A Másvilági Hölgy.

Több mint egy éve már, hogy a császárvárost izgalomban tartja ez a csodatünemény.

Egy fiatal leány, a ki delejes álmában a mult és jövendő legrejtettebb titkait leleplezi.

Az előkelő osztályok egészen electrizálva vannak a villamos csodalénytől. Csak is ezek érintkezhetnek vele, mert egy óráig tartó beszélgetésnek az előre letett díja tíz louisdor, ez közönséges halandónak drága mulatság.

Ellenben a főurak és hölgyek, bankárok és nagykereskedők, művészi celebritások, sőt még magas állású főtisztek és diplomaták is egymásnak adják a bástya-utczai magányos ház ajtajának a kilincsét reggeli tíz órától esti hatig, eddig tart a delejes alvás ideje. Azontúl a csodahölgy valószínűleg visszatér erre a világra ebédelni.

Egy évnél több már, hogy mindenki adózik neki – az aranyaival és bámulatával; a scepticusok megtérnek, a hivők fanatikusokká válnak, ha vele egyszer beszéltek. Ismeri ez mindenkinek a titkát, olyanokat is, a miket a családi óvatosság őriz, a mik rég el vannak feledve, a mikről csak a magas udvari körökben suttognak egymásnak egyenrangúak négyszem között; – de még olyan titkokat is, a miket a magas diplomatia pecsét alatt tart. S nincs az a hozzá intézett kérdés, a mire olyan választ ne tudjon adni, a minek találó értelme van.

Pedig ez egy egészen fiatal leány, a kit soha senki sem látott azok közül, a kik addig vele beszéltek.

A jóslatai közül is sok beteljesült pontosan, a mik közelebb időkre szóltak. Házasságok úgy történtek meg, a hogy ő megjövendölte, előléptetések, kegyvesztések nyomban bekövetkeztek, lehetetlenségnek látszó fordulatok az élet és szív világában megdöbbentően megvalósultak s minden ember bámult rajta, hogy lehet ez?

A nevét nem tudni a leánynak.

Egy bizonyos Sommacampagna grófné unokahuga gyanánt szerepelteti, ki egy pár év óta lakik ott magányosan, egyikében azoknak az ódon palotácskáknak, a miket a a nagy körút elsöpört a föld szinéről később.

A grófné igazi grófné volt, ezt a rendőrség a leghitelesebb utánjárással kideríté; hogy olasz, azt bizonyítá a kiejtése és arczvonásai. Túl volt a fiatalság korán, de még mindig szép. Hogy mulatságba, társaságba nem járt, arra erős oka volt. Topa lábai voltak, (mint lord Byronnak) ez otthon ülni kényszeríté.

A hintón érkező vendéget egyenruhás inas bocsátja be és vezeti a keskeny csigalépcsőn fel az emeletbe. Az előszobában elveszik a kabátját, pálczáját, vagy napernyőjét, elfogadják a tíz louisdorját, de még azonkívül is mindent lerakatnak vele, a mi érczféle: vas, arany vagy ezüst s ha történetesen olyan csizma van a lábán, a minek a sarkába vasszegek vannak verve, azt is levettetik, s sarkatlan czipőt kap helyette. A vesztegzár alá vetett holmijait bezárják egy szekrénybe, s annak a réz kulcsát átadják neki. Egyedül a réz a semleges ércz a delejes alvóra nézve, ha vasat visznek a közelébe, idegrángásba esik, ha pedig aranyat, ezüstöt érez meg a látogatón, ellenszenves lesz iránta; ellenben nagy rokonszenvet tanusít, ha valaki borostyánkőt visz magával, például szivarszipkát, vagy nyakfűzért. – Ezt ott lehet is kölcsön kapni egy kis borravalóért az inastól.

Az így le és felszerelt látogatót azután bevezetik az elfogadó-terembe. Ott ül a selyembalzacon az olasz grófné, s megkínálja a karszékkel a látogatót, ha férfi, a divánnal, ha hölgy, s elmondja előtte a szükséges utasításokat.

A delejes alvó két ajtón túl az alcoveban fekszik, az ajtókat a látogató beteheti maga után, hogy hivatlan fülek ki ne hallgassák az értekezését. Az ágy-fülke előtt van egy nádszék, arra le kell ülni. Kéretik a látogató, hogy erősen fenhangon beszéljen az alvóhoz, mert az külömben meg nem hallja. A válaszolásra engedjen neki időt, s egyáltaljában kímélje és ki ne fáraszsza. Számokat ne kérdezzen tőle, pl. lutrira, vagy börzeárfolyamra vonatkozó számokat, mert azokra is fog ugyan felelni, de olyan nyelven, a mit senki sem ért. – És végtére, hogyha férfi a látogató, annak különös discret módon tudtára adatik, hogy az alvó szűzhöz se ne közeledjék, se valami szeméremsértő szót ne intézzen hozzá, mert az első szónál, az első lépésnél a delejes alvó halottmerevvé dermed s erre egy legördülő rézfüggöny egyszerre elzárja az alvófülkét s azzal vége az értekezésnek.

Még azonkívül a látogató azt az elővigyázati intézkedést is maga előtt találja, mikor az utasítás nyomán a két elválasztó-szobán keresztül hatolva a rejtélyes szobácskába belép, hogy az ágyfülke egy a boltozattól a padlásig érő vékony rézsodronyból szőtt, átlátszó függönynyel van elzárva, azon belül van a nyoszolya, melyen a csodaleány alszik.

Mindenki azt mondja róla, hogy valami földöntúli szépség. Csak egy vékony piquet-takaró leplezi termetét, melynek idomai Canova remekműveire emlékeztetnek. Sokan Psychét, még többen Hébét igyekeznek benne feltalálni. Haja aranyszínű, mely csaknem sarkáig hullámzik rajta végig. Az arcza olyan fehér, mint a fehér rózsa, s a két ajka annyi alakot tud ölteni, mint Proteus. És pedig azt, a mi a legszebb az arczában, a két szemét, még nem is látta senki, mert azok folyvást csukva vannak. Azok a hosszú selyempillák mozdulatlanul borulnak rá az arczra. – És mégis mindenkire ráismer, a ki hozzá szól, pedig ha csak lopva félig nyitná is fel a szemeit, ezek a sűrű pillák rögtön elárulnák.

Tanussy Manó és Ponthay Alfréd egyszerre kerültek ki a bécsújhelyi tiszti akadémiából. Folyvást jó pajtások voltak, az első erőteljes ismerkedés óta. Az ifjú gróf tüzértiszt volt. Ehhez a fegyvernemhez érzett legtöbb kedvet.

Mindjárt az előléptetésük után siettek fel Bécsbe, a legmagasabb kegyet megköszönni.

A főudvarmesteri hivatalnál tudtukra lett adva, hogy kihallgatást csak két hét mulva fognak kapni, addig Bécsben maradjanak s magukat mindennap bejelentsék a térparancsnoknál. – Ez nem is valami kellemetlen utasítás.

Manó erkölcsi kötelességének tartá Ponthay Adalbert grófot fölkeresni, ki akkor Bécsben lakott s csak a főrendi ülésekre rándult le Pozsonyba, hogy megköszönje neki a vele eddig éreztetett szivességét.

– Semmi hálálkodás! vágott a szavába Ponthay Adalbert gróf. Írásban adtam neked, hogy csak abból a kenyérből szelek neked egy karéjt, a mit az apád nálam hagyott. Nem is veszett kárba. Derék emberré nőttél fel. Becsületére válsz a magyarnak, s megmutatod, hogy nemcsak huszárnak való a fajunk, de a magasabb katonai szakban is kitünő tud lenni. Én meg ezentúl is, a míg csak őrnagyi rangra nem viszed, adok neked évenkint ezer forint czulágot. Soh’se huzódozzál tőle. Ezt is csak a magadéból adom. Látod, én most kaptam kerek százezer forintot a jávorosiaktól, örökváltság fejében. Ezt ők ezelőtt hét évvel a te apádnak is felajánlották, de ő hallani sem akart róla, hogy egy birtokához tartozó mezővárost a jobbágyi szolgálat alól felszabadítson. Pedig az osztálynál ez kettőnk között nem tett volna külömbséget, a «sicuti possidetis» elve szerint. Most aztán én ugyanezt a százezer forintot kölcsön adtam a te életed szerzőjének, ő fizet nekem utána hatezer forint kamatot. Egy a tied, öt marad nekem. Ez csak elég jó szerződés! – No csak te vedd el azt a veres hasút.2) Majd meglátod, milyen hamar elmegy az itt Bécsben. Kérdezd meg csak a fiamtól. Az háromezer forint apanaget kap, boldogult édes anyja végrendelete szerint, a míg nagykorúvá lesz. Úgy hiszem, már a jövő esztendeit költi.

Adalbert gróf olyan kedélyesen disputálta bele a fiatal hadnagyba azt a zsebpénzt, hogy lehetetlen volt visszautasítani. Majd egyszer visszafizeti ő azt még.

Hanem azért még sem követte a kedves bajtársait mindazokba a bolond mulatságokba, a mikben a fiatal emberek olyan igen szeretik magukat elpazarolni, akármilyen nagyon biztatták is.

Ezek közé tartozott okvetlenül a csodaleánynál teendő látogatás is. Gil Blasnak csak meg kellett tudni, hogy mi lesz a jövendő sorsa? Manót is erőnek erejével magával akarta hurczolni a rendkívüli tüneményhez, de az nem állt kötélnek, először azért, mert neki nincs hite a csodákban és jóslatokban, másodszor pedig, mert nincs kidobni való tíz louisdorja.

Hanem aztán azért mégis csak neki kellett a legelsőnek lenni, a kinek a füleit tele beszélje a delejes értekezésről visszatérő Gil Blas.

Hogy micsoda minden emberin túljáró eszményi szépség az a leány, ez képezte a bevezetést. Arcza, ajka, szája, szemöldöke, a feje fölé emelt karja, a tenyere, az ujjai, körmei, a pihegő keble, a csipői stb. úgy le lettek írva, hogy jó lett volna egy fejezetnek egy regénybe.

– Fordíts már egy lapot, unalmaskodék Manó. Elhiszem, hogy nagyon szép.

Azután következett, hogy milyen bámulatraméltó elmés! Micsoda találékony ész ez! Más ember még ébren sem tud élczeket mondani, ennek még altában is minden szava találó gúny. A szemét nem nyitotta fel, de ha látott volna is, mit tudhatta volna, hogy ki vagyok. Negyednapja jöttem ide Bécsbe. Mégis mikor azt mondtam neki, hogy én egy regényhős vagyok, azt felelte rá: «tudom, írt is rólad egy szép regényt Le Sage». Hát hogy tudhatja ez, hogy engemet a bátyáim Gil Blasnak csúfolnak? Azt mondtam neki, hogy doktor vagyok. «Igen, felelé, a ki százfontos labdacsokat osztogat.» Hát azt honnan tudhatta, hogy tüzértiszt vagyok? hisz nem voltam egyenruhában. Azután azt jövendölte, hogy én nem fogok megházasodni, hanem az apám igen, az most özvegy, még lesz vagy három testvérem. – Én kérdeztem tőle, hogy hát én miért maradnék legény fővel? – Azt válaszolta, hogy egy ütközetben úgy össze fogja marczangolni az arczomat egy granát, hogy csúf leszek, senki sem fog szeretni. Ezt szerettem volna el nem hinni. Azt a furcsa kérdést intéztem hozzá, hogy mondja hát meg, ha már keresztül lát a falon, deszkán, öltönyön, mennyi pénz van most az én zsebeimben? – Erre minden tétovázás nélkül egyszerre megfelelt: «Ez attól függ, hogy az Edelstein mennyit ád 3500 forintos váltódra?» – Milliom a lelke! Hát hogy tudhatja ez, hogy az én tárczámban egy ilyen összegre szóló tratta rejtőzik, mikor az a bezárt szekrényben van, a minek a kulcsát a kezemben tartom. – Most már csakugyan fel voltam paprikázva. Még egy kérdést intéztem hozzá: találja ki, hogy ez a vékony fehér vonal itt az arczomon miféle emlék, férfi kardvágása-e, vagy asszonyköröm helye? – Erre hosszabb gondolkodás után ezt a választ adta: «Se nem férfi, se nem asszonykéz emléke az ott, hanem egy magasabb lényé, a kinek a nevét megtalálom a bibliában, megmondta a részt és verset, hogy hol. Én azt felírtam egy czédulára. Az órának vége volt. Siettem a czédulámmal a káplánhoz, keresse ki a bibliából azt a nevet. Megtalálta. – Tudod micsoda név az? «Emanuel». Ez a fehér vonal annak az emléke, mikor a legelső találkozásunknál te a körmeiddel felhasítottad az arczomat a nagy dulakodásban. – Tudod, hogy micsoda gondolatra jöttem én erről?

– Ugyan mire?

– Ez a csodaszűz nem lehet más, mint az én vadmacskám, onnan a Styx szigetéről.

– A «te» vadmacskád? Hát még mindig igényt tartasz rá?

– Odaadnám érte az egész anyai örökségemet! – De hallgasd csak tovább. A mint a káplántól eljöttem, eszembe jutott, hogy felszaladjak a Burgba a főudvarmesteri hivatalban tudakozódni az audientia napja iránt, hát a sötét folyosón kit látok szembejönni? a mi hajdani boszorkányszomszédnőnket Sáromberkynét, de egészen tisztességesen divat szerint öltözve. Először ki akart kerülni, de hogy én határozottan útját álltam, kénytelen volt az ismeretséget megujítani. Én erősen sarokba szorítottam, kérdeztem, hogy mi járata van a Burgban? Ő szabadkozott, hogy csak egyik-másik udvarhölgynek szokott segíteni a báli toilettje kiállításában, majd annyit is megengedett, hogy biz ő szokott közvetítő szolgálatokat tenni, mikor a bal paréehez kölcsönvett diadémokra van szükség. Ez csak ürügy. Ez a furfangos asszony beletalálta magát a hajdani hírhordó szerepébe s kezeli a főrangú család minden titkát.

– Hát én azt nem bánom.

– Magam sem fogok miatta sárgaságba esni. Hanem más van itten. Hirtelen azt a kérdést intéztem ő kegyelméhez: «Hát Lisandra kisasszony hogy van?» – Erre vörös lett az orrahegyéig. «Lisandra kisasszony sehogy sincs; Lisandra meghalt!» Azzal kirántotta a kezemből a parasolját, a minél fogva letartóztattam és úgy elszaladt, mintha egeret látott volna. – Ez engem megerősített a gyanúmban. – A mit a somnambula beszél, azt az anyja súgja neki valahogy, az olasz grófné csak szalmabáb.

– Az bizony nem lehetetlen! szólt Manó közönyt színlelve.

– Akarsz-e nekem egy nagy barátságot tenni? – Én nem láttam Lisandrát, csak holdvilágnál, távolból, de te közelről láttad őt, jobban ráismersz. Eredj el a kedvemért Sommacampagna grófnő csodaleányához.

– Jól van, elmegyek.

– Én megtérítem a tíz louisdorodat.

– Megfizetem magam. Én is kiváncsi lettem rá.

– És azután, ha csakugyan ő az, a kinek én sejtem, ha valóban ráismersz, azt én nekem hűségesen megmondod.

– Megmondom igazán.

– Becsületszavadat rá.

– Azt.

Kézszorításos parola erősíté meg a baráti fogadást.

Másnap elment a csodaszűz látogatására Manó.

Rögtön nem bocsátották eléje, mert épen ő fényelmessége (Durchlaucht), herczeg Simphonides volt odabenn.

A herczeg a birodalmi főváros egyik nevezetessége, százmilliomos, nagy vállalkozó, egyike a Nordbahn főalapítóinak. S a termete is megfelel a millióinak, ilyen kövér lelkes állatot még nem mutogattak ingyen, bámulja az ember a teremtés remekét, mikor ezt az alakot menni látják, hogy lehet egy ilyen roppant tömegnek két lábon haladni, hogy fel nem billen? Iszonyú tüdejének a fujtatása messzire hallatszik, mint a Nordbahn locomativjáé, s ha valami mondáshoz kezd, elébb szótagokra oszlott nagy lélekzetet vesz, «hum, hán, ha», csak azután jön elő a szózat.

A herczeg mindennap eljön a csodaszűz látogatására, ebédután. Húsz luisdort fizet. Aztán eldiskurálgat a delejes alvóval mindenféle lárifáriról. Ez hozzá tartozik az ejtőzéséhez. Nagyokat tud nevetni a mágnes revelatiókon, hogy az egész palotácska megreng bele, utoljára aztán elalszik, s ott alusznak ketten duettben, a csodaszűz a sodronyfüggönyös fülkében, a herczeg meg a nagy rézpántos karszékben, (a mi az ő számára mondva csinálódott) – a míg a börzeóra üt, de arra a herczeg okvetlenül felébred, még nem volt rá eset, hogy ezt elaludta volna, «hum, hán, ha, hét óra!» azzal aztán dübörög kifelé, két inas fogja a hóna alatt, a míg a lépcsőn lelebeg.

Csak az ő eltávozása után szabadul fel a nézőtér az új vendégek számára, a rezes karszéket fölcserélik ismét egy nádszékkel.

Annak a szobának, a hol a háló fülke volt, nem látszott semmi ablaka. A falakon nem volt semmi szőnyeg, hanem régi divatú frescofestés, a szoba mennyezete lapos boltozatba futott össze, alant és fent volt a falon egymás fölött két négyszögletű nyilás, rézlemezzel elzárható, a minek a czélját könnyen kitalálhatják, a kik a Meissner-féle légfűtéssel ismerősek. A sötét szobának egy a boltozatról rézlánczon lefüggő argant-lámpa kölcsönöz világot, olyanformán, hogy a fénye mind az alvó leány arczára sugárzik, míg a látogató arcza és alakja egészen árnyékban marad.

Manó helyet foglalt a nádszéken s hosszasan elbámult az alvó arczán, a nélkül, hogy megszólította volna.

Az első tekintetre ráismert, hogy bizony ő az! Ezt a szájat, ezt az arczot, ezeket a szemöldöket nagyon jól odarajzolta valami tündérkéz az ő szívehártyájára. Hányszor álmodta őt maga elé. Nem akarta őt megszólítani, azt hitte, hogy az első megszólalásra el fog tűnni előle. Milyen észrontó szépséggé fejlődött ki azóta, hogy egymással a holdvilágnál beszélgettek. Miről is volt a szó? Majd ha híres, nevezetes alakokká emelkednek mind a ketten, akkor ott a dicsőség magasaiban ismét találkozni fognak! Hát ez a hír? Ez a dicsőség? Az egyik egy delejes jósnő, a másik egy császári mérnökhadnagy. Az egyik jóslatokat, a másik szegleteket számít ki, melyik a nagyobb bolondság? – És hátha mégis mind a két bolondságban lehet valami felséges nagy gondolat? valami földöntúli bölcseség? És hátha ezt a bolondságot, ezt a bölcseséget mind el lehet törülni egy közönséges emberi gondolattal, a mi többet ér mind a kettőnél.

Manó igen jól vélte felhasználni a kibérelt egy órai társalgási időt azzal, hogy szótlanul ült a széken; sejtette, hogy ha hozzá kezd a beszélgetéshez, annak nagyhamar véget fog vetni a közbehulló rézfüggöny.

Az alvó alak sem mozdult meg. Csak keble szállt és emelkedett csendesen a vékony takaró alatt, s feje fölé emelt kezének ujjai tettek úgy, mintha lantot pengetnének. Arczának halványságától élesen elütött ajkainak rózsapirossága. Külömben lehet ez a fehér arcz kendőzve is, hogy elpirulásával ébrenlétét ne árulja el.

Mikor aztán az ifju tanácsot ült magával, hogy mit mondjon neki, megszólítá.

– Szép Straniera!

Az alvó megnyitá ajkait, suttogva:

– Megérkeztem.

– Szabad kegyeddel beszélnem?

– Hangosabban szólj. – Messze vagyok. – Nem hallom.

– Szabad kegyeddel beszélnem?

– Tegezz. «Itt» nincsenek czímek.

Manó felnézett a szoba boltozatára, s gondolt valamit, hogy miért kell hangosabban beszélnie, holott négy lépés a távol?

– Ismersz engem? kérdezé hangosan.

– Ismerlek. – Még leánykorodból.

(Ebből elég volt.)

– Mit csinál most az én apám? szólt ismét hangosan.

Az alvó kevés vártatva felelt.

– Az őseit fényesíti s az utódait behomályosítja.

– Hát az anyám?

– Az anyád férjhez fog menni.

– Elválik az apámtól?

– Nem válik el.

– Az apám hal meg?

– Nem hal meg.

– Hát hogy lehet ez?

– Az anyád még nem asszony.

Manó erre önkénytelen fölkaczagott.

Az alvó megfeddé érte.

– Ne kaczagj, mert az nekem fájdalmat okoz.

– Hát aztán kihez megy nőül az anyám?

– A legnagyobb ellenségéhez.

(Ebből is elég volt.)

– Most adj nekem választ egy kérdésemre. A mint legelőször férfivá tettem magamat, találkoztam egy leánykával, a kit nagyon szerettem, azóta mindig róla gondolkozom. Fogom-e őt birni valaha?

Gyorsan, minden gondolkozás nélkül, sietett rá felelni az álombeszélő.

– Az a leány meghalt.

Most egyszerre halk suttogásra fordította a szót az ifju.

– Nem támaszthatom-e én őt fel halottaiból?

Erre a suttogó szóra egyszerre felnyiltak azok a hosszú, álomtakaró selyem szempillák s elévilágított az a két nagy delejsugárzó szempár, a ki maga az egész ember, együtt a látható és láthatatlan lélek s oda nézett a kérdező szemébe.

De ugyan e perczben a feje fölé emelt kéz is megmozdult, s rózsás ujja hegyét bezárt ajkai elé tette, hogy az ifjunak a száján elhalt a félig kiejtett név «Lisandra!»

Itt csak a szemekkel szabad beszélni, más beszédet kihallgatnak!

Az egyik szem azt kérdezte ragyogó nyilással:

– Hát te is szeretsz-e még?

A másik szem azt felelte szempillái alá elrejtőzéssel:

– Örökké.

A fekete szem féltékeny villámszórást mivelt, a kék szem szelid enyelgően engesztelé, a bogárszem haragosan félre nézett, a kökényszem erre könybe lábadt, arra aztán a parázs szempár leskelődve visszakacsintott, mire a nefelejts szempár is nevetve ragyogott, mint a szivárvány az esőfelhőn keresztül.

Hanem az mind nem elég az üdvösségre.

Manó áthágta a tilalmat, hogy nem szabad az alvó csodaszűzhöz közelítni, s egészen odáig ment, a rézsodronyfüggönyig, s ott térdre bocsátkozott. Az ágy oly közel volt, hogy onnan a leány, ha kihajolt, a függönyt elérheté. Ajkaik összetalálkoztak egy hosszú forró csókban. Hogy a rézsodronyrosta közbe esett, az nem vett el a csók édességből semmit.

És ekkor az a fehér rózsával vetekedő arcz olyan volt már, mint a piros rózsa.

Most a leány valami vékony kis fehér tárgyat vont elő hálóköntöse karmantyujából, a mit keresztül lehetett dugni a rézsodrony rostaszemein. Manó nem ért rá tudakolni, hogy mi az? csak elrejté a zsebébe a piczi kis ajándékot. A rézfüggöny csörömpölve gördült le a következő pillanatban.

Manó sietett ki a szentélyből. A salonban gúnyos részvéttel kérdezé tőle a patrona:

– Nos? Az értekezés rövid volt? Talán a rézfüggöny jött közbe?

– A mi igaz, az igaz, felelt rá Manó s aztán átvéve az inastól a zár alá tett érczeit, sietett ki a házból.

Csak a szomszéd utczában volt bátorsága elővenni a zsebéből a tárgyat, a mit kapott.

Egy vékony szalmapapir lapocska volt az, összesodorva, a min kigöngyölítve e szavak voltak olvashatók:

«Emánuelnek.»

«Lakásunk Mariahilf 128. földszint. Holnapután este 11 órakor jöjj ablakhoz kapu mellett. L».

Hogy azt a czédulkát már előre készen tartá Lisandra, az még is túl megy az emberi lehetőségen. Hogyan tudta előre, hogy Manó ma eljön hozzá?

Még az nap este találkozott Manó az ő kedves bajtársával, Ponthay Alfréddal.

– Nos? Láttad? Ráismertél? Becsületszó! Mondj igazat!

– Igen. Ő az. A Styx szigeti vadmacska. (Hanem arra, hogy a «te vadmacskád» legyen, nem adtam becsületszavamat, gondolá utána.)