Ki Hát A Férfi?

A míg az urak a magas politikában izzadtak, talán ki is kerülte a figyelmüket, hogy oda alant, az ismeretlen világban is történik valami.

Mi az az ismeretlen világ? Mi volna más, mint a paraszt nép?

A birtokarányosítás és legelőelkülönítés keresztül vitelében Tuhutum vármegye meglehetően utoljára maradt. Először a nagybirtokosok nem akartak beleegyezni, azután meg a kisbirtokosok (a nemesek), utoljára a kisebbségnek kellett per utján a törvényt érvényre emelni. Azt, hogy hát a paraszt mit szól hozzá? bizony nem kérdeztük.

Hanem azért, hogy nem volt, a ki kérdezze, annál inkább volt, a ki feleljen rá.

Már hetek óta járta a falvakat három lopvabölcs prókátor. Az egyik Latyakos, a dubitátus nemes, a kit esetleg ki-kidobnak a kortestanyákról, félig ivott állapotban. Ez zsellérházban lakik, másfél hold az egész birtoka; azt sem míveli, hanem azért erősen allegálja, hogy ő nemes ember. A másik egy elcsapott nótárius, a kinél a portió czigányutra szaladt, s most sehol sincs conventiója. A harmadik meg egy tyúkprókátor, a kinek fő tudománya, ott csinálni pert, a hol nincsen.

Ezek hárman külön is, néha csoportosan is, bekószálják a népes helységeket; a szárazmalom alatt, a korcsmában összegyüjtik a falu szájait és füleit; azoknak tovább adják a rémhirt, hogy jönnek az urak a parasztokat kitelepíteni a birtokaikból, elveszik a jól megmívelt szántóföldeket, kaszálókat s cserébe a homokdombokat, meg a csincsést adják a jobbágyoknak, a legelőt is felosztják; a parasztnak nem lesz többé hová hajtani ökrét, lovát, tehenkéjét; még majd libát sem nevelhetnek az asszonyok (az pedig nagy rubrika). Az a veszedelem is támad belőle, hogy ha minden embernek egy tagban lesz a birtoka, mikor egy pásztás jég eső jön, mind elveri, koldussá lesz; míg most, hogy négy határban van, ha egy dülőn pocsékká lesz, három megmarad. Ezt az urak fundálták – a parasztok veszedelmére – császár akarata ellen, – ezt meg kell akasztani.

A forrongás titokban jól elharapózott: az urak nem tudtak semmit felőle. Magyarország nem rendőrállam, s a magyar ember nem végez spitzli-szolgálatokat még maga magának sem. Azt, hogy gyakoriak a gyujtogatások, hogy a csőszöket az erdőn főbe kollintják, hogy a ménesen az uraság lovainak levágják a füleit, hogy a kitűzött jelző póznákat ellopják, nem igen vették számba, maradtak Horkázi tisztelendő úr véleményénél: ezek a parasztok a bolgárok és marahánok ivadékai, azok is maradnak mindig. Aztán egy tarkára festett mérnöki póznáért ki ütne nagy lármát. Tűzzön le Mántay Móricz másikat az ellopott helyébe.

A tagosztály végrehajtásának napja ki is volt már tűzve, abban a rengeteg nagy birtokhalmazban, a mi Tanussy Decebál uradalmát képezte, büszkén viselve a kis királyság nevét. S ha itt végre lesz hajtva, akkor következik aztán a sor Belizár uradalmára, meg a Tanussy és Ponthay családok per alatt levő osztatlan birtokaira. A mai nap sikerétől függ az egész vármegye állapotja. Lesz protestálás, opponálás, repellálás, novisatio extra dominium quantum satis. Ezekről mind provideálva van. Itt lesz az egész vármegye. Első alispán, főügyész, főszolgabiró, csendbiztos, itt lesznek a tabuláris fiskálisok, a homo regius és homo capitularis, itt lesznek három járás jurassorai, a nemesek hadnagyai, az assessorok juratusaik és patvaristáikkal, a jogigazgatók és jószágigazgatók, tiszttartók, a főmérnök, és almérnökök, a megyei celebritások, kortesvezetők – és végső esetre itt lesz a fegyveres brachium: tizenkét szuronypuskás megyei hajdu személyében.

Sára asszonynak gyült meg ezzel csak a baja. Neki kell ezt az egész fényes társaságot a tűzhalmi kastélyban három nap és három éjjel, saját rangjaikhoz és a ház méltóságához illően ellátni.

Már egy héttel elébb nagy volt a sürgés-forgás a kastélyban.

Jó szerencse, hogy megérkeztek a Bakala Peti által felvásárolt divatos butorok Bécsből. Lett belőle nagy felfordulás! Napokon át olyan volt a kastély belseje, mint Sodoma és Gomora. Sára asszony dúlt, pusztított és ujjáteremtett, mint egy demiurgus. Bele is fáradt, úgy hogy esténkint alig birt a lábain állni. Ő rajta fordult most meg a Tanussy-család sorsa. Ki is terjedt mindenre a figyelme: a jegesveremtől elkezdve a kártyázószobákig. Most még arra sem ért rá, hogy az Emmácska haját befonja, hanem úgy hagyta azt egész nap felbontott hajjal őgyelegni. Csak a mikor asztalnál találkozott vele egy perczre (ő maga le sem ült enni, arra sem ért rá), akkor riogatott a gyerekre, hogy ugyan neki feküdjék ám a tanulásnak, mert ha együtt lesznek a kastélyban azok a sok urak, hát ő neki azok előtt le kell tenni az «egzámentet».

Ez volt Sára asszony vágyainak az utópiája, hogy az Emmácska a sok uraság jelenlétében tegye le az «egzámentet». Lássák meg azok, hogy az Emmácska olyan tudományt tud, a mit ők nem tudnak. No bizony! Diákul minden bolond megtanulhat, ezt az asszonyok is tudják: «hóres, móres, markó füles»13) – aztán meg «itipiti koppensus!»14) De scythául ki tud? Sára asszony azt tartotta, hogy «tudomány» az, a mit nehéz megtanulni. Külömben egy «kutya» mindenik. Haszonra meg egyik se való. Majd milyen nagy diadal lesz abból, ha a nagy bölcs urak előtt az Emmácska le fog valamit irni a nagy fekete táblára: no tessék elolvasni azt! Aztán egyik sem tudja elolvasni. Csak épen Decebál, meg tisztelendő Horkázi úr. – Más uraságok milyen nagyra vannak vele, hogy a kisasszonyaik francziául tudnak kalatyolni (verje meg a csoda!) Tessék nekik az Emmácskával scythául beszélni.

Az igaz, hogy neki is nehezen megy!

Hanem hát Horkázi úr biztosítja, hogy azért difinyosan fog sikerülni az examen. Van annak jó módja. Az examináló professor felét szájába rágja a tanítványnak kérdés alakban, aztán a másik felénél a szavakat, ha nem akarnak kijönni maguk jó szántából, szarvánál, kötőfékénél fogva előhuzogatja őket egyenkint, az utolsó szónak ád egy rugást hátulról, s azzal rámondja: «nagyon jól van; fölségesen volt!» Meglesznek azzal az urak szörnyen elégedve.

Emmácska ezen napok alatt azt tehette, a mi neki tetszett. Ha Sára asszonynak a nagy hadjárata közepett eszébe jutott kérdezősködni utána, a Dorkó asszony nyomban tudott valamit hazudni, hogy hol tanulja az Emma a leczkéjét a tisztelendővel.

A terminus előtti napon már mindenünnen érkeztek a meghivott és hivatalos uraságok.

A Tanussy-kastély udvara olyan volt, mint egy vendégfogadói állás: egyik hintó a másiknak a sárhányóját törte.

Volt egy kis izetlenkedés is Decebál és Sára között. Az asszony csak a kulcsárné révén tudta meg, mikor a vendégágyakat tiszta czihába huzták, hogy Belizár is hivatalos erre a napra Tűzhalomba. Lett a miatt nagy patália! Decebál alig tudta magát kivágni. Hogy ez törvényes usus. A szomszéd birtokosokat a határjárásra meg kell hivni! – Sára asszony mit csinál az egész törvénynyel. – Ha muszáj neki itt lenni, szálljon a korcsmába. Úgy is ott a hazája. De az ő házába be nem lép, mert ő leönti a nyakát luggal. – Végre azzal nyugtatá meg a férje, hogy úgy sem fog eljönni, majd kimenti magát. – Ki is mentette. Az utolsó estén hozta meg az izenetét a gyalogposta, a hetes, csak úgy élő szóval, hogy nem jöhet a tekintetes úr, mert az napra eligérkezett násznagynak egy parasztlakodalomba. – Ekkor meg aztán a mentség volt igen jó ok egy órai perpatvarra: – Nem tudott (a gyalázatos) valami más ürügyet kigondolni? Valami nyavalyát?

Végre is az érkező vendégsereg zajában el kellett fuladni a családi ungorkodásnak: a konyhák és sütőkemenczék felemészték az asszonyi haragot, a kártyázószobák menedéket adtak a férjnek. Senki sem vette észre, hogy az Emmácska térdig csatakosan tért haza a határból a mérnökkel, a kinek a Jancsival együtt a lánczot huzni segített. Hiszen holnap úgy is új ruhát fognak kapni, ő is, meg a Jancsi is. Emmácska természetesen a legutolsó párisi divat szerintit, a minek az ujjai olyan dudorosok, mint egy kantalupdinnye, halcsont is van bennük és tollal vannak kitöltve. Szép lesz az nagyon! A Jancsi ellenben feszes magyar dolmányt, nadrágot kap ajándékba, kék pukovai posztóból.

Emma alig birt aludni; de nem a szép új ruha miatt, hanem attól a sok új eszmétől, a mivel naphosszant megtölté az agyát, a mérnököt kisérgetve. Mint a kinek a szeméről most vették le a hályogot, s kezd látni, de még nem tudja, mi az, a mit lát, nem tudja megkülömböztetni a szineket, a közelséget és a távolságot; a ki azt hiszi, hogy elfoghatja a holdat, ha a láthatárig eljuthat.

Sára asszony már hajnalban felzaklatta az egész házat. Emmácskát belegombolta, fűzte, kapcsolta, gombostűzte a szép fodros piros merinoruhába, nyakába kötötte a sali kendőt s a hosszú haját gyaluforgácsforma loknikba sütögeté. Olyan volt, mint egy angyal! Csókolni való.

Ennek meg mehetnékje volt már a Mántay bácsihoz, szerette volna már látni, hogyan csinálják azt a földfelosztást?

De Sára asszony csak azon föltétel alatt engedte meg neki, hogy ő is ki menjen a határjárásra, ha tisztelendő Horkázi úr fog rá felügyelni. Az pedig legutolsó, a ki felkerekedik az asztal mellől.

A fényes uraságok (mind kardosan, magyar vitézeknek öltözve) rég előre kocsiztak már, a helyszinére, a hol a hitelesítésnek meg kellett történni, a közbirtokosság jelenléte és tettleges részvétele mellett. Emmácska irigykedve látta a hintókat egymásután kigördülni az udvarról, az ő csézája a két tatár lóval legutoljára maradt.

Mire aztán ők is kiértek a mezőre, a hol a fellobogózott sátor fel volt állítva, már akkor csak a mérnököt találta Emma egyedül ottan. Az egész frequentia távol járt, a mappát collaudálták. Olyankor a térkép alkotója a birálat alatt levő fél, neki vissza kell maradni, az urak az ő befolyása nélkül vizsgálják meg, hogy pontosak-e a papirlapra rajzolt adatai; olyanformán, hogy a trigonometriai úton kiszámított eszményi vonalak közül egyet-egyet a mérnöki lánczczal valósággal megméretnek. Ez az ő examentje. Most derül ki, hogy mennyit ér a tudománya?

Mántay Móricznak az arczán azonban meg sem látszott, hogy most az ő, éveken keresztül készített, nagy munkáját birálják, más megyékből hozott mérnökök. Ő most is talált magának valami dolgot a léniával, meg a czirkalommal s nem hagyta magát az érkezők által megzavartatni. Emmácska oda kuporodott mellé egy leterített köpönyegre, Horkázi úr pedig nézte, mit czirkalmaz ez most?

– Mit mókherol ott most földmérő gazda?

– A tangenst számítom.

– A tangenst?

– Igen. A tangenst. Akar benne segíteni, szent atya?

– Én csak egy tangenst ismerek: ez az a barkóczafa czelőke a markomban. A kit én ezzel megtángálok, annak tudom, hogy nem kell több tagosztály!

Hej, de jót is nevetett a saját tréfájának!

– Nem ér az ilyen földosztás semmit, mondá a táltosok utódja, méltó megvetéssel. Nem így csinálták azt a mi őseink. Mikor azok egy birtoknak a határát meg akarták szabni, azt tették, hogy eleresztettek egy szarvas gimet, s aztán a merre az szaladt, annak a nyomába vágtatva, addig futottak, a míg a szarvast elfogták: ott volt a birtoknak a vége. Ha pedig két közönség közt volt a határjárás, akkor kiállítottak két erős dali legényt, az egyiket felültették a másiknak a nyakába, s a meddig ez a templom tornyától el birta vinni a másikat, addig volt a határ. Ha pedig a testvérek osztoztak az apai birtokon, akkor nyilakat hoztak elő, ki milyen messzire el birta tegzéből röpíteni a nyilat, annyit kapott az ősi birtokból. Ez volt az igazi hunnus földmérés, nem az ilyen tudós ákombákom. Világcsalás ez mind.

Ha már hazulról is ilyen bölcs volt Horkázi úr, hát még aztán milyenné lett, mikor a pinczetokra rátalált a sátor fenekén. Abban voltak a fáin jó szilvoriumok, meggypálinkák és őszi baraczk-szeszek, a miktől még a néma is megszólal.

Megint csak odament a mérnököt infestálni. Most már a magas politikáig lelkesedett.

– Az volt az igazi földosztás. Egyik víztől a másikig. Mikor az országot is mindig felosztották. Ha volt a királynak egy öccse, egy darabot az országból annak adtak. Legalább ha valaki nem volt megelégedve a királylyal, átmehetett az öccséhez, s azt kiálthatta ki a maga királyának. Akkor volt csak becsülete az igaz magyarnak. Mindig volt két fejedelem az országban, a ki egymás ellen hadakozott. Haj, de szép világ volt.

Ez édes visszaborongását egy elbusult léleknek a multak drága emlékeibe, megzavarta valami hirtelen támadt lármahang a kertek alja táján, melynek gyümölcsös fái a falut eltakarták.

– Ott jár a küldöttség most, magyarázá Horkázi úr. A parasztok dicsőhödnek.

De biz az a lárma nem igen hasonlított az éljenzéshez. A parasztok nem dicsőhödnek, hanem dühödnek. Elkergették a deputatiót.

Rövid pillanatok mulva aztán látott valamit az Emmácska, a miről még nem volt fogalma. Igen szép szaladást.

Legelől futottak, a kiknek legjobb volt a lábuk.

Mindnyájan errefelé tartottak, mert itt voltak a hintók sorban felállítva, a mik ide szállíták a társaságot.

Horkázi úrnak rosszak voltak a szemei, s a pohár fenekén keresztül nézéstől nem lettek jobbak. Csak annyit vehetett ki velök a távolból, hogy az uri társaság gyorsan közeledik.

– Ugyancsak mérik a földet, mondá a mérnöknek.

– Nagyon mérik, felelt ez, csendes flegmával.

De Emmát annál jobban meglepetve ez a látvány.

– Mit csinálnak ottan? kérdezé Mántaytól.

– Szaladnak.

– Miért szaladnak?

– Bizonyosan megriasztották őket a jobbágyok. Sok helyen megtörténik ez a legelőelkülönítés végrehajtásánál.

– Micsoda? kiálta oda fitymálva Horkázi úr. A marahánok ivadéka elől megszaladnak a hunnusok! Odamegyek magam s ezzel a barkóczafa bottal széjjel verem őket.

De bizony nem ment oda, hanem bement a sátorba s a ponyvahasadékon keresztül nézte, hogy mi történik? a mi annál érthetőbb lett, mennél közelebb értek a kocsikhoz e nem illendő futás tényezői.

Legjobb futó volt a Bakala Peti: ő jött legelől. Könnyű tánczos legény volt. A sík lapályon egy sás között bujkáló ér huzódott végig, Bakala Peti azt könnyedén átszökte; de nem jött a sátorig, hanem szaladt a csézájához, csak úgy kutyafuttában kiáltva oda Mántaynak:

– Fellázadt a parasztság! Mind agyon vernek bennünket.

Az elválhatatlan kortesvezér, a ki mindjárt utána következett a visszavonulásban, szintén utána akarta csinálni az acrobatai ugrást, de nem vált egészségére a kisérlet, mert belehasalt a mocsárba, majd odaveszett szegény; mikor kikepiczkelődött a szárazra, szeme-szája tele volt iszappal, a haja meg békalencsével: olyan volt mint a valóságos zöld ördög. Ordítani is ördögi módon tudott: a szájába futott sártól habuczkolva.

– Végünk van! A rézangyalát! Nyakunkon a Dózsa hada! Jön a «Fekete Karácson» (háromszáz éve már, hogy lenyakazták). Tízezer paraszt! Nyuzzák a nemes urakat! Karóba huzzák a viczispánt! (Ezt ő mind látta.)

Példáján okulva, a harmadiknak beérkező csendbiztos nem kisértette meg a csatorna átugrását, hanem hirtelen lerántotta a lábairól a sarkantyús csizmákat s úgy gázolt át a sömlyéken, meg az éren s aztán szerencsésen átjutva a rubikonon, sietett gyorsan kiosztani a rendeleteket a három szál lovas pandurnak, a ki a kocsiknál volt hátrahagyva, az egyik kezében volt a két sarkantyús csizma, a másikban a fringia; a mezítelen lába ikráiról három-négy piócza lógott alá: úgy komandirozott előre-hátra, ütögetve a pióczákat hol a kardtokkal, hol a csizmával.

– Rohanjatok gyorsan a kastélyba! Nem a kastélyba, hanem Tanusvárra. Fel kell huzni a csapó-hidat. Nem kell felhuzni. Ki kell állítani a taraczkokat a kapuba. Nyargaljatok a vármegyeházára a királyi biztoshoz! Ne a királyi biztoshoz, a svalizsér obersterhez! Küldjön gyorsan csarapárokat. Ne csarapárokat, hanem dragonyosokat. Hozzátok ide a lovamat. Magam megyek! Ti maradjatok, lármát ne üssetek. Fegyvert ne használjatok.

Azok aztán hárman harminczhárom felé futottak, s még sem tudták, hogy mit ne tegyenek hát?

A fényes uraságok ellenben, gyorsított menetben bár, de mégis helyes taktikával, a réti patakon átvezető hidnak kerülének s így bár időveszteséggel, de kár nélkül jutottak a czélhoz.

Emma a bámulat zsibbadásával nézte ezt a parádét. Hogy futnak ezek a nagy hatalmas emberek. A diadalmas torkok, a kik tele trombitálnák hadizenettel a félvilágot; a parancsoláshoz szokott méltóságok, kardjaikat kezükben felejtve, egymást taszigálva, hátuk mögé tekintgetve, lihegő tüdővel, izzadó homlokkal, ijedtségtől kimeredt szemekkel, hogy rohannak hanyatt-homlok. Némelyiknek nem is esik jól a futás, termetének vaskossága miatt. Mind futnak a hintóik felé.

Még az apja is fut!

Az a dalia, az a hős, a ki ő előtte a vitézek ős eszményképe volt: az a Tanussy Decebál, a ki soha semmi hatalom előtt meg nem hunyászkodott, még az is meghátrál. Igaz ugyan, hogy legutól jön, s meg-megáll, öklével fenyegetőzni, s a kardját ki is rántja félig a hüvelyéből, de aztán megint csak visszataszítja, s baktat a többiek után.

Ennél nem lehet kinosabb látvány, az apát futásban látni a fiunak!

Az urak sietnek felkapni a hintóikba; nem is igen keresik melyik a sajátjuk; a homo regius valahova egy kocsis mellé kerül a bakra.

– Hát maga Emmácska, nem igyekszik el innen? kérdé a mérnök a bámuló gyermektől.

– Nem. Hisz Móricz bácsi sem fut.

– Nekem nem szabad, mert engem itt maraszt a hivatalos kötelességem.

– Engem pedig gátol a futásban a leányruhám.

De azonban úgy égett az arcza a nemes haragtól, a férfi büszkeséget hirdető szégyentől, hogy a ki másból is tud olvasni mint az irott könyvből, meg tudhatta belőle, mi forr most ennek a leányruhába bujtatott gyermeknek a szivében.

Mántay megszorítá a kezét.

– Bizony mondom neked, gyermek, hogy magad vagy te a férfi ezen a puszta földön. Mától fogva tegezzük egymást, hivj pajtásodnak. – Tehát csak maradj itt. Ne félj, nem lesz itt baj. Csak okosan kell beszélni a szegény néppel, olyan az, mint a kezes paripa. Várd be hát itt őket; hadd lássa meg a nép, hogy milyen ember a jövendő földesura?

Azzal Mántay Móricz nyugodtan leült a keresztlábú asztala elé, melyen a mappái voltak kiterítve, a kis mezei székére s várta a zivatar közeledtét.

A hintók vágtattak mind a kastély felé, valamennyi mellékúton. – Az Emmácskát bizony itt feledték.

Decebál talán nem is tudta, hogy itt van; ámbár biz azt megláthatta volna a meggyszin piros merinoszoknyájáról. De hogy még Horkázi úr is ittfelejtette, az már nevezetes dolog, mikor ő rá volt bizva a felügyelet.

A nagy hajczéczuban az elbusult utódja egy dicső őskornak nyalábra kapott valamit s azzal a reverendája szélét feltűzve az öve mellé, vágtatott a két ponys szekerkéhez, lelkesen ordítva:

– Fussatok, daliás hunnusok. Mentsük meg magunkat az utókor számára! Ütni fog a boszuállás napja!

A kiabálástól, meg a lobogó palástjától aztán megijedt a két kis tatár paripa, s elragadta a szekeret.

Horkázi úrnak azonban hatalmas hosszú lábai voltak, utólérte a szekeret, s ha fel nem kaphatott is beléje, de legalább belekapaszkodhatott a saroglyába, buzdítón lihegve: «Mentsük meg a szabadságot, – lábaink erejével!» – Csak a midőn végre meg lehetett állítani a két megijedt lovacskát, akkor vette észre a bölcs mentor, hogy nem az Emmácskát hozta el az ölében, hanem a pinczetokot. Akkor meg már késő volt érte visszafordulni, mert a lázadó had ellepte az egész mezőt.

Az utolsó volt a szaladók között a Jancsi pajtás; az a mérnöki lánczot a vállára csavarva hozta magával, s ő volt egyedül, a ki a sátor felé tartott, hol az Emmácska piros viganóját virítani látta.

Legelől rohant a legbellicosusabb hadcsapat: az asszonynép, még pedig a fiatalja, a menyecskék. Szénvonó, piszkafa, pemete, mangorlólapát forgott a kezükben. Ezek fogták körül legelőbb nagy zsivajjal a sátort. Mikor aztán meglátták, hogy nincs ott más, csak az Emmácska, meg a hityimatyimókus, egyszerre alácsappant a harczi riadó dévaj vihánczolássá, hisz ezeket ugyan ki bántaná.

– No, menyecskék! kiáltott rájuk a mérnök. Hát ma volt a piszkafavásár, hogy mindegyikök hozott magával egy darabot? No, te Dudásné, hát néztél-e már messzelátóba? Gyerejde, nézz bele.

A farsangi menyecske nem kérette magát kétszer, odament, belenézett. Az pedig olyan távcső volt, a mi a tárgyakat felfordítva mutogatta.

– Juj! pokolravaló masinája! sivalkodott a Dudásné. Oszoljanak kendtek a messzelátó elől, mert ez minden embert fölfordít a lábával az ég felé.

El is kotródott az asszonyhad menten a távcső lőirányából, nehogy megessék rajtuk ez a gyalázat.

– Huzódjatok ide a sátor mögé, menyecskék, nem szégyenlitek magatokat ilyen zsivajt csapni, mintha czigányasszonyok volnátok? így lármázni a földesuratok leánya előtt!

– Dejszen nem leány az, hanem legény! feleselt Dudásné, felismerem én a szemejárásáról, akárhogy maskaráznak vele.

Arra az asszonyok mind az Emmácskát fogták körül s elkezdték a kezeikkel a szép selyemhaját czirógatni s csakúgy a háta mögül igyekeztek a szemébe kacsingatni.

Hanem ezalatt aztán megérkezett a derék had. Egész regement szűrös ember volt biz ottan, ha nem is épen tízezer, a minek Csúnyi szemei nézték, s a szűr alól izmos furkósbotok és vasvillák kandikáltak elő. Nem volt a tömegben hadirend, de volt az a rohamgyorsító összetömődés, a mi elgázolja, elsepri, a mit útban talál. A hátulról jövők tolták az előljövőket s azoknak soraiból már kaszák is villogtak elő.

A tömeg élén jött Latyakos, a dubitatus nemes, azután Pilinkó, a kicsapott jegyző, harmadiknak Koppasztóssy, a percsináló.

Csak úgy rengett a föld a sok fontos talpak alatt.

S ezzel az ellenállhatatlan hadsereggel szemben nem állt más, mint egy férfi, meg egy gyermek. Az egyiknek a kezében egy szál plajbász, a másikon leánykantus.

De Emmácska nem a félelem ösztönét érzé a szivében, hanem minden érző idege kéjelgett attól a látványtól, hogy áll meg egy igazi férfi, nyugodtan a felzúdult emberi oczeán közepett.

A mérnök egy fejjel magasabbnak látszott most, mint egyébkor s a kinyújtott karjai, mintha ölnyire érnének.

– No, hát kit egyem meg közületek? kiálta a felé rohanókra s olyan kannibáli képet csinált, mint a ki azt meg is tudja tenni. Lehetetlen volt nem nevetni rajta.

De eléje lépett hetykén Latyakos, kezében a fokossal.

– Hát majd én is elég kemény dió leszek neked, Mórencz! A kiben kitörik a fogad. Majd én eszem meg ezt a te mappádat!

S ezt mondván, odaütött a fokossal a kiterített térképes asztalra.

– Hát aztán, olyan kemény fejed van neked Latyakos? Hát aztán olyan erős gyomrod van neked Latyakos? – mondá a mérnök, s azzal a rettenetes araszoló kezét a köpczös tömzsi embernek a fejére téve, azzal a vas markával úgy összeszorítá a koponyáját, mintha a spanyol inquisitio vaskoronáját tette volna fel neki. Ettől az üdvözléstől a Latyakos egyszerre tengeri betegséget kapott s a helyett, hogy mint igazi népszónok a szivét tárta volna ki, a gyomrát fordítá kifelé, a mivel nemcsak hogy magát kompromittálta, de sőt a társaságot is megzavará, minden ember eltaszigálván őt magától, a min az asszonynép rettentően kaczagott.

Emmának a szive ugrált, mikor erre a kimagasló egy szál férfira nézett, a ki úgy tesz a két markával, mintha hivogatná az emberiséget, hogy no hát, ki akarja még a csontját összeropogtatni?

Nagy varázs van a férfierő nyilvánulásában! A hajdankorban így lehetett az, hogy valakit vezérré választottak. Azért, mert ő volt a legerősebb.

Mántay Móricz a pillanatnyi zűrzavart felhasználá, hogy szót intézzen a sokasághoz.

– Atyámfiai, barátaim, magyar emberek! Hadd szóljunk egymáshoz egy okos szót.

S aztán elkezdett beszélni a felháborodott tengernek.

Emma hallgatta nagy áhitattal.

Hogy tud beszélni ez az ember, a ki soha víg asztaltársaságnál toastmondásra nem volt lelkesíthető, okos és érthető dolgokat ezernyi ezer felingerült, megsértett, vagyonában háborgatott ember előtt! El tudja találni a hangot, a mit a nép szive meghallgat, és az irányt, a mit a nép esze követ. Elmondja nekik, hogy ő is olyan szegény ember volt, a porból cseperedett föl, mint ők. Felvilágosítja őket szépen, okosan a törvény intézkedéseiről. Felnyitja a szemeiket, hogy hiszen nem a nagy urak, nem a földesurak választanak előbb az arányosított földekből, hanem a jobbágyság; annak az érdeke az első. Hazudott, a ki az ellenkezőt mondta! A jobbágyok javára szolgál a tagosítás inkább. Ez az első lépés a föld felszabadítására.

És tud lelkesedni az a szegletek és számok rideg embere; magával tudja ragadni a hallgatóit. Az ezer fejű csoda odalapul a lábaihoz, először helyeslő morgással, majd kitörő felriadással; a felemelt kaszák, vasvillák lassankint eltünnek, a botokat a suba alá rejtik; közbe kiabálnak: «ha így van, szentül van!»

Emma nem irigyel most a világ minden potentátjai közül senkit, csak ezt az embert. Hogy lehet valakinek ilyen magasra megnőni. Mit Botond a maga bárdjával! Ezt a rézkaput törd be, a ki tudsz hozzá: a nép kemény szivét! – És bizony betörte. – Aztán végül még azzal sem érte be, hogy a felbőszített népet megjuhászította, a törvénynek való engedelmességre rá vezette, hanem megfordította a fegyver boldog végét s elkezdett mennydörögni azon visszavonást szitó bujtogatók ellen, a kik a szegény föld népét veszedelembe csábítják, s a kik nem méltók egyébre, mint hogy a derék, értelmes, hazaszerető nép maga kötözze meg őket, s úgy hajtsa lánczra verve a törvényszék elé.

– No ez csáléra megy! mondá magában Pilinkó, az exnotárius. Itt most mindjárt én iszom meg a levét! – Sietett is első lenni a helyeslő belekiáltásban.

– Igaza van a tekintetes úrnak! Valójában ezek az okai, ezek a bujtogatók, a mi félrevezettetésünknek. A milyen ez a tyúkprókátor itt ni, ez a Koppasztóssy. Ez magyarázta hamisan a törvényt.

Kivetette a hurkot a saját nyakából a pervesztőébe.

De az replikázott, nem engedte magát. Szokása volt minden szót megduplázni.

– Micsoda? Micsoda? – Te magad! te magad. Akasztó, akasztófa virága, favirága! Nem te jártál, nem te jártál faluról-falura; malomban, korcsmában, malomban.

– De te sugtad, hogy mit mondjak!

Most azután, hogy e veszedelmes ellenfelek egymás hajába kaptak, Mántay Móricz elővette a bölcs politikus taktikáját s lecsillapító, levezető zsilipet nyitott az áradatnak.

– Hagyjuk el a vádaskodást, barátaim; ne keressük most, ki a hibás? Új a törvény, új az egész intézmény, nem csoda, ha félreértik. Béküljenek ki az urak. Nem az urakat értettem én azalatt. Jegyző úr, ügyvéd úr bizonyára csak azért jöttek a néppel, hogy annak jogos kivánatait tolmácsolják. Tehát cselekedjék azt. Menjenek el egy kilencz tagú deputatio élén a kastélyba, s világosítsák fel egész tisztességgel a kiküldött megyei urakat és uraságokat, hogy egy kis félreértés szülte az egész zűrzavart. Jöjjenek közelebb birák uraimék. Hiszen nem akartak kegyelmetek fellázadni. – Nem is emeltek fegyvert. (A csincsésbe be lehet dobálni a fustélyokat.) Bizonyosan a pandurok erőszakoskodtak ügyetlenül.

(– Igen is úgy volt, kérem alásan.)

… – megtaszigálták az asszonynépet.

(– Úgy volt! Igazság! sivalkodott a hátulsó hallgatóság.)

… erre aztán az asszonyok egy kicsit megszorongatták a pandurok nyakát; ebből támadt az egész vak lárma. Tessenek az urak visszajönni, hiszen minden rendben van itt, csak a határdombot kell felhányni.

Erre a szóra aztán a népség rengeteg vivátot zengett a derék férfiunak, s kiküldött egy kilencz tagú deputatiót a két főfőkorifeussal az élén, hogy hívja vissza az elkergetett urakat.