Egész Quadruple Alliance.

Gil Blas azonnal sietett tapasztalásdús nagybátyját, Don Juant felkeresni. Megtalálta a casinóban. Az ott szokta nézni a kártyásokat. Ő maga nem kártyázott soha, neki csak egy szenvedélye volt, az asszony.

A lefolyt hét év nagyon elváltoztatta a két rokon közötti álláspontokat. Gil Blas nagy, csontos, erős úrfivá nőtte ki magát, a kinek jól illett a tiszti egyenruha, míg Don Juannak a háta most még jobban előre görbült, s csak az erőhatalom tartotta fenn nála a régi jó kinézését; a haját hol szőkére, hol barnára, hol gesztenyeszínűre festette, nyáron pedig mikor utazni járt, s abbanhagyta a festést, egészen lilaszínű lett a haja, volt nála szőke-saison, barna-saison, kezdett a lyon-világ veteránjai közé számíttatni.

– Kedves bátyám, mondá Gil Blas, a sakkozó clubba húzva félre Don Juant. Én egy nagy barátságra kérnélek téged. Tudod, hogy én egy év múlva nagykorúvá leszek, s akkor megkapom az anyai örökségemet. Hanem én nem várhatok odáig. Nekem szükségem volna negyvenezer forintra rögtön. Nem ismersz valami olyan tőkepénzest, a ki ily kölcsönre hajlandó lenne?

– Hogy ne ismernék? s mire kell neked ez a nagy pénz?

– Szent czélra.

– Szent czél? Mindent tudok. Engem is örökké ilyen szent czélok vezettek.

– Nem is sejted. Én ráismertem arra a delejes csodaszűzre.

– Csak nem ő az?

– De igen. Barátom! Azt nekem nem lehet eltürnöm, hogy egy jó családbeli leány ily veszedelmes pályán maradjon, a hol előbb-utóbb a csáb áldozatául fog esni. Az anyja a mi öregapánkkal volt gyöngéd viszonyban. Nem akarok semmi vonatkozást tenni ez által. De nagyon tisztelte az öreg ezt a hölgyet s viszont ez őtet. Én a kegyeletet megőrzöm. Én ezt az összeget odaadom a csodaszűznek s az által olyan helyzetbe hozom, hogy az erényét megőrizhesse. Tudod, a nyilvánosság, a titokzatosság! Ennek előbb-utóbb rossz vége lesz. Ezt én nem engedhetem meg. Nekem meg kell őt szabadítanom.

– Nemes keblű fiatal ember! Egészen az öregapádra ütöttél. Ő is ilyen erénymegmentésben gyakorolta tehetségeit. Tettél már talán ilyenforma ajánlatot az olasz grófnőnél?

– Igen.

– És nem utasította vissza!

– Azt felelte komoly méltósággal, hogy értekezni fog ez iránt a «családdal».

– Jól van. Utána fogok járni a megbízásodnak. Pár nap alatt nyélbe lesz sütve a dolog.

– De árulást ne kövess el ellenem!

– No, hiszen annyi eszem csak van, hogy nem szerzek magamnak párbajt egy olyan gavallérral, a ki ágyuval lövöldöz.

– Csitt! Senkinek egy szót sem!

A mint szétváltak a nemes rokonlelkek, Don Juan azt mondá magában:

(«Soha sem hittem volna, hogy én tanuljak valamit a Gil Blas öcsémtől az én tudományomban! Nemeskeblű ifju! Követem a példádat s megelőzlek egy lyon-fejjel.»)

Azzal Don Juan ment fölkeresni nagybátyját, Adalbert grófot. Az a makao-szobában volt, bankot adott. Megvárta, míg nyereséggel visszavonul. Ilyenkor, mikor nyert, Adalbert gróf elszokta hagyni a kártyázószobát s igen szorgalmas hirlapolvasó lett belőle. Don Juan leült melléje, ugyanazon Augsburger Allgemeine árnyékába.

– Kedves bátyám. Mit gondolsz, sokáig elélek-e én még?

– Azzal a mértékletes életmóddal, a mit te folytatsz, hiszen még egy ősz hajszálad sincs.

– Semmi tréfa. Igen komoly dologról akarok veled beszélni. Én szeretnék tőled hatvanezer forintot előlegezni, hat éves levonásokra az általad fizetett életjáradékomból.

– No, ez annyira komoly dolog, hogy kedvem volna sírva fakadni rá.

– De mindjárt olympi derü ragyogandja keresztül Jupiteri ábrázatodat, ha elmondom, mi czélra akarom fordítani én azt az összeget. Szent czél! Egy veszélyben forgó női erénynek a megmentése.

– Nem menthetné azt meg más?

– Senkinek sem kötelessége annyira, mint nekem. Tudod, hogy ki az a csodaszűz, a ki neked azt jövendölte, hogy még két fiad, meg egy leányod fog születni? Senki más, mint Sáromberkyné leánya. Tudod, hogy szegény jó apánk milyen nagy tisztelettel viseltetett e jeles hölgy iránt. Ha ő most ide szállhatna közénk az égből.

– Hagyd ott szegény megboldogultat! Hát mit akarsz te azzal a leánynyal?

– A legszentebbet. Biztosítani akarom őt a csábok és eltántorítások ellen. Ez az ő mostani csodaszereplése in ultima analysi mégis csak a bűn ösvényére vezet. Csak gondold meg, még a saját fiad is a csábítók sorába állt, negyvenezer forintot ajánlott fel a grófnénak, s most azt hajhássza, hogy kitől kapja meg minden áron? Százezret kész aláirni egy uzsorásnak.

– Tüzes mennykő! Ez nem tréfa dolog.

– No hát? Ugy-e hogy nemes tettel örökítem meg az emlékezetemet, ha az én áldozatommal két ártatlan lelket mentek meg az erény számára.

– Hát inkább te, mint a fiam? No, gyere el holnap hozzám, majd ott beszéljünk bővebben erről a dologról.

Kezet szorítottak, s azzal ott hagyták az Allgemeinét.

Magában pedig azt gondolá Ponthay Adalbert gróf:

(Inkább az öcsém, mint a fiam? – De hát miért ne inkább én magam, mint ti mind a ketten? – Hogy az én két halántékom között eső domb már kopasz? Duplázzuk meg a tételt, s nem fog az látszani!)

Ponthay Adalbert a maga részéről átvándorolt a casino magánétkező fülkéjébe, a hol Simphonides herczeg szokott vacsorálni. Még az entremetnél találta. A poharak közül a Saint Julien szerepelt, a Cliquot még a jeges medenczében hűselt. A milliók prófétája egyedül szokott enni és inni. Genirozta, hogy az étvágyát bámulják. Hanem ha olyan bajtársra akadt, a kinek az étvágya az övével versenyt tudott futtatni, abban nagy kedve telt, még újra is kezdte érette az egész vacsorát az elején.

Ponthay Adalbert gróf pedig szivesen látott vendége volt a herczegnek. Egyik nagyrészvényese volt minden pénzügyi müveleteinek. Az osztriga és a giardinetto között igen szépen végig lehet azokat sorban tárgyalni. A mai napok börzéjének épen a «Nordbahn» részvények voltak a kedvenczei, mindennap hágott fölfelé az árkeletük. Már 80-al álltak a parin fölül. És Adalbert grófnak volt belőlük 1000 darab. És ő mégis azt a szándékát árulta el, – fagylaltozás közben – hogy ezeket a részvényeket kéz alatt eladja.

– Hohó – hán – hum! lélekzett nagyot a pénzóriás. A Nordbahnt eladni! Hallatlan! Lehetetlen! Kell a grófnak 80 ezer forint? Humhum hőhő! Talán aranybányát akar rajta venni Erdélyben?

– Nem biz én. Hanem őszintén megvallva: (pietas dolga ez) – (nemes ember nem türheti ezt el) – (hogy egy családunkhoz vonatkozással levő személy nem épen rangjához illő állapotban tengődjék) – (nem mondtam volna még?)

– Hum-hán! Semmit sem hallottam.

– No, az a szegény kis árva lélek, ott a Sommacampagna grófnő lakásán, a ki csodajövendőket mond.

– Haha, hohó, humhumhum! nekem mindennap van vele értekezésem húsz louisdorért. Nagyon kedves teremtés. Hát mi az?

– Én megtudtam, hogy az egy előkelő családnak a leánya, a grófnő csak mellékszemély a dologban. Az anya az udvarnál is – (de csitt! ne tovább). Elég az hozzá, hogy ez a titokteljes szereplés nem fér össze a család méltóságával, előbb-utóbb az erkölcsi sülyedés fertőjébe vezet. Én elhatároztam, hogy ezt az összeget, a mit nekem úgy is csak a véletlen szerencse adott, arra fordítom, hogy ennek az ártatlan hölgynek az erényét megmentsem általa.

– Hohohó, ühü-hopp! döczögteté elő a nagy financier a véleményét. Hát erre kell a 80 ezer forint? – Nyolczvanezer – hohó – forint? Egy esztendőre? – Ez nem is sok egy esztendőre, egy hölgynek, a ki az erényét megmenti! Csak elfogadná!

Adalbert grófnak csak elnyult az ábrázatja erre a szóra.

Hja, ha ebbe a licitatióba egy olyan úr keveredik bele, a ki a nyolczvanezeret «esztendőnkint» értelmezi, akkor a többiek hogy versenyezzenek?