Don Juan, Elszler Fanfan És Gil Blas.

Ők mind a hárman unokatestvérek, Ponthay grófok; a két elsőbbi unokaöcscsce, a harmadik pedig – fia a Grand Mogulnak. Ez meg Ponthay Adalbert gróf.

Igy szokták ők egymást nevezni maguk között.

«Don Juan»: ez Ponthay Szaniszló. Igy nevezik, s ő maga sem bánja, kora fiatalsága óta a gyöngédebb nemnél kivívott diadalai alapján.

«Elszler Fanfan» aként tett szert erre a historico-artisticai névre, hogy a hirhedett tánczművésznőt minden európai és amerikai utjában, fanaticus (vagy azon kor calembourgja szerint «fannitikus») buzgalommal követte, félvagyonát elköltötte imádatának manifestatiójában; soha annyira nem vitte, hogy csak egyszer is beszéljen vele, hanem azt tette, hogy megvesztegeté a vendéglősöket, a kiknél a diva szállva volt, s mikor az egy várossal odább költözött, ő még egy napig ott maradt, hogy abban az ágyban hálhasson este, a melyből az istennő reggel fölkelt, ezért ragadt rá az «Elszler Fanfan» név, különben Waldemár a neve.

A harmadik a kis «Gil Blas.» Igazi nevén Lipót. Ez még csak tizenhat esztendős, de azért bír mind a két nagybátyjának az uralkodó hajlamaival, azoknak a bátorsága és rendelkezési alapja nélkűl. Azért e téren mindig csak akkor veszi észre, hogy elkésett, mikor már elkapták az orra elől.

Hogy magát Adalbert grófot miért híják Grand Mogulnak, azt nem sikerűlt kipuhatolnunk. Mert ő igen solid életet él. Nincs neki több két bevallott szeretőjénél: az egyiket Bécsben tartja, a másikat Pesten, s mind a kettőhöz hosszú évek óta kitartó hűséget tanúsít.

Igazság! – Még aztán a grófné is itt van a ponthaligeti kastélyban, annál meg a nyarat tölti, s ahhoz is igen hűséges.

Mikor szent Hubertus évadja elkövetkezik, akkor valamennyien összekerűlnek Ponthaligeten. Az előkelő világ ilyenkor mind vadászik. Adalbert gróf is otthagyja Tuhutum vármegyét egy időre. Különben is juristitium van, őszi törvényszünet, a megindított nagy felségárulási per pihen.

A ponthaligeti vadaskert pedig ilyenkor bő tért nyújt a vadászszenvedély kielégítésére. Ámbár nem számítható a legnagyobb hazai vadaskertek sorába, mert csak háromnegyedrész négyszög mérföld a területe, de azért olyan nagy benne a vadak bősége, hogy a vármegye által felbecsültetett kár, a mit a rőt és fekete vadak a jobbágyság szántóföldeiben tesznek, felmegy évről-évre negyven-ötvenezer forintra. Hogy ezt az összeget hajtja-e be valaki vagy sem? az bizony nagy kérdés, a mi különben a parasztra nézve mindegy.

Ma épen fáczánvadászat volt, a miben az öreg gróf nem szokott részt venni, ő csak a nagy vadakra puskázik. A hajtás nagyon rosszúl sikerűlt; a fáczánok strikeolni látszottak. A társaság rossz kedvvel szállingózott haza, kivéve az egy don Juant, őt soha sem hagyja el a humora.

– No, öregem, monda Adalbert grófnak, ma rendkivűli szerencsével dicsekedhetünk a vadászati expeditióban.

– Hogy-hogy?

– Hisz ma senkit sem srétezett meg közülünk Gil Blas öcsénk.

– Ti is mindig csak az én rovásomra tudtok nevetni, duzzogott Gil Blas.

Grand Mogul védelmére kelt a fiának.

– Lőjjön csak annyi szalonkát, mint a mennyit te lőttél életedben.

Ezen aztán megint nevetett a vadásztársaság.

– Dejsz azok drága szalonkák voltak! magyarázá Fanfan.

– Mi az? Mi az? tudakozódék Gil Blas.

– Csitt! vezényelt Adalbert gróf. Nem kell a gyermekeknek mindent megtudni.

A század harminczas éveiben «Szalonka» volt a műneve annak a madárnak, a mit most úgy hínak, hogy «tyúk» (a francziák).

Fanfan ingerkedve kötődött a fiatal öcscsel.

– Nézzétek, hogy irígykedik most Gil, hogy nem tud valamit, a mit mi már kitanultunk.

– Héj, sok pénzünkben van nekünk kettőnknek ez a szép tudomány! nevetett fel Don Juan, végig vetve magát vadászcsizmástul a bőrpamlagon.

– Mondjuk, hogy nekünk hármunknak, a ti kettőtök tudománya, döczczentett közbe Adalbert gróf.

– No, no! öreg, csak semmi hetvenkedés!

– Hát hányszor váltottalak ki benneteket a Clichyből, hein?

Fanfan erre trallalázni kezdett, Don Juan pedig egy franczia proverbet tudott rá alkalmazni.

– «Ha ti tudnátok, mennyit fáradok én ti veletek», mondá a kakas a cserebogaraknak, mikor egymásután lenyelegette őket.

Ezért aztán feldúzta az orrát a nagy Mogul, s otthagyta a vadász urakat.

Az atyafiságos viszonynak megértésére, a mi e rokonokat összeköti, szükséges megtudni, hogy Fanfan már birói zár alatt áll s Adalbert gróf a sequestri curatora, ő rangeirozza az unokaöcscsét, olyanformán, hogy mikor az teljesen talpra lesz állítva, hát akkor épen semmije sem marad. – A Don Juan már sokkal okosabban rendezte el a maga dolgát. Ő, a mióta nagykorúvá lett, s kezébe kapta az ősi birtokát, azonnal átadta azt a nagybátyjának, Adalbert grófnak, olyanformán, hogy az a jószágai rendes jövedelmét jóval meghaladó évi apanaget fizessen neki belőle holtig. Így ő biztosítva van élete végéig sokkal nagyobb úri kényelemről, mint a mennyire a birtokviszonya képesítené, ellenben a halála után a vagyona Adalbert gróf családjára marad és így ő neki épen úgy coelibatusban kell élni, mintha a maltai lovagok rendjébe állt volna be, mert halála után a gyermekei koldusok volnának.

Azt már mindenki tudja, hogy Ponthay Adalbert gróf nagy «szerző». Az unokaöcscsei pedig nagy «költők». Így vannak jól felosztva a szerepek egy rendezett úri családban.

Hanem a mi a külső arczjelleget illeti, azt ugyan senki sem mondaná, hogy ez a négy férfi egy és ugyanazon családfa sarjadéka, olyan csodamódon elütnek egymástól (azt az egy hitelesítő családi szemölcsöt kivéve).

Adalbert grófot már van szerencsénk arczképben bírni.

Fanfan alacsony termetű emberke, ki ezt a hiányosságát mindenféle mesterséges módokon igyekszik pótolni: olyan magas sarkú csizmát hord, hogy maga is mindig balletlépésben jár, fejét egyenesen emelve hordja; cilinderkalapja minden, valahol a világon viseltek között a legmagasabb s a kabátjának a vállai ki vannak tömve. Az arcza nem volna valami elrettentő; fehérpiros arczszín, nőiesen csücsörgő ajkak, finom orr, hozzá francziás bajusz és az alsó ajkat diszítő légyszakál; hosszú szempillák, a mik a szemeit árnyalják, mikor öntelt, tetszelgő, édeskés negéddel a befelé fordított körmeit nézegeti, mintha tudná, hogy a mint azokat a szempillákat felnyitja, azok a nagy, semmit nem mondó, zavaros szemek egyszerre elárúlják, hogy az a rengeteg nagy homlok, a mi rájuk következik, egy üres contignatió, a miben senki sem lakik. A hangjában pedig van valami, a mi szemrehányás akar lenni az egész világnak, hogy miért nem hódol ő neki minden ember, mikor ő azt megérdemelné?

Ő a legidősebb a három unokatestvér között; ő ugyan tagadja, de a kopaszodó fejtető ellene bizonyít.

A második, a Don Juan, határozottan nem szép, sem arczra, sem termetre.

A nyaka előre görbült, a mi termetének meghajlott állást ad, az egész arcza összenyomott, az álla kicsiny, a szája nem szép metszésű, az orra kosórrnak indúlt, a szemei aprók, pillái összehúzódtak, homloka alacsony, szemöldökei nem egyformák, a bajusza hasonlít a fókáéhoz. – És ő mégis Don Juan, a hódító, az ellenállhatatlan. A modorában van valami merész, mondhatni impertinens kifejezés, a mi a nőkre megbűvölőleg hat.

A kis öcscse, a Gil Blas, úgy szeretné ezt a valamit a bátyától eltanúlni. Ha az a lábát koszrogó lépésben vontatja maga után, ő is úgy lép, ha az kifelé fordítja a két könyökét, azt ő is utána csinálja, s a szójárásait mindegyre eltanúlja tőle. Csakhogy ez neki mind ferdén áll. Az arcza nem való rá, hogy egyátalában valami művészi alakító utánzásra kényszeríthető legyen. Nagy, előretörekvő álla sok akaratot fejez ki, vastag, telt ajkai élvezetvágyat árúlnak el, hanem a sápadt arcz, az ónkarikákba foglalt bámúló szemek, a ránczokba szaladó homlok a tehetséghiányra vallanak. Pedig a kis Gil Blasnak sok mindenre van hajlama és szenvedélye; csakhogy a mint valaminek az elérése nehezen megy, egyszerre beleun és abba hagyja, s akkor aztán kezd mást. Szeretne hegedűvirtuóz lenni, de úgy, hogy egyszerre Paganini legyen; szeretne nevezetes vadász lenni, de nem állja ki a fáradságot s fél a veszedelemtől; szeretne tudós férfiú lenni, de minden könyvnek csak az elejét olvassa el; szeretne lányokat meghódítani, de úgy találja, hogy ez még a hegedünél is nehezebb instrumentum.

Azért oraculum előtte az ő Don Juan bátyja.

Most még egy rokon érkezik, ez a mai vadászatról már elkésett; ezt «Albino»-nak híják egymás között. (Különben Adolf.) Azért, mert a haja, szempillája, pofaszakálla mind olyan kenderszőke, mint a kakerlakoké.

Az újon érkezővel mindenki kezet szorít, zajosan üdvözlik egymást. Ez igen beszédes fiatal ember. Ha felül valaki mellé a kocsiba reggel, a míg etetni meg nem állnak délben, mindig tartja az utitársát beszéddel.

Mikor Albino és Don Juan kezet szorítanak, az elébbi csodálkozva jegyzi meg: «ah! hát te már megint bajuszt viselsz?»

Don Juan negédesen tiltakozik:

– Farceur, va! Hát még mit nem tudsz?

– A te leborotvált arczod történetét igen.

– Csak nem fogod elmondani? (Ez azért volt, hogy daczból is elmondassék a történet.)

– De épen. Ez classicus egy történet volt.

– Mondd el! Mondd el! Mi az? Mi volt? sürgeté Gil Blas.

– Mikor Párisban járt a mult saison alatt Szani, oh, már Velenczében hallottam, a nagy Muki hozta el a hirét, az, a ki azt a spanyol tánczosnét elszöktette, s csak akkor tudta meg, hogy az nem leány, hanem fiú. Jól ismer téged a l’hombre clubból ott a Saint Honoré-utczában. – Hát tudjátok, hallottátok hírét a Quartier de Breda királynőjének, az endiablément szép Pelinettának, a ki a Closerie des Lilasban a pastourelle solójával olyan frenetikus diadalokat aratott.

– Mi az, mi az? – szerette volna tudni Gil Blas.

– Az a Pelinettának a pastourelle soloja? Hát az egyik lábának, a jobbiknak a hegyére állva, lejt előre, a másikat meg a balkarjára emeli fel, mint egy puskát, hogy a czipőjének a czafrangja az orrát éri.

– Ah! Mint egy puskát?

– Biz úgy. Sok szívet keresztűl lőtt ő ezzel a puskával. Hanem az utóbbi években egészen visszavonúlt diadalai harczmezejéről, miután három angol lordot, meg két orosz herczeget tökéletesen ruinált; s a rentéiből kezdett élni. Eljárt ugyan még a Mabillebe és a Closerie des Lilasba, hanem csak nézőnek; maga tettleges részt nem vett a chasse aux oursban. Azt mondták, senkije sincsen, semmi imádót sem fogad el; az a bizarr ideája van, hogy a márványhölgyet játszsza. Akkor vetődik oda a mi Don Juan bátyánk. Meghallja ezt a csodát, azt mondja a lyonoknak: no megálljatok, majd csinálok én egy tréfát. Azzal mit tesz? leborotválja símára az arczát, kerít valahonnan egy abbé jelmezt, felöltözik, mint egy novitius, a ki most jött ki a seminariumból. Aztán rosz társaságba keveredik, korhely czimborák közé. Azok elcsalják magukkal a Mabillebe; ő olyan helyen még soha sem volt. Szégyenkedik, elfordítja az arczát a bűnös világi örömök elől. De akárhová fordítja, mindenütt ugyanazon sardanapali látványnyal találkozik. Mikor egy csábító bajadér kaczér tekintetet vet rá, elpirul és lesüti a szemeit. Dehogy engedné magát rávenni, hogy leüljön ahhoz az asztalhoz, a hol ezek a hölgyek ülnek, meg hogy össze koczintson velük egy pezsgős poharat! ő, a ki soha bort nem ivott. Quod Deus avertat! Micsoda beszédeket kell itten hallani! Az ő szűz füleinek. Apage satanas! El is futna onnan, ha a czimborák nem fognák a palástját. De ő, mint Szent Antal a pusztában, állhatatos marad. Nem enged a sátánnak, bármilyen kísértő alakban jelenjen is meg előtte: erényes marad és ellenáll a pokol minden incselkedéseinek. Ez végre felingerli az archidiablesse Pelinetta becsvágyát. Ez ránézve valami inyenczség: egy neophita, egy seminariumból kikerűlt ártatlanság. Ez megérdemli a pályázatot. Az ellenállhatatlan tündér munkába veszi a köszörülhetetlen gyémántot. A mi Don Juanunk mindvégig remekül játszsza szerepét: engedi magát elcsábíttatni, mint ős ártatlanságot, végre elkövetkezik a solo pastourelle s e kegyelemdöfésre megdűl a kiszenvedett erény, s az ál-novitius áldozatul esik a pokolbeli csábnak.

Don Juan nevetve himbálta magát az amerikai karszékben. Waldemár fittyet vetett: «raffinált gonosztévő.» Gil Blas meg a száját törölgette utána.

Mindannyian egy véleményben voltak: csakugyan nagy kópé ez a Szaniszló. Ilyen kikeresett gonoszság még tán az igazi Don Juannak sem jutott eszébe.

Hja, biz azok víg napok ott Párisban! Kár, hogy nem kisérik az embert idáig is. Itthon unalmas az élet. Itt, ha az ember egy fehér személyhez közelít, mindjárt azt akarja, hogy vegye el. Miről beszélhet itt az ember? Szobaleányokról! – Ennek az úrhölgynek, meg amannak van-e szebb szobacziczusa! – A paraszt leányok itt ezen a vidéken nem szépek. Mind oly köpczösek, széles termetüek. A kertész leányok között sincs valamire való.

– Az ám! szólt bele dúzmadtan Gil Blas, a mama mind a legcsúfabb dajnákat válogatja ki, a kit a kastélyba fogad, félti tőlük az egyetlen fiát.

Erre a panaszszóra odafordult hozzá Szaniszló, s ravasz hunyorgással kérdezé:

– Hát neked, kis Gil Blas, nincs megint valami libapásztornéd in petto?

– Majd bolond vagyok, hogy megmondom! – Hogy azután megint úgy tégy velem, mint tavaly, hogy elkapd az orrom elől, a míg én rája várok.

– Ne félj semmit, kis Gil Blas. Ezúttal tisztelni fogom a házi gazdai jogokat, semmi gonosz szándékaim sincsenek. Feltárhatod előttem kebled titkait. Hátha valami üdvös tanácsadással szolgálhatnék tapasztalataim bő tárházából.

– Nem hiszek én neked. Nem tudod ki tőlem.

A többiek jót nevettek a naiv gyermeken.

– Hát, Gil Blas pajtás, szólt szivarra gyújtva Szaniszló, – hát a vad macska meg van-e még?

Erre a szóra csak elámult az úrfi.

– Hát ezt már kitől tudtad meg?

– Megsúgta a kisújjam.

Ekkor aztán okosan akarta vinni a dolgát Gil Blas. Eltagadott mindent.

– Nem is tudom, hogy mi az a vadmacska. Hát mi az?

– Dehogy nem tudod. Ott a «Styx szigetén».

Gil Blas most már felpattant a helyéből.

– Hát azt már ki árulta el?

– Én bizony urát adhatom. Bécsben összekerűltem Hruszkay úrral, s ő a többiek között arról is informált, hogy itt azon a büdös tó szigetén van egy vadmacska, a ki után te lesbe szoktál állni. Neki meg a papa mondta. A nagymogul szeretné minden áron elpusztítani innen a környékből ezt a veszedelmes fenevadat.

Erre a szóra még az ajkai is elsápadtak az úrfinak, úgy megijedt. Don Juan pedig folytatá a tapasztalatai előadását.

– Nekem mindent elmondott a jó Hruszkay. A kis vadmacska mamája igen jó családból való asszonyság (külömben kisöprüzni való persona). Sokféle kalandon ment keresztűl. A mi megdicsőűlt, áldott emlékű nagyapánk is manifestálta a gyöngeségét iránta a ponthaligeti curia inscribáltatása által. No, azért nyugodt lehetsz, kis Gil, a vadmacska nem nagynénéd. Nekünk sem. Hanem a nagymogul kitalálta már a módját, hogy szabaduljon meg ez alkalmatlan ragadozó állat közellététől: a Tuhutum vármegye pacificatiójáért cserébe kieszközölte, hogy a «nagyságos» familia visszamehessen Bécsbe. S azok menni fognak, mihelyt az engedély-levelet megkapják. Az pedig már itt fülel a nagymogul secretairfiókjában, s csak alkalmat vár a kirepülésre.

– S akkor ők elmennek innen? kérdé a Gil Blas.

– Bizony, pajtás, a hogy én ismerem a külömbséget a szép császárváros és a Styx szigete között, alig hiszem, hogy csak egy napig is késlekedjenek a cserét megejteni.

Fölöttébb mulatságos volt elnézni, hogy görbűlnek Gil Blasnak az ajkszegletei lefelé erre a szóra, a nagy álla hogy rángatózik, s a szempillái hogy pislognak sebesen. Ez most mindjárt sírva fakad.

Kaczagtak is rajta nagy hahotával a vadászok.