A Kérő.

Richard egész nyugodtan és kedélyesen lépett be Plankenhorsték teremébe, mint ki régi ismerősök közé érkezik.

Nem látta meg a két Plankenhorst úrhölgy arczán a kisértetlátó elrémülést; csak azt látta, hogy Edith az öröm kétségbeesésével rohan eléje és a tulvilágról jött önfeledés mámorával borul keblére, átöleli nyakát karjaival, őrjöngő erőszakkal szorítja magához és lélekvesztett felmagasztaltsággal rebegi: «Richard, kedves Richard!»

Most már tud sírni.

Idő kell hozzá, míg magához bír mindenki térni az indulatrohamból.

Míg Edith karjai lefoszlanak kedvese nyakából; míg Alfonsine meggyőződik felőle, hogy ez csakugyan élő ember és nem kísértet, a kit maga előtt lát.

Hanem még azután is, hogy Edith Richard kebléről lebontakozik, ott marad mellette s jobbját két kezébe fogja, mintha el volna nála határozva, hogy azt soha többé el nem ereszti.

Richard mindezt olyan természetesnek találja.

A leány menyasszonya. A vőlegény halottaiból támadt fel. Itt van ok rendkívüli örömre, az öröm szokatlan kitöréseire.

Azt is hiszi kitalálhatni, hogy Alfonsine miért oly sápadt?

Palvicz nem terheli lelkét. Becsületes harcz volt közöttük. Azután semmi köze annak ehhez a házhoz. Hajó és horgony elszakadtak egymástól.

Plankenhorstné az első, ki beszélőtehetségét visszanyeri.

Edithhez intézi szavát.

– Edith kisasszony! Nem látom át, miért ez önfeledtség, ez elragadtatás egy idegen férfi irányában? Mi tetszik önnek, uram? – szól aztán Richardhoz fordulva.

Edith pirulva ül vissza helyére; de most már gyönyörrel nézi a varrott gyászruhát, míg Richard előbbre lép s őszinte, rosszaságnélküli szivélyességgel fordul Alfonsine baronessehez.

– Legelőször a hála kötelessége hozott ide. Én ma hajnalban halálra itéltettem s még azon órában kegyelmet kaptam. A kormányzó, ki teljesen fölmentett s szabadságomat visszaadta, lelkemre köté, hogy legelső kötelességemnek tartsam e szabadulásomért nagysádnak hálámat kifejezni. Nagysád közbenjárulása nélkül legalább tizenöt évi fogságot kaptam volna. Fogadja érte hálámat!

Megannyi sarokkal tapodás egy kigyó fejére.

Hálát adni a megszabadulásért Plankenkorst Alfonsinenak!

Köszönet attól az embertől, a kinek elvesztéséről álmodott, a min töprengett, a miért fáradott annyi idő óta.

És a ki kulcsával bír e talánynak, melyet senki sem ért, az Alfonsine.

Ő már érti egészen.

Hiszen megtörténik sokszor, hogy a földből visszaüt a villám az égbe.

Vak Sámson magára rántja a filiszteusok karzatait, a kik játszani akartak vele.

És ő most látja, hogy mit cselekedett?

Maniacus dühében megszabadítója lett annak az embernek, kit elveszteni akart.

Ha ő hagyja azon az éjszakán fejgörcseivel vesződni azt az embert, ha hírt nem visz neki az őt fenyegető fordulatról; ha engedi a dolgokat a maguk szomorú következetességében lefolyni, akkor Richard ott marad fogságban. Nem hal meg, de tizenöt évig el lesz temetve. Mire onnan előkerűl, kész öreg ember és Edith agg hajadon.

És ezt ő rontotta el!

Ő vetette ki sarkából annak a kriptának az ajtaját, melybe Richard el volt temetve: mert nem érte be vele, hogy ott feküdjék a koporsóban, azt is akarta, hogy halva feküdjék ott.

És ezzel szabadította ki.

Nincs hátra egyéb, mint e nyájas, üdvözlő arcz előtt porrá lenni.

Plankenhorstnéra került a sor, hogy helyt álljon. Neki hideg vére volt már.

– Uram! Ön félreérthetett valamit, a mit önnek tán nem komolyan mondtak. Azon szolgálatot, melyet ön említ, családunk egyik tagja sem tehette önnek, azon csekély oknál fogva, mert mi ez ügybe nem avatkoztunk soha. Mi minden közélettől visszavonultan élünk, senkivel nem érintkezünk s országos ügyekbe nem ártjuk magunkat. Termeink zárva vannak a társaság előtt. Ezt ön előtt is kénytelen vagyok határozottan kijelenteni. Ugy hiszem, ön elég világbeli jártassággal bir, ezt megérteni.

– Teljesen értem, bárónő, s e mostani látogatásom, biztosítom önt, utolsó.

– És reménylem, rövid.

– Az is meglehet. Azt három szóval elvégezhetem. Ön tudni fogja, hogy másfél év előtt Edith kisasszonyt eljegyeztem.

– Annak a következményeire most már gondolni sem lehet.

– Miért nem?

– Azt jobb lesz, ha ön nem magyaráztatja meg magának.

– De azt tudnom okvetlenül szükséges.

– Tehát meg is hallhatja tőlem, ha épen önmagától nem akarja megkérdezni. Mikor ön Edith hugomat eljegyezte, akkor ön kapitány volt, úr volt és nemes ember. Most pedig egyik sem. Rangját elvesztette. Vagyonát, nemességét a tábornagy nem adhatta vissza, mert ahhoz nem volt joga. Ő csak élet és szabadság fölött rendelkezett. Ön tehát jelenleg nem tiszt, nem úr, nem nemes ember.

– De még mindig Baradlay Richard vagyok! – mondá az ifju, önbecsének egész férfiérzetével.

Plankenhorstné ajkát pittyeszté megvetőleg, s félvállról nézett le rá fitymálóan.

– Szabad, mint a madár. De a másik nem szabad, mint a madár. Liedenwall Edith kisasszonynak családja van. S e családnak joga van válogatni; – joga van elutasítani és mást választani. Liedenwall Edith kisasszony még mindig a Plankenhorst-család tagja, és annak fenhatósága alatt áll.

– Én Liedenwall kisasszonyt kérdezem, úgy van-e ez?

Edith csak némán rázta fejét; de még nem szólt.

Plankenhorstné ketté akarta vágni a tárgyat.

– Edith követni fogja azt, a mit mi határozunk felőle. Azt megitélni, hogy jövendő sorsa miként intéztessék, a mi jogunk és a mi kötelességünk. Ön uram, elkésett a leánykéréssel. Nagyon is magasról akart hozzánk leszállni, s most nagyon is alacsonyról kérezkedik fel.

– Én nem kérezkedem önökhöz. Tudok nőmnek nevet adni, és szivet és kenyeret! szólt bele Richard határozottan. Én nőt kérek, s aztán megszününk egymással törődni.

– Ön csalatkozik; mi nem szünhetünk meg Edithtel törődni soha. Vagy azt hiszi ön, hogy tizenöt évig hagytuk volna Edithet ön után várni? Mi gondoskodtunk már róla. Ön el volt temetve. Edithnek szerencséje akadt. Edith már el van igérve.

Richard kérdő bámulattal tekinte Edithre. A leány arcza tudatlan csodálkozással felelt kérdésére.

– Kinek van eligérve?

– Ön igen kiváncsi. Azonban nem tartok titkot. Ön emlékezni fog azon fiatal titkárra, kivel tavalyi estélyeinken gyakran találkozott. Az most előkelő úr. Megyefőnök. Edithre nézve nagy szerencse.

– És Edith beleegyezett?

– Ne hívja ön keresztnevén, uram! Az nagy szabadság. Liedenwall kisasszony! – Liedenwall kisasszony kezét annak fogja adni, a kit én vezetek elé.

Most aztán Edith felállt a helyéből és szólt:

– Liedenwall Edith nem fogja a kezét másnak adni, mint a kit szeret.

Plankenhorstné nem jött ki önmérsékletéből.

– Edith kisasszony. Semmi theátrális productiót! Itt indulatoskodásnak nincs helye. Ön gyámleányom. Nekem jogot ád ön felett a törvény.

Edith most már nem hagyta magát elhallgattatni. Belefogott a harczba. Küzdött.

– Én nem kivánok önnek gyámleánya lenni! Elmegyek cselédnek. Az ön házánál beletanultam abba. Mint cseléd, mint szolgáló, annak adhatom a kezemet, a kinek akarom.

– Gondoskodva van róla, kedvesem, hogy ön el ne mehessen cselédnek: higyje el ön, hogy igen jó gondviselés alatt áll. Minden úri renddel fog egymásután következni, egész odáig, a hol az oltár előtt le kell térdepelni. Ha ön sírni fog az alatt, míg a lelkész az esketési formát felmondja ön előtt, az a szent czeremoniának csak kiegészítő része lesz.

– De én nem fogok sírni! szólt a leány, előlépve hevesen. Hanem valami mást teszek. Ha csakugyan akadna olyan ember, a ki engem, szivem, akaratom ellen nőül akarna venni önök parancsára, annak én a mennyegző előtti napon elmondom, hogy én megszöktem egyszer a zárdából, elszöktem éjnek éjszakáján a táborba a kedvesemhez; ott töltöttem a szeretőm szobájában a féléjszakát. Láttak a katonák a bivouacon, látott a Singer-utczai markotányosné. Tudják az apáczák mind a Brigitta-kolostorban, tudja soror Remigia, hogy megszöktem és kedvesemnél voltam. Itt van a vállamon a korbácsok nyoma, a hogy megvertek érte.

És azzal lerántá válláról az öltönyt; az élő fehér bársony haván ott látszott most is a két éles korbácsütés rózsaszínű vonása.

– Akarja ön, asszonyom, hogy e verések nyomait más is meglássa rajtam, mint a kiért megvertek?

Plankenhorstné meg volt némulva az elszörnyedéstől.

Edith folytatá:

– És ha akadna mégis oly nyomorult, silány ember, ki ily felfedezés után az oltárig elkisérne, én ott az egész násznép előtt ezt kiáltom, mikor térdepel: «Nézzétek ezt a gyávát! A ki tudja hogy menyasszonya egy éjt a kaszárnyában töltött a szeretőjénél, mint apácza-növendék, s mégis nőül akarja venni!» s akkor úgy ütöm arczul az oltár előtt, hogy elmulik a kedve örökre a szemébe hazudni az Istennek és az ő szenteinek!

Imádandó szép volt a leány ez indulatkitörésében! Erő, villám, ihlet volt minden vonása, szava, mozdulata. Richard a gyönyörtől üdvözülten bámulta e csodatüneményt.

Hogy rágalmazza önmagát! Hogy keríti magát körül a gyalázat mérges gőzkörével! Pedig hiszen Richard tudja azt legjobban, hogy ez nem igaz. Igaz, és mégsem igaz. Igaz, hogy ott volt kedvesénél; de nem egyedül, hanem anyjával, de nem szerelemből, hanem kétségbeesésből, hogy életét megmentse annak. És ezért megverték, megostorozták! E drága testet, e gyönge, szeráfi alakot! Kinek van joga a világon e szent sebhelyeket csókjával megengesztelni másnak, mint a ki miatt az történt?

Plankenhorstné el volt fulladva az ijedségtől, a rémülettől, a dühtől. Uj dolgok voltak ezek, a miket hallott, a miket látott. Olyanok, a minők túlhaladták felfogását, képzeletét; a mik alatt összetört erélye, kevélysége, akarata.

Érezte már, hogy ezzel a leánynyal nem bír, hogy ez erősebb, mint ők valamennyien. Hogy ők csak dæmonok, de az maga a «legió»!

Még egy fordulatot próbált adni a végzetnek. Most már nem Richardot támadta meg, hanem Edithet.

– Te szerencsétlen leány! – szólt kezeit összekulcsolva és szemeit ég felé forgatva, – ki úgy el tudta magát felejteni! Tudod-e azt, minő csapodár csábítónak vetetted oda magadat áldozatul? Ez az ember itt nem a te kedvesed egyedül. Ennek már hölgye van, kinek nevével, becsületével tartozik, kinek előjoga van fölötted, ki téged el fog űzni, ki fog kaczagni.

– Én nekem, asszonyom? kérdé Richard elbámulva.

– No! Vagy merje ön tagadni, hogy ön Pesten egy gyermeket tart, arról gondoskodik, ápolja, szereti, gyógyíttatja. Felőle tudakozódik és sorsát intézi. Tagadja el ön, ha meri.

Plankenhorstné a felülkerült gyáva diadalérzetével mérte a végcsapást Richard fejére.

– Hát még egy ártatlan gyermek sorsát is belekeveri ön, asszonyom, e mi szomorú vitánkba? szólt Richard halkan, szeliden, kérlelő hangon.

– A gyermek ártatlan, de szülői nem azok! szólt a vádló, ujjal mutatva Richardra.

«Te mondád».

– Jól van asszonyom, szólt Richard, elmondom önnek a gyermek történetét. Egyszer a csatában egy derék vitéz ellenfelemet halálra sebesítém. Bajtársam, kit balsorsa kardom által ejte meg, halála óráján oda hítt magához. És akkor elmondá, hogy van egy fia, kit régóta keres, s kinek most nyomára akadt. Azt a fiut anyja elveté. Rám hagyta, hogy keressem azt fel. Felfogadtam neki, hogy felkeresem és gondját fogom viselni, mintha testvérem gyermeke volna. Kerestem a fiut és rátaláltam. Megtaláltam őt a nyomor, az inség legalsó fenekén. Rosszabb sorsban mint egy gazdátlan ebet. Oh, ha anyja látta volna!

Plankenhorst Alfonsine merev szemekkel bámult a beszélőre.

– Megtaláltam a gyermeket halálos betegen, egy ablaktalan oduban, szemétágyon fetrengve, meztelen, rongygyal takarva, és félig megvakulva.

Alfonsine reszketett a láztól.

– Én elvittem magammal a nyomorult árvát, és atyja lettem neki atyja helyett, kinek neve volt Palvicz Ottó.

Alfonsine a pamlag vánkosaiba temette arczát. Plankenhorstné ijedten hátrált leánya elé, hogy eltakarja azt, és sápadtan, rémült szemekkel tekinte Richardra.

Az pedig folytatá nyugodt mérséklettel:

– Minden irat a kezemben van, mely igazolja a gyermek származását. Az anyának minden levele. A keresztelőlevél. Oda dobhatom azt annak, a ki kérdi.

Plankenhorstnénak minden íze reszketett, térdei roskadoztak alatta.

Richard azonban büszkén felemelé fejét.

… – De én felfogadtam haldokló ellenfelemnek, hogy gyermeke anyjának nevét soha senkinek el nem árulom. Nemesi szavamra fogadtam. S minthogy önmagam előtt még most is nemes ember vagyok, – azért önnek sem mondom meg azt!

Plankenhorstné föllélekzett. A torkát szorító kéz eltávozott onnan.

Ámde Edith odalépett Richardhoz s angyali szelídséggel monda:

– Akárkié legyen az a gyermek, a kinek ön azt fogadta, hogy atyja fog neki lenni: én anyja leszek annak!

És azzal Richard keblére borult, s fejét vállára hajtá.

A legyőzött, a földre zúzott asszony két kezét elátkozó mozdulattal emelve feje fölé, hörgé indulattól reszkető hangon:

– Vigye hát ön magával, a pokol és minden ördögei nevében!

. . . . . . . . .

Azokra pedig mosolygott a mennyország és minden angyalai.