Az Ablaklátogatás.

A németek egy szóval tudják ezt kifejezni: «Fensterln». Az ő divatjuk. Senki sem ütközik meg rajta, ha esteli tizenegy órától éjfélig a mariahilfi vonal egy földszinti házikójának ablakából, a kidülő vasrácson keresztül egy-egy fiatal kisasszony egy katonatiszttel beszélget. Miért nem mennek be mind a ketten a házba? az ő dolguk. Tán jobban esik így.

– Tudsz-e hát igazat mondani? kérdi a férfi a leánytól.

– Titokban szorgalmasan tanulom – a kedvedért.

– No hát most exament fogsz belőle tenni. Mondd meg igazán, ugyebár az a te pythonissa szereped tiszta világcsalás?

– Nem az. Ez művészet. Csak olyan adomány, tehetség kell hozzá, mint a színjátékhoz. Hiába adnám oda a szerepet másnak, minden utasításaival, nem boldogulna vele. Megmagyarázhatnám akárkinek az egész technikai berendezését a bűvészeti színpadomnak, nem tudná azt használni. Te, mint gyakorlott technikus bizonyosan kitaláltad azt magadtól.

– Igen. Az a kis boltozatos szoba egy acusticai gócz, valódi Dyonisius füle, a honnan a beszélgetés hangját az a felső Meissner-féle fűtőgége átszállítja egy harmadik szobába.

– Úgy van. Ott pedig ül valaki, a ki a kilesett kérdésekre megsúgja a választ egy rézcsövön keresztül, a mi az alvó alak nyoszolyájában egy szélpárnába szolgál, az alvó félfülével ezen a párnán fekszik. Ez igen egyszerű készülék s csupán arra való, hogy az alvó becsukott szemmel is megismerje a besugó által a vele beszélőt.

– De hogy ismer mindenkit a besugó?

– Hisz ez épen a titka az egész büvészetnek, a mi nélkül az egy furfangos szemfényvesztési tréfára szállna alá, mint a beszélő japáni, vagy a Kempelen sakkjátszó gépbábuja. Annak, a ki az alvó alak fülébe súgja a válaszokat, ismerni kell minden tagját a bécsi előkelő világnak, be kell avatva lenni a főrangú családok legbensőbb titkaiba, annak mesés emlékező tehetséggel kell birnia, hogy a kit egyszer meglátott, annak az arczára, nevére, minden dolgára visszaemlékezzék. S még az emlékezet maga sem teszi meg, segíteni kell a divinatiónak. Ki kell találni egyes jelekből, véletlenekből jól eltitkolt viszonyok szálait, azokat ügyesen legombolyítani, összekötözni, mindenki bizalmát elnyerni, mindenüvé befurakodni, folyton leskelődni, kutatni és egy kezdő szóból az egész történetet kitalálni. Az a nagy mester, a ki mind ehhez ért, ez az én anyám.

– Azt is kitaláltam.

– Ő most is oda van. Egész reggeli két-három óráig a várost járja. Úgy nevezi, hogy vadászni jár. A hol valami estély van, mulatság, családi ünnep, ott ő mindenütt tudja magát hasznossá tenni. Segít a konyhában, a terítésnél, az öltözőszobában, főuri családoknak titkolt pénzzavaraikban kezükre dolgozik, zálogot közvetít, cselédet beszerez, azt hiszik, mindezt azért az alamizsna morzsáért teszi, a mi a nagy urak asztaláról lehull. Pedig ő rájuk vadászik. Felhajtja a vadat, én aztán elejtem.

– S tetszik neked ez a komédia?

– Oh nagyon. Ne hidd, hogy én ebben csupa báb vagyok. A művészi feladat az enyim. Én a suttogásból csak egy tényt tudok meg, nekem kell abból hirtelen olyan rejtélyes választ alakítanom, mely a kérdéshez odatalál, de még sem árul el mindent. Az adott válaszban csipős élnek kell lenni, vagy költői alakba burkolt értelemnek, s azt, hogy a kérdés miatt zavarba jöttem volna, nem szabad elárulni egy arczpirulás, egy veritékcsepp által a homlokon, sem a szemöldök összehúzásával, sem az ajknak egy mosolyával. Ez a megfordított színpadi művészet, nem szabad az arcznak semmit mutatni, csak a delejes álom egyformaságát. Hanem hiszen nekem ehhez adományom van, én csakugyan birok azzal a delejes lénynyel, a mit mesmerismusnak hivnak; látod azt, hogy te engem meg fogsz látogatni, nem sugta nekem az anyám, azt a kis czédulát készen tartottam magamnál, mielőtt te a hozzámjövetelre gondoltál volna.

– Arra is rájöhettél eszmetársulat lánczolatán, hogy én természetfölötti tüneményekben nem hiszek. Ez a te művészeted mégis hazugság, csalás.

– Hát legyen az. Senkinek sem teszek vele kárt, ha megcsaltam.

– Csak magadnak.

– Szégyenemre válik, ugy-e? Hiszen van más fajtája a csalásnak, a mi becsületünkre válik nekünk lányoknak. Ez a csalás meg van engedve, sőt kivántatik tőlünk. Ez aztán kárt is okoz másnak, de nem nekünk. Hiszen, ne félj, erre is elő van készítve az út. A delejes alvótól nem csak a jövendő után kérdezősködnek, vannak, a kik a jelenre kiváncsiabbak. (Nézd, hogy ég az arczom? tedd rá a kezedet.) Mindennap hallani ilyen kérdést. Ha nekem mondják, válaszol rá a rézfüggöny. Az okosabbak a patronának mondják el. Az feljegyzi s közli az anyámmal. Következik heves vitatkozás. Valóságos árverezés folyik! (Nézd csak, olyan a kezem, mint a jég!) No ne szorítsd meg olyan nagyon. Anyámról meg kell mondanom, hogy ő büszkeségéről soha sem tett le. Annak az aranynak, a mi ezt a büszkeséget megveheti, elébb gyűrűalakot kell felvenni. Ha az árverezők közül, a kik kincseiket a mérlegre halmozzák, valamelyik – a sok közül – a ki legbolondabb – azt találja mondani, hogy «no hát magát a kezet is!» – az megkapja a pálmát. Az aztán nem kérdés, hogy a potrohos lesz-e az? vagy a rezes orru? vagy a festett haju? vagy a bajusztalan? (s ezek között nem a legvénebb a leggyűlöletesebb), ahhoz menni kell. – Ez a hivatása a leánynak. – És akkor aztán áttér az egyik csalás útja a másikéba. Hát nem milliomszor nagyobb csalás-e a delejjóslatoknál, ha én oda térdepelek az oltár elé s Istent tanuságba híva azt esküszöm egy embernek, a kit gyűlölök, útálok, megvetek, hogy én azt szeretem, hogy hozzá hűséges maradok, hogy semmi bajában el nem hagyom, midőn minden idege a szivemnek azt hangoztatja vissza: «de meg foglak csalni! de veszedelmednek örülök! s kivánom, hogy elbukjál, hogy elhagyhassalak!» s mikor a nagy hazugságnak a végén azt kell mondani: «Isten engem úgy segéljen!» hogy rebegem utána az «ámen»-t, mikor lelkemben ez az istentagadó érzés szól: «hiszen ha idehagytál hurczoltatni, mit segíthetsz rajtam ezentúl!» – Tehát hazudni, csalni, hamisan esküdni! – Hanem ez becsület! Ez megszerzi a világ tiszteletét. Szegény leány, ha a theátrumon komédiázol, megvetés a sorsod – hanem ha templomban teszed azt – dicsőség és hálálkodás fogad.

Manó fogva tartá az ablakból kihajló leánynak a kezét s halkan suttogott hozzá.

– És hátha a templomban is lehetne igazat mondani a leánynak? Hátha olyan kéz vezetné oda, melynek nem kell láncz, hogy örökre ott tartsa?

– De ez álom.

– Nincs olyan álom, a mit ha erősen akarunk, meg ne valósuljon. Légy az én nőm.

A leány elszomorodott e szóra.

– Minek mondtad ki ezt a szót? mondá bánatos hangon, látod, ez a szó olyan szent valami, mint az Isten neve, nem szabad azt könnyen kimondani.

– Én egész hitemmel mondtam.

– Ha te annyit gondolkoztál volna ezen mint én! Gyermekkoromban is, mikor még nem szerettem más elérhetetlent, mint a holdat, voltak ilyen gondolataim. Mi van a holdon túl? A csillagok. Hát a csillagokon túl? A tejút. Hát a tejúton túl? A ködfoltok. Hát azokon túl? A semmi. Hát annak hol van a határa? Azután más végtelenség után kezdtem futni. Mi lesz belőlünk? Én is, te is, leszünk-e valamik? Hát aztán mi lesz? Találkozunk-e valaha ismét? Hát azután? Fogsz-e olyan jó lenni akkor is hozzám? Hát azután? Meg még azután? És ismét azután? Ebbe olyan könnyű belebolondulni, mint a világ végének a keresésébe. Tegnapelőtt óta, hogy megláttalak, nem vagyok képes az alakoskodásra. Azt kellett mondanom, hogy beteg vagyok, nem tarthatok előadást. Egyet megtudtam, lettünk valamik: én egy szemfényvesztőnő, te egy császári tiszt; azután még egyet, a hányszor én álmodtam te felőled, te is annyiszor én felőlem, de hát azután? Neked semmid sincs, nekem sincs. Két semmiből nem lesz valanni. Anyámnak minden vagyona ez a kis ház, a miben lakunk. A te apádnak pedig nem marad idestova egyebe, mint az őseinek a csontjai; az anyád el fogja hagyni. Ezt nem én jövendölöm. Ezt az anyám tudja így. Egy császári hadnagy, meg egy híres somnambula! Hogy csinálsz ebből egyet? Mi van az utolsó csillagokon túl?

– Hát én megmondom neked, hogy mi van az utolsó csillagokon túl? Egy új csillagvilág. Te azt mondod, én is semmi vagyok, te is az. Lehet-e két semmit összeadni? Én annál nagyobbat is tudok. Két felé vágni a semmit, s az egyik feléből csinálni valamit. Mint császári hadnagy nőmmé nem tehetlek, de letehetem a tiszti kardbojtot, a mikor nekem tetszik s akkor szabad ember vagyok.

– És koldus.

– Nem az! Nem koldus az, a ki a száraz kenyeret meg tudja szolgálni becsületes munkával. Mint a mythosi ambroziában egyesülten élvezhető volt minden iz és zamat, úgy megvan ez a munkaszerezte falat kenyérben. Oh ha tudnád, hogy milyen édes, milyen jól tartó ez a kenyér! Ez a te ismeretlen világod. – Én már jártam benne. S gyönyörrel emlékezem vissza a boldog estékre, a mikor a puszta földön fekve nem kellett senkinek megköszönnöm az elmult napot, s a reggelekre, a mikor nem kellett aggódnom, hogy mi lesz velem ma? Ide hivtak ebbe az ismeretlen világba. – Lesz semmink és egy egész világunk benne! – Nem beszélek neked hóbortokat. Messzelátó terveim vannak. Most indult meg hazánkban a nagy tiszaszabályozási művelet, oda tanult mérnökök kellenek: engem ott szivesen fogadnak. Keserves, nehéz munka lesz az; semmi kényelem, semmi megpihenés. Egy nádkunyhó itt-amott valamelyik láp szigetén, vad szederindával befutva; ez lesz a palotám, a hová a menyasszonyomat viszem, a dobogó keblem a vánkos, a mire a fejét lehajtja; maga lesz cseléd, szolgáló, a ki süt, főz, mosogat, ruhámat megfoldja, s danolva vár, mikor csónakommal közelítek a nádasból feléje, s akkor aztán a ropogó tűz mellé leheveredve elbeszélgetünk egymással azokról a csillagokról, a mik túl vannak a látott csillagokon.

A leány elkezdett zokogni s csak annyit rebegett:

– Hol van az a szederindával befuttatott nádkunyhó?

Megvolt az eljegyzés. – Hozzá megy.

Hogy magához téregetett a gyönyörvegyületű fájdalomból, azt kérdé lelke ifjától:

– És te valóban képes volnál arra, hogy én érettem, a te szived kivánságából, lemondj arról a fényes pályáról, a mit annyi szorgalommal vivtál ki magadnak, hogy a tiszti rangot letedd én értem cserében?

– Hát lássad, kedvesem, szólt szelid komolysággal az ifju, én nálam még az elhallgatott igaz szó is épen olyan sulyos, mint a kimondott hazugság. Ha hizelgő, csábító volnék, azt mondanám: «csupán te érted teszem azt, hogy téged birhassalak!» – Egyéb okom is van rá. – Ma kaptam levelet az apámtól. Azt már megtudtam, hogy őt császári tisztté kineveztetésem nagyon lesujtotta: rögtön eltávozott Pozsonyból, ott hagyta az országgyülést, hazament Tűzhalomra. Elhiszem, hogy abban az állásban, a mit ő a politikai életben elfoglalt, az én czímem rá nézve egy rákseb, belehal, ha ki nem égetheti. – Ma levélben keresett fel. – Igen szeliden és higgadtan írt. Kedves fiának nevez. Elmondja himezetlenül, hogy az én mostani életpályám az övét egészen lerontja. Azután szeretetteljesen kér, hogy az ő kedvéért mondjak le a tiszti rangról, térjek haza. Ő átengedi nekem őskövi uradalmát, gazdálkodjam rajta. S minthogy ő soha senkitől sem kért az életben semmit ingyen: rám hagyja, hogy ennek a kivánságának a teljesítéseért kivánjak tőle akármit, a mi tőle függ, előre «igent»-t mond. Te kitalálhatod, hogy mit fogok tőle kivánni? – Hát már most megtudtad, hogy nem csupán te érted hagyom el a tiszti pályát.

A leány sohajtva mondá:

– Hát akkor mit biztattál engem azzal a szederindás nádkunyhóval?

– Oh azért ne félj! A kunyhó meglesz. Mert a felől megint én mondhatok egész bizonyossággal jóslatot, hogy engem harmadnapra a hazakerülésem után – vagy az ajtón, vagy az ablakon, – de ki fognak dobni a tűzhalmi kastélyból, s nagy szerencse lesz, ha meg nem vernek.

Olyan jó kedvüen tudtak ezen nevetni! – Kezeiknek az öt ujja egymásba volt fonva.