Az Édes Otthon.

Hét éve már, hogy az atyai háztól elszakadt az ifju, azóta ő is nagyot változott, a gyermekből daliás legény lett, az arcza megnyult szép tojásdad alakra; ajkain, állán pelyhezni kezdett az ütköző férfijel, termete katonás egyenestartáshoz szokott, dús fekete haja az akkori időkben divatozó csigákban takarta homlokát, halántékait, – egész arczkifejezése hideg volt és kemény; hanem a szemeiben volt valami igézet, a minek a varázsa alól ki nem tudta magát vonni sem ember, sem állat, s vagy odasimult hozzá, vagy elszaladt előle.

Mikor egy utolsó ablaklátogatásánál búcsút vett kedvesétől, megmondva, hogy holnap indul a szüleihez, azt mondá neki a bölcs leányzó:

– Aztán tudod, édesem, a mire kértelek. Csak arra, hogy tanulj hallgatni. Lásd, olyan az igazmondás, mint a töltött fegyver. Az ember használja védelemre, támadásra: az férfias dolog; de ok nélkül, tréfából játszani vele, bolondság, gyermekeskedés.

– Jól van. Tégy zárt a szájamra.

A leány aztán megpróbálta mindenképen lezárni azt a szabadonjáró száját a fiunak. Talán használ neki legalább egyidőre.

De Manó is sok változást talált az apai háznál, visszatértében. Először is az anyja egészen más asszonyság volt, mint a milyennek azelőtt ismerte. Az egykori tűzről pattant házi asszonyból a pozsonyi társaság egész uri dámát mívelt. Salont, boudoirt tartott; Dorkó nénő ki volt szorítva a cselédszobába; Sára asszonynak Schweizban született franczia társalkodónője volt: attól rettenetes sok német és franczia beszédet tanult el, parádézott is vele állandóan; sőt még abba is bele törte magát, hogy olvasni megtanult, minden asztalán feltárt könyvek voltak láthatók, s azokból ő aranyfogantyús lorgnonnal olvasott, s ha látogatója jött, sietett a társalgást az irodalmi térre átvinni. Jósikának az Abafiját már egészen átolvasta.

Előre értesítve lévén a fia megérkeztéről, annak a kedveért grand toilettet csinált és svéd keztyűt huzott, a haját a l’anglaise fürtökbe süttetve. (Szép asszony volt most is!)

Mikor Manó belépett a szobájába, felugrott a himzőráma mellől és eléje szaladt, dicsekvőn kiáltva németül, francziául.

– Oh te schene Pum! Regardé mamzell: nid wahr, ist bogár Sohn? (Beau garçon.)

Azzal megkapta a fejét: összevissza csókolgatta, egy foltot szárazon nem hagyott rajta; folyvást áradozva: «combién bogár Sohn!»

Azzal oda ülteté maga mellé a pamlagra, folyvást ölelgetve s a tenyerével veregetve az orczáját; szinte elfeledte az etiquette parancsát, hogy a szobában levő hölgyet bemutassa neki: «mamzel Zsüliett!»

A schveizi hölgy igen kövér képű szépség volt: áldott jó teremtés, szemérmetes és mindjárt elpiruló. A mint Manó ránézett, el akart távozni a szobából.

– Resztó! resztó! mamzel! marasztalá Sára asszony. Ist mein Emma ta! hab i xakt, kommst her!

– Hát édes anyám, szólalt meg Manó, ha a kisasszony megengedi, beszéljünk magyarul.

– Sik-zik-nik! Az nem illik. Ha valaki nem érti a nyelvünket, az előtt magyarul beszélni.

– Hát akkor én majd csak csendes hallgató leszek.

Úgy sem jutott volna itten szóhoz. Sára asszony egyre kérdezett, de feleletre nem hagyott időt; mindent meg akart tudni, a mi azóta történt, a mióta «hast davongeloffen», «du Schelma, du Kanáli!» s más ilyen válogatott édnevek kiséretében. S majd nemsokára rátért a vallatás arra a kérdőpontra, hogy nem szeretett-e bele még valami herczegasszonyba? Hán? Valld meg igazán? Senki sincs még?

Azzal magyar tréfás szokás szerint a mutatóujja hegyével megtapintá a Manó orrának a hegyét: az elárulja, ha hazudott.

– Nix nutz! Azt majd én választom ki a számodra! Ohó! Mennyi kontesz, hát baronesz van Pozsonyban; nobel bálban. Sármánt, elegáns, mányifik!

Aztán elszámlált neki nagy gyorsasággal, de nem egészen hibátlanul egy egész kalendáriumot, előkelő uri hajadonok keresztneveiből. Ezekből mind válogathat «ő» a fia számára.

(Hiszen épen azért jött most ide Manó!)

El is felejtette, hogy lakat van a száján, s egyszerre csak kirukkolt vele nagy magyarul.

– És hátha olyan szegény leányt választottam volna, mint a milyent az apám vett feleségül?

Erre a szóra nagyot lökött az öklével a fiának az oldalába.

– Úm möglök (unmöglich).

No ez a lökés legalább a régi stylusból való volt. Manó annyit megtudott, hogy az anyjánál nem igen számíthat pártolásra. A szegény leányból lett urasszony grófnét keres a fiának arául.

– Hát az apámat hol találom? kérdé, kibontakozva az anyai ölelő és taszigáló karok közül.

Erre Sára asszony fontoskodó arczczal mondá francziául:

– Ton pér e boku pér avek.

Manó bámulva nézett szét s aztán a mademoisellehez fordult tiszteletteljes kérelmével, hogy magyarázza meg neki, mit értsen az alatt, hogy az ő apja most egyszerre olyan sokadmagával lett apa?

Mamzell Juliette aztán, lángvörösre pirult arczát kecsesen félrefordítva, mintha valami szívbeli titkot vallana meg, világosítá fel a tényállás felől, miszerint jelenleg igen sok lelki atyák vannak a kastélyban összegyülve, a kik a követ urral együtt tanácskoznak.

– Értem, kisasszony. Köszönöm. Tractualis gyülés van, esperesek és assessorok vannak itt, az atyám a tractus coadjutor curatora.

Tehát itt is egy nevezetes mozzanatra érkezett meg véletlenül.

Iparkodott szabadulni a boudoirból s ment az apját felkeresni.

A folyosón majd leverte a lábáról a sok szembejövő tiszteletes és világi assessor, kik épen az előértekezletről jöttek ki Decebáltól. Megbámulták valamennyien.

Mindenki tudta már, hogy megérkezik az elveszett fiu, s ugyan kiváncsiak voltak rá. Vajjon csakugyan Sobri Jóska volt-e? vagy medvetánczoltató? vagy – ne-adj-Isten! – császári tiszt? Egyik sem nézett ki belőle.

Manó azon az ajtón látta jónak bemenni, a melyiken a frequentia kijött: a consistorium tanácsterme volt az. Csak ketten voltak már odabenn, a coadjutor curator, meg a tractualis nótárius. – Az utóbbi Manó előtt jól ismert alak a diákéletből, az ő diák korában contrascriba volt a debreczeni collegiumban s mint ilyen az alumnusok főfelügyelője. De sok poshadt káposztát megetetett velük! Azért el is nevezték «Géházi»-nak. Most már pap valahol, s nagyra vihette a dolgát valami kerülő úton, hogy ő viseli az egyházmegyei jegyzői hivatalt.

Egy hosszú, zöld asztal elnöki positiójában jegyzőkönyvet collaudálva találta az apját Manó.

Ha már az anyjánál kellemesen volt meglepetve Manó azon feltünő változás által, melyet a közművelődés annak az egész lényére gyakorolt, ez a benyomás csak fokozódott azon átalakulás szemlélete által, melylyel az atyja tündökölt. – A tréfás, népdal-ontó jó kedélyű czimbora helyett, maga előtt látta a szónokok és statusférfiak egyik typicus példányát, ki saját fontosságának érzetét sohasem hagyja el.

Decebál addig nem reflectál az ajtón belépő jövevényre, a míg a jegyzőnek az informatiót meg nem adta.

A gyülést megnyitó szónoklatot per extensum kell a protocollumba felvenni; nem per excerpta: diætán is ez az usus.

Csak aztán méltóztatott a kezét nyujtani a hazakerült fiának, e rövid mondattal:

– Szép tőled, hogy hazajöttél.

– Te parancsoltad: én szót fogadtam, felelt Manó, megcsókolva az atyja kezét.

– Úgy is kellett, szólt Decebál országgyülési szónoklat öblös hangján. Az embernek hármas kötelességei vannak az életben: a családja iránt, a hazája iránt és vallása iránt. E hármas kötelességet soha sem szabad az életben elmellőznünk. (Ez készült beszéd volt!)

Manó hasonló ünnepélyes tenorból felelt meg.

– Arany betükkel fogom felírni szívem ércztáblájára ez emlékezetes szavaidat.

– Bomolj meg! neveté el magát Decebál, kiesve a méltóságteljes szerepből. Most is csak hóbortoskodol! No, hát beszéljünk prózában.

E szóra a jegyző úr jónak látta kibujni a karszékéből s protocollumostól együtt elosonni más, kedvezőbb éghajlat alá.

Decebál fölkelt, kinyujtózta magát s megropogtatta az ujjait: az öt óráig nyult consistorium egészen a hátába állt.

– No, hát gyujts rá fiam, ott a pipa. Micsoda? Nem pipázol? Hát csak tubákot szivsz? Azt is kaphatsz az anyádnál. Ő titokban rákapott. Látott már az anyád?

– Már meg is házasított.

– Itthon fogsz maradni?

– Egészen rendelkezésedre állok.

– A lemondásodat beadtad már?

– Azonnal, a mint megtudtam, hogy az általam választott életpálya a te érzületeddel ellenkezik.

– Oh, azért ne képzeld ám édes fiam, szólt Decebál méltóságát affectálva, mintha én a miatt hagytam volna oda az országgyülést, mert a te tiszti kinevezésed közbejött. Az én positióm nem olyan ingadozó, hogy azt egy ilyen csekélység megrendíthesse. Csupán azért siettem haza, mert itt a quartalis gyülésen a pecsovicsok meg akarják változtatni az instructiót az adókérdésben, ennek kell utját állnom. Azonkívül a tractualis gyülésen is nekem kell vinnem a præsidiumot. És még annál is fontosabb dolgok vannak függőben, a miket majd megtudsz, ha érdekel. – Most azonban még fontos ügyeim vannak elvégzendők. Parancsolhatsz a lovászodnak, vagy a kocsisodnak, s kirándulhatsz körültekinteni a gazdaságban. Vagy ha az nem érdekel, megtalálod a szobámban az országgyülési irott naplókat, nagy érdekkel birnak. Vacsorára jókor megjöjj, hogy a társaságot ne várakoztasd.

– Köszönöm a kocsikázást édes apám, volt benne részem Bécstől idáig, a bölcs dolgokat is hagyom nálamnál okosabb embereknek, a vacsorát pedig nálamnál éhesebbeknek. Én csak egy kis zugot keresek a házban, a hová a magam bolond fejét nyugalomra hajthassam.

– Tégy tetszésed szerint, egyébként jól mondád.

El is mehetett bizvást Manó a számára rendelt kis szobába a kertre nyiló traktusban: a háznál minden embernek fontosabb dolgai voltak, mint hogy ő vele foglalkozzék. Fumigálta őt még az utolsó hajdu is. – Sok is volt a teendő. Egy egész traktusnak eleget tenni nem tréfa dolog!

De bizony mégis maradt egy jámbor lélek, a ki hozzá huzódott: Dorkó nénő. Ezt a szegény, megbukott kegyenczet, a mióta az uri szobákból kimaradt, a konyhai körök sem szivelték. Így van ez a diplomatiában! A szakács sem engedte semmihez hozzá nyulni. Minden hatáskörét elvesztette.

A félreeső szögletszobában ő vetette meg az ágyat az ifju tensúr számára s önként ajánlkozott, hogy a csizmáját lehuzza. Hogy ez az áldozatkészsége nem vétetett igénybe, azt hozta javaslatba, hogy jó lenne tán, ha az Emmácska lábait dörzsölgetné, miként hajdan, minden este. Hogy ez is köszönettel lett visszautasítva: végre azt már csak nem engedte magától megtagadtatni, hogy az ifju tensúr ágyalábához egy felfordított szakajtó fenekére lekuporodván, azt mesemondásokkal tartsa, a míg el fog szunnyadni: miként hajdan.

– Hát jól van, meséljen Dorkó nénő.

– Jaj tens ifju úr: de egészen más világ van itten, mint hajdanában volt! A mióta maga itt hagyott bennünket, mintha a boldogságot is elvitte volna magával. Az ember maga-magára sem ismer már, úgy megváltozott minden. Én bizony nem is kivánok a belső szobákba menni. Az a franczia mamzel még csak a jó nap köszönésemet sem tudja visszaadni; az édes mama meg mindig csak azt mondja neki, hogy «ui, ui!» Hisz én bizony memmeg nem vagyok kezes malacz, hogy azt mondjam: «ui, ui». Hanem azért, ha nem értem is, mégis tudom én jól, hogy mit beszélnek. A multkor azon kaptam őket, (tudja, mikor már hire járt, hogy a tensurfi haza kerül), hogy egy festett képet mutogattak; azt mondták rá «kontesz.» Aztán beszéltek magárul, az Emmárul; azt a szót is mondták, hogy «máriás». Mintha én nem tudnám, hogy mi az a máriás? A francziafutáskor nekem is mondta azt egy nyalka franczia szapör: verje meg a csoda! Azt teszi az, hogy a «házasság!» Jaj, lelkem Emmácskám, el ne vegye azt a konteszt! Csúfabb az a madárijesztőnél. – Hanem hát gazdag. Én Istenem, atyám! Hát már a Tanussy familiának arra kell nézni, hogy hol van egy gazdag menyasszony? – Kell bizony, édes jó Emmácskám, mert ég ez a mi kastélyunk, csak a füsti nem látszik. Tudok én mindent a kasznár gazdasszonyától. – A legszebb birtokunkat elcseréltük sok bolond erdőkért; mert azokban volt egy domb, a kiben el voltak rejtve a Tanussy familia ükei, csupa csontvázak (Isten nyugtassa meg őket!) Már minek volt azokat kiásni! – Azt mondják, hogy rettenetes sok kincseket találtak ottan, ide hordták a kastélyba. – Na ezek bizonyosan olyan kincsek lesznek, a minőkről én szoktam álmodni, a míg álmomban markolászok benne, csupa körmöczi arany, mikor meg fölébredek, hát a kukoriczás szakajtóban vájkál a kezem. Azt tudom, hogy a mióta azok az elátkozott kincsek idekerültek a házhoz, egyik gulyát, egyik ménest a másik után adogáljuk el; nincs már se cziframénes, se szűzménes, se törzsgulya. De még azt is meg kellett érnem, lelkem Emmácskám, de meg ne mondja, hogy én tőlem hallotta, hogy egyszer az egész kastélyt lepecsételték: idejöttek a sok akasztani való fiskálisok, azt mondták, hogy mindent elkotyavetyélnek, még a tekintetes asszonynak a kanapéját is. – Jaj, de nagy szégyen volt a házunkon. – Hát még aztán az az isten nyila nagy követi restellatio. Lelkem Emmácskám! A levesestálból itták a bort, a gödények! Hogy a döbröcz verte volna meg őket. Csak hogy a ház tetejét meg nem ették. De biz azt is megették. A városi házunkat tövig lebontották; utoljára még Tanusvárt felgyujtották: minden porig égett. Nekünk kellett a templomot felépítetnünk. Most is jár ránk az ácspallér a toronyfedél áráért. – A mióta meg aztán felmentek Pozsonyba követnek, felfordult itthon az egész gazdaság. Senkit sem fizetnek, hanem ki mit ellophat, az az övé. Minden ember egymás elől dugdos. Senki se vesz semmit számba. – Hát legalább maradtak volna Pozsonyban, ha már német szóra kellett nekik menni, de minek jöttek megint haza? – Nézze csak galambom Emmácskám: ez a sok tiszteletes, a ki itt most nyüzsög, mint a hangya! Ne gondolja ám, hogy ez mind tanácsot ülni van itt. Megint beleakarják ugratni a mi áldott jó urunkat valami nagy pocsba. Oh, mert hiszen olyan jó ember, mint a falat kenyér; ha az ingét kérik, azt is odaadja. Megint készül valami nagy restellatio. A kálvinisták főkurátort akarnak választani. A tuhutumiak a mi urunkat akarják felléptetni, az egész Tiszahát ellenére. Nem bánom én akár lesz, akár nem lesz, de a vége mégis csak az lesz, hogy megüti a házunkat a lapos guta. – Jaj, lelkem Emmácskám, de sokat mesélhetnék én magának ezekről a dolgokról, de nem akarom az álmát elrontani. Látom már, hogy nagyokat ásit. No, de még csak egyet! – Tegnap este, hogy a tiszteletes urak ajtaján hallgatóztam, mikor vacsora után czihelődtek, megütötte fülemet az, hogy magáról beszéltek, a kinek neve közöttük csak «a tékozló fiú». No nézze csak, drága Emmácskám, micsoda követ fujnak maga ellen. Holnap, vasárnap «Téged Isten dicsérünk» lesz szokás szerint a templomban. Ez a ferdevállú, ez a sunyi pilátuskergető fog prédikálni, a kit azért tolnak úgy előre, mert az esperes urnak a kisasszonyát akarja elvenni. Köztünk mondva már egy kicsit ideje mult persona ő kelme, a ki sok farsangon tőkét húzott. Hát ez a pokolra való papja azt fundálta ki, hogy a holnapi predikatio textusának a tékozló fiut választja, s az urfit, a mi drága Emmácskánkat fogja kiprédikálni. Én bizony nem mennék a templomba, ha magának volnék. Hogy az egész világ hallatára csuffá tegyenek. Mondja azt Emmácska, holnap reggel, hogy a hasa fáj. Főzök én magának olyan jó herbatejet fodormentábul, hogy…»

De már akkor aludt az Emmácska mélyen.

Kiprédikálni valakit, a ki arra erkölcsi magaviseletével rászolgált: ez a szokás a kálvinistáknál ősi előjogon alapul, mely a hajdankori próféták dicsőséges példáiban gyökerezik. Megdorgálni a hatalmasokat az Isten-ige hirdetőjének, miként tette Éliás, Dániel, Keresztelő János, Akhabbal, Herodiással, és magával szent Dávid királylyal, daczolva a világi hatalommal s engedelmeskedve az égi parancsolatnak: ez olyan magasztos hivatás, melynek betöltése éppen a reformatio feladatai közé tartozik.

És ennek a megfenyíttetésnek tartozik magát mindenki alávetni, töredelmesen.

Manó nem is gondolt arra, hogy magát a fenyíték alól kivonja, sőt inkább igen megtisztelőnek találta, hogy egy sátoros ünnepen az egész ecclesia az ő bűneinek és bűnhödéseinek tanulságából merítse lelki épülését. Fel is öltözött az ünneplő ruhájába szépen s mikor a másodikat harangozták, már ott kopogtatott a «szép mama» öltözőszobájának az ajtaján. Szavát megismervén, bebocsátották. Sára asszony szintén fel volt már készülve a templomba menetelhez, csak épen a fejkötőjét tétette fel a kontyára. Volt azon három nagy strucztoll, nemzeti szinű, a mivel jelmezbálban nagyon szépen lehetett volna parádézni.

Sára asszony bókot várt a fiától, körülfordulva a sarkán a nagy álló tükör előtt, arra a hármas strucztoll bóbitára volt különösen büszke, s hogy Manó késedelmes volt, egyenesen felszólítá:

– Nos, hát szép vagyok-e ma?

Manó szeretetteljesen csókolá meg az anyja kezét s igaz érzéssel suttogá, hogy más nép ne hallja:

– Oh, kedves jó anyám: szép vagy te nekem mindig és minden alakban.

– De hát ez a Kofputz?

– E nélkül még szebb volnál.

Ettől a szótól aztán eltört a türelem-mécses cserepe.

– Eredj! Czudar, csúfolodó, pimasz! Azt akarod mondani, hogy nevetséges vagyok! Hátam mögött kinevetsz! Meg szemtül-szembe is csufolsz. Mindig tiszteletlen voltál irántam. Nevetségessé tettél a világ előtt, kikaczagtál. Ha én hizelegtem neked, te a nyelvedet öltötted rám. Összeültél a csufolóimmal, hogy megszólj. Könnyebb volt a lelkednek, ha ócsárolhattál rajtam valamit: nem gyermekem, hanem szegődött ellenségem voltál…

Manó csak ámult és bámult, hogy mekkora zivatar támadhat a megsértett strucztollból.

– De édes anyám.

– Nem édes! Keserű! Hát emlékezzél vissza arra a debreczeni levélre! Mi? Én oda fáradok, töröm magamat hozzád, hogy nyomoruságodból kiszabadítsalak, s te nekem levelet küldesz, mikor tudtad, hogy én nem tudok olvasni, csak azért, hogy a te piszkos, szutykos, rücskös (mondott még egy nagy sort, hogy milyen?) mendikás pajtásaid előtt nevetséget csinálj az anyádból! Szivtelen, érzéktelen fajankó te! Egy macskakölyök nem tenné azt az anyjával! A kis macska nem karmolja meg az anyját, de te az én arczomat karmoltad össze, mikor azt a levelet karmoltad.

Manó szeretett volna közbeszólni, hogy ő ugyan nem írt semmi levelet, de valamint a Niagara-zuhatagba nem lehet egy kavicsot belehajítani, mert visszapattan róla…

Csak épen, hogy felnyitotta a száját…

– Mit? Talán el akarod tagadni azt a levelet? Behivassam a hajdut, hogy a szemedbe mondja?

– Kérlek! Hiszek neked is annyit, mint a hajdunak. Hát még mit vétettem?

– Semmit. Ezt is jól tetted. Mert ezzel a megszégyenítéssel ösztönöztél rá, hogy tudatlanságomból kivetkőzzem. Éjjelt nappallá téve törekedtem, hogy kiműveljem magamat. Isten ekként jóvá fordította a te gonoszságodat. Nincs okod többé szégyenleni az anyádat: vajha én nekem se legyen okom pironkodni te miattad. Te lájtinánt! Volt már nekem szerencsém feldmarsalokkal is beszélni, de azok is mind tiszteletet tudtak előttem. «E nélkül szebb volnál!» – Hiszen csak ne volna ma a szent ünnep, tudom, hogy megmosdatnám a fejedet lug nélkül!

Manó úgy találta, hogy jobb lesz innen kitakarodni.

– Jobb is, ha elkotródol; majd mikor érted küldök, akkor jöjj ide.

No itt megbuktunk az igazmondással. Hát nem megfogadtuk-e annak a leánynak, hogy nem mondunk el mindent, a mit igaznak tartunk. De kár volt a fogadásról megfeledkezni.

Most már jónak látta az apját felkeresni.

Annak a szobájában már össze voltak gyűlve az egyházi és világi előljáróságok, s csak a harmadik harangszóra vártak.

Decebál az atyai tekintély egész méltóságával tudatá a legközelebbi teendők iránti elhatározását.

– Emmanuel fiam, te mellettem fogsz ülni, azon a helyen, a hol én szoktam ülni az apám mellett hajdanában. Azután a szentegyházban méltó és illendő magaviseletet tanusíts.

(Ezek idehaza bizonyosan azt hiszik, hogy ő a templomban fütyülni szokott, vagy a padot faragja.)

A harmadik harangszóra megindult a menet a templom felé: gyalog; pedig az jó messze esett a kastélytól. Kocsin csak az úrhölgyek jártak a templomba.

Addig a népség sem vonult be, a míg az urak meg nem érkeztek; künn az utczán várt férfi és asszony.

A távolról jöttek között volt tizenkét egyházi férfiú, az esperest és alesperest, meg a mai nap szónokát is beleszámítva; egy pár vén vaskalapos, de vagy három fiatalabb korú lelkész is, mind simára borotvált arczczal és fekete selyem reverendában, a minek a gallérjáról hátul hosszú stóla függött alá: azt mindenik a karján előrevetve viselte.

Csatlakozott hozzájuk két szál világi ülnök. Az egyik egy nyelvbeli Sámson, a másik egy annál izmosabb hallgató ember.

Azután volt egy csoport néptanító, vulgaris néven «kosta», ezeket nem számlálják.

A templomban a lelkészek a kathedra melletti kettős padot foglalták el, szemben a gyülekezettel; a középső padsor volt a presbyterek helye, az első pad magáé a Tanussy-családé, melybe a családtagok mellé senki sem űlt, kivéve a gyűléseken, a mikor az assessorok részesültek ezen kitüntetésben. Szélről foglalt helyet a coadjutor, Decebál, mellette Manó.

A tanítók felvonultak a karzatra az orgona mellé s képezték az énekkart, midőn megzendült a zsoltár.

Nagyszerű az a kálvinista zsoltáréneklés a gyülekezetben; jellemzi magát az egész hitelvet. Azok a fenkölt dalok, a miknek szerzője egy szent volt, egy király és egy költő egy személyben, a kit az egy Isten (még akkor csak egy kis népfajnak ura) csoda módon felemelt a pásztorhalomról a trónra; soha senki nem fog azokhoz hasonló énekeket szerezni, nem is teheti más, mint ő, a ki színről-színre látta a Jehovát, a maga népe előtt járva! S mikor ezeket az őszintén nyilatkozó zsolozsmákat rázendíti egy épen olyan őszinte szívű keleti eredetű nép, a ki szeret a maga Istenével közvetetlen beszélni: «Kiáltásom halld meg Isten! Vedd füledben az én könyörgésemet! Mert én szívem nagy inségből, Messze földről, Kiáltja fölségedet!» Olyan ez, hogy szinte viszhangzik rá az égboltozat, a honnan a Kherubim és Szerafim serege felelget rá vissza. Nem félig nyitott szájjal, nem lesunyt fővel, aggóskodva, de tele szívvel és tüdővel bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldus rekedt hangja, az obsitos katona recsegése összevegyül a nagy urak és úrasszonyok énekével, s mindenkinek megkönnyebbül szíve-lelke utána; kipanaszkodta magát! Meghallgatták! Nem torkolták le: «hallgass! itt nagy urak vannak!»

De senki sem énekelte azt a zsoltárt olyan szépen, mint Tanussy Emmanuel. Gyönyörű tenorhangja teljes érvényesülést szerzett magának a gyülekezetben, kihangzott az ezer ember éneke közül is. Most már tenorrá csattant meg a gyermekkori szép áltushang; de bámulva hallgatta azt minden ember, még a rektorok is odafenn a karzaton. S mindenki rajtafeledte a szemét azon a gyönyörű, szelid ifjú arczon, melyen semmi rossz indulat nyoma sem volt található, önkényt látszott jönni az áhitat, mért színlelte volna? s mikor a végsorokat zengették a magasan járó énekben: «Te voltál és vagy örök Isten! És te megmaradsz minden időben!» csaknem egyedül hangzott az ő szava: úgy elhallkalódott mellette az egész gyülekezet. Arcza, tekintete a magasba volt emelve, a kálvinista templom puszta fehérre meszelt padmalyára; nincs «Ő» odafestve, de azért mégis meglátja, a ki keresi. Úgy tetszett neki, mintha az első keresztyének gyülekezetében volna, a kik elhagyott romok közt, barlangüregekben, sírboltok pitvarában tartották isteni tiszteletüket, s várná a martyrumát.

Az is megérkezett. Az éneklés után következett az imádság, (felállva) s aztán a prédikácio.

A leülés zsurmolása alatt oda súgott Sára asszony a schveizi mamzellnek:

– Nid wahr? Il chant, comm ün angelo?

Hanem azért mégis: «der Kanali: infame!»

Hát aztán a prédikácio is csak elment a maga útján.

A textus a tékozló fiu allegoriájából volt véve, a mit a szónok mindenképen iparkodott párhuzamossá tenni a Tanussy-család elzüllött sarjadékának történetével, a mi néhol szellemdússá is vált: például, a hol a bibliai tékozló fiúnak az együttlakomázása a sertehordozó állatokkal még fölébe helyeztetik annak az állapotnak, a midőn egy magyar nemesi család ivadéka egy vályuból étkezik a német kadétokkal.

Hogy ez a prédikácio egyenesen Decebál apa meghagyásából készítődött, azt kitalálhatná Manó abból az elégedett ragyogásból, a mi az apja arczát megdicsőité a fenyítő szónoklat alatt. Egyszer-egyszer Decebál a könyökével meg is taszítá a fiát, s a szemöldökével odavágott neki: «ez te rád talál!»

Hanem a szónok annál jobban izzadt; ő maga érzé azt legjobban, hogy most nagy igazságtalanságot követ el: hiszen ha őt most igazán az Illés, Dániel és János prófétai szelleme szállta volna meg, hát nem a tékozló fiut kellene lemennydörögnie, hanem a tékozló apát.

Azonban hát nincs olyan hosszú prédikácio, a minek ebéd idejéig vége ne legyen. Manó kiállta a fenyítéket, szép keresztyéni önmegadással; se nem feszengett, se kihívó arczot nem mutatott, se el nem mosolyodott; a prédikációra következett zsoltárt megint együtt énekelte, s aztán részt vett az úrvacsorájában, a mit a kálvinisták «áldozás»-nak hivnak.

A gyülekezetbontás után a tractualis férfiak ismét összevárták egymást a templom székifűtől illatos udvarán, hogy a míg a népség hazatakarodik, az egyházi személyek hátramaradjanak.

Tisztelendő Nyeles úr, a mai nap szónoki hőse, sorba élvezé a gratuláló kézszorításokat, a melyekkel homiletikai remeklését a szakférfiak jutalmazák; mind azok közt legbecsesebb lehetett ránézve az a magasztalás, melylyel a kegyúr, a kurator elhalmozá. Decebál soha sem hallott ennél szebb prédikációt. S különösen feldicsérendőnek találta annak erkölcsi tanulságát és alkalmaztatását.

– Ez egészen az én rossz fiamnak a viselt dolgait ábrázolta.

Manó ezt is csak egy szelid mosolygással fogadta. Hadd találja benne kedvét az apa.

Hanem Nyeles úr mulhatatlan kötelességének tartotta a delinquens büntetését enyhíteni és nem sulyosítani.

– Oh, kérem alássan, szólt féloldalra mosolygó szájjal, fejét a görbe vállai közé húzva. Világért sem úgy volt czélirányozva. Távol volt tőlem minden vonatkozás. A tékozló fiú története nagyon régi esemény.

Ez az esetlen, ügyetlen mentegetés aztán teljesen elfogyasztotta Manónak a flegmáját, a mi külömben sem szokott fiatal embereknél nagy készletben tartózkodni. Azt tette, hogy a vállára ütött a tiszteletesnek s azt mondá neki:

– Ugy-e bár, Géházi! Akkor történt ez meg, a mikor te poshadt káposztával tartottál bennünket, szegény tékozló mendikásokat.

Tyhű! Ez volt ám a furcsa puska! Ijedtében az egész nagytiszteletű gyülekezet sóbálványnyá meredt vala. Így beszélni az egyházi szónokkal! vállára ütni és per tu szólítani, s még a diákoktól kapott gúnynéven nevezni: «Géházi!» Ki ne tudná, miféle csunya név az, a bibliából? Illés próféta bélpoklos inasa! a pénzért bejelentő! Maga a megtisztelt csak tátogott, mint a partra rántott potyka.

Még Decebál maga is megijedt. Ettől a fiókegyszarvútól kitelik, hogy még őtet is megökleli!

Manónak azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az odavetett bombájának a romboló hatásában gyönyörködjék, ő észrevette, hogy találkozik itten háládatos publikum is. A derék jó kosták mind félrekapták a fejüket, hogy derült kedvüket felében legalább eltakarják. Mert nagy az öröm Izraelben, ha a vaskalapot valami catastropha éri! Csak egy ábrázat vigyorgott egészen szemközt fordulva a gorombaság után, s ez ábrázatban Manó egyszerre felismerte, daczára az orrahegyéig benőtt serteszakállnak, az ő kedves hajdani czimboráját, Jancsit. Egyszerre odafordult hozzá, hátat mutatva az illustris társaságnak s megfogta a néptanitó kezét.

– Servus! Jancsi pajtás! Te vagy a Galgai Jancsi úgy-e?

– Hát rám ismertél?

– Hogy ne ismertem volna? Hát te mit csinálsz itt?

– Itt vagyok kosta, Ludbereken, a rektori értekezletre jöttem.

Azzal Manó rögtön a hóna alá dugta a feltalált régi jó pajtásnak a kezét, s rontott vele előre, ki a templomudvarból. A tanitócsoport zsivajgott utána, s a hogy mindenki könnyen kitalálhatá abból a derült nyájaskodásból, a mivel a rektorok Manót körülvették, czirógatták, tapogatták, a fülébe sugdostak: ez most mind azt mondja neki: «jaj de istenes dolog volt ennek a Géházinak megmondanod az igazat!»

Van tehát még olyan emberi osztály, a melynél az igazmondás forgalomban levő pénz! Igen, a szegény rektorok azok. Még ő közöttük járja az igazság. Minden megvehető a világon vagy egy, vagy más módon; de az, hogy egy falusi rektor egy jól kapóra jött igaz gorombaságot veszendőbe engedjen, annak nincsen ára.

Manó igazán nagyon megörült neki, hogy a Jancsit feltalálta. Tehát mégis van hát itt valaki, a ki szereti.

Ebben az «otthon»-ban!

– Hát az apám, meg az anyám nem ismert-e rád? tudakolá Manó a régi czimborától.

– Kire? Egy kostára? Hát ember az? Annak a szája arra való, hogy enni adjanak neki, de nem, hogy beszéljenek is vele. Hát nem tudod? A nagy étteremben van két asztal, egyik a közepén, a másik a falnál. Mind a kettő fel van terítve. A középsőnél ülnek a rangbeli vendégek, a szélsőnél a kosták. Ez a rektorok asztala. Annyian ülhetnek mellé, a hányan odaférnek. Ebéd után azt mondja nekik a kastély ura: «nagyon örülök, hogy szerencsém volt uraságaitokhoz, igen kérem, hogy jövőre is, a mikor itten lesz dolguk, tiszteljék meg szerény hajlékomat becses jelenlétükkel!» Hanem hogy kinek mi volt a neve? azt nem kérdezi meg tőlük.

Egészen úgy volt a szokás, a hogy azt Galgai Jancsi elmondta, a tűzhalmi kastélyban.

Oda leghamarább megérkezett a gyors inu kostasereg, Manó vezérlete alatt; Sára asszony a mademoisellel kocsin még hamarább és így Manó legújabb viselt dolgának még nem futamodhatott hire a kastélyban. Később pedig az úrnő öltözködéshez fogott, s senkit sem bocsátott magához, a míg azzal el nem készült. Akkor azután a komornától izent a hajdunak, hogy keresse fel az úrfit és hivja be.

Ezúttal már nem kérdezte Sára asszony a fiától, hogy szép-e a fejkötője? pedig volt rajta három georgina: egy veres, egy sárga, meg egy rózsaszín, hanem csak egyszerűen leczkét adott neki a társaságban követendő illemről, a mit az ilyen katonaiskolából kiszabadult kamasz nem is ismerhet.

– Aztán idegen emberek előtt csináljunk nyájas képet. Most nyújtsd a karodat: vigyázz, hogy le ne taposd a sleppemet.

Sára asszony a fia karján lejtett át az étterembe, a mellékszobában még dörmögött rá, duzzogott; a mint az ajtó kinyilt, egyszerre nyájas képet mosolyított feléje, s kecsesen megköszönte neki, hogy a karján idáig vezette, legyezőjével megczirógatva az orczáját: «mon cher petit bébé!» s azután még complimentet is mondott neki: «tu as voix tres bien». A miből Manó megértette azt, hogy az anyja az énekéért dicséri meg, s sietett neki francziául, egész courtoisievel ezért hálás köszönetét kifejezni.

– No csak ne hadarj olyan nagyon! oktatá Sára asszony. A francziát szép csendesen, halkan kell mondani, minden szótagot jól megnyomva, oh tudom én, beszéltem én a diætán Pozsonyban elég franczia urral, még attachéekkal is.

Ennél a szónál az esperes ur közbelépett. Kedves kötelességének tartá alkalmat nyujtani a ház asszonyának a kedve szerint való franczia társalgásra, ő kint tanult az akadémiákon Németországban, ott sajátítá el a franczia idiomát, bár azóta nem igen gyakorolhatta. Így azután, egymás mellett ülvén az asztalnál, folyvást tarthatták egymást franczia beszéddel: érteni ugyan nem értették, hogy mit mond a másik? ellenben mondtak egymásnak olyan gorombaságokat akaratlanul, hogy a mademoiselle folyvást a legyezőjével takargatta elpiruló arczát.

Manónak az a szerencse jutott, hogy a rectorok asztalánál elnökölhetett. Igazán szerencse. Ott van aztán jó kedv, pattogó élcz, adomamondás. Hiszen otthon is ez a szegény rectornak az asztalán a harmadik tál étel, ez az ő vizes kancsójához a borjárulék, a tréfás jó kedv. Hihetőleg az édes Jézus is azon módon változtatta a kánai menyegzőben borrá a vizet, hogy rászabadította a tanítványait (az első kostákat) az adomázásra.

Itt azonban nem volt hiányosság a borban, s annak mind a főasztalnál, mind az alsó táblán meg is felelt emberül a vendégsereg.

Manó soha sem ivott bort. (A kadétokat bizony nem tractálják olyannal.) De nem is szerette. Most mégis beledictálták. A jó barátságért, a viszontlátás örömére! Nem tagadhatta meg.

S a bornak volt is hatása. Érzé, hogy ez valami jókedvű ördög, a ki az embernek az érzéseit fel tudja csiklándozni. Tüzet gyujtott, a hol jég volt.

A főasztalnál javában volt az áldomásozás, körmönfont toastok (egész búcsúztatók!) törtek keresztül a kés, villa csörömpölésén. Manót is ösztökélték az asztaltársai, hogy bocsásson el egy felköszöntést, de nem akart rá vállalkozni.

– Ha én valakit tisztelek, szeretek: azt én a háta mögött, ha megtámadják, megvédelmezem, még kardot is húzok érte, de hogy én valakit szemtől-szembe nyakon-pofon dicsérjek: arra nem visz rá a lelkem.

Ez olyan fenhangon volt mondva, hogy a szomszéd asztalnál is meghallhatták s meg is orrolhattak érte.

– Egy embert azonban mégis kedvem lett volna felköszönteni, ha jelen volna, szólt Manó. Az én feledhetetlen mesteremet, Horkázyt, a táltosok utódját. Csodálom, hogy ő most nincsen itten.

A tűzhalmi rector tudott róla fölvilágosítást adni. Nem jöhet az öreg: megdagadtak a lábai, nem járhat rajtuk, feküdni kénytelen, s nem szabad neki bort inni.

– Akkor meg fogom szegény öreget látogatni.

Mentül jobban fogyott a jó bor, annál nagyobbra nőtt a jó kedv, különösen a rectorok asztalánál. A nagy zsivaj, hahota miatt alig lehetett már a főasztalnál érvényt szerezni a későbbi toastoknak, hasztalan parancsolgatott át Decebál: «csendesen ott a macska-asztalnál», rá sem hallgattak. Bornak, rectornak külön sem lehet parancsolni, hát még ha összefognak. Aztán Manó adta maga a rossz példát. Restelte is a dolgát Sára asszony nagyon s figyelmeztetésül kenyérgalacsinokkal hajigált hozzá.

Az esperes ur végre, az ebéd végén, mikor már a hajduk az 1834-ikit töltögették a karcsú poharakba, szellemi felsőbbségének tudatára levén hangolva, jónak látta odafordulni Manóhoz, a dévaj fiatalba belekötni.

– Hát édes uramöcsém, Emmánuel ur, járt-e kadét korában is a templomba?

Manó fidélis modorban válaszolt.

– Jártam bizony, mert muszáj volt.

– Persze, hogy pápista templomba?

– Biz a kadétok számára nem tartanak mást.

– Hát aztán mit szoktak csinálni a kadétok a templomban?

– Bodzafa fujó tülköket vittek magukkal s virtust csináltak belőle, hogy ki találja el egy szem borsóval a regimentspaternek a fején a süveget.

Ez derék mulatság volt: nagyon megnevették.

– Hát Emmánuel öcsémuram, kegyed is részt vett ebben az ájtatos ritusban?

– Annyi bizonyos, hogy engem is rendesen becsuktak az egész classissal együtt, mert a tettest senki sem árulta el.

– Hát azután gyónásra vitték-e a kadétokat? kérdezősködék tovább az esperes ur.

– Rendes időközökben.

– S vajjon mit szoktak meggyónni a kópék?

– Hát hogy pénteki napon, a mikor böjtölni kellene, hány legyet találtak a levesben, aztán meg volt a regimentspaternek egy csúf vén gazdasszonya: az ez iránt táplált tilos érzelmeket gyónta meg mindenki a paternek.

– Hát öcsémuram is épen ilyen istentelenkedést művelt-e?

– Én más methodust követtem. Mikor a reglement szerint gyónni rendeltek, én mindjárt azt a bünömet vallottam meg, hogy nem adok semmit a papokra, erre aztán az volt az absolutio, hogy mehetek a pokolba!

Ezt is harsány nevetés követte.

– De reménylem, szólt az esperes ur (egyedül tartva meg komoly méltóságát az asztalnál), hogy öcsémuram e szóval csak a pápista papokat értette?

Manónak nagyot csendült a füle. Eszébe jutott, hogy mit fogadott Lizandrának: «ne mondj el mindent, a mi a nyelvedre akad, csak azért, mert igaznak hiszed». Talán hallatlanná lehetne tenni azt a kérdést s inkább rákezdeni valami nótára. De az a nyughatatlan ördög, a ki a boron keresztül lopózik az ember zsigereibe, nem engedte neki, hogy elnyelje, a mit gondolt.

– Én bizony, megvallva az igazat, mind valamennyit oda értettem.

Már ez csunya nagy gorombaság volt! Ennyi reverenda jelenlétében. Ilyet igazán csak részeg fővel mondhat ki valaki.

Fel is háborodott erre az egész tractus. Az esperes úr az elszörnyedés hangján emelé szózatát e sulyos vádra:

– Hisz akkor kegyed atheista! vallástalan! Isten- és Krisztus-tagadó.

Erre aztán egészen szembe fordult Manó, s elkomolyodva nézett a lelkész arczába. Nagy csendesség támadt.

– Nem vagyok hitetlen, nagytiszteletű ur. Én Istent imádom s parancsolatjait követem. Krisztusban hiszek és azt vallom, hogy minden, a mit ő tett és mondott, isteni volt és örökké megmarad, de a mit az emberek tettek hozzá, az mind gyarló, emberi munka, tökéletlen és mulandó beszéd.

De jobb lett volna a gyereknek a zimankós jégesőre kiállni s azt capacitálni, hogy nincs igaza, mint ilyen szót odadudolni egy asztalra, a mit hosszában csupa papok ülnek végig.

Nagy zivatar zúdult a fejére.

Decebál el akarta ütni a dolgot.

– Ugyan ne hallgassanak a haszontalan kölyökre! Hiszen be van rúgva! nem tudja, mit beszél.

De az esperes nem volt hajlandó kiereszteni az áldozatát a kezei közül, s lecsitítva a többieket, megapostrofálta a lázadót.

– Tehát tökéletlen munka mindaz, a mit emberek csináltak? Hát például a «credo?»

Ahán! No, most meg vagy fogva Emmánuel. Feküdj le. Erre nincs felelet. A «Hiszekegy» ugyanaz a kálvinistának, a mi a pápistának, a lutheránusnak, a görögnek. Ez érczből öntött monumentuma a mult és jövendő évezredeknek.

Még nagyobbat csendült a füle Manónak. Csak úgy inté az a távollevő jó lélek: «hallgass el! Sunyd le a fejedet! Kérlek, járj eszeden!»

Nem fogadott szót neki. Kinyujtotta a kezét. Mutatta, hogy felelni akar.

– Igen is. Épen a credo az, a mi az emberi munka jellegét legjobban viseli magán, mert van benne egy igen nagy hiány, egy nagy valótlanság és egy nagy ellenmondás.

Erre a blasphemiára Sára asszony felugrott az asztaltól, s a füleire tapasztotta a tenyereit.

– Juj, juj! Ezt nem hallgathatom tovább. Hisz a lelkem kárhozik el vele!

S azzal kiszaladt az étteremből a mamsellel együtt.

– Fiu! kiálta Decebál Manóra, eredj ki innen! Az ilyen szent dolgokat egy ostoba fiunak nyelvére sem szabad venni.

Az esperes nem engedett.

– De csak maradjon. Hiszen mi theologusok tanulhatunk tőle. Az úr néha a gyermekek ajkán át hirdeti a bölcseség igéit.

– Sőt a szamarakén át! kiáltá Decebál, mint Bálám idejében.

Most aztán egészen a tíz körmére állt az ördög, a kit Manó lenyelt. Felállt a helyéről s kilépett a kérdező elé.

– No, hát itt maradok. Jézus tizenkét esztendős volt, mikor a papokkal, az irástudókkal disputált.

– Hát halljuk azt a nagy hiányosságot a credóban?

– Előadom. A credo elmondja, hogy a Krisztus született és meghalt, de a mi a fő dolog, azt, hogy életében mit tett? azt, hogy megváltó lett, azt, hogy a szeretet Istenének vallása által a bálványokat ledönté és ezért szenvedett kínhalált, arról a credo nem szól semmit.

E meleg érzés hangján elmondott szavak nem költöttek többé haragos ellenkezést, hiszen nem gúny, nem istentagadás hangzott azokban: ezt bizony Sára asszony is meghallhatta volna. Azonban mégis minden oldalról rá jött az alapos czáfolat: «Az nem hiány! Azt minden keresztyén ember úgy is jól tudja! nem lehet mindent összefoglalni.»

– No, jól van. Elég volt! mondá rá Decebál.

– Nem. Kérem! Halljuk, tiltakozék az esperes. Ebben az ifjuban egy nagy apostol veszett el. Hát az a valótlanság a credóban hol található?

Manó erre is vállalkozott: hiába volt a fülcsengés.

– Ott, a hol ez mondatik: «Szálla alá poklokra». Ennek ellene mond maga egyike ama hét mondásoknak, a miket a megváltó a keresztfáról hangoztatott, midőn így szól az egyik latorhoz: «bizony mondom neked, ma velem leszesz a paradicsomban». Tehát Krisztus azt mondta, hogy «ma» fog a paradicsomban lenni: halála napján. Én a Krisztus szavainak hiszek.

Már ez nagy szóvihart idézett a gyerek fejére: «erre majd megfelelünk!» biztatták minden oldalról.

Ő azonban rájok sem ügyelt, hanem a harmadik scrupulusát is előadta, kérdezést sem várva:

– A nagy ellenmondás pedig van e két tételben: «onnan lészen eljövendő itélni eleveneket és holtakat» s aztán három sorral odább «hiszem bűneinknek bocsánatját». Már vagy megitéltetnek a bűneim, vagy megbocsáttatnak, de együtt a kettőt nem érthetem.

No, megeredt erre minden oldalról az excomunnicatio: «Manicheus! Arianus! Socinianus! Patarenus! Baffometista!

– Hiszen ez amaz egyszarvú, a kinek eljövetelét János Jelenések könyve megjósolja! mennydörgé az esperes, míg Decebál megsemmisülten rogyott hanyatt a karszékbe. Ez a rossz kölyök porba ejti még az egész főcurátorságot.

Maga Manó is kezdett most már megszontyolodni. Ennél is okosabb dolog lett volna egy toastot mondani, s felköszönteni az esperest, mint a tiszántuli Melchizédechet.

– Pajtás te! sugá a fülébe Galgai Jancsi. Te ugyan szép hinárba másztál mostan bele. No megállj, majd én kirántalak belőle. Csöngessétek a poharaitokat!

A mire a rektorok elkezdték késfokkal pengetni az ivóeszközöket.

Galgai Jancsi pedig rákezdé.

– Uram, uram! tisztelendő Sohaj Mátyás uram, szállok az úrnak.

A pohárcsengetésnek megvan az a varázshatása, hogy egy pillanatnyi csendességet idéz elő, s ha a merénylet elkövetőjének van elég harsány hangja és ügyessége magát ebbe a hasadékba befurni s a toastját hirtelen elsütni, hát még gyakran sikerül is. Így tett Galgai Jancsi, röviden odakiáltva a felemelt pohárnak.

– A mai nap hősét, tiszteletes Nyeles Lőrincz káplány urat, a leendő sásligeti lelkipásztort, az Isten éltesse!

Erre egy részleges lelkesedés és pohárösszecsörrenés következett, a megtisztelt felugrott a székéről s sietett elébb a főasztalnál ülő patronusokkal, azután felköszöntőjével a poharát megütköztetni.

– Mi volt ez? kérdezé Manó a barátjától; – te felköszöntöd azt az embert, a kit ki nem állhatsz?

– Megállj csak, súgá az, várd el, mi lesz ennek a folytatása?

Nyomban következett az eredmény. Egyike az úri asztal végén ülő fiatal papoknak, még harsányabb hangon, mint az előtte szólott, rivallá el a contratoastot.

– Én pedig emelem poharamat szintén a leendő sásligeti lelkészre, tiszteletes Baksavári Antal uramra.

Az is nagy éljenzést kapott, fele a társaságnak, kivált a fiatalja, annak a részén volt.

De az öregek nem hagyták abba a dolgot. Protestáltak.

– Az nem lehet! Abból nem lesz semmi! Baksavári soha sem lesz sásligeti lelkész!

– Miért nem? kiabált vissza az ellentábor.

– Mert canoni hibája van.

– Miféle canoni hiba?

– Megcsalta a jegyesét, otthagyta esküvő előtt.

– Ezt nem tiltja a canon! – Hanem tiltja az ecclesiában való korteskedést, a mit Nyeles követ el.

Erre a szóra kiütött a háboru; a Páris almája, a szép Heléna papucsa, a kovásztalan kenyér, az alexandriai csizmák, mind gyönge ürügy a háborura, a sásligeti papválasztás dolgához képest. Miként Attila halálával a hunnusok tábora egymást öldökölni támadt, akként kavarodott fel egyszerre az egész tractus ezzel a dupla felköszöntéssel, még a német assessor is kiabálni kezdett s mind valamennyien Decebálhoz rohantak, majd széjjeltépték, hogy tegyen hát igazságot közöttük, melyik a nagyobb canoni hiba, az-e, ha valaki a mátkáját űlve hagyja, vagy az, ha a hívek között korteskedik; Decebál pedig ezer zavarban volt; bánta is, akármit mondanak a «komjáti canonok», csak az ő gallérját ereszszék! Hisz egyik félt sem sértheti meg azzal, hogy ellene tegyen igazságot. (Jön a főcurátorválasztás.) Futhatott ezalatt Emmánuel úrfi, a merre akart, nem törődtek már vele, ha magát Pilátust kidisputálja is a credóból.

El is osont az úrfi szépen az amabilis confusio alatt, a mit a kedves pajtása rendezett a számára.

Ebéd közben elmondá neki Galgai Jancsi, hogy ő nem akar ám pappá lenni, hanem a mi pénzt keres a rectorián, azzal felmegy Pestre, prókátorságot tanulni. Be is bizonyította ime, hogy milyen szép talentuma van a pörcsináláshoz!

Manó aztán az ajtófélhez támogatott botok közül kiválasztva a leggörcsösebbet, azt elvitte magával a sétára, az italhordó hajdúnak megmondva, hogy ha keresik, hát tudassa, hogy Horkázy urat ment meglátogatni.

A hajdu ezt menten megreferálta a szobaleánynak, a szobaleány besúgta Sára asszonynak, az pedig nagyon megijedt miatta. Ő neki sokszor elhistorizálta Horkázy, hogyan fogták el az Emmát legátus korában? Ez a fiú most, hogy haza került, megy boszút állni a megkínzóján. Erős dalia lett belőle, ha megharagszik, porrá töri azt a vén táltost, a ki meg egész rokkant lett azóta. Sára asszony hirtelen behivatta a Dorkó nénőt, ráparancsolt, hogy fusson az úrfi után, lesse meg, hová megy; ha a pópához megy, leskelődjék be az ablakon, s ha valami gorombaságot találna elkövetni a tisztelendő úron, rontson be és adja tudtára az Emmának, hogy a mamája hivatja, rögtön siessen haza. De ha lehet, még fogja el útközben és térítse vissza.

Manó azonban nem úgy járt, a hogy okos emberek szoktak, a csinált úton, hanem neki vágott toronyirányában a mezőnek, az útját szelő patakot átugrotta, a vadaskert sárfalán keresztül vetette magát, lovon sem lehetett utólérni.

Az Árpádkori templom közelében állt az alacsony paplak, mely Horkázy residentiáját képezte, az ajtaja tárva-nyitva volt, épen akkor jött ki rajta a diakonus; harangozni kellett neki a délutáni templomra, a mihez csak a pap hiányzott, meg a közönség.

A paplak udvarán akkora volt a csalán, lósóska meg az ebkapor, hogy bottal kellett utat törni a konyhaajtóig. A tűzhelyen nem égett tűz, pedig vasárnap volt. Bizonyosan a kastélyból küldik ide az ételt. Még egy kutya sem ugatta meg a látogatót.

Manó benyitott az utczai szoba ajtaján: az volt a táltosnak a dísz-szobája. Mikor volt ez kimeszelve? Hát még felsurolva? Piszok, pókháló, penész uralkodott szerte, bőrszékeken, pamlagon olyan vastag volt a por, hogy a látogató ujjával ráirhatta a nevét. A nagy szobába torkollott egy kis benyiló, a minek tárva volt az ajtaja. Annak a belsejéből hangzott ki valami mély rekedt hang: «Ki mászkál ott a szobában?»

Manó legjobb válasznak tartá bemutatni az alakját a kérdezőnek.

Az öreg szyttya ott feküdt az ágyon, egyik lábát kinyujtva egy szalmaszékre: az a lába olyan kegyetlenül be volt bugyolálva, hogy valóságos elefántlábhoz hasonlított, egy lópokrócz, meg egy medvebőr képezték az ágybelijét ősi szokáshoz illőn. Olyan tárgy nem volt a szobájában, a mitől a tolvaj el ne szaladjon, ha utána dobálják. Asztal nem volt a fekhelye előtt, hanem az ágya felett volt egy mély ablak, mely a folyosóra nyilt, a minek az a kettős haszna volt, kogy kikiabálhatott rajta a diakonusára, aztán meg a savanyúvizes palaczkokat is odarakhatta.

Mikor a látogatóját meglátta Horkázy, azt hitte, hogy az utolsó órája ütött. Egyszerre ráismert a hajdani tanítványára.

– Nini! Az Emmácska! Hebegé ijedten, s elfeledkezve a fájós lábáról, ki akart ugrani az ágyból, hanem aztán sziszegve esett vissza s a térdéhez kapott.

– Én vagyok biz az, Horkázy bácsi, mondá enyelgő hangon az ifjú. A hajdani Emma – most pedig Manónak hivnak. De ne féljen tőlem, nem vagyok valami félelmes ördög, csak afféle fűevő manó, a kit a német «Grasteufel»-nek nevez.

– Hát nem haragszik rám? kérdezé az öreg síránkozó hangon, s összetette könyörgő módra a két kezét.

Manónak az egész arczkifejezésében volt valami csodaszerű, engesztelő varázs, a mi, ha akarta, öreget és ifjat meghódított. Ez megelőzte a szavait.

– Igazán megmondom, hogy mind e mai napig nehéz szívvel voltam önre, páter, de ma meggondoltam. Talán a véletlen, talán magasabb sugallat volt, a mi oda vitt. A templomunkban voltam. Áldoztam. Ez minálunk annyit jelent, hogy kibékülünk ellenségeinkkel s megáldozzuk a haragunkat. Megfogadtam, hogy békejobbot nyújtok ma önnek, ha a házunkhoz jön. Aztán meghallottam, hogy ön betegen fekszik. Hát ide jöttem. És most én kérem önt, hogy bocsásson meg azért a sok keserű óráért, a mit gyerekészszel önnek szereztem, s aztán részemről is legyen feledve minden.

– Igazán! rebegé az öreg s félve nyujtá a kezét Manónak s csak azután, hogy az nem ropogtatta össze a csontjait, állapodott meg iránta a bizodalma: nem tréfa, a mit mond. Komolyan veszi, a mit «áldozat»-nak hivnak a kálomisták. «Ne menjen le a nap a te haragoddal!»

Manó aztán leült a beteg ember ágya szélére s kikérdezé nagy részvétteljesen, hogy mi baja? hogyan gyógyítják?

A beteg embernek olyan jól esett, hogy elmondhatta valakinek, hogyan vándorol az a kutyafájdalom a bokájából a térdébe, onnan egyszerre átugrik a másik térdébe s aztán masirozik le egész a sarkáig, a lába öregujjáig: azt hiszi, hogy megdicsőül bele. Nem ér semmit az a sok kenőcs, medecina, a mit a doktor rendel: többet használnak azok a mindenféle lapuk, a mikkel egy javasasszony a lábát beborogatja, de legtöbbet használ ennek majd a hideg föld.

Manó vigasztalta az öreget: majd jön a nyár, a jó nap melege többet ér az egész patikánál, még az ő lakodalmán tánczolni is kell az öregnek.

Ezzel még meg is nevetteté.

A nevetésre nyitott be Dorkó nénő. Azzal a politikával élt, hogy egy tálba, meg egy asztalkendőbe összeszedett holmi sültet és süteményt az úri asztal maradékaiból; azzal szaladt át a paphoz, hogy tiszteli a tekintetes asszony, egy kis collatiót küldött. Úgy tett Dorkó nénő, mintha nagyon meg volna lepetve, mikor Manó úrfit megpillantja. Nem is gondolta volna!

Még egy palaczk borocskát is hozott a betegnek, de ez azt határozottan visszautasította.

– Csak idd meg magad, Dorkó lányom, nekem nem szabad bort innom. Jobb volna nekem egy kis bikszádi borvíz. Attól meggyógyulnék, ha mindig azt ihatnám.

– Hát miért nem hozat? kérdezé tőle Manó.

– Mert nincs hozzá való monéta. A szegény tűzhalmi orosz esperesnek nincs se keresztelője, se esketője, se temetése, csak úgy teng, mint a Toldi Miklós lova. A bikszádi pedig drága, egy tizesért adják a görögnél.

Hanem az ennivalónak nagyon megörült, mindjárt hozzá is látott. Hogy könnyebben étkezhessék, fel kelle őt ültetni az ágyában, egyik lábát a másik után nagy óvatosan leemelgetni, aztán alátett karral ülő helyzetbe hozni a nehéz testet. Manó segítsége nélkül ez meg sem történhetett volna. Az emelgetés közben Manó egy ezüstpénzt odacsúsztatott a Dorkó kezébe. Elértette a jó lélek, mire kell az? s lódult ki a szobából.

Manó pedig az alatt gyönyörködött benne, milyen mohón tömi magába két marokkal a patiens a pecsenyét, tortát egymás után. Nagyon ki lehetett éhezve.

Sebtén megérkezett Dorkó nénő, hozta a miért küldték: a bikszádi borvizes palaczkot. Talált egy poharat, azt tele töltötte. Haj, de jól is esett! Ez az igazi nektár!

– Elég lesz mára! Holnapra is maradjon.

– Nem úgy lesz az pater, mondá Manó. Hanem hozasson magának, ha ezt rendelte az orvos, s érzi a jó hatását, egy egész ládával.

– Rengeteg pénz kéne ahhoz.

– Tán csak kikerül még valahonnan, mondá Manó, s a zsebébe nyúlva, kivett valami apró pénzt, s a pópa kezébe csúsztatá.

Az azt hitte, öt krajczárosokat kap s nagyot hördült, úgy megijedt, mikor a markába tekintett.

– Hüh! hisz ezek sárga csikók!

Nem akart hinni a saját szemeinek, Dorkó elé tartá a tenyerét.

– Arany ez? ugy-e Dorka?

– Jézus Máriám, tíz arany! No már ez nagy eset!

Azzal Dorkó felkapta az asztalkendőt, a miben a tálat hozta, s futásnak eredt. Hogy ezt a nagy esetet mentül hamarább elmondhassa az úrasszonyának. Jaj dehogy döngette meg az Emma úrfi a vén papot, de még a fájós lábát is emelgette, de még tiz aranyat is adott neki bikszádi vízre. Az öreg még a másvilágon is bikszádi vizet ihatik azon.

Manó is tovább akart menni, csak helyre kellett még fektetnie a hajdani mentorát, a testét az ágyba, a lábát a szalmaszékre.

Hanem az öreg meg fogta a kezét s visszatartá.

– Hát igazán megbocsát nekem, Emmácskám?

– Gyermek dolgok azok! Ki tartogatná emlékében?

– Mondja azt, hogy megbocsát! Nekem ezt a szót kell hallanom. Ezt akarom a fejem alá tenni, hogy aludni tudjak. Mert különben úgy zúg, mintha egy méhkas volna a fejem alja. Meg tud-e nekem bocsátani mindazokért, a miket maga ellen vétettem?

– Jól van, pater, megbocsátok, szólt Manó, komoly, határozott tekintettel nézve a beteg ember zavaros szemébe, s kezét nyujtá neki.

A pópa mind a két kezével oda szoritá a szivéhez ezt a kezet, suttogó hangon kérdezve:

– És tudja, hogy miért bocsát meg? Nemcsak azért, a mit a gyermek ellen vétettem.

– Tudom. Még azért is, a miket a gyermeknek az apja ellen vétett ön.

– Hallott már valamit?

– Csak néhány szót, de abból sejtem az egészet.

– No, hát maradjon itt még. Én meggyónok mindent. Le is irtam levélben. Halálom után megkapja ezt Tanussy Decebál. De a fiának még életemben elmondom, mert tudom, hogy nem fog megölni érte. Nagy gonoszság ez, a mit mi elkövettünk: én és mások. A kikről nem is hinné el. Hogy egy nagy hatalmas embernek szarvakat növeljünk, hogy azután a szarvainál fogva elvezessük a vágóhídra. Üljön ide mellém, hallgassa meg. A szyttyák történetét; nem azt, hogy honnan támadának, hanem, hogy hogyan múlnak el.

Késő este volt, mikor Manó visszatért a táltos látogatásából; Sára asszony kétszer is visszaszalajtá Dorkó nénőt, hogy lessen be a folyosó-ablakon az Emma után: lehetetlen, hogy az a suhancz valami gyilkosságot ne kövessen el, bizonyosan parazsat rakott a pópa hátára, de a Dorkó mindannyiszor azzal a tudósítással tért vissza, hogy a pater meg az úrfi nagyon nyájasan beszélgetnek egymással. Egyszer-egyszer a pap a mellét üti ököllel: az úrfi csillapítja, vigasztalja; a pater zokog, az úrfi meg letörli a könyeit. A pater még a kezét is csókolja neki.

– Mesebeszéd ez mind!

Manó egy nagy, nehéz tudománynyal lett gazdagabb, (keserves gazdagság!) mikor az apai kastélyhoz visszaballagott. Útközben, a hány bogáncsot talált virágjában, a botjával leütötte a fejét, s zsebre rakta. Jó az a Bálám szamarának!

Az alatt a tiszteletes urak ki is békülének, le is ülének a czapári czwikkhez, s adutoztak erősen, feledve minden constroversiát. Decebál természetesen nem kártyázott, ő nem szokott krajczárban játszani.

A Manó úrfi legújabb viselt dolga a beteg papnál már köztudomásuvá lett: Dorkó elmondta a hajdúnak, a hajdu az uraságoknak. Egy kis dogmaticus vita is keletkezett belőle; kérdés: «vajjon elfogadható-e keresztyén embernek az, a ki szavaiban tagadja, de cselekedeteiben követi a szentirást?» – Pro és contra. – Ejh! «frische viere!»

A mint Manó a társaság közé lépett, nagy volt a vigasság, a melylyel fogadták: «itt jön az új apostól!»

– Hát megtérítette-e uramöcsém a pópát? kérdezé tréfásan az esperes. (Épen nagy zsinórt húzott be.)

– Meg, volt az egyszótagú válasz.

– Én máskép térítettem volna meg! szólt Galgai Jancsi. Pedig épen az én botomat tetszett magával vinni.

– A megbocsátás a legszebb keresztyén erény! sápogá Nyeles úr, tiszteletteljesen váltva fel az adut-kétszemet a hetessel.

Decebál nem hagyhatta szó nélkül ezt a felmagasztalt erényt.

– Hanem nagyon sok pénze lehet fiamuramnak, ha csak úgy tíz aranyával osztogatja az ajándékokat.

– Hát Illés prófétának a hollótól küldözött az úr zsemlyét, mikor ő kelme megéhezett a pusztában: én is vagyok annyi holló.

– Az, hogy hol veszi a holló a zsemlyét, még nem olyan csodakérdés, mint az, hogy hol veszi egy kadetiskolából kikerült hadnagy a gyönge aranyakat?

– Ennek a talánynak pedig ugyan könnyű a nyitja. Mire való a «szivattyu?»

– Ohó! kis fiacskám! Hát te már tudod, hogy mi az a szivattyu? Nagyon korán kezded! Sajnálom az uzsorásodat, de nem fogom az adósságodat kifizetni. Még kiskorú vagy.

– Én nem uzsorástól kaptam a pénzt, a mit kiadok: igen tisztességes ember adta, a ki nekem kamat nélkül, másoknak pedig hatos kamatra szokott kölcsönözni.

– Haha! Kaczagott Decebál. No, azt a jámbor samaritánust szeretném ismerni. S azzal meggyújtotta a pipáját a kártyázó-asztal gyertyájánál.

– Pedig ismerheted, Ponthay Adalbert grófnak hivják.

Erre a szóra kiesett a tajtékpipa Decebál szájából: szerencse, hogy össze nem tört.

S ezzel Manó odalépett Decebálhoz, a vállára tette a kezét s azt mondá neki:

– Hat évig a gróf fizette értem a szükséges költségeket. Elfogadtam, mint becsületbeli tartozást: Tudom bizonyosan, hogy az én apám ezt neki vissza fogja fizetni.

Erre Decebál kénytelen volt sietve válaszolni, «Vissza fogom neki fizetni, az utolsó forintig».

Manó ezzel megfordult a sarkán s kiment a kártyázószobából.

A társaság is, meg Decebál is rájött, hogy ez a ficzkó imponál a háznál.