«Mon pauvre neveu!»

Tanussy Belizár is épen azt tette, a mit bátyja Decebál, hogy a veszedelmes epocha alatt bölcsen félrehúzta magát. Csakogy ő az ellenkező poluson kereste fel a duzmazugot (Schmollwinkel!). Az egész telet (a mi honfitársainak olyan forró volt) a Bécs melletti Badenben tölté. Az volt akkor az előkelő világnak a kedvencz gyűlhelye. (Már elfelejtettük, miért?)

Sára asszony egészen beletalálta magát az új életbe. Képzeletének legmerészebb vágyai beteljesültek. Minden magas társaságban megtalálta a megillető helyét. Csak egy kellemetlen tárgy volt, a mi néha-néha feszélyezte. Az a bizonyos Tanussy Emmanuel. Az pedig sokat beszéltetett magáról. Nem! Ne értsük félre a dolgot. Nem a hadjárati dolgaival. Azokkal nem foglalkoznak a badeni reuniokban. Hanem inkább azzal a famosus leányszöktetésével, Hogy feltréfálta az urakat mind! Ez a quietalt hadnagy! A grófokat és herczegeket, a kik mind őrjöngtek a csodatevő alvajáró szűz után. Kisült, hogy nem volt a dologban semmi spiritismus; hanem raffinált világbolondítás. A rendőrség ezért a botrányért másodszor is kiutasította Bécs városából Sáromberkynét. Egész cause celébre lett ez ügyből. Azt is tudták, hogy Tanussy Emmanuel nőül vette az elszöktetett leányt; kalvinista ritus szerint, a mérnök által copuláltatva. Ponthay Gil Blas pedig nyilvánosan, hirlapi úton provokálta a kedvese elszöktetőjét, de ez nem jelent meg.

Mennyi érdekes botrány!

S mind erről lehetett Sára asszony előtt is beszélni, mert hiszen «Ce nes’t que votre neveu, nes’t pas!» s Sára asszony ráhagyta, hogy «oui».

Nagyon természetes! Tanussy Belizár bátyjának a fia, Tanussy Belizár feleségére nézve nem lehet más, mint unokaöcs.

Egyszer aztán az a boutade is felhatolt a badeni előkelő társaskörökbe, hogyan adott rencontret Tanussy Emmanuel Ponthay Alfrédnek: ágyura; barriere a két Dunapart. Bizarr ötlet.

Ezek a pletykák okoztak legtöbb fejfájást Sára asszonynak. Ha netalántán mégis ecclatálna, hogy az a scandaleus enfant az ő saját fils terribleje! Ez a mesalliance! Ez a rebellionban való partizánság. Képes lenne ő előtte bezárni az oly nehezen megnyilt paradicsomot. Jó szerencse, hogy ez a mauvais sujet, «quel soin moi sur lui? C’est mon neveu!»

Egyszer aztán megjött annak az eredeti párbajnak a hire.

A császári táborból sokan nézték azt távcsöveikkel, mint a hogy szokás a regattát nézni; s az eredmény közölve lett a badeni körökkel. Belizár is megtudta a körülményeit az egész bombaharcznak s elmondta azokat a feleségének.

Sára asszony volt a legelső, a ki egy matinéen, a mit X. X. herczegnő adott, ezt az érdekes tudósítást közölte a társasággal.

– Mon pauvre neveu est mort!

És aztán elbeszélte, a mit tudott, hogy Emmanuel még az ágyuhoz is kivitte magával azt a «personát», a mi csakugyan illetlen dolog. Ezt jó nevelésű nő nem teszi. Ott érte őt a Ponthay által kilőtt shrapnel-golyó halálosan. S az a persona még akkor sem szégyelt ráborulni. Ellenben az ő granátja belecsapott a császári üteg lőszerkocsijába s a robbanás Ponthay grófot is a földre terítette. «Mais il est sauvé!» csakhogy az állkapcsa össze van zúzva s a lőporszemektől az arcza örökre fekete marad. Hanem a «mon pauvre neveu, il est mort!»

Nem kisért hát már többé a rossz nevével! Ha meghalt, el is temették. Nem kell félni, hogy az a mesalliance, meg a plebejus foglalkozás, no meg a rebellisség valami szégyenfoltot talál ejteni a bárói czímeren. Il est mort.

Mégis illik érte, két hétig, félgyászt viselni. Az egész gyász elárulná, hogy közelebb rokonságban álltak. S a két hét alatt, ha valaki kérdést tesz e fekete ruha és a fekete pettyes fehér csipkefichue iránt, megmondhatja az ember neki: «Vous ne-savez pas encore? Mon pauvre neveu est mort». S aztán elhistorisálhatja, hogy történt.

Mikor aztán a thée dansantból hazamegy az ember, letépheti magáról a báliruhát, akkor kizárva minden élő lelket a hálószobájából, előkeresheti az elefántcsont szekrénykéből azt a két levágott hajfonadékot, s azokat csókolva, ölelve, verheti magát a földhöz, s hentereghet alá s fel, mint az őrült, újra meg újra kezdve a csókolást, a zokogást: «óh kedves szép Emmácskám, drágácskám, angyalkám! Mért nem maradtál te nálam? Kis leánynak, kis szamárkának, a hogy én akartam. Megjövendölte ezt nekem a czigányasszony».

Mikor aztán vége volt mindennek; Komárom vára capitulált Sára asszony a legelső leutazó gőzhajóval sietett oda.

A család tisztessége úgy kivánja, hogy az elesett unokaöcsnek a sírja fölé díszes márványkő legyen emelve. S miután annak az apja (a rebellis) nagyon jó okokkal bir, hogy Komáromba (ha csak vason nem hozzák) fel ne jöjjön; tehát a jó érzelmű «tante»-nak a kötelessége, hogy ez etiquettenek elégtétessék. Jó ajánló levelei voltak az új várparancsnokhoz; az mindjárt tudakozódást intéztetett, hogy keressék fel az ostrom alatt elesett honvédek temetőjét s vezessék oda a bárónőt; hadd tegyen eleget a rokoni devoirjának.

Sok tudakozódás, és alapos informatio vétel után, végre kivezették a bárónőt az ácsi erdőbe. Ott, nem messze a jelenleg átfutó szőnyi államvasuttól, látja az utazó mai nap azt az obeliszket, mely a szabadságharcz áldozatainak hamvait takarja. Akkor még csak egy nagy, széles és hosszú négyszögletű gödör volt ott, félölnyi magasan befedve mészszel, melynek oltatlan maradványa esős időben még füstölgött, fehér párázatot küldve az égbe, mintha még egyre tartana a lélekköltözés.

– Önnek a neveuje, madame, ha elesett, itt van!

Erre a látványra a szivéhez kapott Sára asszony és nagyot sikoltott: «Oh kedves fiam!» s azzal odarogyott a mésztörmelékkel beszórt aszu pázsitra, abban a szép fekete bársony ruhában.