Az Egy Szál Okos Ember.

A mit az Emmácska olyan nagyon kivánt látni, «egy okos embert», sokszor látta ő azt már, csak hogy nem tudhatta, hogy ez az.

Gyakran megfordult a háznál, a hol az volt a neve, hogy «inzsellér». Emmácskára nézve pedig az, hogy «Móricz bácsi».

Hogy miféle zsellér az az inzsellér? erre a kérdésre azt a feleletet adták Emmának, hogy: «olyan ember, a ki a földet méri». De hogy hogyan méri? rőffel-e, mint a mama a vásznat, vagy serpenyős fonttal, mint a szakács a mandulát? azt bizony senki sem tudta neki megmondani, még a Jancsi pajtás sem. (A syntaxistáknak nem tanították akkoriban még a geometriát.)

Csak annyit vett észre rajta, hogy ez nem olyan ember, mint a többi. Ha idejön, egész nyalábbal hordanak utána mindenféle bádog tokokat, némelyik akkora, mint egy ágyu. Azokkal bezárkózik éjszakára egy emeleti szobába, nappal meg egész nap lót-fut mezőn-réten, nádasokon keresztül mindenféle keresztes póznákat tüzetve le ide, meg amoda, mintha most akarná itt a pogányok között a keresztyénséget megalapítani; hordat maga után egy hosszú lánczot, mintha néger rabszolgákat akarna ráfüzni, a mint a képes könyvben látni; az ebéddel rendesen elkésnek miatta, mert ha még annyi nagy uraság legyen is együtt, addig le nem ülnek az asztalhoz, a míg az inzsellér meg nem érkezik, a hely is ott van fentartva a számára a házi asszony oldalánál. Pedig hát nem érdemes rá olyan nagyon várni; mert ez nem eszik sem aszétlit, sem azokból a czifra ételekből semmit, a miknek a titulusa egész a «kálvinista mennyországig» felmegy, hanem csak azt várja, hogy valami marhasültet hozzanak, abból kivesz három darabot, azt bevágja nagy hirtelen, megiszik rá egy nagy pohár vizet, azzal fölkel, engedelmet kér, hogy sok a dolga s ott hagyja az asztalt.

És még azzal is feltünt Emma előtt az inzsellér, hogy a míg a többi vendégek rendesen szoktak a házi «kisasszony»-hoz mindenféle ízetlen bókokat intézni, ez az egy vendég soha még csak rá sem néz, nemhogy megszólítaná.

Egyszer aztán kezdett az inzsellér állandó vendégül ott maradni a kastélyban. A dolog annyiban érdeklette az Emmát, hogy az ő pajtását, a Jancsit is igénybe vették e napok alatt, annak kellett segíteni a lánczhuzásnál meg a pózna-kitüzésnél, mint iskolázott suhancz alkalmasabb volt az ilyenre a mindenféle paraszt sihedereknél.

Egyszer aztán, mikor az inzsellér épen ott ókumlált a kerti dombocskán, a mi messze földről ide hordott sziklákból volt összerakva fiók-alpessé, havasi növényzettel, az Emmácska lekéredzkedett a mamától, hadd nézze meg, mit csinál ott az inzsellér bácsi.

– Elmehetsz, kis csacsi, úgy sem érted te azt meg.

Mántay úr épen erősen el van foglalva valami kalkulálással, miközben egyszer-egyszer a félszemét behunyva, valami háromlábra állított messzelátón keresztül nézeget mindenféle, távolban felállított, keresztes, és pirosfehér lobogós rudak felé. Emma oda állt a háta mögé. A tudós férfiu nem vette észre. Akkor aztán odaállt az astrolabiumja elé.

– Emmácska! Nem látok ám magán keresztül, mondá a mérnök mogorván.

– Hát aztán mit néz maga olyan nagyon?

– Azt a rudat ott a távolban.

– Miért nézi azt azon a csapon keresztül?

– Mert az közelebb hozza.

– A Jancsi tartja ott azt a rudat?

– Az ám, a Jancsi.

– Mondja meg neki, hogy jöjjön már haza laptázni.

– Nem hallja ám meg odáig.

– Hát ha az a bolondság közelebb hozza.

– Közelebb a szemnek, de nem a fülnek. Akar bele nézni Emmácska?

– Nem én. Félek, hogy elsül.

– Haj! haj! Sohajtott nagyot Mántay úr s folytatta a munkálkodását.

Egy kis idő mulva megszólalt az Emma.

– Hallja maga Móricz bácsi. Mondja csak, miért jár maga a mi házunkhoz, mikor maga se nem iszik, se nem kártyázik, se nem dalol, se nem tánczol, se nem vadászik, még csak nem is mesél? Mit keres maga itten?

– Ezt a dombot keresem itten, Emmácskám.

– Ahán! Maga is tudja, hogy ez volt az a tűzhalom, a melyiken a táltosok fehér lóval áldoztak az ősistennek.

– Bizony nem tudom én, Emmácskám. Nekem ez a halom itten a «trigonometriai punctum!»

– Hát az mi az Isten csodája?

– A háromszögmérésnek a góczpontja.

– Hát az micsoda játék?

– Ez bizony nem játék. Ennek a segélyével mérjük fel az egész vidéket.

– Aztán minek mérik fel?

– Az «arányusítás» végett.

– A–rá–nyu–sí–tás! Szótagolá Emma. Mi ez? szyttya szó?

– Nem biz ez. Egészen friss szó. Most sütötték ki a pozsonyi országgyülésen. Ez azt jelenti, hogy minden földbirtokosnak összesítik a határban szétszórva fekvő földeit, s annak az arányához képest adják ki mindenkinek az eddig közösen használt legelőből a ráeső részt. Külön a földesurakét, külön a jobbágyokét.

– Hát aztán hogy történik meg az a földmérés?

Mántay úrnak már a nyelvén lebegett ez a válasz, hogy: «édesem: előbb az abéczét tanuld meg, aztán kapj a trigonometriába!» Hanem hát ő jó ember volt, goromba, mint a pokrócz az okosságukra és hatalmukra büszke emberek irányában, de szelid és türelmes az együgyüekkel s különösen a gyermekekkel szemben. Elkezdte a dolgot magyarázni.

– Nézze Emmácska, az egész területet felosztjuk háromszögekre, a háromszögnek egyik oldalát megmérjük a lánczczal s aztán ebből, meg a háromszög két szögletéből kiszámítjuk a legpontosabban, a másik két oldalnak a hosszúságát s aztán az egész területnek a síktartalmát négyszögölekben.

Példaképen mindjárt fel is számlálta Emmának az épen felvett háromszög számainak a mennyiségét.

– Ühüm! Mondá az Emma. E szerint ennek a három szögletnek a területe volna épen tizenhatezer négyszáz hatvankét öl.

Mántay ránézett. Mókázik ez most ő vele?

Aztán fogta a plajbászt, elkezdett sokszorozni s a hol van! épen kijött a tizenhatezer négyszáz hatvankettő.

– Hát hogyan számította ezt ki maga? kérdé elbámulva.

– Hát csak a fejemből, mondá az Emma s aztán trallázva odább szaladt, pimpimpáré virágokat tépni az útfélen s azokból csinált hosszú lánczot.

Kis idő mulva megint visszatért a mérnökhöz. Az most már nagyobb figyelmet fordított rá.

– Hallja maga Móricz bácsi; hát aztán a parasztok is osztoznak mi velünk, ha a földmérés meglesz?

– Igen. A birtokuk aránya szerint.

– Hát van a parasztoknak birtokuk?

– Hogy ne volna?

– Én úgy tudom, hogy az egész föld a mienk, a parasztok csak dolgoznak rajta; mikor aratás van, nekünk behordják a kész gabonát; mikor szüret van, behozzák a bort; a kendert szépen meggerebenyezik, s még azután télen fel is fonják a béresházban; mink csak nyálazót adunk nekik hozzá. Ha egy esztendőben elveri a jég a szőlőt, a másik esztendőben tartozik a paraszt dupla dézsmát adni. A parasztnak kötelessége ötvenkét napig ingyen dolgozni, marhájával együtt; mikor vadászni akarunk, kötelessége a parasztnak hajtani. Kötelessége a parasztnak az erdőn fát vágni, haza hordani; kötelessége nádat vágni, utat csinálni. Oh, tudok én mindent. A parasztnak csak kötelessége van, mi vagyunk az ő urai.

– Ki tanította ezt magának?

– A tisztelendő úr. Az nagyon tudós ember. Azért vagyunk mi az egész országban az urak, a parasztok meg a szolgák, mert a mi ősünk Kusidkun hozta meg a földet, füvet és vizet a magyar fejedelemnek, mikor az országba bejött, a bolgár fejedelemtől, egy fehér lóért. Azért a mienk a föld, meg a mi rajta terem; a víz is, meg a mi benne lakik.

Mántay úr nagyott nézett a gyermek szemei közé s fejet csóvált. Nem volt vele tisztában, hogy vajjon a gyermeki ostobaság késő virága-e ez a beszéd, vagy az ironia koránért gyümölcse. Tapogatózni kezdett.

– De hisz a parasztok népe is a mi vérünk, azok is magyarok.

– Hogy volnának azok? jobban tudja azt Horkázi úr! Magyar csak az, a ki nemes ember. A parasztok mind bolgárok, vagy marahánok, néhol-néhol pedig dákok. Hát nem a parasztok fizetik-e az adót is? No hát! A mi vállunk szűz. A nemes ember nem fizet se adót, se vámot, se révet. A nemes embert nem szabad se elfogni, se megveretni, akármit vétett; a parasztot mi itéljük el, mi csapatjuk meg. Oh sokszor látom én az ablakból és hallgatom, hogy püföli a hajdu sorba a delinquenseket; úgy jajgatnak, majd a lelkük szakad ki.

– S tetszik az magának?

– Persze. Hiszen jussunk van hozzá. Nekünk pallosjogunk van. Az akasztófa is a mienk a határban s arra csak parasztot szokás felakasztani, ha lovat lop. Van nekünk czigányunk is, a ki tud hozzá. Oh, nekünk nagy erőnk van. Ha az apa összekürtöli a hajduit, lovászait, vadászait, erdőkerülőit, egy egész regementet állíthat fegyverbe. Nem félünk ám senkitől. Aztán a császárnak sem adunk katonát; oda is a parasztot viszik el. A Jancsi pajtásnak már két bátyját fogták el a verbunkosok; úgy vitték el kötélen Polyákországba, oda is veszett mind a kettő a nagy kolerában.

Mántay úr még tovább tapogatózott.

– Hát aztán mi nemes emberek épen semmit sem tartozunk tenni a hazáért?

– Dehogy nem! Mink restellálunk s akkor van nagy dolog. Mink választjuk a vármegyét, meg a dietát! Mink hozzuk a törvényt; s ha pedig ránk tör a kutyafülű ellenség, csak ide hozza a fogát! tudom Istenem, hogy nem viszi el innen a bőrét. Mikor ideér a «csincsés» mocsár elé, akkor mind lóra kap az egész nemesség s úgy levágja, úgy lekaszabolja karddal, buzogánynyal, parittyával a gyáva ellenséget, hogy hírmondó sem megy haza belőle.

Mántay úr nem tudta, hogy nevessen-e vagy tomboljon mérgében.

Emma aztán egyszerre alácsappant a nagy hetvenkedésből.

– Engem ugyan akkor sem visznek el, mert én leányruhában járok.

De már ez nagyon is érezhető keserűségével birt a sarcasmusnak; úgy hogy Mántay úr bátran merhette ezt a kérdést intézni Emmához, a ki a pitypang lánczot hajigálta egyik tenyeréből a másikba:

– Hátha maga, kis Emmácska, ha egyszer valamikor kinőne ezekből a leányruhákból, aztán arra jutna, hogy beleszóljon az ország dolgába, mit tenne akkor?

A gyermek először keményen szemébe nézett a kérdezőnek, s aztán férfi büszkeséggel egyenesedett föl leányos meghajlásából s ezt mondá érczteljes hangon:

– Ha én nekem a kezem valaha odáig ér, hogy megkaphatom ezt a törvénykönyvet, kihasítom belőle azt a lapot, a mire ez az istentelen «juss» van felirva, s felgyujtom vele azt a házat, a miben az ilyen törvényt hozzák!…

Oh milyen jól hangzik még az ilyen bombaszt is egy gyermek szájában, a kinek már a homlokára van irva, hogy egykor erős férfi lesz belőle: ország sorsát döntő!

… «Nini! mondá magában a vén kertész, ki a virágágyak közt gereblyélt; a hityimatyimókus megbolondult! Hogy megölelgeti, összecsókolgatja a mi Emma kisasszonyunkat, s aztán meg a zsebkendőjével törli a szemeit!»

Az Emmácska pedig engedte ezt történni. És még azután is ott maradt a mérnök mellett, s segített neki egyetmást a keze ügyébe rakni. Majd meg tovább kérdezősködött tőle.

– Mennyi idő kellett magának, Móricz bácsi, hogy ezt a tudományt megtanulja?

– Bizony Emmácskám, tizenhárom esztendős voltam, mikor a debreczeni collegiumban a humaniorákba felvettek, tizenhat esztendős koromban subscribáltam bagónak,9) tizennyolcz éves voltam, mikor baltás10) lettem, húsz éves koromban mentem ki praxisra a megyei mathematikushoz s ott practizáltam három esztendeig.

– Az épen tíz. S hány órát tanult naponkint, Móricz bácsi?

– Délelőtt kettőt, délután is kettőt.

– Tehát ha én délelőtt, délután négy órát tanulnék, akkor az lenne öt esztendő.

Mántay úr mosolygott. – Pium desiderium!

– Csakhogy én már, kedves Emmácskám, tizenhárom éves koromban elvégeztem a három diák classist s mindent tudtam, a mi az előkészületre szükséges.

– Hát azt gondolja Móricz bácsi, hogy én nem tudok semmit? A miért Horkázinak a szyttya ábéczéit nem veszem be. Hát ide hallgasson: elmondok magának valamit.

Azzal egy szőlővel befuttatott gloriette-oszlopnak vetette a hátát s rákezdé, oratori applombbal Mucius Scævola classikus mondokáját Porsenna király előtt, a hogy azt Cornelius Neposban találni.

– Romanus sum civis; Cajum Mucium vocant. – Hostis hostem occidere volui. – Nec ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem. – (Mántay nevetett az örömtől.) Longus post me ordo idem petentium decus…11)

Mántay úr most már czirkalmat, quadránst, lineát, mindent a földhöz dobált.

(– Nini! A hityimatyimókus igazán meggubahodott! már meg tánczol.)

Nem volt ránézve többé az a dombocska punctum trigonometricum! hanem az archimedesi pont, a honnan a földet kifordíthatni a helyéből.

– De hát hol tanultad te ezt, drága kincsem?

Emma a filagoriára mutatott.

– Ott. A Jancsival. Mikor senki sem látott. De meg ne mondja azt Móricz bácsi senkinek, mert ha kitudódik, a szegény Jancsinak nem lesz itten maradása.

Mántay Móricz nem tudott mit tenni, mint a saját fejét szorította össze a két tenyerével. Megállt az esze. – Egy agyonkényeztetett gyermek, a ki titokban lopva diákul tanul, szülői, nevelője ellenére, egy urfi, egy kis királyfi, a ki a tudás tilalmas gyümölcsét éhezi! hisz ez egy olyan incognita quantitas12), a mit semmi arany regulával és logarithmusokkal nem lehet meghatározni! – Ez a mesék unicornisa!

– Ne félj, gyémántom, nem árulom el senkinek, hogy én már ismerlek!

E naptól fogva az Emmácska mindenüvé elkisérte a mérnököt, a hol annak a földméréssel dolga volt. Az anyja ráhagyta, hadd mulassa magát a kis bolond! Csak a Jancsi vigyázzon rá, hogy fel ne áztassa a lábát a sömlyéken.