Az Orvosok Consultatioja.

– Hisz a kis Blasnk tökéletesen beteg! kiáltá fel a nagy kaczagás után Don Juan.

– Ejh, nem! Csak a fogzás van rajta! kötődik Fanfan.

Gil Blas ki akart szaladni mérgesen, de az Albino útját állta, visszahozta.

– Sacre bleu! Hát mire való ennyi doktor egy rakáson, ha ilyen betegségre nem tudna receptet?

– Gyere vissza, Gil, biztatá Fanfan, par les jarretiéres de ma déesse! Mi segíteni fogunk a bajodon.

– Csak te ülj le szépen, szólt leerőszakolva az ifjonczot egy karszékbe Don Juan, s engedd magadat megkopogtatni.

Azzal a fiú mellére téve a fülét (doktorok szokása szerint) elkezdett a mellére kopogtatni az ujja hegyével. Nos? Hát? Christine? Susane? Amelie? Jutka? Ancsa? Pas du tout? «Lisandra?» Ah! Mekkorát dobbant! Itt van a fájó rész. Tehát doctissimi collegæ! a mi patiensünk «Lisandra nostras»-ban laborál.

– Hahaha! nevetett Fanfan, az ellen pedig vannak medicamina in hortis. Ennek én leszek a doctora.

– Bocsánat, venerabilis collega. Te csak theoreticus vagy; az ordinarius én leszek.

– Igaz, ő a practikus orvos! pártolá Albino. Próbált sok vivisectiót.

– Tartsunk consiliumot!

– Fel a pápaszemekkel!

– Tehát kedves patiensünk, felelj meg a te doctoraidnak a kérdéseire minden tartózkodás nélkül, mert csak a tökéletes diagnosis után tudunk a bajodról ordinálni.

– A legmélyebb orvosi titoktartás mellett, köté ki az ifju patiens.

– Subintelligitur. Tehát legelőször is ird le nekünk, hogy milyen az a Lisandra nostras? De mindenek előtt azt gyónd meg, hogy hol kaptad ezt meg?

– Elmondom: hát legelőször is az vezetett rá, hogy meghallottam énekelni. Este későn volt, mondhatnám éjszaka. Nem volt az valami ismeretes nóta, csak olyan összevissza való trallázás, mintha valami madár énekelne, minden szöveg nélkül, hanem az a hang olyan szép volt, hogy engemet lecsalogatott a szobámból; még pedig, mivel már a kastélyban minden ajtó zárva volt, s nekem a tanítóm, a káplán úr szobáján keresztűl kellett volna kiszöknöm, s az aligha egyezett volna bele, hát az ablakon jöttem ki, a gobéa lugason mászva alá.

– Ah! Symptoma somnambulismi!

– Aztán mentem az éneklő hang után. Az elcsalogatott abba a csunya süppedékes bozótba. Egyszer aztán elhallgatott, rákezdtek a békák brekegni, a baglyok huhogni. Valami világosság tánczolt előttem a sömlyék felett. Eleinte azt hittem, hogy lámpás, csak azután vettem észre, hogy lidércz, bolygó tűz.

– Az bizony megteremhet azon a mephiticus helyen.

– Attól aztán a lábamba szállt a bátorságom, haza futottam azon az úton, a melyen jöttem, s reggelig nem tudtam aludni.

– Febris amantium. Ismerjük. Tovább.

– Másnap aztán alig vártam, hogy tanítómtól szabaduljak, fogtam a puskámat; azt hazudtam, hogy ott abban a bozótban egy hatalmas görényt fedeztem fel, a ki a fáczányokat, meg a pávákat pusztítja, azt keresem föl, s azzal beletörtettem az éjjel otthagyott csapába, aztán azon ráakadtam a Styx-szigetére, a minek a környékét egész életemben kerültem, utálatos volta miatt.

– És itt megláttad Lisandrát?

– De sokáig nem. Órákon át elólálkodtam ott a sziget körül, a bokrok közt sompolyogva, de soha más élő lelket nem fedeztem fel, mint azt a gólyapárt ott a kémény tetején. A házból soha semmi nesz nem hallatszott. A nagy ungok, békák ott bámultak rám a zöld posványból felütött fejeikkel, s úgy hittem, hogy engemet csufoltak az ümmögésükkel. Annyit kitanultam (a kőrisfákra felmászva), hogy annak a csunya vityillónak a kastély felé forduló oldalán van valami veranda forma, a mire mindenféle virágos folyondár van felfuttatva; előtte meg egy kis kert, a minek a szélessége egy lépés; az tele van ültetve virággal. A veranda ernyője alatt van valami mennyezetes nyoszolya, a mi szunyog-hálóval van bevonva. Az én tündérem bizonyosan abban szokott aludni.

– Helyes combinatio.

– De előttem soha sem ő, sem az anyja nem mutatta magát. Még a kémény fűstöléséből sem tudtam meg, hogy él-e ott valaki. Ezek az emberek nyáron bizonyosan soha sem esznek főttet, télen meg valószínüleg a füzfáikról levágott rőzsével tüzelnek. Hanem egyszer még is kitartottam addig a lesben, a míg az öreg asszonyt valahonnan visszatérni láttam. Batyut hozott a hátán, s az arcza be volt bugyolálva, meg nem tudnám mondani, hogy milyen volt? A hid felől jött, a mit nehány szál faderék képez, s a minek az utolsó darabja csapóhid módjára felhúzható. Mikor odaért, a hiuz visításához hasonló hangon kiáltotta el magát: «Lisandra!»

– Ekkor tudtad meg a tündérkének a nevét.

– Erre a szóra valami láthatatlan kéz leereszté a csapóhidat; az asszony bement a vityillóba s a hidat megint felhúzták. Azzal a ház megint olyan lett, mintha ki volna halva.

– Nem fogott gyanút az öreged ezekre a te cserkészeteidre?

– Dehogy nem. A káplánnak meg lett hagyva, hogy mindig kisérjen, nehogy a görény el találjon kapni. Nemsokára rájöttem, hogy én nappal úgy is hiába járok az én tündéremet felfedezni: ez is olyan, mint a Saturnus csillag, a kivel a káplán mindig biztat, hogy majd megmutatja; a telescopiumon meglátjuk a gyűrűt; de mire az feljön, akkor már rendesen mind a ketten aluszunk. Lisandrát én mindig csak éjjel hallottam énekelni, még pedig olyankor, a mikor erős holdvilág sütött. Egy idő óta a káplánnak az lett meghagyva, hogy az én szobámban aludjék a pamlagon.

– Sejtettek valamit.

– Gondoltam ki rá valamit. A tiszttartónénak van egy kis fekete szemű pesztonkája, a kivel én egyszer-másszor szoktam enyelegni. Azért ebből semmi sem következik.

– Jól van, jól! prophylacticus cura, monda Don Juan.

– Inkább sympatheticus, disputált Fanfan.

– Semmiféle cura! igazítá rendre mind a kettőt a patiens, hanem kiszámítás. Én megfigyeltem azt, hogy a bogárszemű Böske valahányszor a tiszttartóné egy esztendős kis porontyával a platánok sétányán elindul, a gyermek mindig keservesen sivalkodik, aztán mikor visszajön a remetegrotta felől, akkor már olyan csendesen viseli magát, hogy nyikkanását sem hallani. Egyszer elbujtam a grottába, mikor meghallottam, hogy megint jön már a Böske a síró kölyökkel, ott rálestem. Csakugyan odatartott. A mint a napvilágról belépett, engem nem vett észre a sötétben, azt hitte, maga van a gyermekkel. Én aztán jól láttam, hogy a köténye alól elővesz egy tégelyt, a miben valami feketeség van, abba belemártja az ujját, s azt azután az ordító gyerek szájába dugja, a nyelve alá, a mire a poronty nemsokára elhallgat és alszik, mint egy darab fa.

– Az bizonyosan theriák volt.

– Én akkor hirtelen eléje toppantam a grottából s rárivaltam: «Mit csinálsz itt azzal a gyerekkel?» Erre a Böske megijedt, kicsi hija, hogy el nem ejtette a tiszttartói trónörököst, s aztán elkezdett előttem reszketni: «jaj, méltóságos úrfi, kérem az egekre, nem bánom, tegyen velem akármit, csak el ne áruljon».

– S te okos voltál felhasználni a bonne aventeurt s megalkudtál vele.

– De nem úgy van ám, a hogy ti gondoljátok. Helyzetem teljes uralgó előnyét felhasználva, távol tartottam magam minden allotriáktól, s azt kérdeztem szigorú hangon a leánytól: «Kitől kaptad te azt a szert?» Eleinte sírni, szepegni kezdett, de mikor azzal fenyegettem, hogy feladom a szolgabirónak s becsukatom, akkor megvallotta, hogy ő azt a «javas asszonytól» kapta, a ki ott a posvány közepén lakik s a kinek ő minden reggel tejet szokott hordani; de az egekre is kért, hogy el ne áruljam, mert akkor őtet az a varázslónő békává változtatja. Én ekkor aztán a leányt megnyugtattam.

– S segítettél neki a kis gyereket ringatni?

– Megigértem neki, hogy nem szólok senkinek, ő is hallgasson, hanem ezentul nekem vakon engedelmeskedjék.

– S a legelső szolgálattétel az volt, hogy üzenetet küldtél tőle a vadmacskának?

– Korántsem. Hiszen még nem is tudtam, hogy szép-e vagy sem. Csak a hangját ismertem addig. Vaktába csak nem kezdhettem vele.

– Igaza van Gil Blasnak! Zsákban macskát, pláne vadmacskát nem veszünk. Tehát előbb a «leánynéző», azután a «susogó».

– Azt mondtam neki, hogy tudassa velem azt a napot, a melyiken az anyamacska el szokott kóborolni.

– Ahán! Egészen jól megy.

– A madame néha napokig elmarad a háztól. Otthon a leányával együtt mindenféle hímzéseket készítenek, azokat az anya elhordja faluról-falura a környékben s kilutrizza. Így szerzik a pénzt.

– Biz azt rosszabbul is szerezhetnék.

– Azt a tégelyt azonban a lánytól elvettem, azzal az altató szerrel.

– Kár volt szegény tiszttartó dauphint megfosztanod édes álmaitól.

– Nekem volt arra szükségem. Azontúl minden este tettem a káplán úr seres poharába egy késhegynyivel abból a jóltevő arcanumból s attól az azután úgy aludt másnap délig, hogy az ágyat el lehetett volna alóla lopni.

– Te! kiálta fel Fanfan, kezeit összecsapva, hisz ennek a fiunak talentuma van!

– De mintha csak én tanítottam volna neki a káplán úr helyett a jus naturálét! bizonyozott Don Juan.

– Ezalatt aztán én egészen biztossággal járhattam egyenesen az ajtón keresztűl az éjszaka minden órájában a magam feladata után.

– (Ő ezt «feladat»-nak nevezi.)

– A legelső napon, a mikor a Böske értesített róla, hogy az anyavad reggel elment a háztól s nem kerül vissza éjszakára, alig vártam, hogy a hold feljöjjön, kilopóztam a bozótba. Nem féltem már a lidérczektől, még a kigyóktól sem.

– Ez is kórjel. A szerelem bátorsága.

– A mint az ének felhangzott a ház felől, én elővettem a fuvolámat és ugyanazt a futamot igyekeztem rajta visszaadni.

– Ez nagyon helyes! kiáltá egyszerre mind az egész doctorum collegium.

– Kisérletem nem volt sikertelen. Az énekhang nem csak, hogy el nem hallgatott, sőt vissza felelgetett az én fuvolámnak, úgy, hogy utoljára olyan concertet csaptunk, mint mikor két fülemüle versenyez egymással.

– A kezdet igen jó. És hát ekkor megláttad az eszményképedet?

– Csak várjatok. Nem jött elő a sűrű folyondárok mögűl, a míg a fuvolaszót hallotta. Én aztán elcsendesültem s úgy tettem, mintha eltávoztam volna, a targaly recsegett a lábaim alatt. Hanem azután felmásztam egy nagy kőrisfára, a minek az ágai közűl épen be lehetett látni abba a kis szunyoghálós zugba, a holdvilág is egészen odasütött. A mint azután minden elcsendesült, egyszer csak láttam azon a szűk helyen megjelenni egy tündér alakot.

– Természetesen hófehér ruhában.

– No, de megbocsássatok, ahhoz fogható szépséget nem csak én, de ti se láttatok soha. Odaült az ágya szélére s elkezdte a hosszú szőke haját, a mi két fonatban folyt alá, kibontani, s aztán éjszakára egy tekercsbe összefonni. Ilyen lehetett a Loreley. Micsoda fehér vállak, gömbölyű karok, finom kezecskék, az arcza is, mintha tündér volna: halavány, de azért olyan bájos, hogy én azt el nem tudom mondani; minden szépség megvan azon; de különösen nagyszerűek azok a kerekre felnyílt kék szemei, a mikkel a holdba bámult; úgy látszott, mintha abba volna szerelmes, azzal kaczérkodnék. Én tán reggelig is ott maradtam volna a kőrisfán, s őt bámultam volna, ha végre el nem takarja magát és a nyoszolyáját a szunyoghálóval. Mikor hazakerültem, olyan volt az arczom a szunyogcsipésektől, mintha meghimlőztem volna.

– S a szíved még jobban össze volt szurkálva.

– Az ám. Most már nem is maradt nyugtom. Elhatároztam, hogy szerelmes levelet fogok neki írni.

– Második stádiuma az incubationak, jegyzé meg Fanfan doctor.

– Megirtam neki mindent. Hogy láttam. És megszerettem. Nem tudok nélküle élni. Adjon alkalmat a vele találkozásra, hadd mondják el szavaim, a mit szivem érez. Megigértem neki, hogy nőmmé teszem. Esküszöm az égre s lovagi becsületszavamra. Ha pedig meg nem hallgat, ha kegyetlen lesz hozzám, ott a szeme előtt fogom magamat egy pisztolylövéssel kivégezni.

– Bravó!

– Bravó! kiáltának mind a hárman.

– Jőjj keblemre, Gil, hisz te az én vérem vagy! magasztalódék Don Juan. Mintha csak az én catechismusomból tanultál volna.

– No! és aztán ezt a levelet elküldted a kis tündérednek a bejáratos Böskétől? sürgölé Fanfan.

– Pas si bête! Nincs szükségem tanukra, a kik elárulhassanak. Ha a Böske is birná az én titkomat, akkor kvitt volna velem.

– Hallod ezt? szólt Don Juan Fanfanhoz. Ez azt teszi, hogy oda sem megy, a honnan mi megjöttünk. Ez egy genie!

– Elvégzem én ezt magam is. A következő éjjel megint kimentem a Styx partjára; teleraktam a zsebemet vadgesztenyével. Minden vadgesztenyének a héjába belekarczoltam késsel egy szivet, a mi nyillal át van ütve.

– Hisz ez még poézissal is jár! szólt az egyik bátya.

– És aztán ezzel a szíves vadgesztenyével kezdted el bombázni az ostromolt várat? találgatá a másik.

– Nem is sikertelenűl. A mint a kis tündér ismét elkezdte a maga holdvilágos trilláit, én a partról áthajítottam hozzá egy pár vadgesztenyét. A koppanásokra rögtön előjött, felkapta a gesztenyét, megnézte s aztán belehajította a tóba. Így tett valami tíz-tizenkét gesztenyével. Valóságos játék volt. Láttam az arczán, hogy nevet. Tetszik neki. Azt gondoltam, hogy vissza akarja azokat hajigálni, de nem bír odáig hajítani, a hol én állok.

– A leánykéz nem tud hajítani.

– Engedd csak! Egyszer aztán azt az én szerelmes levelemet, a mibe egy ilyen vadgesztenye volt takarva, hajítottam be a verandába. Láttam, hogy elkapja s nem dobja tova, hanem észreveszi, hogy valami papiros van rajta, azt lebontja róla, s aztán a holdvilág felé fordítva, elolvassa a tartalmát. Akkor sem dobja el, se össze nem tépi a levelemet, hanem visszahúzódik a felfutó lugosa alá s annyit időzik ott, a mennyi szükséges egy válasz megadására. Bizonyos voltam felőle. Mikor előjött, láttam, hogy valami gömbölyüt tart a markában. Egészen kilépett a veranda szegélyére. Igazán mondom, olyan volt, mint egy nájász. A balkezével felfogta a két hosszú hajtekercsét, a jobbjával nagyot lóbált a levegőben, én el akartam kapni a hajított valamit, de rosszúl mértem ki az időt és a distancziát, a löveg gyorsan repült s úgy ütött orron, hogy rögtön eleredt az orrom vére. S még kaczagott hozzá a kis boszorkány.

A doctor urak is azt tették.

– Ez egy kicsit lecsillapította a paroxismust, úgy-e?

– Az ám. Másnap az orrom úgy fel volt dagadva, mint egy uborka. Azt mondtam, hogy egy méh csípte meg. A mama rögtön megparancsolta a tiszttartónak, hogy elpusztítsa a méhesét.

– Valjon mi lehet az, a mivel a választ meghajította a gonosz tündér? gyógyvizsgált gondosan Don Juan.

– Valami felfutónak a gyümölcse, ami a ház elejét befutja, olyan gömbölyű. Haza hoztam a káplán úrnak, hogy determinálja meg a botanikus könyvből, azt mondta, hogy az a gyümölcs, Linné szerint: «cucurbita aurantia».

– Hahaha! No majd előkeressük a napkeleti virágnyelvből, hogy mi titkos jelentése van a cucurbita aurantiának? monda Fanfan.

– A betegséget tehát már megismertük, most lássunk a remediumok után, végzé be Don Juan.

– A legifjabb doctor nyilatkozik.

Ez volt az Albino.

– Hát én az ilyen esetnél legjobb gyógyszernek találom a philtrát. Makacskodó szobaleányoknál, rátartós parasztmenyecskéknél ez a legbiztosabb szer. Nálam mindig van készletben. Az, a mit Bánk bánban rekomendál Biberach Ottónak. Már akkor ismerték. Melindának is meghasznált. Egy késhegynyi por belőle abba a tejbe keverve, a mit a Böske a Styx szigetére hord reggelenkint, s a hatás kétségtelen. Nem tudom, mit ijedsz vissza tőle, Gil? ha a káplán serébe bele tudod keverni az opiumot. Én ezt tenném.

Az a fehér hajjal, bajuszszal és szemöldökkel kirajzolt ábrázat olyan hüllői hideg vérrel tudta előadni ezt az átkozott jó tanácsot.

– Ez nem ér semmit, bajtárs, monda Don Juan, a tejet nem maga szürcsöli fel az imádott tündér, hanem megfelezi az anyjával; a te philtrádtól a vén asszonyt érné utól a bolondság, s a mi Gil Blasnk szépen járna vele, ha a szerelmi találkozónál egy fogatlan vén banya ölelő karjai ejtenék fogságba. Külömben is ez már kriminalitás.

– Hisz nincs nálunk még behozva a Code Napoleon.

– Szóljon a másik doctor.

Fanfan már nem volt ilyen materiális méregkeverő, neki romanticus czudarkodásai voltak.

– Én azt a tervet ajánlanám, hogy álczázzuk mi hárman magunkat rablóknak, rohanjuk meg a Styx-szigeti házat, akkor aztán a vadleány sikoltozásaira siessen oda Gil Blas fegyveres kézzel, futamítsa meg a rablókat, tüntesse ki vitézi bátorságát, s akkor aztán a megszabadított ártatlanságtól nyerje el a hála megérdemelt díját.

– Köszönöm szépen az ajánlatot! kiálta fel tiltakozó hangon Gil Blas. Hogyha én egy madarat akarok elfogni, küldjek érte három macskát, s aztán azoktól vegyem el. Hiszen ha be lehetne jutni a Styx-szigetre, volna én nekem sokkal jobb eszmém, a mit ki tudnék dolgozni. Mert ez a leány nem az a genre, a mi a szobalányok meg a parasztmenyecskék, ezt idealisan kell meghódítani. Ha én odajuthatnék hozzá, mikor egyedül van, hát legelőször is azon kezdeném, hogy megnyerjem a bizalmát, oda adnék a kezébe egy pisztolyt, hogy ám lőjjön vele keresztül, ha erényét megsértem.

– A pisztoly természetesen nem volna megtöltve? vágott közbe Don Juan.

– Annyi esze volna a pisztolynak. Akkor aztán elmondanám neki, hogy mennyire imádom: nála nélkül nem élhetek. Elpanaszolnám, hogy milyen szerencsétlen vagyok. A szüleim akaratom ellenére választott mátkámhoz kényszerítenek. Én azonban inkább megölöm magamat, mint hogy erre a házasságra engedjem kényszeríteni. Azzal megmutatnám neki a rám erőszakolt menyasszonynak az arczképét: egy büszke szépséget fekete hajjal, délczeg nyakkal és vállakkal, pompás öltözetben. Ez nekem nem kell, inkább a halál! S azzal ott szemei előtt tépném széjjel a gyűlölt főuri ara mellképét apró darabokra. Akkor aztán elővenném azt a másik arczképet, azt a szőkét, a hófehér ruhában, a mit én magam rajzoltam az én ideálomról, emlékezetből s azt zárnám a keblemre a medaillonomba rejtve. Ez hatna!

– Patvart is! De hát hogyan van! Tudsz te arczképet rajzolni?

– Dehogy tudok. A mamának jár a «Moniteur de la mode», a mihez igen szép képek jönnek, a barna egy bálkirályné, a szőke meg egy bérmálásra készülő bakfis: onnan nyirtam ki ollóval.

– Milyen szép talentum! magasztalá Don Juan. S ennek kell itt Ponthaligeten elrejtve maradni!

– Kezdetnek ez is jó, véleményezé Fanfan; de hát mondd meg, mi akadályoz ebben a regényes tervedben?

– Mi? mi! dünnyögött Gil Blas: az az átkozott pokolsár, a mi azt a szigetet körülveszi. Ha a csapóhíd fel van húzva, emberi teremtés oda be nem mehet még télen sem, mert a pálinkafőzőből odavezetett moslékvíz nem engedi a posványt úgy befagyni, hogy az ember bele ne szakadjon. Átuszni pedig köszönöm szépen: hisz akkor úgy néznék ki, mikor kijövök belőle, mint egy tengeri szörnyeteg, derékig zöld a békanyáltól, azon alól fekete az iszaptól. Ez nem volna első bemutatáshoz való álczázat.

– Azt gondolná, hogy béka vagy!

– És még a parfume hozzá! Nevetett a két nagybátya.

– Csendesen csak uraim, rendezé a consiliumot Don Juan. Mindjárt megtaláljuk a kellő arcanumot. Tehát az a punctum saliens, hogy a tündérnek a Kakassarkon forgó kastélyát épen azon bűzös tömpöly védi minden megtámadástól, a mely annak elüldözésére volt oda concentrálva. Hát hisz ez a Columbus tojása. Mit tett Columbus, hogy Amerikát fölfedezze? Hajóra ült s átevezett.

– Igaz biz az! Erősíték a doktor urak.

– De hol veszem én a hajót? nyügösködék a patiens.

– Hát nem vagyok-e én itt? És leszek a te Sant-Angelod. Mi hárman segítünk neked a nagy oceánon való expeditióhoz. A te dolgod aztán felfedezni az új világot.

– Hogyan? Hogyan?

– Nagyon egyszerű a dolog. Úgy-e bár a halastón ott vannak a sandolinok, a mikkel regattát szoktunk rendezni? No, hát egy ilyen sandolint éjszaka kihuzunk a partra, mi négyen a vállunkra veszszük; nem nehéz az: átczepeljük a Styx mocsár sima tükrére, Jason beleül egyedül, s a zöld békalencsével bevont tengeren keresztül átevez Colchisba az arany gyapjuért.

– Bene, bene, benissime! Kiáltának a tudós doktorok.

A patiens pedig hálakitöréssel omlott az ordinariusa nyakába.

– Most már igazán látom, hogy te vagy az én jótevő geniusom!

– E szerint csak azt kell megtudni, hogy mikor megy el hazulról az öreg «czirmos»?

– Éppen ma reggel ment el: a Böske most sugta meg a kertben. Egy horgacsolt paplant vitt el magával, a mi csak most készült el; a míg a kijátszó iven mind a kilenczven szám meg lesz rakva, eltelik három nap, addig haza nem jön.

– Tehát ma este találka a hattyúháznál, pontban éjfélkor. Igazítsuk össze az óráinkat.

– Éppen akkor jön fel a hold.

– Aztán ma este dupla késhegygyel fűszerezd meg a káplán úr seradagját.

Jó volt befejezni a consiliumot, mert a Grand Mogul visszatért a vadásztársasághoz.