Emmanuel.
– Bálványom! súgá Decebál a felesége fülébe, siess újra öltözni, mindjárt jönnek az urasszonyok. (Meg volt rettenve, hogy ha valaki a vendég urak közül fenhangon találja elolvasni a táblára irt nevet, akkor egyszerre kiesik a világ feneke!)
Ez a thema azonban képes volt más irányba ragadni Sára asszony figyelmét. Öltözni! Harmadszor öltözni a mai napra. Ez volt az ő gyönyörűsége. (A lakodalma napján négyszer öltözött estétől kivirradtig.) Fölkelt a helyéről, diadalmasan mutatva a leirt névre s a jobbján ülő alispánhoz dicsekedő szót intézve: «no ugye? milyen szépen leirta az én Emmácskám a nevét! Még milyen nagy farkat is kanyarított utána!» A mihez az alispán nagyon furcsa képet csinált.
Azzal magára hagyta az urakat a kecses háziasszony, öltözőszobájáig kisértetve Bakali Peti által s útközben utasításokat véve tőle, melyik coiffure fog illeni a következő toillettehez?
A szobából kirohant gyermek után senki sem kérdezősködött.
Az, miután megtette a huszárvágást, lesietett a kertbe, s bevette magát a tüzhalom szőlőlugasába, ott a sűrű levélfal mögött elbujt. Csak egyfelé volt nyitva előtte a lugas, ezen a nyiláson át végig láthatott az egész rónán, a mit nagy távolból felemelkedő kék hegyormok rekesztenek be. A halomra feltűzött mérnöki pózna kétfelé vágja a délibábos képet.
Úgy szeretett volna innen elfutni!
Csak tudná, hová? Merre? Meddig?
Hiába van a láncz aranyból, csak láncz az azért! Egész lelke érezte ezt a bilincset.
Szivét megnevezhetlen vágyak hevíték, s ellenségének tekintett mindenkit, a ki azoknak útjában áll. Álmodott egy olyan világról, a minek mind az ellentéte, a mi őt itt körülveszi. Ettől pedig meg volt csömörölve.
Hisz a természeti ösztön parancsolja, hogy ha valakit a vizbe akarnak fojtani, minden erejével küzdjön a megszabadulásáért; s nem hasonló, de még nagyobb érzés-e az, ha egy szellem küzd az ellen, hogy megfojtsák?
Nem szeretett senkit! Ez még nem olyan nehéz szó, mint az a másik: nem becsült senkit. Megitélte az apját és az anyját. Hisz azok soha sem is titkolták előtte a saját hibáikat; hát még egymáséit?
Ennél a háznál mindenkinek volt valami bolondsága, a mit aztán kiki arra használt, hogy mikor a rosszaságát szemére vetik, a bolondságával védelmezze magát. Régóta jegyzi ő ezt már.
A mai nap csordultig tölté a poharat.
Először látta azokat az ismerős nagy embereket lélektelenül elfutni egy gyülevész elől, a kikben, ha semmit mást, a hősi bátorságot bámulta eddigelé. Bámulta dicsekedő nagy beszédeikből. Ha azokat hallgatta valaki, azt hitte, a fél világot fogja meghódítani. Aztán elég volt neki hét falu paraszt népe. Még az apja is! Hogy mutatta két fejedelem nevét: Thonuzóbáét és Decebálét, a hátán!
Azután végig hallgatta ennek a felgerjedt, haragra lobbant, ismeretlen (eddig alvó) szörnyetegnek a jajkiáltását, a jobbágynépét, a hogy elpanaszolták, keresetlen szavakban száz meg száz év óta hegyekké nőtt méltatlanságaikat, a jobbágyot hozzákötötték a röghöz, s most azután megmozdult a rög s urainak fejéhez röpült.
Akkor aztán egy bölcs, igazságos ember szólt hozzájuk, szivből és észből. Olyan volt az, mint mikor a napsugár szétoszlatja a ködöt. Egy új, boldogabb kor paradicsomába engedte őket betekinteni. A durva parasztnép bárdolatlan elméje megértette e képet, hát azé a gyermeké ne értette volna-e meg?
Aztán milyen nagy hatalma van a szellemnek a durva erő felett!
Ime egyetlen egy embernek a szava visszatérítette az útjából azt a forgószelet, a mit fegyveres csapatok meg nem állítottak volna.
A tudomány, az ész közibe lépett a csatára felállított hadseregeknek s elintézte a százados perpatvart egy czirkalommal.
S aztán mikor minden embernek a szive tele volt örömmel, akkor ez örömnap emlékére emelt halmon megkinoztak egy paraszt gyermeket.
Miért?
Azért, mert paraszt, azért, mert gyermek.
Vagy azért, mert legjobb tanuló, vagy azért, mert ő szereti?
Oh, ha azzal a bottal, a mi az ütésben kettétörött, mind valamennyinek adhatott volna egy ütést, a ki ott nevetésre húzta szét a pofáját.
S még az ősi szokásokra hivatkoztak, még a hagyományos ceremonia szinét adták a meggyalázó kínzásnak!
Hát aztán mit csináltak?
Ettek, ittak, áldomásoztak. Olyan emberek, a kik egymást, mikor a másik távol van, nyiltan szidják, rágalmazzák, most hogy köszöntik fel kilocscsanó pohárral, s danolják, hogy éljen a barátság.
Mindenki hazudik mindenkinek.
Az ő gyermeki ajkán meg nem jelent a hazugság soha. Inkább meghagyta magát veretni, mint hogy valamit eltagadjon, a mit tett, s soha semmi fogsággal, koplaltatással rá nem birhatta senki, hogy egy jó szót mondjon annak, a kit szivében nem szeret, – és ezek a nagy hatalmas emberek hogy nyalják egymást! Mintha nemesi mentékbe öltöztetett inasok volnának. A korhelyt lángésznek, a pimaszt characternek, a tékozlót nagylelkünek nevezik; a ki jó kártyás, azt nimbus veszi körül. Dicsérik egymásnak a latorságait s dicsekesznek a magukéval.
A legvisszataszítóbb látvány volt előtte a saját apjának a mai magaviselete, az asztalnál.
Szemközt ült vele Rézkuthy úr, a homo regius.
És az a Tanussy Decebál, a ki a hősök, a hadvezetők mintaképe, hogy magasztalja Rézkuthy urnak a haza és közügyek körül szerzett érdemeit! hogy iparkodik neki kedvében járni. Részvevő méltatlankodással kérdezősködik nála a multkori szörnyű megbántás részletei felől: mintha nem ő tudná azokat legjobban. Nagyon helyesli, hogy a királyi biztos úr olyan szigoruan veszi a vizsgálatot, mert az a sértés nagy megtorlást érdemel! S még aztán azt is megkérdezte tőle, hogy nem került-e meg ő nagyságának az akkor gonoszul elrabolt Lipótrendje szalagostul? Hogy nem! Ez mégis szörnyűség!
Pedig hisz az a Lipótrend ott van Sára asszony szekrényében; az apa maga hozta azt haza, az ő markában maradt az.
Ennek a historiáját elbeszélte Bakala Peti Sára asszonynak, Sára asszony, szokás szerint, Dorkó nénőnek, Dorkó nénő meg aztán rendes módon az ő Emmácskájának.
És a «fiunak» hallgatni kellett, hogy az apja micsoda képmutatással faggatja e bűntett adatai felett a megkárosultat, s segít annak szidni a tett elkövetőjét.
Oh, mint szeretett volna vissza születni ebből a világból!
Egyszerre nagy bömbölés riasztá fel. Mintha az ó-testamentumi behemóth szabadult volna el, olyan ordítástól zengett fel a liget. Horkázy úr tört a bokrokon keresztül, egész falka, délutáni siestáját tartó gyöngytyuksereget verve föl maga előtt.
– Hol van az a paczinacziták ivadéka? Hol vagy te dobrocz ördög? Nem láttátok azt a Jancsi kölyket? Hadd vágom ketté, mint őseink az áldozat-kutyát, egy kardcsapással! Hol vagy te pribék? te locsperdi! te himpellér! te kákompilli! mozsárban törni való áruló!
Ezt a Jancsit keresi halálra.
Emma könnyen kitalálhatta a haragjának az okát.
A mint a mérges haruspex tovább csörtetett a bokrokon keresztül, saját lármájával figyelmeztetve az űzött vadat, nemsokára előkerült az a bokrok közül, csakugyan ott volt elrejtőzve egy szénaboglyában. Meglátta a tűzdombon Emma piros ruháját s odasietett hozzá.
– No te szép dolgot csináltál odafenn! mondá Emmának.
– Mit? Azzal, hogy leirtam az igazi nevét?
– Azzal bizony. Mikor leirtad azt a szót a táblára, én onnan néztem a benyiló-ajtóból, mintha csak a tüzes mennykő csapott volna le a sarkamban! No most vesd el magad Jancsi! Tudtam, hogy egyszerre kitalálja, ki tanított meg téged erre a szép tudományra. Most már nekem aztán ennél a háznál nincs több maradásom.
– Magam is azt hiszem, mondá a bajtársa.
– Külömben sem maradnék én itten, ha tejben, vajban fürösztenének is, a mai megcsufolás után. Megvertek gyalázatosan, mint egy tolvajt, az egész nép láttára. Én innen elbujdosom.
– Nagyon jól teszed. És hová fogsz menni?
– Elmegyek Debreczenbe a collegiumba. Leszek mendikás. Koplalok, a mennyi belém fér; de több kezet nem csókolok ez Isten világán senkinek!
– Derék fiú vagy!
Ezt a ruhát sem viszem ám magammal, ne gondold. Szép új ruhával ajándékoztak meg a mai dicső napra, s aztán felszentelték rajtam. Nem! ennek az emlékezetét nem hordom magamon. Itt hagyom nekik! oda teszem le a küszöbre.
– Nem azt teszed vele, hanem nekem adod. Majd én veszem azt fel.
– Mit beszélsz?
– Azt, hogy meghalt már Emma kisasszony, el is van temetve szépen. Azután, hogy te elfutottál, utánad a táltos; én még az anyám kivánatára a magam nevét is felirtam a tábla utolsó oldalára.
– Micsoda nevet?
– Azt, hogy «Emmanuel!»
– Hüh! Hisz az olyan, mintha a puskaporos hordóba dugtad volna az égő gyertyát. Mi lett belőle?
– Még semmi sem. Az anyám előtt még titok, a mit a betük rejtenek. Az apám vállat vont, de nagyon meg volt döbbenve, sietett az anyámat az öltözőbe elküldeni. Most ez holnapig abban marad. Senki sem beszél az én hires examenemről semmit. Már kezdenek megérkezni a vendéghölgyek és ugrifüles gavallérok, az urak leülnek kártyázni, egy banda vándorkomédiás fogja magát produkálni a szinházteremben, azután a tánczteremben hozzáfognak a dáridóhoz, az eltart kivilágos kivirradtig; reggelre minden cseléd holtrészeg lesz, uri és női vendégsereg aludni megy; az anyám ilyenkor nem törődik velem, a redőnyöket lezárják, csak délben ébred fel; olyankor haragos, fejfájós, senkit sem enged szóhoz jutni, s mikor aztán úgy délután rákerűl a sor az Emmácskára, hol jár már az akkor?
– Barátom! Mit gondolsz? El akarsz szökni a szülőidtől?
– El én! Akárhová. Mindegy. Ne is mondj ellene. Látod én sem marasztaltalak egy szóval sem, hogy ne menj el, tűrd el azt a kis verést, a mit kaptál s a mit még kapni fogsz. Nem fáj az a parasztnak! Lásd, milyen jó dunnás ágyban alszol itthon! Úgy-e Debreczenben a kollégiumban nem vetnek a mendikások számára tollas ágyat?
– Nem bizony, hanem télen ott alusznak a kályhalyukban, nyáron meg a kapu alatt sorban egymás mellett hatvanan, kiki ráfekszik az egyik fülére s a másikkal meg betakaródzik.
– Hahaha! És nem vakargatja a Dorkó asszony a lábacskáit, hogy jobban elaludjék?
– Nem bizony, hanem mikor legjobban aluszik a mendikás s az öreg diákja megszomjazik a «patriában», lejön, felrugdossa az álmából: «Itass meg skalapcza!»
– Hahaha! «Skalapcza!» Így híjják a mendikást! Hát nem «Emmácskám, Tubácskám, egyél még angyalkám! marczafánk, piskóta, szopóka-nyalóka, miből kell?»
– Hehehe! A bizony «semper leves» egy tányérral mindennap; meg egy «pikó» hozzá. Aztán az a boldogabb, a ki valami csínyt tehet vele, s ha panaszra megy miatta, megtépik a haját. Hanem van esze a mendikásnak, olyan kurtára nyirja le, hogy körömmel sem lehet belécsípni.
– Jaj, de derék! Úgy-e te is olyan símára fogod lenyirni az én hajamat?
– Hűh! Én? ezt a hajat?
– No, hát nem nyirod. Majd lenyirom én magam. Ha grádicsos lesz, annál jobban illik az a mendikás fejének.
– Ezt a gyönyörű hosszú hajat.
– Az ám. Ezt a kisasszonynak való hajfonadékot. Majd odafektetem szépen az ágyamba, a vánkosomra, a piros rokolyám mellé. Itt nyugszik az Emma kisasszony, legyen neki könnyű a föld.
– Jaj, ne tréfálj!
– Mikor mondom!
– Ne tedd azt, barátom. Én nekem, akárhová hányódom, vetődöm, egyforma a sorsom. Nem vesztek el semmit. Legfeljebb éhezni, fázni fogok; ezt pedig megszokom. De te mennyit hagysz itt!
– Kevesebbet, mint a mennyit kapni akarok. Itt akarom hagyni ezt az énemet, a kit utálok, s fel akarom találni azt a másik magamat, a kit szeretnék becsűlni! Ne feleselj velem, mert hátba ütlek, s abból megtudod, hogy igazi mendikás társad vagyok.
Az elébbeni ordítozás megint közelebb jött.
A Jancsi futni akart előle.
– Maradj, te gyáva! riadt rá a pajtása.
– No, Emma.
– Ne híjj engem Emmának. «Manó» a nevem mától.
– Ha meglát itt bennünket.
– Hát lásson meg. Jőjjön ide.
(A lugasban voltak jó hosszú tölgyfahusángok.)
– Hogy híják a mendikások az ilyen nagy botot?
– «Gerundium.»
– No, hát felkapunk két gerundiumot, s aztán majd meglássuk, hogy nem ér-e többet két mendikás egy vaskalaposnál?
És bizonyára jól járt Horkázi úr, hogy a fátum beleelegyedett a tragoediájába, mert ez a két vásott siheder még csúffá tette volna. De hát vigyáz Ormuzd a maga amsaspandjaira.
– Hohó, táltos atyám! kiabált az ambitusról két tenyeréből szótülköt csinálva Bakala Peti. – Áll a ferbli!
S ez a szó rögtön félretérítette a parabolájából a neki lódult üstököst. Hajh, a ferbliasztal, az az éltető nap, melyhez visszatérnek a világűrben bolyongó égi testek.
Azzal hóna alá csapva a barkócza botját, eldörmögé magában az utolsó szittya áldást.
– Hiszen téged majd megkaplak én előbb-utóbb. – Hány sántával? kiáltá vissza a hivogatónak.
– Öttel!
– Ez volt a szent szám az őskazaroknál!
Azzal sietett diadalai mezejét elérni.
Az öt sántás ferbli az ő dogmájának sarkpontját képezte, még pedig, hogy a makkfelső a preferentiás sánta, a ki még a forhand ellenében is «visz».
Hajh, sok szép van ebben az ősi vallásban, ha azt az ember kitanulta.
Néha az egész esztendei fizetése ráment egy ilyen áldozatra a derék táltosnak.
Siessünk az áldozathoz, ne epedjenek a hívek.
A két gyermek magára maradhatott, tovább főzni az általános megszökés tervét, a míg az urak és asszonyságok vígan mulatoznak a kastélyban, hajdúk és parasztok még vígabban.
