A HÓBORTOS.

A délelőtt unalmas dolgokkal telt el. Az élelmezés ügyét kellett megértetni birák uraimékkal. Ez a vidék kenyérszegény. Maga a lakosság alföldre jár el aratni, onnan hozza haza télire valónak az arató részt. Megtörtént minden, a mi lehető volt. A délelőtt a kenyérrel tölt el, délután következett a hús. Tudniillik az ujonczok.

A főszolgabiró alszolgabirója és esküdtje mind elment mozgó nemzetőrnek, magára maradt az egész dolog. Ő maga írta be az ujonczokat a lajstromba, az előtornáczban pedig a járásorvos vizsgálta meg a testi állapotjaikat. Jobbadán beváltak: ezen a vidéken teremnek a legszálasabb legények s nincs köztük se szűk mellű, se görvélyes. Aztán örömest mennek katonának, harczolni a magyar szabadságért. Csak úgy döng a melle, mikor ráüt az öklével s azt mondja: «ja szom magyar!» Az udvar tele van asszonynyal, anyóka, szerető, «matka, katka» búcsúzik a felcsapott legénytől, a ki már nemzeti szín rózsás csákóval jön ki a tornáczból. Az egyenruha többi alkatrészét majd még csak imitt-amott kapják: bakancsot talán Nagyszombatban, attilát Pozsonyban, a borjút Budán, puskát, szuronyt majd a hol ellenséget találnak, a kitől azt elvehetik.

Egy árva czigánybanda húzza künn az utczán a «hajja czicza, kis Katicza!» toborzó nótáját s egy pár rendesen felöltözött honvéd altiszt biztatja vígságra az a nélkül is ujjongó fiatalságot, piros borral kinálva.

A beiratás olyan gyorsan megy, hogy Illavay Ferencznek ideje sincs felnézni a rubrikázott irásból, hogy szemügyre vegye a legényeket, a kik csak azután jönnek hozzá beiratkozni, mikor a tiloguson átestek, s ott mindjárt megkapják tőle az egy forint felpénzt, valóságos három huszasban.

Illavay ekkép nem is lesz figyelmes két újon érkező alakra, a kik egymáshoz társulva törnek maguknak utat a többi legénységen keresztül az iróasztalig.

Az előbbjövő nyurga, hirtelen nőtt fiatal ember, valami húsz éves; de olyan ábrázat, a mi vén korában is gyermekkép marad; rendesen halvány, de aztán megint a hajatövéig elpiruló; két nyugtalan, igen világos kék szeme nagyon közel áll egymáshoz s soha sem néz annak a szemébe, a kivel beszél: az egész arcz fölül keskeny, alul pedig széles. Felvetett ajkain örökös duzzogás, panasz és élvezetvágy egyesült kifejezése látszik. Abból a savószínű pihéből, a mi az ajkak fölött kemény viaszkpedrővel van hegybe facsarítva, soha sem lesz bajusz, ellenben két, felfelé fordított V betűt képező szemöldei olyan kifejezést adnak az arczának, a miről azt hiszi az ember, hogy mikor legjobban fenyegetőzik, akkor van legjobban megijedve. Visel pedig e nagy tenyerekben és nehéz lábakban végződő nyurga alak piros hajtókás ólompitykés victoriadolmányt, a mi eredetileg nem rá volt szabva, mert a kézcsuklói ki vannak belőle; ellenben koczkás bársonymellényt; nyakravaló helyett csomóra kötött, de már nagyon zsíros veres szalagot, s a fejébe nyomva egy nemzetőri csákót viaszkos vászonból.

A háta mögött jövő s tőle elmaradni nem akaró társ pedig egy alacsony, zömök legény, a ki szintén húsz-huszonkét éves lehet, de már ennek az ábrázatja úgy be van nőve fekete bozóttal, hogy csak a két szeme villog ki belőle; ez az arcz azonban mindig nevetésre áll, nehéz is volna neki más kifejezést adni. Az egyik szemének a lehunyorítása még egy kis ravaszságot is kölcsönöz hozzá.

Ennek a fején van egy Hunyady-kalap; a termetét ellenben bőven fedi egy hosszú vászonkitli, a melyen a hiányzó gombokat igen czélszerűen pótolják holmi madzagra kötött fapeczkek.

Hát ez a két alak jobbra-balra taszigálva a paraszt legénységet, renden kívül odafurakodott a főszolgabiró székéhez, ki háttal ült a publikumnak s azzal az előljövő éles ráspolyhangon kiáltá a sorozatbeiró fülébe:

– Tessék beírni! «Apátvári Soma.»

E hangra mégis csak föltekintett Illavay és hátrafordult; s a mint ezt a két alakot meglátta, csak lecsapta a tollát az asztalra.

– Hát ez már megint micsoda bolondság?

A nyurga ifjú e szóra hősi állásba vetette magát s fölfelé pödörgetve azt, a mit bajusznak képzelt: elnézett a szolgabiró feje fölött, mintha annak a tintás üvegnek beszélne ott a polczon.

– Semmi bolondság! ti gyáva hazaárulók, kik a nemzet lelkesült fiait vissza akarjátok tartóztatni, hogy vérüket hazájok szabadságaért kiontsák. Ismerünk benneteket! Én meg fogom írni a «Nép Szavá»-nak, hogy a petrőczfalvi főszolgabiró nem akarja engedni a harczvágyó ifjaknak, hogy a zászlók alá sorakozzanak. Izé –

Itt rátalált tétova szemeivel tekinteni Illavayra s annak a szemeitől elfelejté, hogy van tovább?

– Nézzen rám Kornél, szólt ez hozzá.

A szemeivel aztán megfogta.

– Hát mi vagyok én?

A míg a szemeibe nézett, addig nem tudott neki mást mondani, mint hogy «izé», hanem a mint egyszer megint kiszabadíthatta saját szemeit Illavay szemeinek a fogságából s visszatalált velük a tintás üvegre, megint feltalálta az elvesztett fonalat.

– Nekem nem tutorom az úr többé. Nekem nem parancsol többet se a vármegye, se a sequestri curator, mert ütött a szabadság órája. Ön nekem nem zsarnokom többé.

– Hiszen nem is azt kérdeztem, hanem hogy hová való szolgabiró vagyok én?

– Petrőczfalvi! Tudja meg ön. Ezentúl nem Prusznócz, hanem Petrőczfalva; minden falunak magyar neve lesz, minden embernek magyar neve lesz.

– Ahán! Ilyenformán jut ön is az Apátváry névhez. Persze; Opatovszky annyit tesz. De mikor lett önből Samu?

– Nem Samu, hanem Soma! Kornél attól származik, hogy «cornus» = som: tehát Soma.

– Hátha attól származik, hogy «cornu» = szarv, akkor Szarvas?

A hátulsó alak elnevette magát.

Az első hátrafordult s ráförmedt:

– Ön meg ne röhögjön, mert levágom a fülét!

Szerencsére – nem volt mivel.

– Az úr pedig, szolgabiró uram, ne vicczeljen itt, mikor ily szent elhatározásról van szó, hanem a lelkes ifjuság visszatartóztatásától tartózkodjék!

– Jól van, jól. De hát volt-e már a lelkes fiatalság a felcsernél, magát megvizsgáltatni?

– Mire való az?

– Hát hogy meggyőződjünk róla, vajon testileg alkalmas-e a haza védelmének megfelelni?

– Ez régi katonai schlendrián! Ez a zsarnokság találmánya. A franczia convent nem nézte azt, hogy megüti-e valaki a katonai mértéket?

– De nekem ez az utasításom. Hát tessék előbb kimenni és levetkőzni a felcser előtt.

– Mit? Hogy egy nemes ember levetközzék a parasztok előtt?

– Kérem, mindnyájan egyenlő polgártársak vagyunk.

– De – izé. – Itt megakadt valami göcsben.

– Tetszik? Nem tetszik? Mert én nem érek rá itten alkudozni.

Nagyon halk hangon sugá oda az ifjú:

– Nem lehetne ezt holnapra halasztani?

– Még ma este el kell szállítanom az egész ujonczilletményt.

Az ifjú elébb összenézett a háta mögött álló erdei manóval. Az pedig cynikus vigyorgással szólalt meg felvilágosítólag.

– Az a kis hiba van ám, hogy nincs az úrfin ing, azt valahol elvesztettük; csak egy forhemedlink takarja a deficzitet.

– Ne locsogjon, izé.

– Úgy vagyunk bizony, mint az egyszeri spanyol grand.

Illavay boszusan ütött a tenyerével az asztalra.

– No hát azért is! Kiálta a nyulánk ifjú s nekilódult a benyilónak, de két lépésnyire megint meggondolta magát s visszalódult: «no hát azért sem!» Tekintete e közben a főszolgabiró asztalán levő szivardobozra esett: az rögtön adott neki egy jó eszmét; belemarkolt, kivett belőle vagy hatot: «hát majd utoljára, mikor a sok parasztnak vége lesz, addig kimegyünk – fraternizálni». Azzal kilődörgött a szobából.

– Ön maradjon itt Koczur! szólt Illavay a pávián képű társnak s aztán felállt és a másik ifjú eltávoztával, odaszorította ezt az ablakmélyedésbe.

– Hát most megint micsoda istentelen ostobaságot követtek el önök? Így vigyáz ön a védenczére?

A kis ember csak mosolygott, mint a ki hozzá van szokva, hogy ha megtépik is a haját, azért csak mosolyogni kell.

– Hát tehetek én róla? Én sem vagyok okosabb, mint a vármegye. A vármegye azt határozta, hogy Kornél úrfit, mint hóbortost, örök gondnokság alá kell rendelni. Hogy ne legyen alkalma bolondozni, elküldték Debreczenbe, járjon ott az iskolába, szokjék a jámbor hétköznapi emberek társaságához. Beadták kosztra-kvártélyra egy professzorhoz, a ki nagyon okos ember. Engem odarendeltek melléje mentornak vagy martyrnak, vagy inasnak, egy szóval, hogy a két bolondból legyen egy pár. Nem is lehetett neki Debreczenben semmi rendkívüliséget elkövetnie. De hát már arról ki tehet, hogy egyszer csak kiüt a szabadság, a diákok mind beállnak honvédeknek, a kollégiumot bezárják.

– Mind tudom. De hiszen én küldtem a Kornél instruktorának rögtön útiköltséget, hogy hozza a fiút haza.

– Igen ám, de az instruktor azt mondta, hogy neki előbbvaló kötelessége, mint vörösszalagos mozgó nemzetőrnek elmenni Nagy-Bányára a táborba, azzal markunkba nyomta az útipénzt, hogy találjunk haza nála nélkül, hisz ketten kiteszünk egy négylábú állatot.

– No, és ez augusztusban történt s azóta önök mindig utaznak?

– Hát persze. Először elindultunk Kassa felé, akkor híre fut, hogy jön Schlick, erre mi visszaflankenbewegungoztunk Tokajra. Onnan lekerültünk Tisza-Fürednek s megint neki vágtunk Miskolcz felé. Miskolczon azzal excipiáltak bennünket, hogy itt jön Simunich! Arra mi hátrafelé koncentráltuk magunkat Szolnokra. Onnan lekerültünk Pestre, ott kipihentük magunkat egy kicsit a hadjárat fáradalmaitól.

– Egy kicsit a nasi-vasi bankot is fölkerestük.

– Még nem. Az csak később következik. Itt jól kipihenve magunkat, újra kezdtük a hadjáratot s elmentünk egész Komáromig, ott szembetalálkoztunk a rémhírrel, hogy jön Jellasich!

– Hisz ez a túlparton járt!

– Hát nem lehet az innenső partra átlőni? Innen visszaretiráltunk megint Pestre s akkor állt be az említett eventuálitás.

– A nasi-vasi bank.

– Mintha csak nyomtatva volna, úgy tudja tens úr.

– Végződött egy nagy catastrophán. Ott elvesztették az utolsó garasukat is.

– De még az útiköpenyegeinket is, külömben most is ott ülnénk. Útközben aztán Kornél barátunkról imitt-amott elmaradozott egy-egy öltönydarab. Az utolsó stáczión kénytelen voltam a magam Victoria-dolmányát ráadni; nyakravaló helyett meg a kalapomról a veres szalagot odakölcsönözni; valaki a kávéházban megszánta s adott neki egy viaszkos vászonból faragott csákót. S ettől a mi Kornél barátunk arra a fölséges ötletre jött, hogy álljunk be katonának, akkor, majd ha Illavay Ferencz urambátyám szeme elé kerülünk, még nekünk fog feljebb állni! Tetszik látni, hogy mi nem vagyunk olyan bolondok, mint a milyennek látszunk.

– De hisz ez képtelenség! Ön ismeri ezt a fiút testileg-lelkileg. Ez nem lehet katona! Nem tudta ön őt lebeszélni?

– Eleget beszéltem neki. Mondtam, hogy nem bírja el maga a puskát; milyen vékonyak a karjai, meg a lábszárai. De azzal felelt rá, hogy jól agyba-főbe vert, s minthogy én nekem már gyerekkoromtól fogva az volt a hivatalom, hogy ha Kornél úrfinak tetszik a vitézségét rajtam kipróbálni, hát csak hagyjam magamat, hisz azért táplálnak, hát most ez azt hiszi, hogy nincs olyan ember, a kit ő meg ne verjen.

– A testi gyöngeség még hagyján, de az a hóbortos agy. Az apai elmeháborodottság lappangó öröksége a vérében, a gyermekkori reminiscentiák, a fékezhetlen természet, a félénkség és a szilajság végleteibe ugráló szeszély. Hisz ez azt fogja tenni, hogy vakmerő lesz a saját előljárójával szemben s gyáva az ellenség előtt.

– Én nem tehetek róla. Próbálja meg a tekintetes úr lebeszélni. Én nem tehetek egyebet, mint hogy ha ő beáll katonának, én is beállok s ha majd masirozás közben eldobja a puskáját, én magam czipelem mind a kettőt.

– Hija be ön azt a fiút!

Az ifjú úr visszajött, egész gyönyörüséggel füstölve a szájába dugott szivarral.

– No mi tetszik, szólt ez, az egyik lábát rázva, mintha köszörüt hajtana.

– Hát legelébb is fogja a szekrényem kulcsát, menjen át a másik szobába, ott fog találni egy öltözet ruhát.

– Csak nem bolondultam meg, hogy az úr termetére való ruhában parádézzak?

– Nem. Számítottam rá, hogy ön ilyen állapotban fog haza érkezni s készletben tartottam egy egész öltözetet.

– De hogy mert az úr nekem ruhát varratni, az én mértékem nélkül? Azt gondolja, hogy én fölveszem azt a ruhát, a mit a prusznóczi schneider eszkábált?

– Pestről hozattam az öltönyeit: Formanektől, a kinél legutoljára ekvipiroztatta ön magát.

Ez lefegyverezte az ellenmondás szellemét, elvette a kulcsot büszkén s átment a másik szobába felöltözni. Mikor visszajött, egészen dandy volt.

– De még csak egy tükör sincs az úrnak a házánál?

– Nincs.

Az ereklyét zár alatt szokta tartani.

– Az ember azt sem tudja, hogy áll rajta az öltözet?

– Hát hisz e miatt nem sokáig lesz önnek aggodalma, mert ha beválik, akkor majd kap honvéd attilát.

– Ohó, nix honvéd attila, nix bakancs. Én huszár leszek.

– Megengedem. Hanem elébb vizsgáltassa meg ön magát.

Most már nem huzódott az operatiótól; az orvos ugyan úgy találta, hogy nagyon szűk a mellkasa, akárhogyan feszítgeti kifelé, de csak azt nyerte vele, hogy összehazaárulózták, a ki egykézre játszik azzal a másik hazaárulóval odabenn; mikor pedig azt találta neki mondani az orvos, hogy a karjai nagyon véznák, arra épen fölgerjedt: «micsoda? hát nem tudok én száz moulinét vágni egy huzamban, kinyújtott karral?» Azzal kirántotta az egyik őrmester oldaláról a kardot s elkezdett ide-oda nyaklókarral malomvágásokat tenni az orvos felé. Az utoljára is, nehogy orra, füle bánja meg a dolgot, ráhagyta, hogy ez bizony gyógyíthatatlan vitézségi mániában szenved, hát legyen «alkalmas».

Mikor aztán kezében volt az orvosi bizonyítvány, hogy «beválik», büszkén lépegetett vissza az összeiró asztalhoz.

– Ihol van! Már most hát csak tessék szépen bepingálni: Apátfalvi Soma.

– A bizony jó lesz. Legalább ha elszökik az ember, nem keresik a neve után. Dörmögé Illavay.

– De nem szökik el! Kiálta pulykamérgesen az ifjú. Hanem harczolni fog, mint egy oroszlán! Nem szökik el, hanem visszatér egykor, mint koszorus hős, mellén a Terézia-renddel.

– Azt ugyan a császár osztogatja.

– No hát a becsületrend keresztjével.

– Azt meg a francziák osztogatják.

– Arra egy civilistának semmi gondja. Mindegy. Visszatérek! S akkor ezeket a hazaárulókat mint leguillotinoztatom.

Illustrátióul a papirosnyíró ollóval levágta Illavay irótollának a szárnyát.

– Engem is? Kérdé az nyugodtan.

– Önt négyfelé! kiáltá fenyegetőleg az ifjú, s az ollót beleüté az asztalba, hogy megállt benne; aztán egyszerre a legnagyobb haragból és fenyegetőzésből alászállt a legcsendesebb pénzkérő pianóba. – Hát már most adjon hamar pénzt.

– Tessék, szólt Illavay, odaszámlálva eléje a három huszast.

– Hát ez micsoda?

– Három huszas.

– Hászen tudom, hogy három huszas egy forint. Ennyire engem is megtanítottak a collegiumban. De hát ferblizni akar az úr velem, s vizinek teszi be?

– Ez a felpénz. Ennyit kap minden ujoncz.

A fiatal ember e szóra a két tenyerét a két térdére tette s elkezdett idétlenül kaczagni.

– Hát most én ebből a három huszasból vegyek magamnak lovat, nyerget, lószerszámot, egyenruhát, állítsak ki belőle egy bandériumot, élelmezzem a háború végeig? Hahaha!

Aztán a legszilajabb kaczagásból egyszerre csak átcsapott az érzékenykedésbe.

Felkapta a három huszast az asztalról s odadobta a hátulálló ujonczok közé.

– Nesztek! Igyátok meg! – Aztán felemelte szemeit a magasba. Mikor úgy felnézett a semmibe, olyankor talált eszméket. – Hová jutottam! Hajdan az őseim saját banderiumaikat vezették a háboruba, most én, mint sereghajtó kullogok a bocskoros rekruták után! Három napi járó földön mindenütt az őseim birtokán járok s a csizmámnak nincsen talpa. Az apámnak negyven paripája állt az istállójában!

E szavaknál úgy égtek a szemei: az álla reszketett. Válság előtt látszott lenni. Vagy sírva fakad rögtön, vagy elkezd törni, zúzni, a mit elől-utól talál, míg meg nem kötözik. Illavay ismerte jól a természetét. Másod-ági unokatestvérek voltak. Kornél a hajdani dynasta majoresconak a fia. Ferencz pedig az anyai ágon a kisebb birtokos Opatovszkyak utóda, ezért volt rábízva a hóbortos unokaöcs fölötti gyámság, s a szétzilált nagybirtok ujrarendezése. Imerte jól a védencze kedélyét. Nem lehetett arra mással hatni, mint nyugodt humorral. A kitörést megelőzve, azt mondá neki egész szeliden:

– Lássa, kedves Soma, az ön édes atyja tehette azt, hogy negyven paripát tartson, mert tudta jól, hogy van neki egy derék, okos fia, a ki a gazdaságát majd jól rendbehozza, – de önnek még nincs.

Az ifju le volt fegyverezve. Elmosolyodott rá.

– Bizony nagy bolond maga, szólt egészen alábbhagyva az indulatoskodással. Egészen bolond. Hanem hát beszéljünk már most komolyan. – Hát – kedves urambátyám.

– Jól van, kedves öcsém. Hanem, ha azt akarja, hogy komolyan beszéljünk, hát engedjen engem beszélni. Miután önnek olyan nagy kedve van a hadi pályához, erről nem akarom leverni. Azonban nekem ott is kötelességem lesz önre felügyelni. Fogok róla gondoskodni, hogy ön jól legyen felmentézve, paripázva és fegyverezve s az egész szolgálatidő alatt ellátva minden szükségessel. Hanem az ehhez való pénzt önnek a kezébe nem adom; mert akkor abból nem lesz se paripa, se mundur; ellenben ott leszek holnap az őrnagyánál s annak a kezébe adom a szükséges összeget, a ki aztán önről szépen gondoskodni fog.

– Micsoda? hát nem meri az én kezembe adni? Hát nem tart engem becsületes embernek? Az én becsületszavamban mer valaki kételkedni? Akkor annak a valakinek én azt mondom, hogy…

Illavay attól tartott, hogy ez most mindjárt sértegetni fog, s még majd kurta-vason kezdi a hadipályát: hirtelen eléje vágott kemény szóval:

– Jobbra át! Indulj!

A parancsszó meghökkenté az ifjut, az a másik fiu segített eldönteni az elhatározást, fülébe súgva:

– Hiszen kapunk már kölcsön. Csak gyerünk innen. Hozzon el egy marék szivart magával.

A szőke ifju úgy tett: a mennyi nagy tenyerébe befért, annyit kisajátított a szivardobozból s azzal dölyfösen oda döczögteté a szolgabirónak a végső véleményét.

– Azt mondom az úrnak, hogy az úr egy –h–h–h egy –

Koczur kiczibálta magával az ajtón.

Az elhozott szivarokat aztán el kellett helyezni. Az új kabát zsebébe egy szivartáska is volt dugva: a tutor arról is gondoskodott. A mint azt felnyitá az ifju vitéz, annak egyik oldalrejtekéből öt darab szép piros szemű tízforintos mosolygott elé. A mint ezt meglátta, kirántá magát satellese kezéből, visszarohant a hivatalszobába, s minden átmeneti præludium nélkül, nyakába borult a kegyetlen zsarnokának s összecsókolá annak az arczát.

– Kedves, édes, jó Feri bácsi! Ugy-e nem haragszik azért, – a mit magamban gondoltam? – Bocsásson meg – – Isten önnel. Ha valaha veszély fenyegeti önt – csak egy szót! – Én repülök és kiszabadítom önt! Előre fiuk!

Bizonyos, hogy mind megitta az ujoncztársaival azt az örvendetes véletlen pénzt, még azon éjjel.