A Tűszurás És A Forró Viz.

Ismeretes az a szokásuk az asszonyoknak (már t. i. azoknak, a kik varrni is szoktak), hogy ha a tűvel megszurják az ujjukat, ezt hirtelen a forró vizbe mártják s azzal elmulik a tűszurás fájdalma. Természetes, a forró viz még jobban fáj.

Decebál is megszerezte ezt a tapasztalatot. Azzal a tövissel, a mit a fia katonatisztté lételével a körme alá vertek, haza szaladt Tüzhalomra, ott várt azután rá az a forró viz, a mibe az ujját beledughatta.

A kastélyába megérkezve, a mint az eléje siető kulcsárnak azt a rendeletet adta, hogy rögtön füttessen be a lakosztálya minden szobájába (kemény márcziusi idő volt!) attól azt a feleletet nyerte, hogy «nem lehet.»

– Nem lehet? Hogy hogy?

– Mert az ajtók le vannak pecsételve.

– Ki pecsételte le?

– A fiskális meg a szolgabiró, Tanusvárról.

Decebál azt hitte, hogy a vén kulcsár meggárgyult. Felsietett a lakosztályába s akkor aztán saját két szemével láthatta, hogy a főajtóra keresztben pecsétes szalagok vannak alkalmazva.

Mint törvénytudó ember, óvakodott letépni e tiltó szalagokat, átment a tiszttartói lakba. A gazdatisztet épen otthon találta.

– Mi történt az én házamnál? kérdé tőle indulatosan.

– Rogo humillime. Én épen tizenhárom levelet irtam az illustrissimének, a mikben mindenekről tudósítottam. Itt vannak a recepissék.

– Ahán! Ühüm! Én azokat nem bontottam fel. A sok országos ülés, meg a conferentiák! No csak adja elő mi történt? élő szóval.

– Hát exequáltak bennünket. El tetszett feledkezni az Avakumról.

– Ki a tatár az az Avakum?

– Ezer bocsánatot kérek: nem tatár az, hanem görög. Tőle méltóztatott valami hatvanezer forintot felvenni, váltóra. Aztán a váltók lejártak. A görög nem akarta azokat megujítani; szüksége van a pénzére, vasuti papirosokba akarja verni. A váltókat megprotestálták, nyomban itt volt a citatoria, s alig ért rá az ember körülnézni, már jött az a biztosítási végrehajtás. Bolond világ ez nagyon. Máskor három esztendeig is elhúzhatta az ember a liquidum debitumot, most meg mindjárt az executión kezdik.

– Hát mit foglaltak le nálam?

– A tanyákon a gulyát, meg a ménest; idefenn a kastélyban meg a Thonuzóba kincseket.

Ez utóbbi két szót olyan lassan iparkodott kiejteni a tiszttartó, mint a ki sejti, hogy most mindjárt kétfelé hasítják.

De inkább a rémület hideg réme ragadta nyakon Decebált erre a szóra.

– A Thonuzóba kincseket! Ki engedte ezt meg?

– Nem kértek rá engedelmet, instálom alásan: az a Pestről jött prókátor egyenesen követelte, hogy ezek a kincsek képezzék a biztosítási végrehajtás alanyát.

– Megyek rögtön a városba. Beszélek a fiskálissal. Azt az összeget elő kell teremteni rögtön és minden áron.

– Hanem abban az esetben méltóztassék megelégedni az én neutitsányimmal, mert a spectabilis hintajai mind le vannak pecsételve.

– Még a hintók is? No jól van. Majd segítünk rajta. Hát tiszttartó úr nem tudott valami financialis operatiót kezdeni, mikor a zavart látta?

– Kértem az instructiókat; de nem méltóztatott a leveleimre kegyesen válaszolni. Én csak egyféle financialis operatiót ismerek, a behordott contókat «nem fizetni.» Méltóztassék! Itt van egy egész halom; ácsmester, kőműves, asztalos, lakatos, még a templomépítésből. Három esztendő óta biztatom az embereket, hogy majd a jövő héten! Ez az én tudományom.

– Jól van, jól, azokra is majd rákerül a sor! Most csak fogasson be gyorsan; akár paraszt szekérbe; az mindegy.

A forró viz erősen hatott! Ha egy kegyes apának a butorait lepecsételik, az még annál is nagyobb szégyen, mint ha a fiát hadnagygyá nevezik ki. Egy kis király holmiját elkobozni! Mint valami szatócsnak a czókmókját! A Thonuzóba kincseket! Az kellene, hogy dobra üssék a szent sisakot, az áldozatüstöt, meg a hártyára irott szerződést!

A főfiskusnál pedig (a ki egyuttal uradalmi ügyvédje is volt) épen nagyon kikapott Decebál. Az majd megette, mikor eléje került. Az is számtalan levelet röpített fel hozzá Pozsonyba, a miket ő mind félretett felbontatlanul.

– Ne keseríts most engem a szemrehányásaiddal, szabadkozék, hanem segíts a dolgomon. Az én kastélyomnak meg kell tisztulni a bírói pecsétektől minden áron. Találj ki valamit.

– Hiszen találtam, meg is irtam, ha nem olvastad el! Itt van Véreskő. A mezőváros meg akarja magát váltani az úrbériség alól tőled s ajánl neked örökváltság fejében kerek százezer forintot.

Decebál erre a szóra büszkén hátravetette a fejét.

– Azt már nem teszem! Hogy én magam degradáljam magamat. Én Véreskőnek ura és fejedelme vagyok. Egy nagy mezőváros engedelmeskedik a parancsolatomnak s jobbágyi tartozását fizeti terményben és szolgálatban nekem. Ennek a megváltására nincsen elég nagy ár.

– Pedig bizony Ponthay Adalbert gróf hasonló esetben nem volt ilyen büszke. Ő az osztályban neki jutott Jávoros mezővárossal kiegyezett az örökváltság iránt, szinte ilyen összegben.

– Ő tehette azt! De én nem utánzom. Hogy én a nevem predikátumának a birtokáról lemondjak? Inkább a fejem szaladjon el a testemtől. Keress a számomra kölcsönt bármi áron.

Ezzel az ultimatummal ment haza Decebál a tanusvári házába, a mit a nagy rombolás után egész az utczára felépített s többé az elejét nem adta ki boltoknak. Itt nem volt a bírói zár útjában, elhelyezkedhetett.

Arra is gondolhatott e közben, hogy a hadnagygyá lett fiával mit csináljon? A tövisszúrás megint sajgott.

Kapott aztán még forróbb vizet, hogy azt elfelejtse.

Levele érkezett Pozsonyból, a megyei követtársától, stafétával.

Ezzel már mégsem követte azt, a mit rendesen szokott a levelek irányában gyakorolni, hogy szultáni büszkeséggel a divánja alá rakja s rájuk üljön.

De majd a guta ütötte meg annak a tartalmától.

A pozsonyi casinóban nagyon félreértették a hirtelen eltűnését a városból. Azt mondják, hogy a fia kineveztetése fölötti felháborodása csak alakoskodás. Beszélnek egy nehány ezer forint kártya-adósságról, a mit az elfutása estéjén kellett volna kifizetnie. Ezt mindenütt a világon becsületbeli adósságnak tekintik. És most az a csúfság fenyegeti Decebált, hogy Bakala Peti indítványára, ha három nap alatt ki nem egyenlíti a kártya-adósságát, kigolyózzák a casinóból.

Ez meg már épen kétségbeejtő állapot.

Arról az egynehányezer forintnyi kártya-adósságról bizony egészen megfeledkezett Decebál a nagy izgatottságban. Nem is gondolta, hogy ezt a casinóban olyan szigorúan veszik. Azt hitte, hogy ez is ácsconto, a mit három esztendeig lehet halogatni. S még Bakala Peti ül ő fölötte törvényszéket! Hol van az az aranynyal tömött szarvasbőr erszénye? hogy azzal csapná agyon!

Az ilyen pillanatnyi veszedelmeknél rögtöni segítség volna egy levél, a Pozsonyban hagyott feleséghez: «Becsületem veszélyben; add el rögtön az ékszereidet! Tömd be a száját a fenevadaimnak!» Csakhogy Sára asszony az ilyen levelet először is nem tudná elolvasni, másodszor pedig nem értené meg, hogy mi veszedelem támad abból, ha Decebált kigolyózzák a casinóból, kifizetetlen kártyaadósság miatt? Bár minden adósságot ki lehetne úgy egyenlíteni, hogy az embert kiballotálnák onnan, a hol az adósságot csinálta!

Decebál ment megint azzal a Hiób postával a főfiscushoz.

– Teremts nekem pénzt azonnal, akármi áron! Görögtől, zsidótól, örménytől. Nem kérdem, mennyit irok alá érte.

– Akarsz a bécsi nemzeti banktól kölcsön venni?

– Attól nem! soha! Én, Tanussy Decebál, nem mehetek a német elé levett kalappal! Én Bécsnek nem lehetek lekötelezettje. Találj ki mást!

– Hát jól van, majd holnapig gondolok ki valamit.

Decebálnak még mindig jobban fájt az a szúrás az ujján, mint az a forró víz, a miben már nyakig ült benne. Nem lehetett neki azt tenni, hogy épen a mikor a fiát akarja kiragadni az osztrák szolgálatból, ugyanakkor maga, a büszke apa, a kis király, milliomokat érő birtok ura, kopogtasson be alázatosan a kisajtón s kérjen segítséget a filiszteusok ellen.

Még egy pár hőfokkal jobban fel kellett forrni ennek az iszapfürdőnek, hogy használjon.

A következő napon megint kap egy levelet Pozsonyból. Már a pecsét czíméről ráismert, hogy ezt Ponthay gróf írja.

Nem álltak egymással levelezésben. De ez pedig igen atyafiságos levél volt.

«Kedves uramöcsém.

Az a kellemetlen incidens, a miről követtársad tegnap levélben értesített, ne nyugtalanítsa a kedélyedet. Én, a mint a dologról értesültem, azonnal siettem azt a bizonyos subtilis természetű tartozásodat, távollétedben kiegyenlíteni. Meg vagyok felőle győződve, hogy hasonló esetben te épen így jártál volna el az én irányomban. Lehetünk acharnirt ellenfelek a politikában, de a hol a familiaris becsület van megtámadva, kötelességünk fentartani a solidaritást… stb.»

No még csak ez kellett Decebál árva fejének! Hogy Ponthay Adalbertnek legyen becsületbeli tartozással lekötelezve, megduplázottan atyafiságos solidaritás nemes érzületével.

Most már őrült módra rohant a fiskálishoz.

– Segíts! de azonnal, mert külömben kiszököm a világból.

– Van valamim, mondá a főfiscus. Kaphatsz százezer forintot, fel van ajánlva a számodra.

– Nem kérdezem a kamatot.

– Törvényes hat perczentre adják. Két esztendei felmondást engednek. Rögtön rendelkezésedre áll az összeg, úgy, hogy a mint a pénz felvétele, betábláztatása iránt nekem a felhatalmazást megadod, azonnal visszakapod az Avakum-féle váltóidat; a bírói pecsétek eltávolíttatnak, beköltözhetsz a kastélyodba. Csupán egy föltételt kötök ki: azt, hogy addig, a míg az egész eljárás be nincs fejezve, nem kérdezed, hogy ki adja kölcsön ezt a pénzt?

Decebál ráállt e föltételre, aláirta a meghatalmazást. Nagyon rövid eszűnek tartotta volna magát, ha ki nem találta volna egyszerre, hogy ki hát az a titokban rejtőző pénzfelajánló? Ki lehetne más, mint maga az Avakum. Ez csak convertálni akarja a «lebegő» adósságot «fundált» adóssággá, azért volt az egész executionalis comedia. Hát teljék kedve!

Így aztán hazajutott a birói pecsét alól felszabadított tűzhalmi kastélyába, még mielőtt felesége utána jött volna Pozsonyból.

Első dolga volt számba venni a nagy muzeumot, melyet Thonuzóba-kincse számára rendezett be. Itt voltak, csorbítatlanul a megfizethetlen drága ereklyék, velük tölthette el éjeit, napjait. Nekik panaszolta el a nagy gyalázatot, melyet egy elkorcsosult unoka czímerükön ejtett. Velük ülhetett tanácsot, mi módon lehetne kiköszörülhető ez a csorba, letisztítható ez a rozsda, leseperhető ez a döbröcz.

Egy napon aztán elhozta a főfiscus a kifizetett váltóit, a készpénzt, a mi azoknak az összegén túl fenmaradt és a betáblázás felőli okiratot.

Ekkor aztán megtudta Deczebál, hogy ki volt az a titokban tartandó tőkepénzes, a ki őt boldoggá tette a kölcsönével?

Senki más, mint Ponthay Adalbert gróf.

Kedve lett volna a fejét a falba verni!

Azt a százezer forintot, a mit Ponthay gróf kapott Jávoros mezővárosától örökváltságdíjban, a mely várost Decebál engedett át cserében őserdős hegyekért, most ő veszi kölcsön, betáblázás mellett az esküdt ellenségétől s még hegyébe örök hálára is le van kötelezve ezért a nagylelkűségért.

Decebál most már nagyon vékonyra faragta azt a tollát, a mivel Manó fiának levelet írni szándékozott. Olyanformán érezte magát, mint az a sámsoni erejű ember, a ki egy nagy betegség után először megy ki a szabadba, s alig tudja egyik lábát húzni a másik után.