báróné.

– Tessék helyet foglalni, itt a kávé; a többi urak is mindjárt jönnek.

– Csókolom kegyes kezeit. Tetszik már tudni, hogy én sohasem élek ezzel az indiai babbal: én csak maradok a régi patriarchális szokásom mellett.

S azzal félretolva az asztal végére tett csészét, kirakta a zsebéből a paprikás szalonnát, meg a pálinkás butykost.

– Ez az én kávém!

Ez alatt belépett Diadém úr is s az is jó reggelt kivánt Koczurnak. Az inas ellenben azzal a hírrel tért vissza, hogy a báró urat nem találja sehol.

– Jaj, barátom, azt ne is keresse, mondá neki Koczur, a ki már akkor (nem várva senki másra) letelepedék a maga helyére s erősen megsózta, paprikázta a leszelt szalonnáját. Elutazott a báró úr még az éjjel.

– Hová? kérdé elbámulva a báróné.

– Hát hová máshová? Vissza Pozsonyba regresszirozni magát.

S azzal, hogy még nevetősebb legyen az ábrázatja, teletömte a pofáját szalonnával, kenyérrel, kedélyesen himbálva a lábait.

A báróné szikrákat szórt a szeméből feléje.

– Ez megint ennek az embernek a műve volt! mondá francziául Diadémnek.

Koczur egy szót sem tudott francziául, hanem azért megértette ő azt. A hangból kitalálta, hogy mit beszélnek.

– Bizony én nem vagyok annak az oka, méltóságos asszonyom. Méltóztatik kegyesen tudni, hogy a báróné maga kivánta, hogy a báró hagyjon el engemet magától; ő tehát maga elutazott; engemet pedig itt hagyott a háznál.

A báróné úgy tett, mint a ki nem is hallotta ezt az inzultust.

– Hol vannak a gyermekek? kérdé az inashoz fordulva.

Az vállvonogatva mutatott az ajtóra.

Azon már egyszer bedugta volt a fejét Czenczi, de aztán megint visszahuzódott, rövid idő mulva ismét előkerült, bátyjának a felbontott levélkéjével a kezében. Azt egyenesen odavitte az anyjához. A báróné átfutotta a rövid tartalmat s aztán átnyujtá a levelet Diadém úrnak. Az is elolvasta s vállat vont rá. Koczurnak nem adták oda; az nem is olvasta el; de azért legjobban tudta, hogy mi van a levélben.

– Kristóf! mondá a baróné az inasnak: még egy csészét félre kell tenni az asztalról.

S azzal a társaság többi része számára házi asszonyi politeszszel töltögeté a mokkát s meríté a tejszint a csészékbe.

Csak Czenczi baronessenek hullottak nagy könycseppei is a kávé közé.

– Kristóf! parancsolá Atalanta, Czenczi baronessenek vigye át a reggelijét a saját szobájába.

(Micsoda illetlenség az: egy tizenkét esztendős nagy leánynak könyeket hullatni, mikor társaságban van!)

De Czenczi baronesse még annyira vitte az illem elleni kihágást, hogy egész zokogó szóval interpellálta meg a mamáját.

– Hát nem fogsz utána küldeni Arnoldnak?

– Az nem az ön gondja! Majd hazajön, ha megéhezik.

Czenczi durczásan fordított egyet a vállán.

– Akkor majd utána megyek én s fölkeresem.

S indult.

– Czenczi! szólt ekkor édeskésen az anyja. Jer ide hozzám.

Aztán mikor ott volt mellette, azt sugta neki a fülébe:

– Ma délelőtt itt lesz a szabó, mértéket vétetek neked egy szép «pepita» ruhára.

– De «schottish» volantokkal? jegyzé meg Czenczi baronesse.

– Természetesen.

Czenczi baronesse aztán nem hullatott több könyet s nem szökött el Arnoldot fölkeresni.

Amint Diadém úr elköltötte a kávéját, fölkelt s oda ült Koczur elé. A báróné még vajas-kenyeret evett. Koczur pedig rakta befelé a paprikás szalonnát, kenyérhajon elmetélve.

– Koczur barátom, én meg vagyok felőle győződve, hogy ön jól tudja, hová lett a báró?

– Arnold báró?

– Patvart! Törődöm is én Arnold báró diákkalandjaival. Kornél báróról beszélek. Hová mehetett el ilyen rögtön?

– Ideám sincs róla. Ha kérdeztem volna tőle, nem mondta volna meg, s ha megmondta volna, bizonyosan másfelé ment volna.

– Itt pedig okvetlenül szükség van a jelenlétére, hisz épen azért adtunk egymásnak ide találkozót. Igen fontos ügyeket kellene együtt elvégeznünk.

– Fontos ügyek! szólt Koczur, s ezt a szót valami olyan bántó, fitymáló tréfás arczfintorral kisérte, hogy érthette belőle minden ember, mi véleménye van neki a fontos ügyekről.

– Azt akarom vele mondani, magyarázá Diadém úr, hogy vannak bizonyos végelintézésre váró ügyek, a miket nem lehet befejezni az ő aláirása nélkül.

– Sőt az ő pecsétnyomó gyűrűje nélkül, mert maga az ő aláirása még igen kétséges szentesítése egy okiratnak. Minden esztendőben megváltoztatja az aláirását, s ha egy levelet ir, annak az egy oldalán annyiféle calligraphiája van, mintha minden sornál megint egy másik diák csinált volna probatio calamit. Az egyik sor betűi hátradőltek, a másiké előre, a harmadiké hegyes és hosszú vonalokból állnak, a negyediké elterülnek. Kezdi légyfejekkel, végzi verébfejekkel. Nekem mindig azt hozta fel igazolásul, hogy azért ir ilyen furcsán, mert van neki egy gézengúz rossz fia, aki a boltosoknál megrendeléseket tesz, az ő nevében, az irását utánozva; hanem én tudom legjobban, hogy ezelőtt is mindig így szokott irni, mikor még Atalanta méltsám nem tette őt boldog apává.

– Mindent meglehet öntől tudni, kedves Koczur, csak azt az egyet nem, amit az ember épen tudni óhajt. Tehát nem szólt önnek Kornél báró a felől, hogy mi viszi el olyan rögtön innen, megérkezése után alig néhány órával?

– Hogy mi vitte el innen olyan hamar? azt ő nekem nem mondta, hanem azért én tudom. Először a meleg, aztán a hideg. Melege volt attól a háromezer forinttól, a mit a zsebében érzett és fázott attól a gondolattól, hogy holnap ebből mindenféle alkalmatlankodó sadduceusoknak majd hogy szét kell sokat osztogatni. Az már neki nyavalyája, hogy szabónak, csizmadiának, boltosnak, mosónénak adósa szeret maradni, a meddig lehet. Hát ez vitte el, semmi más. Ellenben azt is megmondhatom, hogy mi fogja visszahozni? Hát mihelyt az a pénz elfogy: (az pedig a pozsonyi arany oroszlánnál tovább nem tart) azonnal itthon lesz megint. Ne tessék aggódni; holnapután itthon fogjuk ő méltóságát tisztelhetni. Én azonban most megyek a fiut keresni, hogy hová lett? mi csipte meg?

Azzal becsattantotta a szegedi bicskáját, s a szalonnás tíz újját beletörülve a bekecse báránybőr béllésébe, azt mondá búcsú fejében a bárónénak, hogy «kisztihand». S meg is tette, a mit mondott.

A menekülő gyermek vágott magának az útfélen egy botot az útra. Ez volt az egyedüli apai jussa az ősi huszonkétezer holdas erdőből. A kést, a mivel azt levágta, belehajítá a legmélyebb árokba. Ez is egyik segédeszköze és bűnjele volt az elkövetett gonosztettnek; annak a díjában adták ezt neki.

Nem volt más vezetője, mint az a csillag, ami ott szokott lemenni, a hol az a két hegy összeér, a melyiknek a völgyében lakik valahol az a valaki, a kivel őt kis gyermekkora óta folyvást ijesztgették: «ha rossz leszesz, majd eljön az Illavay és megesz», később megint: «ha nem akarsz tanulni, majd elvisz az Illavay, s aztán majd eldeklinál». Legtöbbször hallotta azt, hogy ha hazudsz, az Illavaynak adunk s az tüzes vasakkal sütögeti annak a nyelvét, a ki hazudik!» Hol vannak hát azok a tüzes vasak?

Jó gyalogló volt; teste olyan, mint az aczél: ez anyai örökség volt, ilyenformán megtörtént rajta, hogy azon a hires országúton utolérte azt a bricskát, a min apja egy órával korábban elutazott. Ebben azonban az előfogatnak is volt érdeme. A két kifáradt dikhencz különben sem szokta magát megerőltetni; az út pedig nyaktörő volt, a kocsisnak vigyázni kellett a barazdolásnál, hogy még egynehányszor ki ne tálalja a sár közepébe a földes urat. Egy helyen mégis belekeveredtek a kátyúba. Az istráng összeszakadt.

Arnold messziről megismerte az apjának a hangját azokról a szép rhetorikai phrasisokról, a mikkel egy sárban rekedt utas szokta eláldogatni sorba azt, a ki ezt az utat teremtette, ezt a sarat teremtette, meg ezeket a lovakat teremtette. Ő aztán jó messze lekerült az útról, hogy az apjával össze ne kerüljön. Neki vágott az erdőnek, mint valami menekülő tolvaj, s követte a patak mentén a gyalogösvényt. Tudta, hogy annak valahol majd csak ki kell lyukadni. A rém, ami egész lelkét terhelte, oly nagy volt, hogy nem jutott eszébe semmi más félelem.

Valahol az erdők mélyén tüzet látott lobogni, amit az éjszakai csalódásban óriásoknak látszó férfialakok álltak körül. «Ezek bizonyosan azok a guerillák», gondolá magában, s minthogy az ösvény egyenesen arra vezetett, azt is elhagyta, s aztán neki vágott a meredek hegyoldalnak egyenesen, út nélkül tövisen, cziheren keresztül.

Virradni is kezdett, mire a hegyhátra fölért.

Onnan aztán a mint széttekintett, nem látott maga előtt mást, mint erdőt. Hanem e rengeteg közepéből magasan emelkedtek ki a temetvényi vár romjai. Onnan egyenes ösvény vezet le abba a völgybe, a hol Illavay birtoka van. Kerülnie kellett a járt utat s elbujnia minden szemközt jövő elől, hogy meg ne fogják, vissza ne vigyék. Reggeltől napestig kódorgott erdőkön, mezőkön keresztül; a hol elfáradt, ott lefeküdt, a mohos gyep igen jó ágy; ebédet is talált «a nap»-nál: tavaszszal a bibiczek fészkelnek a morotva között s azoknak a tojása uraknak való csemege; a homokos garádokban pedig talált elég turbolya gyökeret, a mi igen jó izű; az Isten őrizte, hogy ugyanannyi fiatal bürköt nem evett meg helyette, ami nagyon hasonlít amahhoz. Estére aztán szerencsésen bevergődött abba a faluba, a minek a nevét sem tudta, csak annyit hallott felőle, hogy abban minden ház tarkára van festve, s mindjárt a falu végén Temetvény felől áll egy oszloptornáczos ház, az az ő nagybátyjáé.

Jó is volt ránézve, hogy este sötéttel érkezett meg, nagyon megnézték volna különben: ágról szakadt külsejével mindenki garabonczás diáknak tartotta volna; ruhái megtépve, arcza, kezei összekarczolva a tövistől, térdein, könyökein a hegymászás látható haváriái, fénymázos czipőinek orra a talpától elválva; méltó staffage egy büntudattal üldözött kóborló suhancz rosszlelkiismeretű arczához.

Mikor odaért a ház ajtajához, elébb félénken benézett az udvarra: nincs-e ott valami cseléd, vagy harapós kutya. Kutya nem volt az udvaron. Falusi ügyvéd komondort nem tart, a kliensek végett, csak vadászkutyát; az pedig odabent alszik a kanapén. Egy szolgáló volt kinn a folyosón, az ludat tömött, meg kellett várnia, míg elvégzi. Csak aztán, hogy az bement a konyhába, volt ideje hirtelen besurranni az utczaajtóból addig a legközelebbi szobaajtóig, ami fölé nagy betükkel van fölirva, hogy ez az IRODA. Azon benyitott a fiú minden koczogtatás nélkül. Jó helyen járt. A tágas szobában ott ült az iróasztalnál egy széles vállú férfi, a kinek a boglyas haja, torzonborz szakálla erősen szürke volt már, széles homloka ránczokba szedve: ernyővel letakart olajlámpánál dolgozott egy csomó szétbontott pörirat között.

– No! ki az? mit akar? kérdé az ajtónyitásra föltekintve. Aztán mikor meglátta a belépő alakot, azt mondá: «ahán» s a zsebébe nyult.

Ennek az alaknak a megpillantásánál s ennél a zsebbenyuló mozdulatnál az az ötlet nyilalt Arnold fejébe, hogy eltagadja magát s azt mondja, hogy «ein armer Reisender» s odatartsa a kalapját az alamizsna elé, s aztán odább menjen, folytatni azt a mesterséget. Hiszen szép az, aki érti.

Hanem aztán csak eszébe jutott, hogy mit fogadott föl magában? Nem akar hazudni többet. Itt az első kisérlet, Hátha az igazat mondás is kifizeti magát. Felemelte a fejét s közelebb lépett egészen bátran.

– Én vagyok Opatovszky Arnold, édes urambátyám.

S csakugyan jó hatása volt az igazság kimondásának. A trabális férfi egyszerre felugrott az asztaltól, s silénusi ábrázatját engedve nyájas mosolygásra torzulni, odament a belépő elé, s atyafiságosan megölelte, megcsókolta.

– Servus kis öcsém! Hát mi jó hozott ide?

– Szöktem. Felelt röviden Arnold.

– Azt kezdem látni. Honnan jösz?

– Hazulról.

– Hogyan?

– Gyalog.

– Még pedig a hegyeken keresztül, a hogy veszem észre. Ettél-e valamit?

– Ettem az úton.

– Hol? és mifélét?

– Mindenfélét, amit hazulról hoztam magammal.

– De az én házamnál az ám az első regula, hogy igazat kell mondani.

– Minden igazat meg kell mondani?

– Igen bizony. No hát mi volt az a mindenféle?

– Egy pogácsát hoztam hazulról s találtam az úton bibicztojást, meg turbolyát.

– Akkor ülj le ide a pamlagra, megyek siettetni a vacsorát.

Arnoldnak alig volt ideje körülnézni a prókátorosan szigorú szobában, amint ismét visszatért a szürkefejű.

– No, hát mondsza, édes kis öcsém, miért szöktél el hazulról?

– Mert üldöznek.

– S miért jöttél ide hozzám?

– Azért, hogy megvédelmezzenek.

– Megállj csak! Honnan gondolod te azt, hogy én a te nagybátyád vagyok, holott engemet soha sem láttál életedben? Hátha én épen a szolgabiró vagyok, a kihez veszedelmedre jöttél s csak vendégnek vagyok ennél a háznál?

No most mit feleljen rá? Megakadt a gondolatja.

– No felelj hát! De igazat mondj.

– Nem tudok.

– Nem tudsz? Hát mit tudsz?

– Csak hazudni tudok. Az pedig itt nem szabad.

– Nem bizony. Itt ki kell mondani az igazat, ha még olyan rossz is. Próbáld meg. No, segítsek benne? Beszéltek otthon felőlem egyszer-másszor, ugy-e bár? Azt mondták, hogy olyan rút vagyok, mint az ördög?

A fiunak majd a szája padlásán ragadt a nyelve, mégis rákényszeríté, hogy kimondja:

– Igenis.

A szürke fej csendesen nevetett rá.

– S aztán te épen olyan rútnak találtál, mint a milyennek az otthoniak leirtak?

– Igenis.

A szürke fő most már hangos hahotára fakadt.

– No látod, milyen jól sikerül az igaz kimondás, csak így folytasd.

S megrázta kedélyesen a fiú kezét.

– S aztán hogy jöttél arra a gondolatra, hogy mikor hazulról megszököl, épen engemet keress föl?

A fiut felbátorítá az első kisérlet sikere. Valami eddig ismeretlen gyönyörűséget kezdett érezni abban, hogy az ember kimondja a valót. Ekkoráig még soha se próbálta. Meg is járta volna vele, ott, a hol más népek laknak.

– Elmondom igazán. A kiről nekem odahaza mindig és mindenki azt beszélte, hogy milyen rossz ember és mi nekünk milyen nagy ellenségünk, mikor el kellett szöknöm az otthonlevőktől, arra gondoltam, hogy ide kell nekem szegődnöm, itt jó helyen leszek.

– Van benne logika. «A ki az ellenségemnek ellensége, az nekem jó barátom». Már most hát mondd meg, hogy miért kellett neked onnan hazulról elszöknöd?

A fiú fejét vakarta és gondolkozni látszott.

– Nos! Arnold öcsém, csak nem azon töröd tán a fejedet, hogy nekem valami hazugságot mondj?

– Megvallom, hogy azon is törtem a fejemet, felelt a gyermek. Mert már hozzá vagyok szokva. Úgy vagyok, hogy ha akarok, sem tudok valamit úgy elmondani, a hogy igazán megtörtént.

– Ezt a túlságosan eleven fantázia okozza.

– Nem tudom. Mi mind így teszünk. Az egész úton idáig jövet mind abban főtt a fejem, hogy micsoda mesét gondoljak ki, amit urambátyámnak elmondjak? de nem merek velük előállni.

– Hát akkor mond igazat.

– Hiszen azt is megtehetem. Elmondhatom felét, háromnegyed részét annak, ami igaz, s nem lesz benne hazugság.

– Az egészet kell elmondanod.

– Elmondhatok annyit, hogy urambátyám azt fogja rá mondani «no, ha ez mind igaz, akkor teljes okod volt otthagyni az apai házat», s a fődolgot még akkor is elhallgathatom.

– De hát kezdd a fődolgon!

A gyermek az ajkát harapdálta kinjában.

– De mikor az az én hibám! Az én igen nagy hibám. Valóságos bűn! Rebegé s könybelábadt a két szeme.

– Annyival inkább. Sokkal könnyebb az embernek magára vallani be a hibát, mint azt másokra hárítani.

– Nem hibát, de bűnt követtem el, a miért törvény szerint fognak üldözni.

– Akkor épen el kell mondanod a legkisebb részletekig mindent, hogy megtudjam, mi tanácsot adjak a védelmedre?

– Tehát ön meg fog engem védelmezni?

– Ez kötelességem, mint ügyvédnek is, mint rokonodnak is.

– De ha nagyon hatalmas ember volna, a ki üldöz.

– Az ellenében is.

– Hátha, hátha a tulajdon édes apám volna az?

– Az már nehéz helyzet volna ugyan; de nem tenne semmit lehetetlenné.

– Oh én úgy szégyenlem azt elmondani!

– Amit nem szégyenlettél megtenni?

– Akkor nem tudtam, hogy az olyan rossz. Nem gondoltam semmit. Azt hittem, hogy semmivel sem teszek rosszabbat, mint mikor az apám irását utánozva, a fűszerárusnál nyalánkságokat rendelek meg, vagy mikor a tanító lajstromából azt, hogy «nagyon rossz» kivakarom s azt irom be, hogy «dicséretes». Mikor kisül, jól megvernek; nem kapok ebédet s azzal vége.

– Tehát valami hamisítást követtél el?

– Bevallom.

– Mit hamisítottál?

– Egy útlevelet.

– Kinek a számára?

– Egy bujdosó szegény-legény számára, a kiről aztán megtudtam, hogy valamikor rabló volt, most pedig valami országos veszedelem főczinkosa.

– Hogyan kerültél ezzel össze?

No most! Itt már nehéz megállni az embernek, hogy valami mesét ki ne gondoljon, ami az igazságot valamerre megkerüli.

– Nézz a szemembe kis öcsém; egyenesen a szemembe nézz, aztán felelj.

Arnold úgy érzé, hogy ennek az embernek a szemeibe nézni annyi, mint foglyává lenni. Ezek a szemek kihijják az emberből a lelket. Neki erősíté a szivét.

– Meg hagytam magam vesztegetni tőle.

– Hogyan?

– Éhes voltam, s ő behítt a csárdába s adott ennem és innom.

Illavaynak a szemei szikrákat hánytak erre a szóra.

– Haragszik ön rám?

– Dehogy te rád! Mondá a nagybátya, olyan hangon, melynek kitörését erővel tompította el. Folytasd tovább.

– Mindenféle bolondságot elkövettem már ezen a napon, hogy valakit rászedjek; megtréfáltam zsidót, komédiást; ha meggondolom, az is mind czudarság volt.

– Egyedül követted el mindezt?

– Én csak magamra vallok.

– Jól van.

– Azt gondoltam én, hogy ez is csak egy bohó kaland, a min majd nagyot nevetünk. Azt is hittem, hogy nem tudja meg senki; hiszen senki sem néz oda. Azonban a csaplár, a ki a bort hordta fel, félszemmel oda vigyázott s megtudta, hogy mit csinálok? Ma éjjel azután, éjfél után, mikor még fenn voltam…

– Miért voltál fenn éjfélután?

– Dolgoztam valami munkán.

– Te! Dolgoztál?

– Ne gondolja, urambátyám, hogy most egyszerre megint elkezdek hazudni. Megtudtam, hogy az apám hazaérkezik az éjjel. Azt fogadtam neki, hogy lerajzolom a kastélyunkat. A munka félbemaradt, nem gondoltam rá. Most aztán sietni akartam vele, hogy reggelre elkészüljön. Elhiheti, a mit mondok. Itt van a zsebemben. Elhoztam, hogy legalább a képe maradjon meg nálam a háznak, a mit soha sem látok többet.

Arnold odanyujtotta nagybátyjának a rajzot.

– Ej! Ezt te egészen magad készítetted?

– Tanultam rajzolni, mikor még rajzmestert is tartottak számomra.

– Hiszen te még sokra viheted ezen az úton. Lehetne belőled építész.

– Hiszi ön? S abból meg lehet élni?

– De uri módon. Csakhogy sokat kell tanulni, meg dolgozni.

– Oh arra én kész volnék! Tanulni, dolgozni; megszolgálni valamit. Az olyan jó lehet! Mikor az embernek valami munkájára azt mondják, hogy «nagyon jól van;» mikor az ember valami pénzt kap, amit megérdemelt.

Itt nagyot sóhajtott a fiú.

– Hanem hát ez mind hiába. Belőlem nem lesz már semmi. Mikor már csaknem készen voltam a munkával, benyit hozzám késő éjjel egy régi jó barátja a családunknak.

– Kicsoda?

– Nem mondom meg a nevét. Nem keverek bele mást is a bajomba.

– Ez is jól van.

– Azért jött oda hozzám, hogy elmondja, milyen veszedelem vár rám. A csárdás, aki meglátta, hogy a szegény-legény utlevelét kiigazítottam, elment az apámhoz s ötezer forintot kért tőle azért, hogy azt a bűnt, amit én elkövettem, titokban tartsa. Ha meg nem kapja, elmegy a főispánhoz és fölád. S a főispán a mi családunknak halálos ellensége.

– Úgy van.

– Az apám nem adott a csárdásnak ötezer forintot a titoktartásért, hanem a helyett azt tette, hogy késő éjjel befogatott, s hogy a feladót megelőzze, maga ment el a főispánhoz, feljelenteni a bűnömet. És ez nagy bűn volt, nemde?

– Valóban az volt.

– Büntetése öt esztendei fogság.

– Fiatal korod ugyan enyhítő körülmény.

– Mennyiben enyhítő?

– Annyiban, hogy sulyos börtön helyett javító intézetet szab meg a törvény.

– De mégis fogság? Mégis gyalázat?

A nagybátya nem felelt rá semmit.

A gyermek lecsüggeszté a fejét.

– Az apám úgy is mindig azzal fenyegetett, hogy javító intézetbe ád, valahányszor megérkezett valahonnan; bujnom kellett előtte, zsivány, gonosztevő volt nála a nevem mindig. Elhiszem, hogy kegyetlenül fog velem bánni. Aztán még többet is megtudtam attól a jó barátunktól. Hogy ezzel az én hamisított utlevelemmel már most az a veszedelmes czimbora nagy országháborító dolgokat fog elkövetni. Tűzbe, lángba fog borulni az ország.

– Igazán, azt mondta az a jó barát? Honnan tudja ő ezt?

– Azt ne kérdezze ön tőlem, az másnak a titka. Az én bánatom az, hogy mind ennek én leszek az oka, az előmozdítója, a megindítója! Mi fog mind ebből következni? Istenem! Milyen iszonyatok lesznek ebből?

– Végig gondoltál ezen?

– Nem tudom, hogy gondoltam-e, vagy álmodtam, mikor egy vad körtefa alatt elnyomott az álom. Magam is ott voltam azok között, a kik sötét éjjel indulnak el a munkára, lesbe állnak az árok szélén s megállítják a postaszekeret s elrabolják a leveleket. Aztán összegyülnek elhagyott várromok földalatti üregeiben, s tanácsot tartanak, hogy jövő éjjel kit támadjanak meg? Nekem is velük kell mennem. Bekormozott képpel késő este berontani a házakba. Ha valaki rám ismer, azt megölni. Ha elárulnak, az egész falut fölégetni. Kergetőzni erdőkön, morotvákon keresztül, s ha körülfognak, egy golyót röpíteni az agyamba. Én Istenem, milyen álom volt ez! De azután ébren is tovább folytattam, mintha jobban ki akarnám szőni-fonni az egész tervet. Mit csinálnék, ha benne volnék? Milyen rémtetteket tudnék elkövetni? Hogy lennék olyan híres emberré, a kinek a nevétől minden ember keresztet vet magára s azt mondja: «Isten őrizz meg tőle!» Álmodtam-e, gondoltam-e mindezt összevissza? alig tudom. Csak azt tudom, hogy féltem saját magamtól, a míg a sötét erdő betakart.

– Hát aztán nem féltél saját magadtól, mikor az erdőből kijutottál?

– Akkor megint egészen más érzés fogott el. Mikor megláttam a völgyön keresztül megnyilni azt a szép nagy világot, az aranyos távolt, valami olyan nagy kín fogta el a szivemet, hogy sirnom kellett bele. Ha rám találnak, rám vallanak, elitélnek, be leszek csukva egy vastag falú börtönbe! Hosszú esztendőkig elveszik tőlem ezt az egész szép világot. Gyötörni, kinozni fognak. Elveszik tőlem a rajzoló eszközeimet, a miket szeretek s kényszerítenek olyan munkára, a mit utálok. Egyformává tesznek más száz meg száz gonosztevővel. Oh erre gondolni is rettenetes.

– Bizony az.

– S aztán még tovább gondolkoztam rajta. S mi lesz belőlem aztán, ha egyszer kiszabadulok? Meg leszek bélyegezve örökre. Senki sem fog velem szóba állni, a ki a becsületére ad valamit. Akármihez akarjak kezdeni, mindenünnen azzal fognak elutasítani: «be voltál zárva, el voltál itélve!» Ha valahol, messze földön, idegen emberek között, megtelepedem, tisztességes állást, életmódot szerzek, mindennap rettegnem kell miatta, hogy valaki utánam jön, a ki ismer s rám kiált: «gonosztevő voltál, megülted a börtönt!» s megint futni kell odább. Valahányszor rám ismernek, más nevet kell felvennem, egy országgal odább futnom. És aztán ha veszett nevemet költötték, ha kikiáltottak csalónak, ha nem szabad becsületes embernek lennem, azzá kell lenni, a minek hireszteltek, tévelyegni, csalva, szédelegve a széles világban, arczulköpve, kirugdalva a rettenetes emberi társaságtól, mely soha ki nem engesztelődik az egyszer megbélyegzett iránt! Oh mondja ön: nem ez a sors vár-e reám, ha elitélnek?

– Valóban ez.

– S nem hiszi ön, hogy valamiképen ki lehetne rimánkodni azoktól, a kik így fenyegetnek, hogy kegyelmezzenek meg? Tán a csárdást, aki látta bűnömet, hogy ne tanuskodjék? vagy az apámat, hogy ne jelentsen fel? vagy a főispánt, hogy ne fogasson be?

– A csárdást talán meg lehet vásárolni pénzzel, hogy hallgasson el; a főispánra nagy nehezen lehetne hatni valakinek, de hogy Opatovszky Kornél báró mit fog tenni a fiával, ha megharagszik rá, azt emberi elme ki nem számíthatja.

– S nincs mentség a számomra a törvényben?

– A törvény csak szigort ismer.

– Hát ha önt kérném, rimánkodva, hogy védelmezzen a birám előtt, hogy mentsenek fel?

– Megtennék mindent, a mi észtől és szivtől kitelik, de a birák feladata nem a kegyelemosztás. Azok a tényekből itélnek. A védő ügyvéd ékesen szólása, az enyhítő körülmények egész csoportozata nem eszközöl ki mást, mint a büntetés mértékének leszállítását.

– Az pedig én nekem azután mindegy, hogy egy napig van-e a homlokomra rásütve a bélyeg, vagy öt esztendeig.

– Úgy van.

E lesujtó szónál a gyermek elhallgatott s egészen magába szállva, évődött valami gondolaton, a mit az a figyelő férfi az arczáról olvasott le előre.

Egyszer aztán fölemelte a fejét. Arcza kiderült.

– Hát jól van. Édes urambátyám. Ha ön nem hiszi, hogy ezért a vétségemért ki lehet menteni, akkor ne is védelmezzen. Nem fogok önnek sokáig terhére lenni. Holnap reggel odább megyek szépen.

– Hová? Világot csalni?

– Nem. Majd én tudom, hogy mit teszek. – Csak arra kérem önt, hogy holnap délután, ha ráér, sétáljon el majd a temetvényi vár-rom erkélye alá.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy felmégy a várrom legmagasabb tornyára s onnan veted le magadat?

– Hogy mit teszek? Azt nem beszélem ki. – Hanem, hogy magamat egész életemre meggyaláztatni nem engedem: azt fogadom az Istenemre.

– Hogyan? Te fiu! Neked volna szived meghalni, a gyalázattól eliszonyodva?

– Azt majd megtudja ön! – felelt a fiu daczosan.

E szókra odadobbant eléje Illavay s megragadva két herkulesi kezével a gyermek karjait, megrázta őt erőszakosan s ijesztő arczával rámeredve förmedt reá mélyen dörgő szóval.

– No hát halj meg, ha van bátorságod hozzá! ha megérezted, hogy többet ér az életnél a becsület. Igen! Meg kell halni ennek a hitvány, rossz alaknak, a minek nincs egy ize, a mi meg ne volna romolva. El kell temetve lenni, porrá kell válni minden porczikádnak, a mit ez az átkozott Stibor-vér megmérgezett. Csaló! Hamisító! Világ szemetje te! Rázd le magadról ezt a befertőzött testet – hadd tépem ki a lelkedet belőle, s átadom egy másik embernek, a ki még nincs a világon. – Halva vagy már. Most jer: tanulj meg ujjászületni.

Azzal oda lódította őt az iróasztalához s annak a fiókját kirántva, elővett belőle egy iratot s oda tartá eléje.

– Ismered ezt? Itt a hamisított utleveled. – Vedd magadhoz. S tartsd meg örök emlékül.

A gyermek maga elé kapott a két kezével. Az indulatroham elvette a szavát: akadozó hangon, mely zokogását fulasztá el, kiálta valami érthetetlen szót s aztán, a mint megkapta kezével azt az iratot, elkezdett görcsösen kaczagni s azzal ájultan rogyott össze. Nem volt emberi hatalom, a mi az összefacsarintott öklét szét birta volna nyitni, a mivel azt az iratot a melléhez szorítá.

Mikor ismét fölnyitá a szemeit, ágyban találta magát. Két angyalarcz hajolt föléje. Egy idősebb nő s egy gyermekleány arcza. Egy anya és egy testvér. Az ágy lábánál pedig ott könyökölt az a haragos tekintetében annyi jóságot rejtegető alak. Az meg olyan volt a szürke hajával, hosszú szakállával, mint az öreg Isten (a képeken a hogy festve van).

– Meghaltam? kérdezé a fölocsudó.

– Meg bizony; dörmögé a szürke szakállú.

– S ez itt a másvilág?

– Az bizony. – De minthogy a másvilágon is szoktak enni, hozzátok gyorsan azt a levest. Az éhségtől ájult el szegény fiu.

Az a kis leány rögtön ott termett a készen tartott csésze levessel.

Annyi idős lehetett ez is, mint Czenczi. Csakhogy egészen másforma volt az.

Arnold mohón nyelte a levest. Ilyen levest csak a paradicsomban isznak bizonynyal.

De még a mellett sem felejtette el keblét megtapogatni, hogy nincs-e ott az az utlevél. Hogy ne lett volna? Ott volt az inge alá dugva. Hisz ez az ő útlevele abba a másvilágba.

– Jó volt, Arnoldka? kérdé mosolygva az a kis leány. Hogy érzed magad?

Erre aztán Arnold mondott egy olyan ragyogó szép szónoklatot, hogy az szebb volt mind annál, a mit valaha költők versbe szedtek. Csakhogy azt már megint egy másik világban mondta el, az álmok országában. A mint a levest megitta, rögtön elaludt. De a keze még álmában is őrizte azt a féltett útlevelet ott a mellén.

Ugyan, hogy jutott ez az útlevél olyan hamar Illavay kezébe?