Az Egzáment.

De se szekéren, se lovon járó hirmondó meg nem előzte Csajkost a futásban. Ő volt a legelső, a ki gyalog futvást megérkezett a tűzhalmi kastélyba, azon módon, hogy a jó vastag iszap rászáradt a napsugártól és a saját melegétől, úgy, hogy nem nézett ki külömben, mint egy krokodilus.

Ott egyszerre teleordított udvart, tornáczot a veszedelemmel, úgy, hogy összeszaladt arra, a ki csak élő ember volt, mindenünnen.

Sára asszony épen az asztalterítés nagy munkáját végezte, mikor az a patália támadt, maga is kiszaladt az ambitusra, egy csomó asztalkendővel a kezében, s a mint meglátta ezt az özönvíz utáni eleven ásatag embert a maga agyagburkolatában, meg nem állhatta, hogy el ne kaczagja magát.

– Utczu Csajkos! de szép lettél! Eddig is az voltál.

– Jáááh! bömbölt a kárvallott gyászvitéz. Beleestem a Czonczóba, majd belefulladtam. Lenyeltem egy vizi borjut! Itt van a gyomromban.

– Hát hiszen ha a gyomrodba került a vizi borju, rögtön bori borju lett abból. Tréfálózék az úrhölgy.

Hanem aztán nagyhamar felvilágosítá a gyászhirnök, hogy nem arról van szó, hanem elveszett a mohácsi ütközet – másodszor! oda az ország nagyjai seregestül! Jön a tatár!

Sára asszony nem akart hinni a beszédnek, hanem átfutott a kastély egyik kirugó szeglettornyába, s onnan tekinte alá a vidékre. Akkor aztán saját szemeivel láthatta, hogy nagy itt a veszedelem. Hintó hintó hátán vágtat az országúton visszafelé.

Az első ijedtséget azonban csakhamar a szégyen és aztán a düh váltotta fel a zsigereiben. Hallatlan eset ez, hogy ennyi kardot, puskát viselő férfi ilyen Lázármódra hátat adjon egy semmisem ellenségnek! Nemes urak elfussanak a paraszt elől! De végkép feldült a harag pohara nála, mikor meglátta azt a két pony által czibált szekerkét, a miben egyedül ült a tisztelendő főtáltos, az Emmácska nélkül.

Haragjában azt sem tudta, mit kap a kezébe? (a bartwisch volt, a hosszunyelű seprő) rohant keresztül a termeken, a tornáczon, kétségbeesetten sikoltozva: «hol az egyetlen gyermekem? hol az én Emmácskám? hol hagytátok? himpellérek!»

Dorkó néne párhuzamosan futott vele, kezeit tördelve és óbégatva: Oh azt bizonyosan ott tartották a kuruczok, hogy ha jön a katonaság s lőni fog, hát őtet állítják az első sorba. (Itt van ni: a czigányasszony jóslata!)

Sára asszony lerohant a lépcsőn, ki az udvarra. A kapun épen akkor vágtatott be az egyik lovaspandur, a kit előre futtatott a perzekutor hadnagy, hogy a hadi intézkedéseket megvigye. De az még a száját se táthatta ki, mert a szemberohanó urasszony rárivallt:

– Fordulsz vissza te pipogya, himpellér! s azzal egyidejüleg a bartwisch sertés részét úgy taszította oda a pofájához, hogy az se élő, se halott nem volt többé ijedtében, de ugyan örült, hogy a kengyelből kiszabadíthatta a lábát, mikor lefordult a lóról.

Sára asszony pedig odaplántálta magát a kapu elé, keresztbetartva maga előtt a seprünyelet.

– Nem! Ide ugyan nem jöttök be! Ha szaladni akartok, ill a berek, nádak, erek! De az én házamba gyáva férfi be nem teszi a lábát, mert én kiseprüzöm innen!

S a hintóknak meg kellett állni a kastély kapuja előtt, ha el nem akarták gázolni az utjokat álló házi asszonyt; ott torlódtak össze valamennyien.

De végre előkerült Decebál valahonnan; az ment oda a feleségét kérlelni. «Ugyan édes hékám!»

Decebálnak az egyik kezében volt a süvege, a másikban a derekáról leoldott kardja.

– Hol az én Emmám? hol hagytad? rivallt rá categorikus hangon az asszony.

– Nem tudom! Nem láttam. Hebegé az apa.

– Nem tudod? toporzékolt fogait csikorgatva s szemeit karikára nyitva az anya, s egy percz alatt kikapta férje kezéből a süveget is, meg a kardot is; s azzal odanyomva a markába a bartwisch nyelét: «no hát nesze ez a seprő, eredj pókhálót szedni vele, majd én visszahozom a magzatomat, nem hagyom a csivasz paraszt martalékának!»

Szép volt az nagyon, mikor ez a délczeg asszony felcsapta a férfisüveget a kontyára, fogai közé kapta keresztben a kirántott kardot s egy szökéssel felpattant a pandur lovára.

– No hát megyek magam! Majd megmutatom én, hogy el tudom hozni az Emmámat.

És képes lett volna megtenni, a mivel fenyegetőzött, ha Decebál és Bakala Peti kétfelől a kantárszárába nem kapnak, s addig-addig engesztelik, capacitálják, míg leimádkozzák onnan a nyeregből.

Decebál maga ugrott fel aztán a helyébe.

– Hiszen én magam megyek érte vissza, csak hadd szedjek rendbe egy kis csapatot, a kivel a lázadókat megtámadom és szétverem. Ebben az első zűrzavarban nem lehetett semmire gondolni. Ne félj galambom. Majd megmutatjuk mi, hogy férfiak vagyunk.

Meg is mutatták. A lovászok előhozták az istállóból a felnyergelt paripákat; a vadászok elősiettek a vadaskertből a kürtszóra, fegyvereikkel, a gyalog-pandurok is összeverődtek innen-onnan; a nemes urak és hadnagyok lóra kaptak.

– Miért nem lőttetek a zendülők közé? dorgálta Decebál a hajdukat.

– Ugyan mivel lőttünk volna? menté magát a hajdukáplár, mikor csak vaktöltéseket kaptunk, a minőkkel Urnapján lövünk parádét.

– No, hát majd én adok golyót a puskátokba. Hol kuporog az a pandur hadnagy? a ki bagolyfejű angyala van! – Minden ember fogjon puskát, a ki csak mozdulhat a háznál.

A buzdító szavak megtették a maguk hatását. Az egész férfitársaság átlátta, hogy ez egy történelmi fordulópont itt most, a miért érdemes az életet koczkára tenni. A nemrég lezajlott zempléni pórlázadás, mely annyi nemesi családot pusztított el borzasztó kegyetlenkedéssel, mindenkinek élénk emlékezetében volt még. Ma «pro aris et focis» kell megharczolni a rettenetes ellenséggel.

Rézkuthy úr sietett három tanut keresni, a kik előtt lediktálja a végrendeletét valami félreeső szobájában a kastélynak. A fehércselédség majd felvette a házat a nagy sírásával.

Egyszer aztán a nagy zűrzavar, lárma, fegyvercsörtetés közepett ez a kiáltás hangzik fel:

– Itt a Jancsi! – Megjött a Jancsi!

Már úgy, minthogy a Jancsi gyereknek volt annyi bölcs strategiája, hogy a mint a fellázadt parasztság lecsendesültéről meggyőződött, engedelmet kért a mérnöktől, hogy hadd fogja ki a nyergest az ő kocsija mellől, a kire szőrén felkapva, bevágtasson a kastélyba, hírül vinni, hogy megvan a békesség, nehogy az urak valami hebehurgya dolgot találjanak elkövetni. A mérnök helyeselte az indítványt s a Jancsi gyerek jóval a parasztdeputatio felczihelődése előtt eljutott a nyerges hátán a kastélyig.

Az első szava természetesen Sára asszonyhoz lett elkiáltva:

– Nincs semmi baja az Emmácskának, tekintetes asszonyom!

Ezért aztán örömében Sára asszony jót ütött neki a hátára a tenyerével kettőt, ez volt ő nála az öröm kifejezése.

Az uraságok egyszerre mind körülfogták a Jancsit, öt percz tartamára nem volt Tuhutum vármegyében népszerűbb egyéniség a Jancsinál. (A kinek még vezetéknevét sem tudjuk; talán soha sem is tudjuk meg?) Megtudták hamarosan, hogy nincsen semmi veszedelem.

Erre a hirre aztán előjött a hátulsó szobákból Rézkuthy úr is, a homo regius.

Máig is eldöntetlen kérdés, hogy vajjon ő volt-e az ünnepélyes alkalommal az elébbvaló dignitás, vagy az alispán? Ezt törvényeink elintézetlenül hagyták.

Ő előbbvalónak tartotta magát. Először is sokkal nagyobb birtoka volt a vármegyében, mint az alispánnak; másodszor pedig nem tehetett róla, hogy a legközelebbi restauratiónál, mint alispáni jelölt huszonkilencz szavazattal kisebbségben maradt, és harmadszor megállta a helyét minden alkotmányos actusnál, míg az alispán, a ki különben igen jeles jogtudós és administráló talentum volt, abban a hibában bővelkedett, hogy örökös gyomorcatarrhusban szenvedett, s e miatt a Morison-pilulás skatulyát mindig a zsebében hordta, s ha valamikor valami criticus eset fordult elő, soha sem volt sehol található, mindig holmi sötét helyekre húzta félre magát. Különben igen derék ember volt, leszámítva a gastricus hiányait.

Most tehát Rézkuthy úr foglalhatta el a helyét, otthagyva befejezetlen és aláiratlan a testamentumot, a mit megkezdett, s jött felkötött karddal a Jancsi rapportját átvenni.

A fiu elmondta, a mit már a többi urakkal közölt, hogy a jobbágyok meg vannak nyugtatva, beleegyeznek a tagosztályba s deputatiót küldenek az urakhoz, a mely nyomban meg fog érkezni, s a félreértést ki fogja magyarázni. Őtet a mérnök úr küldte előre.

– Nagyon jól van fiam, mondá kegyes leereszkedéssel Rézkuthy úr, mint a ki meg van felőle győződve, hogy ezt a megjuhászodást az ő hivatalos tekintélye idézte elő, s azzal három huszast kivéve a zsebéből, méltóságos munificentiával nyujtá a Jancsi felé.

A pórsuhancz pedig átalkodva tartá hátra a kezeit a nyujtott ajándék elől s nem látszott hajlandóságot mutatni annak az elfogadására.

– Diák ám ez, nem cseléd! sugá oda Decebál a homo regiusnak.

– No, csak vedd el fiam. Jól fog az esni neked. Én is voltam ilyen szegény legény, mint te.

Ez alatt becsörömpöltek a paraszt deputatio szekerei. Hangzott a nehéz saruk tappogása a lépcsőkön, a talpzsurolás a tornáczban.

Soha még szűrös küldöttség nagyobb nyájassággal nem lett fogadva!

Az ékesen szóló népvezér, Pilinkó, elkanyarítá ünnepélyesen a mondókáját (rhetorikát végzett); a sok szóvirág és tropus közül végtére is az lógott ki, hogy egészen helyes és igazságos a törvénynek az az intézkedése, a mely szerint a birtok arányosíttatik, a legelő elkülöníttetik s a jobbágyok illetménye abból a szántóföldeikhez hozzá szabatik. Koppasztósi úr kiegészítette a vezérszónokot (miként egykor Mózes Áront), közbe duggatva az ide vonatkozó törvényczikkelyek hivatkozott szakaszait. Azért is ezzel az urbéresek felettébb meg vannak elégedve, a hogy a képviselő küldöttei nyilatkozni fognak azonnal.

Azzal a tűzhalmi birónak adatott át a szó.

– Valljuk meg az igazat, kezdé a becsületes ember, mink mindétig is meg voltunk azzal elégedve, mert hát mondok, micsoda igazság az, hogy a Latyakosnak nincs több két kila földjénél, mégis több tinót ver ki a legelőre, mint én, hanem hát a nótárius uram, meg a fiskárius uram egészen másképen beszélték ám akkor. Valljuk meg az igazat.

– Jól van, jól! vágott közbe Pilinkó; éljen a tekintetes vármegye! Kiáltsuk: Vivát! éljen a tekintetes deputatio! éljen a tekintetes alispán úr! éljen a tekintetes földesúr! vivát! vivát! vivát!

S a nagy vivátozás megvonta a további szót a kellemetlen szónoktól.

Pilinkó uram maga sietett a kezét nyujtani a tekintetes deputatio tagjainak, a mit azok nagyon kelletlen képpel viszonoztak; Decebál nem is fogadta el.

– De hát akkor mi a perpatvarnak kergették el kendtek a helyszinéről a végrehajtó bizottságot? szólt oda mogorván a tűzhalmi biróhoz.

– Hát bizony, valljuk meg az igazat; nótárius uram, meg fiskárius uram azt mondták, hogy jó lesz, ha magunkkal hozzuk az asszonyokat.

Pilinkó észrevette, hogy ez most mindjárt apróra el fog árulni mindent, hirtelen kikapta a szájából a szót.

–… Igenis, hogy ők is megértsék a dolgot. Ebből támadt aztán az a félreértés, a mi sajnos következéseket vont maga után. A pandurok az asszonynépet puskaagygyal kezdték bántalmazni, a mi sokaknál rossz vért szült, s az ellenállás hajlamát fejtette ki, minthogy minden actio reactiót szül. A fegyveres hatalom időszerütlen beavatkozása okozta a támadt zűrzavart, a melyet aztán csak nekünk sikerült bölcs rábeszéléssel elcsillapítani.

Ekkor aztán méregbe jött az alispán. Atrobilosus ember volt, könnyen elfutotta az epe. Tehát a csendbiztos volt a hibás! Hol van a csendbiztos? Hol van a Holofernes?

Előkerítették. Fejére olvasták a bűnét.

De Holofernes nem azért volt húsz esztendőn át rabvallató, hogy ha egyszer ő kerül vallatás alá, ki ne tudja tisztázni magát.

– Én tekintetes alispán úr, épen azt parancsoltam a hajduknak, hogy senkit ne bántsanak, minden emberrel urbanus módon bánjanak, még a puskáikba is csak vak patronokat osztogattam.

– Hol van hát a hajdukáplár?

Azt is behozták.

– Nem azt mondtam-e én kendnek, rivallt rá a pandurhadnagy, hogy a parasztokkal urbánusan kell bánni?

– Igenis azt tetszett mondani.

Akkor az alispán vette keresztkérdés alá.

– S mit ért kend urbánus bánásmód alatt?

– Azt, hogy csak a puskaagygyal szabad őket megtaszigálni.

– Kimehet kend, ostoba ember! Kend okozta az egész zűrzavart.

A jámbor pandurkáplár most aztán törhette a fejét az urak philosophiáján. Az imént azért hordták le, hogy miért nem lövetett a nép közé; most meg azért, hogy minek használta a puskaagyat? – Már világos, hogy mind az ő hátán akarnak kimászni a csávából. Hát ő kinek a hátára mászszék most Csak most? hozzon a nemezis valakit a mogyoró pálczája hordtávolába!

Az urak általában véve mind bölcsen siettek arany hidat építeni a visszavonuló ellenség számára, csak Decebál maga ákácziósuskodott: mindenképen választ akart kapni arra a kérdésre, hogy:

– De, hát ha mind az urak, mind «kendtek» ilyen jó szándékkal voltak, akkor szeretném mégis tudni, hogy kik voltak, a kik a falukon, a korcsmákban felbujtogatták a népet, hogy a tagosztálynak ellenálljon?

– Oh, kérem alássan, szólt ravaszul mosolyogva Pilinkó. Hát kik bujtogatták volna? A zsidók tették. A zsidó korcsmárosok! Ezek a jebuzeusok! Varas békát sütöttek nyárson, azt dugták a boros hordóba, hogy a nép dühös legyen tőle. Én magam meglestem a pinczeablakon keresztül.

Erre aztán rázúgott az egész coetus.

– Valljuk meg az igazat, hogy… dadogott közbe biró uram; de Pilinkó hátrarántá a szüre gallérjánál fogva. «Ne valljon kend már semmit! gyerünk vissza!»

Ilyenformán minden ember szépen tisztára mosta magát a «Jordán» vizében, s aztán sietett, kiki a hintaját, szekerét felkeresni.

– Aztán az Emmácskámat ott ne felejtse megint, tisztelendő úr! kiálta Sára asszony a szekérre kapó Horkázi után.

Rézkuthy úr és Bakala ezúttal egy kocsiba kerültek.

– Spectabilis – mondá Peti – aztán azt az egy aranyat nem hagyom ám a zsebében, a mi nekem dukál.

– Neked? Miért?

– A testamentomcsinálásért. Azt gondolja, ingyen körmöltem azt?

– Hát megadom neked azt az aranyat. De az alatt a föltétel alatt, hogy nem beszélsz az egész testamentomcsinálásról senkinek.

– Akkor inkább nem kell az arany.

Szépen átestek a hivatalos dolgon; meg lett a nyílhuzás, a jobbágyok meg voltak elégedve a rájuk esett osztályrészszel, nagy hirtelen felhányták a határdombot, s betakarták szép zöld pázsitkoczkákkal, megdicsértek minden embert, utoljára még a mérnököt is, ennek a nagy munkának a végrehajtásáért. Jancsi nyalábra szedte a mérőlánczot.

Horkázi úr, másodszori visszaérkezése óta olyan jól megfogadta Sára asszony parancsolatját, hogy az Emmácskának a keze csuklyóját egy pillanatra sem bocsátá ki zsiros markából, mintha meg akarná őt áldozni, a hogy a hajdani táltosok tették a véráldozatnál.

Mikor aztán már a jegyzőkönyvek alá lettek irva, ostyás pecséttel a keresztül vont zsinórok lenyomatva, a határdomb lepázsitozva, Horkázi úr előállt az ünnepélyes áldást szózat alakjában elmondani.

Olyan nyelven beszélt, a mit senki sem értett meg. Az egyik kezében szorította a barkóczabotot, a másikban az Emmácska kezét, s hol az egyiket, hol a másikat emelgette magasra szónoki felmagasztaltságban. Végre ezt az érthető szózatot intézte a sűrű sokasághoz:

– Valamintségesen ükeink, a midőn egy határdombot felavatának, azt szokták kérdezni, ki légyen a jelen való csivadék közül, a kinek legjobb az emlékezete? azonképen kérdezem én is titőletek, ki itt az a siheder, a kinek az emlékezete olyan, mint a mázos csupor, hogy semmi ki nem foly belőle?

Mind azt sivították, hogy a «Jancsi! a Jancsi!»

Az Emmácska Jancsiját tuszkolták előre.

A fiú csak a vállát vonogatta, az arcza elsápadt.

Szép kitüntetés volt, hogy száz siheder közül őt ismerték el a legjobb tanulónak.

De még szebb lett a következése.

– No hát, fiam János, hogy késő vénségedig emlékezetedben maradjon ez a mai ünnepélyes határjárás, hajdukáplár huzzon rá tizenkettőt azzal a mogyoróhájjal.

A szegény Jancsinak a mai bokros érdemeiért ez ugyan szép megjutalmaztatás!

Emmácska haragba jött s oda akart rohanni hozzá. De Horkázi úr visszatartóztatta.

– Hagyja azt, Emmácskám. Ez csak kitüntetés a Jancsi számára. A régi spártaiaknál a legderekabb fiunak azt tarták, a ki legtöbb botot ki tudott állni. Őseink is mindig így cselekedének. A Jancsi ma új ruhát kapott, azt is fel kell szentelni.

Két hajdu meg akarta fogni a Jancsit kétfelől, de ő széttaszigálta őket maga mellől, s önként odafeküdt a határdombra.

Most aztán Emma, hogy nem szabadulhatott a mentora körme közül, azt kiáltá oda pajtásának:

– Aztán, Jancsi, ne sirj!

– Úgy sem teszem.

A pandurkáplár pedig jött a mogyoróval. Mégis hozott hát a jó sors valakit, a kin a rossz kedvét lehűtse. Megtette, a mit tud.

Csakhogy az a megátalkodott suhancz nem akart megfelelni annak a kivánságnak, hogy minden ütés után feljajduljon: beleharapott a karjába, vérig harapta s egy jajszót ki nem ejtett. Ez pedig fölöttébb boszantó a botkezelőre nézve.

A tizenkettedik ütés is elhangzott, csak úgy magában.

– No, hogy még jobban ráemlékezzél! kiálta a hajdukáplár, s egy nagyot suhintva a pálczával, teljes tudományával sózott oda egy tizenharmadikat az események élő tanujára, a mitől az végre fájdalmasan felordított, s lefordult a határdombról.

Hanem ezzel aztán az Emmácska kisasszonyságának is vége szakadt, nem sejtett erővel ragadta ki a kezét Horkázi markából s odarohanva a pandurkáplárhoz, kirántá annak az ökléből a mogyorópálczát, s ezzel a szóval: «no, hogy te is ráemlékezzél, hát nesze!» olyat vágott neki a fején keresztül, hogy a bot ketté tört, s a hajdu meg is fogja azt emlegetni, mert az egyik szeme kancsal marad örökre ettől az ütéstől.

Azzal aztán odafutott a Jancsihoz az Emmácska s az egész népség és uri társaság láttára felemelte őt a földről, s a selyemkendőjével törölgeté meg annak a könytől és portól piszkos ábrázatját.

Biz ettől a jelenettől nem igen épült a néző sereg! Furcsa kisasszony az a Tanussyék Emmája! «Legény biz az! akárki mit mond!» bizonyoztak a menyecskék. «Meg lehet azt arról tudni, hogy mikor asszony üt bottal, vagy hajít kővel, mindig egyenesen üt és dob: ha férfi teszi, mindig rézsut vág és górig!»

– No ennek a kisasszonynak ugyan szép nevelést adtunk, páterkám! Incselkedék Bakala Peti Horkázi urral. (A mi annál nagyobb rosszalkodás volt tőle, mivel hogy ő neki már Sára asszony elmondá a titkolt igazságot.)

Ilyenkor aztán a táltosok czikoriája, mikor nem tudott valamire megfelni, rendesen valami archæologico-philologiai dissertatio morotvái közé huzta be magát, mint a köcsmei sárkány, a hová senki sem mert utána menni.

– Lobog benne a hajdani őrpaták vére, ezek voltak a mi ősanyáink, amazonok. A nevük nem is barbár görög szótól származik: «a–mazon». (Nincs keblük!) Nagyon is volt: kebeldus hölgyek voltak, hanem e magyar szótól: «ám asszony!» Az ősmagyarok őrpatáknak nevezik őket, «Pata» annyit tesz, mint «mama». «Tata», «Pata» = apa, anya. Most is virágzó városok. Az «őr» pedig annyit jelent, hogy «erő» – «eur». Hét szó van a magyarban (szent hetes szám!) a hol a magánhangzó az «r» betüvel párosulva valami rejtett hatalmat jelent: «ár, – ér, – ir, – ór, – ur, – őr, – ür». Az «őr»-től származik az «ördög».

Nagyon megmagyarázta volna ezt a tudós férfiú, ha Bakala Peti nem figyelmezteti rá, hogy siessen a csézához, mert az Emmácska már felkapott a kocsis-ülésbe, a Jancsit maga mellé ültette s mindjárt itt hagyja a kegyes mentorát, s akkor aztán felülhet a hét hatalmas syllabára s azon nyargalhat haza.

Hogy ezt a legutolsó casust senki sem fogja elmondani otthon a kastélyban Sára asszonynak, arra nem kellett valami nagy összeesküvés. Ez természetes dolog. Majd csak holnap fogja megtudni a tekintetes asszony, a mikor per cselédszoba és konyha, Dorkó nénőn keresztül felszivárog a hir hozzá. Nagy dérdur fog következni ebből, a mi különben is rendes állapot a nagy vendégségre következő napon, mikor a gondos háziasszony összesepreti a sok tányér- és üvegcserepet (a miket a vendég urak összetörtek; ez hozzá tartozik a jó kedvhez), a míg az ezüstöt számbaveszi s a hiányzó kanalak miatt criminalis inquisitiót tart. Ilyenkor egy-két hátbaütéssel, kiosztott pofonnal több már számba se jön. Ha ebből az Emmácskának is jut majd, hát hiszen attól hullatja el a gyerek a csikófogait.

Magát a bekövetkezett vendégséget hagyjuk megörökítetlen. Végig enni is nagy sor azt, hát még leirni! Ha csak valaki a Horkázi úr toastjaira nem kiváncsi?

Az ebédnél csupa férfitársaság volt; a meghívott uraságok hölgyei csak délután fognak érkezni, az ozsonnához, aztán majd itt maradnak vacsorára és tánczvigalomra, hoznak magukkal tánczos fiatalságot is. Nehányan (a legelőkelőbbek) levélben mentették ki magukat, hogy nem jöhetnek, betegek, a mi Sára asszonynak sehogy sem ment a fejébe, hogy lehet valakinek levelet irni, a ki beteg s a ki képes levelet irni, hogy nem képes az kocsira ülni és ide jönni? hisz a kocsit négy ló huzza, a tollat meg magának kell az embernek tolni, mint a talyigát.

Az ebédnél már a legujabb franczia divat szerint volt öltözve Sára asszony, a Moniteur de Dames szerint, s mindenkinek elpanaszolta, hogy milyen alkalmatlanok ezek a lelógó leffentyüs ruhaujjak; minden kés, villa beleakad a csipkéikbe, hanem a kivágott derék igen jeles találmány!

Az Emmácskának a mamája és a tudós nevelője között kellett ülni. Azok dirigálták ketten kétfelől, hogy üljön egyenesen, hogy ne rakja fel a karjait az asztalra, hogy ne lógázza a lábait, meg hogy különösen ne tegye azt, hogy a két térdét az asztalnak feszítve, a székét a két hátulsó lábán tánczoltatva hátradöntse magát. És a mellett agyonkinálták mindenféle édességgel.

A gyermek pedig durczás volt és senkinek semmiféle hozzá intézett szavára nem ügyelt.

Sára asszony átsugdosott a szomszédaihoz, hogy az Emmácskának ma ebéd után le kell tenni a vendég urak előtt az examentet, hát azért olyan peczkes.

Sára asszony feltette a fejében, hogy ma minden áron megexamentezteti az Emmácskát. Ilyen tekintélyes gyülekezet nem egyhamar kerül itten össze. Azt pedig a legtermészetesebbnek találta, hogy ha már exament, hát annak legjobb idő az ebéd utáni óra. Hiszen minden ember akkor lesz legbeszédesebb, s akkor ért mindenhez. Az urakra nézve is ez a legalkalmasabb idő, az ejtőzés órája, a mikor még nem egészséges dolog a kártyához leülni; majd ott a nagy pipázóteremben milyen kényelmesen éldelhetik az Emmácska tudományát a jó kospallagi füstje s a fekete kávé között.

Ez a módja a rigorozálásnak Horkázi úr tetszését is megnyerte. A vendégség utáni rózsaszinű hangulatban elvész a kritikai savanyuság a hallgatók kebléből; könnyű lesz a szemfényvesztés.

A mint tehát az uraságok felkeltek az asztal mellől, a czigányokat elbocsátották, hogy ők is menjenek ebédelni, az egész társaság áttakarodott a pipázóba, egymással mókázva és csintalanul dévánkodva.

Az Emmácskát bizony úgy kellett a mamának, meg Horkázi urnak két könyökénél fogva behurczolni a nagy előadásra.

Szemben az ablakkal volt felállítva a háromlábú támlányra a nagy fekete tábla, az Emmácska tudományos kirándulásaihoz alkalmas terepül. Az elé nagy kényszeredetten oda állt a gyermek. Mint valami gonosztevő, a fejét lesunyva, a szemeivel a félig lesütött pillákon keresztül sandalogva, a kezei tíz újjával az öve szalagbojtját morzsolgatva; néha-néha ugyan azt a fogai közé dugva.

– No, csak ne féljen semmit! Bátorság, Emmácskám. Bíztatá őt a tudós oktató. Ide nézzen az én szemembe. Hát ki volt a magyaroknak az első ősapja?

– A Herkó páter, mormogá a fogai közül az Emma.

– Dehogy az volt. Az másutt jön elő. Attila volt. Nagyon helyesen van. Úgy Emmácskám. Az Attila volt az. S mi volt az az Attila?

A gyerek felhuzta a vállait és csalfán mosolygott.

– No mondja bátran. Az Attila.

– «Az Attila.»

– Volt az ősmagyaroknak.

– «Volt az ősmagyaroknak.»

– No! Micsodája. Ne szégyelje! Mondja ki bátran.

– Zsinóros dolmánya! süté ki az Emma.

Erre ugyan nagy tetszészaj támadt az auditoriumban.

– Jaj, maga kis hamis, évelődék a tudós oktató úr, hol jár az eszecskéje? Nem arról az öltönyről van szó, a mit a papa visel; az is attila ugyan; no, mi az, a mi nagyot pattan, a mivel a kocsis a lovakat hajtja? no?

– «Ostor»; nyögé ki a gyermek nagy nehezen.

– Igen jól van! Kitünően van! Attila volt az «Isten ostora!» S mit hagyott mi ránk az Attila ősapánk?

– Az ostort.

– No azt is. De még azon kivül? Hadur…

–… Hadur…

–…nak.

–…nak.

–… győzhetlen pallosát. («losát.») Nagyon jól van! Igen helyesen van. Most lássunk valamit a szyttya irásból. Az Emmácska tökéletesen érti őseink irását, a hogy az a csiki rovatosban megőriztetett. No Emmácskám, fogja a kezecskéjébe ezt a fehérezőt (értsd «krétát»), irja le arra a táblára az én nevemet. No! ne féljen semmit, nem nézek oda; háttal fordulok magának. No! Fogjon csak hozzá szépen.

Az Emmácska szégyenlősen takarta el a kebelkendőjével a táblát, hogy ne lássák, mit ir; a tudós mester dictálta betünként.

– No! H, O, R, Hor… K, Á, Z, I, Horkázi. Megvan?

– Meg. Dörmögé az Emma s letakarta a kendőt a tábláról.

Oda volt pedig irva, de se nem hunnus, se szyttya betükkel, hanem szép római irásjegyekkel ez a név:

«ASINUS.»

De már erre olyan freneticus hahota támadt a pipatoriumban, hogy a vendég urak egymás ölébe dűltek ájuldozva s elkezdtek tapsolni. A mint aztán e nagy tetszésnyilvánításra maga Horkázi úr is hátratekintett s megpillantá ezt a nevet a táblán, a mely ugyan egy igen tiszteletre méltó s nagy kiterjedésű családnak a neve, de a melyhez mégis senki sem akar rokonsági összeköttetésekben állani: csak tátva maradt a szája elszörnyedésében.

– Árulás! ordítá comicus dühvel. Árulás van ebben!

– Micsoda árulás? szólt oda Bakala Peti, hisz minden ember tudja ezt már régen!

S hogy erre az urak még jobban elkezdtek kaczagni és tapsolni, a felgerjedt táltos utód «vérbulcsut» esküdve az áruló fejére, rohant ki a pipázóból.

Csak Sára asszony maga nem értette meg, hogy mi itt az igazi tréfa? Ő csak azt látta, hogy az Emmácska valósággal oda kanyarított a táblára valami ákombákot; s a tapsokból kiveheté, hogy az a társaság tetszését nagyon megnyerte. Hát ő is örvendett az örvendezőkkel s kaczagókkal. Sőt azt tette, hogy odarohant az Emmácskájához s összecsókolgatva, agyon ölelgetve a kedves magzatját, még arra az egyre kérte, hogy irja oda már most a saját nevét is.

Emmácska rábólintott. Megteszi.

Hanem elébb le akarta törülni azt a másikat.

– «Ez» alá nem irom a magam nevét.

– Azt nem hagyom letörülni.

– No hát akkor megfordítom a táblát.

Bakala Peti akart segíteni, nem engedte. Elbirja ő maga is azt a nehéz táblát.

Aztán fogta a krétát s bátor, határozott vonásokkal odafirkantá gyorskezüen:

«Emmanuel.»

Még egy nagy, kacskaringós farkat is kanyarított a név körül, s aztán széttekintett büszkén, daczosan az egész társaságon, s azzal földhöz vágva a krétát, ott hagyta a tisztelt gyülekezetet.