A Kik Igazán Szeretnek.

Egyszer csak vége van minden szép álomnak.

Ébredjünk fel, éjjel van már!

A legrútabb, a legfeketébb, koromsötét éjjel.

Egy világváros, melyben az éjfél óráiban egyetlen lámpa sem ég, egyetlen ablak sem világít. Vak sötétség minden utczán; a roppant emeletes házak labyrintjában oly tájékozatlanság, mint az őserdők mélyében. Az ég maga is fekete s úgy látszik, mintha csak boltozatja volna e sok utczáju rettentő börtönnek, melynek bezárt kapui talán nem is házakba, hanem katakombákba vezetnek.

Egy lépés hangja sem veri fel a csendet.

Csak néha hosszú, két órai időközökben emelkedik fel a legmagasabb torony ormáról egy vérfényű röppentyű, lángoló kérdőjelt rajzolva az égre; ki tudja, kinek szól e kérdőjel?

És ez nem a képzelet agyréme: ez Bécs.

Október végnapjai járnak, a várost három oldalról vívják.

A nép egy része elmenekült, más része a harczvonalak előtt áll; benn csak azok bujdokolnak még, a kik ott rekedtek; a gázvezetés el van rombolva, nincs mivel és nincs miért világítani. Ninive képe ez, az elpusztulás előtti éjszakán.

Messze, messze lehet menni, míg a város utczáin valakit találunk, s jó hogy sötét van, hogy nem látjuk az utczákat terítve cseréppel, üveggel, a házak oldalait végig paskolva kartácsokkal, a tetőket bombáktól áttörve, s az emeletek padmalyait keresztülszaggatva.

Valahol egy hosszú utcza végén egy nagy tömör halom állja el utunkat. Az a torlasz.

Két zászló lobog a tetején: az éj most azokat is feketéknek mutatja; pedig szép szineik voltak!

A torlaszt harczos férfiak tömege fogja körül. Őrtűz nem ég: ott is sötétség van és lehető csönd.

Vannak, a kik tudnak aludni, s azoknak igen jó párna a fejök alá tett gránitkoczka.

A kiket ébren tart a végzetes éj, azok halkan beszélgetnek egymással.

Két ifju ül egy ágyú laffétáján s tölti az időt enyelgéssel.

Az egyiknek csak félkarja van; a másikat már elvesztette valahol.

– Te Mausmann, szól a félkezű, én azt hiszem, hogy holnap, holnapután, aligha meg nem találom az elvesztett kezemet.

Társa nem tud lemondani arról a jó tulajdonáról, hogy a hozzá intézett szóra rímet mondjon.

– Tudniillik, ha valaki mellé eltemet.

– Nekem valami azt súgja: bevégezted Fridrik!

– Pályádat, mely volt politzeywidrig.

– Bajtárs, én csak a szerelmemet sajnálom.

– Én meg örülök, hogy nincsen nálam.

– Igérj meg egyet.

– Akármi legyek.

– Ha én elesem itt e helyütt.

– A mi nagyon könnyen beüt.

– Tudasd vele, hogy ő volt ajkamnak végsóhaja.

– Na ja!

– S ha a vad szerezsán kardját szivembe mártja.

– Lesz nálad egy vizitkártya.

– Jól találtad a rímet. Majd könyre fakad szeme.

– Ha ráirod: ma’m’zell, je vous aimais.

– Menj a pokolba a klapáncziáiddal! Beszéljünk komolyan.

– Halljam.

– Vidd el utolsó kártyámat Alfonsinenak.

– Ha tudniillik még egyszer meghínak?

– Csak oly sötét ne volna, hogy írhatnék egy szót névjegyemre.

– Nézd, az a granát ide jön, Istenemre!

Nagy búgva csapott le egy távolból érkező granát a torlasz kövei közé, s ott megfenekelve, folytatta tűzokádó üdvözlését, néhány perczre vérvilágot vetve az álmából felriadt csapatra.

Mausmann arra is verset mondott.

– No már most küldtek neked lámpát. Ennél ráirhatod a «madám pá»-t!

Annál a süstörgő fénynél írta rá Fricz névjegyére e szókat: «én önt szeretem, adieu».

Az utolsó szónál már lobbant a granát s izzó darabjai a két ifju feje fölött zúgtak el. – Nem esett semmi bajuk.

Mindennapi tréfa volt ez; föl sem vették.

Fricz átadta névjegyét Mausmannak.

Mausmann kis vártatva így szólt:

– Te Fricz, tudod-e, hogy én most mit gondolok?

– Én is rímet mondjak rá?

– Majd teszem magam. Minket aligha el nem árultak ezek az angyalok.

– Honnan gondolod azt?

– Mindent megtudnak oda át, a mit mi titokban tervezünk.

– Jó kémeik vannak.

– Én azt hiszem, ezek a Plankenhorsték a legjobb kémeik.

– Lehetetlen az. Tudod, hogy a saját kapusuk a mi emberünk, s az híven tudósít felőle, ki jár be a Plankenhorst házba az éjjel és nappal minden órájában? Nem érintkeznek mással, mint a mi embereinkkel. Idegen nem jár hozzájuk. Egyedül a Brigittáktól szokott minden vasárnap odamenni soror Remigia, ki látogatóba viszi nagynénjéhez a zárdában növelt Edith kisasszonyt. A Brigitták pedig nem bajlódnak a politikával; irántunk meg épen le vannak kötelezve; mi védtük őket annyiszor a nép zavargásai ellen.

– No, én csak azt mondom te neked, hogy kár volt nekünk a mi dolgainkba asszonyokat elegyíteni.

– Ne légy háládatlan, Mausmann. Emlékezel a demokrata nőegyletre; mennyit tett ez a közügyért? hogy ápolta sebesültjeinket, hogy gyűjtötte a pénzt számunkra, hogy lelkesítette kitartásra a férfiakat. Ah barátom, nők nélkül nincsen szabadságharcz.

– Kudarcz!

– Már megint rímeket gyártasz?

– Nem árt az!

– Háládatlan! Mennyi megérdemetlen csókot kapott a legszebb asszonyoktól ez a te idomtalan pofád.

– Tovább?

– S mégis a nőket szidod.

– Itt-ott. – Az eddig volt. Meglátod gyermek, ha minket levernek, épen úgy fogják ölelni az ellenségeinket, – mint minket, – s a győztesek, ha nem találnak más tárgyat, a mi hervadt koszorúinkból vetnek ágyat; úgy lesz az barátom.

– Már én azt nem látom, mondá rá Fricz; ezúttal megtalálta ő is a rímet.

Jött az őrcsapat és felváltotta őket. Mehettek pihenni. Egy szétrombolt czukorgyár falai közt volt vetve számukra nyirkos szalmából ágy. Erőt kellett gyűjteni a holnapi nap küzdelmeihez.

E sötét utczákon, mint kisértetes bolygófény botorkál végig egy hintó két lámpásával. Az a két lámpás is csak arra való, hogy még sötétebbé tegye a körülfekvő sírbolti éjszakát.

A hintó a Plankenhorst-ház előtt áll meg, a kocsis maga száll le a kaput kinyitni, s azután behajt az udvarra.

A hintóból két nőalak száll le: egy apácza és egy fiatal leány. Mind a ketten felsietnek a lépcsőn, melyen most lámpa nem világít, hanem maga a ház asszonya tartja ki előttük a kettős kargyertyatartót.

A házi asszony megcsókolja az apáczát s kezét csókra nyújtja a fiatal leánynak, kinek hátra hulló csuklyája alól Edith örökvidám arcza tünik elő.

– Hozta ég, soror Remigia, súgja az úrnő.

– Valóban az ég oltalmára volt szükségem, hogy a kolostortól idáig eljöhessek e rettenetes éjszakában. Sehol egy lámpa nem ég, s a kövezet minden utczában feltépve.

– No de az ég őrizteti az ő angyalaival az ő választottait, hogy meg ne üssék lábaikat a kőben.

– Valóban mindennap csodának köszönhetjük, hogy élünk. De hova szaladt már az a leány megint? Úgy kell rá vigyáznom, mint a vad kecske-gödölyére.

– Előre futott a terembe, fürkészi, mi ujságot találhatna nálunk; kikérdezi Alfonsinét. – No, majd mondok én ma neki ujdonságokat, a mikkel meglehet egész életére.

Azzal bevezette Antoinette asszony soror Remigiát az étterembe, melyben már terített asztal várt reájuk; hideg sültek, finom borok, chartreuse. A theakatlanban forrott a víz.

– Alfonsine, kérlek, láss a konyha után, hogy a cseléd ne jőjjön a szobába.

Edith meg akarta őt előzni.

– Majd én megyek.

– Csak maradjon ön, kedvesem. Ön vendég a háznál. Tudja, hogy önt kímélnünk kell.

Edith durczásan vonogatta vállait a gúnyos gyöngédségre s engedte magát kiszolgáltatni nagynénje által. Antoinette maga rakta el Edith felöltönyét.

– Tessék asztalhoz ülni.

A kerek asztal melletti divánra Antoinette asszony soror Remigiát ülteté le, mellette Edith foglalt helyet.

Miután Antoinette asszony még egyszer személyesen meggyőződött, hogy a szomszéd szobákban nincsen senki, magukra zárta az ajtókat, s Alfonsinet utasítva, hogy készítse el mindenki számára a theát, oda ült szorosan Remigia mellé.

– Mit izent a tábornok?

– Holnap minden vonalon döntő roham lesz; suttogá soror Remigia, még így is félve tekintgetett szélylyel: nem hallják-e meg a falak, a képek, a szobrok?

– Tudja-e, hogy baj van?

– Micsoda?

– A körülzáró seregből egy csapat egyetértésére számítanak a felkelők. Goldner elmondta előttem az egész tervet. Én aggodalmamat fejeztem ki előtte, hogy mi lesz belőlünk, ha a várost ostrommal beveszik? Mit fog velünk csinálni a győztes, kik mindenütt oly kiváló szerepet viszünk? Erre a jámbor fiu elmondta megnyugtatásomra, hogy ne féljünk semmit. Ha minden veszve talál lenni, egy kiszámított menekülési út van fentartva azoknak a számára, kiknek nem tanácsos idebenn rekedni. A mariahilfi és lerchenfeldi temetők között egy osztály huszár képezi az ostromzár kiegészítő részét. Ezzel a csapattal az aula már rég megkezdte a fraternizálást s számít rá, hogy végveszély idején nemcsak útat fog rajta keresztül nyitni, hanem magával is ragadja s fedezetül fogja használhatni az üldözés ellen. Ilyenformán hiszik, hogy kimenekülhetnek vagy Galiczia, vagy Magyarország felé. Csupán a kapitány makacssága akadályozza a terv sikerültét. Ez a kapitány Baradlay Richard.

– Ah; ugyanaz, ki a kolostor előtt szétverte a népet?

– Azt önök Edith húgom szép szemeinek köszönhetik.

– A kapitány, úgy tudom, azontúl sem igen barátkozott az aulával és népvezérekkel.

– Hozzájárulhatlan volt. Mindekkorig nem bírták őt a tervbe befonni. A közlegénység már el van készítve, de kapitányát nagyon szereti; ha az azt fogja nekik mondani: verekedjünk! verekedni fog a saját édes apja ellen is. Hanem most érkezett egy váratlan új segítség a számukra.

– Nos?

– Egy asszony.

– Egy asszony?

– Egy veszedelmes, minden vakmerőségre képes asszony: a Baradlay fiuk anyja.

– Ah! hogy tudott az keresztül jönni az ostromzáron?

– Merész és csaknem lehetetlen módon. Fricz beszélte el nekünk az egészet. Ez az elkényeztetett főispánné Schwechaton egy zöldség-áruló kofánál póröltözetet vett fel, s ugyane kofa vezetése mellett hagymával és burgonyával terhelt puttonyt hozva a hátán, gyalog jött keresztül valamennyi zárvonalon, előőrsön; útközben zöldséget, pálinkát árult a katonáknak s úgy jutott be a városba. Itt a Singerstrasséba szállt ugyanazon zöldségkofa raktárába, 17-ik szám alatt.

– Csodálatos vakmerőség egy úri asszonytól! S mit akar itt?

– A fiait akarja magával vinni innen.

– A két fiatal leány szemei összevillámlottak e szónál. Egyiknél a harag, másiknál a büszkeség villáma volt az.

– Fiait akarja elvinni? kérdé elbámulva az apácza.

– Igen. Rá akarja őket beszélni, hogy menjenek Magyarországba, s álljanak az ottani kormány szolgálatába.

– No! és beszélt már a fiaival?

– Jó szerencse, hogy még nem lehetett. Ma délután érkezett meg. Goldner beszélt vele. Nem tanácsolta neki, hogy éjjel kísértse meg az ostromvonalon másodszori átszökését; tehát holnap reggel fog egyik fiával beszélni, a kapitánynyal. Csak hadd beszéljen. Ezt meg kell neki engedni, hadd menjen oda, s hadd jőjjön vissza. Ha beszélt a fiával, akkor bizonyos, hogy eltántorította azt. Az apátnő tudassa ezt a tábornokkal. Holnap este azután, mikor a kitörés tervezve van, a tábornok fogassa körül az egész huszár-csapatot. Ki van ott közelükben?

– Palvicz Ottó vasas ezredével.

– No ez jó lesz nekik. A huszárokat meg fogják tizedelni. Richárd úrfit pedig főbelövik.

És ezt Edithnek hallani kellett.

Hogy miért kellett ezt Edith előtt elmondani? Hogy ezt kiszámított hidegvérű meggondolás beszélte ki a szerető menyasszony előtt, azt majd egyszer, a történet vége felé meg fogjuk érteni; addig higyjük csak azt, hogy kegyetlen vak gyűlölet, hogy a szenvedésekben gyönyörködés mondatta el a zsibbasztó szavakat Edith hallatára; hogy ez az asszonylélek kéjelegni akart egy másik női szívnek halálos kínjaiban.

De ebben ugyan nem gyönyörködhetett.

Edith arczán egy vonás sem mutatta azt, hogy őt ez az egész terv valamiben érdekli.

Evett jóizüen.

Mikor kedvese főbelövéséről beszéltek, akkora sonkaszeletet tömött a szájába, hogy félre állt tőle a képe, s még egy kis eczetet kért ahhoz a gelatinehoz, a mit a tányérjára kiszedett.

Alfonsineban forrt a méreg e közöny miatt. Nem állhatta meg, hogy egy hüllő hideg haragjával azt ne mondja neki:

– Úgy látszik kedvesem, neked nem igen rontja az étvágyadat az a tudat, hogy a vőlegényedet főbelövik.

Edith a villájára szúrt egy darab gelatinet, s piquant kézmozdulattal tartva azt Alfonsine felé, válaszolta neki:

– Jobb egy vőlegény meghalva, mint egy élő vőlegény eltemetve.

Azzal bekapta a villáján levő falatot.

– Indomptable! mormogá fogai között Antoinette asszony.

Soror Remigia szemeit ég felé forgatva s kezét keblére téve, igyekezett arczkifejezésével bizonyítani, hogy ez egy megtörhetetlen ördögi rossz teremtés.

Nem hat ennek a szivére semmi.

Edith nem akarta észrevenni, hogy három baziliszk hogy iparkodik őt kővé változtatni. Oda tolta kis poharát Alfonsine elé.

– Tölts nekem is abból a chartreuseből, kérlek. Ha apácza leszek, nekem is hozzá kell szoknom ehhez.

Alfonsine odatolta elébe az egész üveget, s nézte hogy mit csinál vele?

Bizony nem reszketett annak a keze, míg poharát teletölté a zöld liqueurrel. És azután soror Remigia poharát is megtölté csordultig.

– Igyunk soror Remigia, valamivel csak nekünk is kell magunkat vigasztalnunk, szólt a leány pajkos humorral.

Soror Remigia negédeskedett egy kicsit, hogy talán már sok is lesz, pedig hát nagyon szerette a chartreuset; az volt a gyönge oldala.

– Valóságos kis ördög ez a leány!

Antoinette asszony azonban még nem végezte el utasításait.

– Ne feledkezzék ön el, soror Remigia, Baradlayné szállásának czíméről: Singerstrasse 17. szám, souterraine zöldség-raktárban; mert a nő vissza fog jönni, hogy másik fiát is meghódítsa és hazavigye. Kezünkben kell tartanunk a fejét. Holnap reggel tudósítsa ön a tábornokot a szokott úton; de el ne siessenek valamit, hogy Richard kapitány meg ne szagolhassa előre a puskaport. Ennek az embernek meg kell halni! S ha minden hajszálát angyalok őriznék is, meg fog halni.

Mit tesz erre Edith?

Rettenetes egy leány!

Most meg már a fromage de Brieből kér egy szeletet, s fogyasztja a chartreuset és itatja vele soror Remigiát.

Meglehet, hogy le akarja magát inni. – Hiszen van oka rá.

Szegény leány!

Mennyi heroismus kellett ahhoz, hogy tudjon enni és inni; mohó étvágyat, inyencz szomjat tettetni akkor, midőn dolgokat beszéltek előtte, a miktől lelke haldokolt!

Játszania kellett azt a szerepet. Hadd higyjék, hogy íme ennek is megtetszett már a kolostori élet; nem érdekli más, nem vigasztalja más, csak a paradicsom a túlvilágon, s a jó terített asztal az innensőn.

Nem sokára úgy tett, mint a ki küzd az álommal, s nem bír szempilláinak parancsolni többé. Feje hátra hajlott a karszékben; lehúnyta szemeit. De azért hosszú selyempillái rejtekéből látott minden arczot.

Azok azt hitték, hogy már elaludt. És nagynénjei már ekkor nem néztek rá sem a gúny, sem a gyűlölet kifejezésével. Inkább a méregkeverő vizsgáló figyelme volt tekintetükben.

– Mindig ilyen? kérdé Plankenhorstné soror Remigiától.

– Fő hajlama a restség, viszonza az apácza, biráló szemeit magasra felhúzva. Délig tudna aludni, ha föl nem keltenők, s este ilyenkor már alig tartható ébren. Nem érdekli sem munka, sem olvasmány; szereti a semmitnemtevést. Szenvedélytelen teremtés. Csak enni és aludni szeret.

– Engedni kell hajlamának. Hadd érezze magát ott mentül kényelmesebben. Évdíját fizetni fogjuk holtig. Az biztosítva van. Ha hazajönne, itt ismét dolgoznia kellene.

– Tehát Baradlay Richard csakugyan el van ránézve veszve.

– Mindenképen. Akár így, akár úgy. Ha az anyjával beszélhet, bizonyos, hogy az a nő rábeszéli őt, hogy szökjék át csapatjával Magyarországba. Már egyik fiát így vitte bele a tűzbe. Az most kormánybiztos s hadcsapatokat toborz. Baradlay elsőszülötte! – Ha pedig az anyjával nem találkozik, ha csapatjának nem akarja engedni, hogy az átmehessen: akkor töltve vannak azok a pisztolyok, a mik őt a végzetes pillanatban láb alól elteszik. Ezt Fricz mondta nekem. Saját csapatjában van két ember, a ki őt le fogja lőni.

– S az a végzetes pillanat már közel.

– Ha a roham holnap ismételtetik, ezek itt benn estén túl nem tarthatják magukat. Éjjel ki fognak törni a lerchenfeldi vonalon, hol Baradlayt tudják. Tehát csak egy nap van hátra. Ha az úrfi beszél az anyjával, akkor holnap estve fogva, holnapután reggel halva lesz. Ha nem beszél vele: akkor holnap estve megölve. Nekem mindegy. Én nem kivánom neki épen a vesztőhelyt, ámbár megérdemelné, hogy gyűlöljem.

– S két nap múlva mindennek vége.

– Vége az egész komédiának.

– És akkor ismét mi fogunk nevetni.

– Hahaha!

Nevettek is már előre.

És Edithnek nem volt szabad elárulni egy arczvonásával sem, hogy mindezt hallja, érzi, végigirtózza! Nyugvó arczvonásainak az álmot kellett hazudni; a restség és mámor érzéki álmát.

És még azután végig kellett hallgatnia, mit suttog ez a három asszony a holnap eljövendőkről. – Hadműveleti terveket, mikben százan, ezren fognak elvérzeni: mosolylyal várt, megölelt, megcsókolt jó barátok; mikben zászlók fognak porba tiportatni, megénekelt, megkoszorúzott, saját gyöngéd kezeikkel hímzett zászlók. Hogyan lesznek a mészárszékre hurczolva, hogyan elárulva, elfogatva, láncznak adva, még ma hősöknek, jó barátoknak, testvéreknek gúnyolt férfiak; és mindez asszonyi hidegvérrel, uri nyugalommal.

És a leánynak nem volt szabad elárulnia rettegését. Lelkének minden ereje küzdött testének minden idegével, hogy azok egyszerre el ne kezdjenek reszketni, hogy tagjait ki ne törje a láz, hogy fogai össze ne vaczogjanak, mint mikor a gyermek a tűzharang kongását meghallja.

Végre itt volt az idő az elmenetelre.

Edith érzé, hogy egy hideg kéz, mint hideg kigyó nyul arczához. Nem volt szabad felriadnia.

Hadd rángassák, hadd költögessék, míg nagy nehezen lelket vernek belé. Azután hadd dőljön az álmos gyermek ámolyogva, ásítozva soror Remigia keblére, ki őt támogatva vezeti le a lépcsőn a hintóig.

Antoinette asszony egész odáig lekísérte őket.

– Nincsen férfi a háznál, ki a kaput betegye, monda a bárónő. Minden férfi a torlaszok előtt áll, saját kapusunk és inasunk is. Egészen magunkra vagyunk. Ha a vén kocsis sánta és süket nem volna, őt is elvitték volna.

Pedig csak azért kísérte le őket a hintóig, hogy saját szemeivel meggyőződjék róla, hogy Edithet soror Remigia viszi magával.

Hátha mégis? A gyanú nem alszik soha.

Mikor aztán ott ült már Edith a hintó egyik szegletében s rögtön álomnak hajtá fejét, akkor megnyugodott felőle Antoinette s visszatért szobáiba.

A nehézkes családi hintó csak lassan döczöghetett a sötét utczákon, a helyenkint föltépett kövezeten; talán a kocsis maga is bóbiskolt.

A mint azután a sötétre kiértek, akkor egyszerre felnyitá szemeit Edith.

Mit nézett? Mit látott? hova gondolt?

Csak egy dologra gondolt.

Elfutni!

Elfutni, ha ezer ördög őrizné is ezt a kocsiajtót, s a hány halottja van e napnak, annak a kísértő lelke mind ott járna is e világtalan utczákon.

Neszelni kezdett uti társnéjára.

Az már aludt.

Nem Edith szemei azok, a mik álomra ragadnak a bőséges estebéd után, hanem felügyelőnéjeé.

Soror Remigia horkolt, mire a belvárosból a glacisra kiértek. A chartreuse megtette kötelességét.

Alig vette ezt észre a leány, midőn szép csendesen felnyitotta a hintó ajtaját, s egy szökéssel kinn termett belőle.

A kocsis felől ugyan megtehette azt; az nagyot hall és talán bóbiskol is.

S azzal sebesen, a hogy szenvedélye vitte, futott vissza a glacis fasorai közül a városba.

Csak ott, a hol a legelső sötét utczába beért, tekintett vissza háta mögé, s látta a távolban, hogy mászik tovább az a magányos lámpa, mit nagynénje hintaja visz magával a sötét éjben, mint vándor szentjános-bogár.

Csak a csipős éji levegő fel ne költené az apáczát.

Különben futhatnak már utána.

Sietve fordult be az utczába, s neki indult a néma, fekete éjszakának.

Sötétben, éjfél tájon, egy kivilágítatlan óriási városban, egy szűz, egy gyermek, senkitől sem védve, senkitől sem vezetve, megindul keresni egy utczát, egy házat, a hol soha sem volt, és abban egy asszonyt, a kit soha sem látott.

Csak a véghetetlen szerelem, mely egy ilyen gyermek szivében istenné tud nőni, adhatott neki erőt ilyen gondolathoz.

Merre induljon? A sötétben még tájékoznia is kellett magát.

Az óriási Szent-István torony szolgált útmutatójául.

A Singerstrasse annak a tulsó oldalán van. Tehát a templomot kell elérnie. Talán ott lel valami becsületes jó szivet, ki őt útba igazítja tovább.

Most már remeghetett kedvére minden tagja, szivének minden idegecskéje. Most már nem látta senki.

Reszketve a láztól, égve a sietségtől, futott a gyermek azokon az utczákon végig, a mik a nagy góth torony irányában vezettek. Süketnéma utczák. Mintha a föld alatt járna, a mese labyrinthjában. A belváros szűk utczáiban, a sokemeletű házsorok között kétszerte sötétebb az éj. Szándékosan elmulasztottak ma minden világítást, hogy az ostromzároló ellennek ne legyen czélpontja sehol.

A mi a városban élni mer, az kinn van a kapuknál, a vonalokon, a mi élni retteg, az elbújt boltozatos menedékekbe, a mikről még most azt hiszik, hogy a bomba nem törheti keresztül. Az utcza üres.

Még saját lépteit sem hallja a leány, oly nesztelenül fut. Fél, irtózik az éjtől, a magánytól; de e félelem fölött uralkodik még mint lázbeteg álomlátásai felett a paroxismus, a kedvesét fenyegető veszély, s az abban fogamzott hagymázos vakmerőség. A hogy azok a lázbetegek szoktak ágyaikból kiugrani, ablakon keresztül menekülni, hegyes kavicsokon mezítláb elfutni, folyamnak rohanni, erős embereket megtámadni – féltükben, iszonyatukban.

Csak egyszer-egyszer állt meg, mikor az óra ütött. Két óraütést hallott már bolyongásai alatt. Tehát félórája már hogy fut, pedig Bécs belvárosa fél óra alatt egyik végétől a másikig megjárható; kivált annak, a ki rohan. Tehát el kellett tévelyednie.

Valahogy kijutott egy utczakereszttérbe.

Ismét megtalálta az István tornyot, most már jobbra maradt az el mellette.

Még sem tévedt el.

A Singerstrassenak ez irányban kell lenni. De hogy lásson meg most egy utczanevet, egy házszámot, mikor ily vak sötétség van köröskörül?

Egy utczaszegleten megállt, ott a szegletkőre leült. Ki volt fáradva.

És harmadszor is hallotta az István-torony óraütésének méltóságos hangját. A tizenkét órát ütötte.

S a mint az óraütés elhangzott, ismét emelkedett, vérvilágot sziporkálva a jelző röppentyű a toronyból, ismét oda rajzolta a fekete égre a világító kérdőjelt; ki tudja, mely távol levő jó barát válaszát kérdezve azzal?

Edith e röppentyű fényénél mohó sietséggel kereste a ház szögletén levő fölirást.

Szivét villanyos öröm járta át. Épen a feje fölött voltak az ércz lapidár betűk: «Singerstrasse».

A bizalom visszatért szivébe. Őrangyal fogta a kezét, az vezette őt idáig. Ez édes hit egészen megnyugtatá. Ez nem vak szerencse, ez gondviselés! Ha a kezdet ilyen jó, akkor a végének is jónak kell lenni.

Most már kezében volt a tájékozás fonala. A röppentyű szétrobbant s ismét feketének hagyta az éjt, hanem Edith tudta már, hogy ha az a ház, a melynek szögletén ő áll, az 1-es szám: akkor az innenső sor házai a páratlan számok. Csak a kapukat kell megszámlálnia, hogy a 17-ik számra ráakadjon.

Folytatta keresését a sötétben.

Úgy tetszett szemeinek, mintha a röppentyű kialvása után még sokkal sötétebb volna az éj. Csak tapogatózva haladhatott, mint a vak.

Minden ajtót kezével kellett megtapintania, hogy a kapukat össze ne tévessze a boltok portáléival. Így haladt, a házakat számlálva, előre. Tizenhárom. – Tizenöt. – Most jön a tizenhetedik kapu.

– Ki az!? Sikolta fel egyszerre rémülten, midőn a tizenhetediknek számlált kapu mélyedésében egy élő lénybe ütközött, s a rémület vad erejével ragadta meg azt mindkét kezével.

– Jézus Mária, Szent Anna! kiáltott fel viszont a maga részéről amaz élő lény. Ez egy őrült.

Az egy vén asszony volt, kibe Edith belebotlott.

– Nem. Nem, bocsánat! lihegé a leány, a nő ruháját eleresztve. De úgy megijedtem öntől.

– Én még jobban magától. Mit akar itt, mamzel?

– A tizenhetedik számú házat keresem.

– Úgy? Mit akar abban a házban?

– Csak én nekem azt meg kell találnom.

– Kivel van ott dolga? Ilyen késő éjszaka, mamzell.

– Egy asszonynyal?

– Micsoda asszonynyal.

– Egy zöldségárusnéval, ki egy másik kufárnővel érkezett ide ma este.

– Valjon mi dolga van velük? Ha megmondja, oda vezetem.

– Oh ne kérdezősködjék tőlem, néne; ha hisz ön Istenben, higyje el nekem, hogy egy ember életéről, nem, két ember életéről: oh Istenem, igen sok életről, halálról van szó. Ha tudja, hol ez a ház, vezessen oda.

– Ez a ház itt van a hátam mögött; monda a vén asszony, ha be akar jönni velem a mamzel.

Edith nem gondolkozott a válaszon.

Bocsáttassuk be magunkat.

– Nálam a kapukulcs, szólt az asszony s felnyitá a keskeny ajtót, s maga elé bocsátva a leányt, ismét bezárta azt mögöttük.

Csak most kezdett eszmélni Edith, hogy mit tett? Egy idegen, ismeretlen házban, egy elhagyott éjféli órában kényre kegyre átadta magát egy soha sem látott idegennek.

A szűk folyosó végén lobogtatott a szél egy földre tett mécsest.

A kövér, pirosképű vén asszony felvette a mécsest s végig mustrálta annak világánál a jövevény leányt, s azután elbámúlva rebegé, annak ismeretes öltözetét szemlélve:

– Szent atyám, ez egy apáczanövendék!

Edith egész alakján, felmagasztalt arczvonásaiban valami dicsfény derengett e pillanatban, a mi ösztönszerű tiszteletre kényszeríté az ismeretlen asszonyt. Egy martyr, egy szent állt előtte.

– Tehát a zöldségárusnéval akar ön beszélni, kisasszony?

– Nem ő vele, hanem azzal a nővel, a ki vendégül jött hozzá.

– Tud valamit erről a nőről?

– Mindent.

– Tudja-e, hogy életével játszik, a mikor ezt mondja?

– Tudom.

– No hát jőjjön utánam.

A némber megindult a lobogó mécscsel előre. A szűk folyosóról egy még szűkebb pinczetorkolathoz vezette a leányt, s azt mondta neki, hogy menjen ő előre.

Edith nem tétovázott. Megindult a pincze falépcsőin, a nyirkos falhoz támaszkodva kezével; és eszébe jutott, hogy ha amaz őrangyal, ki idáig elvezette, most be nem takarná fényes, bűbájos palástjával, akkor most ez ismeretlen földalatti szűk oduban mindazon névnélküli borzalomnak prédául eshetnék, a mit a bűn kigondolni képes. Ez a nő és talán mások, ki tudja kik laknak itt, azt tehetnék vele itten, a mit akarnak; meg is ölhetnék, el is temethetnék itten; soha sem tudná meg senki.

Azért csak csendesen haladt a lépcsőn lefelé. Az a némber fogta az egyik karját, csontos erős markával: talán azért, hogy vezesse? talán, hogy ne botoljék?

A lépcsőkön leérve, egy doh szagú gádorba jutottak.

– Jobbra! sugá a vén asszony.

Edith engedte magát előre tolatni a háromszor is eltérő gádor tekervényes menetein; míg végre egy kívül belakatolt rozzant faajtóhoz értek, melynek hasadékán keresztül gyertyavilág szüremlett elő, daczára annak, hogy az ajtó kívülről be volt zárolva.

A nő felnyitá és levette a pántról a lakatot.

– Ide megyünk be, kisasszony.

De már az ajtónyilás előtt megtudta Edith, hogy itt jó helyen jár. Az ajtóhasadékon fülledt zöldség-illat szivárgott keresztül. Könnyebbülten lélekzett fel. Az a sárgarépa, zeller sem hitte volna, hogy bűzét ambrózia-illatként üdvözöljék valaha.

Ez a zöldségárusné raktára.

– Vigyázzon, még egy lépcső van lefelé, figyelmezteté a kufárnő a leányt; a mint az belépett, ismét betette mögötte az ajtót, s maga kívül maradt.

Edith egy boltozatos üregben találta magát, melynek szögletei burgonyával, répával, falai hagyma-kötegekkel voltak borítva.

A pinczeodu közepén volt két szalmaszék; az egyiken égett egy faggyúgyertya, gombának eredt kanóczczal; a másikon pedig ült egy asszony, népies öltözetben, minőt a városi kofák viselnek.

A nő csendesen tekintett fel a belépő leányra. Ez az arcz nem szokta elárulni meglepetéseit. Ennek nem parancsolnak úrrá lett idegek.

A leány pedig hevesen oda rohant a nőhöz, s térdre esve előtte, megragadá annak kezét, s rémülettől tágult szemeivel előre hirdeté, mit ajka sietve mondott.

– Baradlayné asszony! önnek a fiát meg akarják ölni!

A nő összerándult; de elfojtá ajkán a sikoltást. Pedig a szivén ment e szó keresztül.

– Richardot? rebegé önfeledten.

– Igen, igen, szólt sietve a leány. Richardot, az ön Richardját. Oh asszonyom, szabadítsa őt meg!

És erőszakosan fonta át karjaival a hölgy térdeit.

A hölgy vizsgálódva tekinte a leány arczába:

– Te Edith vagy?

A leány édes bámulattal tekinte föl rá.

– Hallotta ön már e nevet?

– Fiam leveléből ismerem azt. Arczodból, szavadból olvasom, hogy te nem lehetsz más, mint Richard arája.

– Oh asszonyom, a sír arája vagyok én, a kripták a templomfalak jegyese. Tudom jól, előttem beszélték, hogy vőlegényemnek meg kell halni. Meg kell neki halni irtóztató, soha ki nem engesztelhető halállal! vesztőhelyen, vagy orgyilkos által. Azért rohantam önhöz. Ön anyja neki. Válaszszon számára valami szebb halált.

– De honnan tudod te mindezt? Hogy én itt vagyok? Hogy én ki vagyok? Hogy Richardot mi vész fenyegeti?

– Elmondom önnek. Ön el van árulva. Legjobb szövetségesei, bohó, gondatlan ifjak elmondták titkát ravasz úrhölgyeknek, kik szerelmest játszanak, szabadsághősnőket játszanak; pedig a megölő ellenfél megbizottai. Azok elmondták előttem, hogy önt és fiát hogyan fogják már holnap elárulni; ha beszél ön Richarddal, akkor őt elfogják és kivégzik felebbvalói; ha nem beszélhet vele, akkor alattvalói orgyilkolják le. Miért mondták ezt el előttem? Azért, hogy összetörjék lelkemet. Oh, mit tudom én, miért akarnak engemet összezúzni, megbolondítani?

A leány zokogott, de csak egy perczig; akkor ismét egész delejes virgonczsága visszatért.

– De csalódtak bennem. Azt hitték, hogy már össze vagyok morzsolva, hogy már halott vagyok; de én kicsúsztam kezeik közül, megszöktem, elrohantam, keresztül futottam a városon; sötét volt, mégis ide találtam; mert védett az Isten, velem volt, ide vezetett. Még tovább is fog vezetni.

Annyi igaz felmagasztaltság volt az ifju leány indulatszülte szavaiban, hogy a delnő néma elragadtatással fonta karjait vállai körül, és gyönyörködve nézett arczába.

A ki Richardot ennyire tudja szeretni!

– Térj magadhoz, gyermekem, s azután beszéljünk nyugodtan. Látod, én nyugodt vagyok. Tehát azt mondták előtted, hogy holnap reggel leszünk elárulva?

– Bizonyosan tudom.

– Akkor még fél éjszakánk van őket megelőzni.

– Ön el fog menni a fiához?

– Azonnal.

A leány könyörögve tette össze kezeit.

– Vigyen el magával engem is!

A nő egy perczig tanakodott magában.

– Jó lesz. Jőjj te is velünk.

A leány most már kezeivel tapsolt örömében. Olyan gyermek volt.

– Gondold meg, hogy életünkkel játszunk.

– Oh, hiszen annak örülök.

– Neked is pórruhába kell öltöznöd, hogy velünk jöhess.

Baradlayné beszólította a kinn álló kufárnőt.

– Frau Bábi. Nekünk rögtön indulnunk kell.

– Úgy is jó, mondá a vén asszony.

– Ez a leány is velünk jön.

– Ez is? – Akkor hát ennek is costume kell?

– Van készen?

– Mindenféle termet számára.

Frau Bábi egy ócska láda fedelét felnyitva, talált abban fiatal leányok számára való öltözéket. Volt ott több is.

– Hanem már most Frau Bábi, a garderobeot jó lesz összepakolni és máshová elszállítani; mert a szállásunkat többen tudják, mint szükséges.

– Magam is azt gondolom.

A kofaöltözetet Frau Bábi csak a növendék-jelmez fölé adta fel Edithre; derekát keresztül kötötte koczkás gyapot-kendővel, a fejére pedig föltett egyet azokból a kofadivat-szalmakalapokból, a mik a profilból csak az orr hegyét engedik láttatni.

– Tökéletes kicsi kofa. No már most még egy puttony is jön a hátára. Ugy-e még ilyent sem viselt? No ne féljen, majd egy könnyű puttonyt választok ki, a mi csak vesszőből, meg vászonból van, és abba csak zsemlyét rakunk, hogy könnyű teher legyen. Mi ketten elbirjuk a krumplit és a hagymát is.

Edith egész tréfát talált ebben. Felvette a hátára a puttonyt, tele zsemlyével.

– Hja bizony, galambom, ha a katonák közt akarunk megfordulni, eleséget kell magunkkal vinnünk, különben azt hiszik, hogy valami rossz járatban vagyunk.

Azzal fölsegíté a másik puttonyt a nagyságos asszony hátára, a legnehezebbet felvette ő maga.

– És már most tudjuk-e, hogy melyikünket hogyan hínak? Én vagyok a nagyságos asszonynak a Frau Bábi, a kisasszonynak vagyok Fra Mám. A kisasszony nekem és a nagyságos asszonynak: tu Léni. A nagyságos asszony pedig a kisasszonynak: Frau Godl. A nagyságos asszony pedig nekem Frau Midi. No hát hogyan lesz?

Kiki elmondta sorba a másik megszólítását. Még tréfa is volt a szereptanulásban.

– Aztán csak kreuzfidél mind a hárman. Nem szabad félni! Mikor legjobban fél valaki, akkor kell legvigabbnak lenni. Azután mentül «gmoán»-abb nyelven beszéljünk. És csak mindig kreuzfidél; – a hogy én. Csak engem kell utánozni. Különben ördöge legyen annak a katonának, ha én a lerchenfeldi káposztás-kerteken át ott nem szököm ki az ostromvonalukon, a hol akarok. No hát csak mindig kreuzfidél.

Edith megigérte, hogy úgy lesz; hanem aztán a mint kiértek a sötét utczára, ismét elkezdett remegni. Frau Bábi, ki kezében tartotta a kezét, hiába mondott neki bécsi bonmot-kat, tréfás adomákat, nem tudta felvidítani.

– Jaj, Léni! Ha te így fogsz reszketni, akkor jobb lesz, ha itthon maradsz. Hiszen így elárulsz bennünket, hogy mi járatban vagyunk. Szedd össze magadat, Léni! Legyen olyan jó parasztos kedved. Léni, te Léni!

Edith igérte, hogy össze fogja magát szedni, de csak nem birta a parasztos kedvét megtalálni.

Frau Bábi most egy olyan utczán vezette őket végig, a mire Edith a sötétben is ráismert. A Plankenhorst-ház is ebben az utczában van.

Itt még jobban elővette Edithet a reszketés.

A mint a Plankenhorst-ház elé értek, Edith felnézett az ablakokba. Két ablakból világ derengett. Ott vannak nénjeinek hálószobái, mikben az éji lámpa világít.

– De hát mi lelt, hogy úgy reszketsz? kérdezé Frau Bábi a leánytól. Úgy reszketsz, mint egy érzékeny kisasszony, Léni.

– Majd mindjárt nem reszketek én, Fra Mám, csak adjon ide a puttonyból két krumplit; jó nagyot.

– Mi az ördögnek neked az a két krumpli?

– Majd mindjárt megmondom.

És azzal fogta, az egyik krumplit az egyik ablakon, a másikat a másikon zuhé be! csak úgy csörömpöltek az üvegtáblák.

Azzal aztán vesd el magad, szaladt az egész utcza végeig.

Persze, hogy a másik két nőnek is szaladni kellett vele együtt e merénylet után. Alig birták utolérni.

– De mi az ördögöt csináltál, Léni! pörölt rá a fogadott Fra Mám. Elment az eszed, hogy ablakokat hajigálsz be, s így megszalajtasz engem is, meg a Fra Kodlt is? tu nárische Krédl!

Edith azonban megfogva Baradlayné kezét, lihegő kebellel mondá:

– Ott lakik a két gonosz szívű nagynéném, a kik okai annak, hogy most az utczán járok. Hogy ugrottak ki az ágyaikból! Hej, hogy találgatják most, ki kivánt nekik nyugodalmas jó éjszakát? Hahaha!

Baradlayné, a helyett, hogy megszidta volna a leányt, megszorította a kezét. Ő értett mindent. Csodálatos egy gyermek ez!

– No, Fra Mám! mondta Edith, a mint más utczába értek: megtaláltam már a paraszt kedvemet! Akarja-e, hogy danoljak?

Nem is várta rá a feleletet; hanem rákezdte tiszta, szép, csengő hangon énekelni a néprománczból:

«Und ewig kennt das Vaterland und nennt,
Die letzten zehn vom vierten Regiment.»
Lia lia lia la!

Még jodlirozott is hozzá, mint akármely kofának a leánya.

Hogy még sötétebb legyen az ég, az eső is elkezdett permetezni.

– Ejnye, ezt már elengedtem volna holnapra; dünnyögé aggályosan Frau Bábi.

– Nem ázunk el! biztatá vidáman Edith. Ez az eső még jobban eltakar bennünket, Fra Mám.

– No csak te ne szólj bele mindenbe, Léni. Nem kell nekem semmi takaró, hogy láthatatlan legyek. Hanem már most iparkodjunk, míg jobban elő nem kap.

Még jobban siettek. A kufárnő egy-egy perczre megállt, megkérdeni az úri asszonyságtól, ha nincsen-e kifáradva? Az nem szólt, csak inte, hogy menjenek tovább. E napon legalább négy mérföldet gyalogolt már, nehéz teherrel a hátán.

Csodálatos az, a mit egy nő megbír! – Egy nő, a ki anya; – egy anya, a ki szeret. – Fiát, hazáját.

Edithet nem kellett kérdezni, hogy nem fáradt-e el? Ő járt legelől, s tánczolt a vállán vitt puttonynyal.

Két órát vertek a harangok a város tornyaiban, mikor az álczázott nők a Kaiserstrassera kijutottak.

A lerchenfeldi főutcza torlaszánál nem volt senki, még őr sem.

Az ostromlottak tervszerűen hagyták azt látszólag őrizetlenül. Azon a vonalon az ostromló sereg csekély számú lovassága tanyázott, a többi Schwechat alatt volt; lovasság nem ostromol torlaszokat. Azonban a torlaszok melletti házak tömve voltak lövészekkel, kik nesztelenül rejtőzködtek ottan, a kirohanás esélyére tartogattatva.

A nők az ostromlottak miatt kiosonhattak az eltorlaszolt utczákon.

Nagyobb mesterség volt azonban az ostromzárolók vonalán átjutni a temetőig.

A kik azokban a napokban ismerték Bécset, emlékezni fognak rá, hogy az auf der Schmelz és Hernals között volt még akkor egy nyilt árok, a hegyi záporvíz felfogására, elején faragott kövekből, odább palánkokból készült oldalfalakkal. Nem kellemes hely, de jó mély annak, a ki nem akarja, hogy meglássák.

Rendes, polgári nyugalmú időkben félelmes lehet éjszaka végig botorkázni a mély árokban, csak a kétségbeesett tolvaj, a gyermekgyilkos némber, s gazdátlan eb kereskedik ottan.

Hanem a zivataros idő tisztára sepri az ilyen szemétvermeket.

Most nincsen se tolvaj, se gyilkos: háború van.

A kufárnő vezette utitársnőit a mély árok hosszában, melynek fenekét buja fű verte fel: hónapok óta nem járt itt eső.

Egy helyen, a hol az oldalfal be volt omolva, elébb felkapaszkodott maga a kufárnő, óvatosan széttekintett s aztán suttogva mondá:

– Helyben vagyunk.

Legelébb is feladogattatta magának a puttonyokat.

– Ezeket most hagyjuk itten. Elég lesz a magamé. Ott tanyáznak a huszárok.

Kétszáz lépésnyi távolban az ároktól látszott két huszár alakja, az őrtűztől megvilágítva. Távolabb meg öt-hat őrtűz égett egy csoportban; ott volt a temető, a csapat tanyája.

– Nem csalódtunk. Most már Frau Midi előre. Rám nincs ott szükség.

Baradlayné Edith kezét megfogta, s egyenesen az őrtűz felé tartott.

Az őrszem látta őket közeledni; de nem kiáltott rájuk. Egészen közelébe hagyta jönni. Csak akkor szólalt meg az egyik lóhátról, halk mély hangon:

– Ki vagy? Megállj!

– Jó barát. Felelt Baradlayné.

– Jelszót!

– «Nyergelj, fordulj!»

Erre a kérdező leugrott lováról, odament a pórruhás nőhöz, s meghajtva előtte a térdét, tiszteletteljes gyöngédséggel csókolá meg annak kezét, a nélkül, hogy kezével érintené.

– Kegyedet vártuk, asszonyom!

– Rám ismertél Pál? jó öreg!

– Hála Istennek, csakhogy itt van!

– Hol a fiam?

– Egyszeribe odavezetem. – Hát ez a drága szép cseléd? kérdé Edithre mutatva.

– Ez is velem jön.

– Értem.

A vén huszár odaadta kantárszárát bajtársa kezébe s gyalog vezette a temető felé a két hölgyet.

Egy kis fehér ház, a temetőőr lakása máskor, volt ezúttal Richard haditanyája. Abban foglalt el egy kis szobát, melynek ablaka a város felé nyilt.

Épen az éjjeli czirkálásból tért haza; zárt ajtóját felnyitá kulcsával, a gyertyát meggyújtá az asztalon, s azzal boszúsan ütött öklével az asztalra.

– Már megint itt vannak!

Mik vannak ott?

Ott vannak szépen kiterítve az asztalán a legújabb pesti hírlapok. És azokban egyes czikkek vörös irónnal aláhúzva.

«Tűzbe velük!»

De még sem tudta őket tűzbe vetni, anélkül, hogy elolvassa.

És azután, mikor elkezdte olvasni, akkor meg épen nem tudta őket a tűzbe vetni. Ki tudja, hátha a hamuból is feltámadnának.

Oda könyökölt az asztalra, s borus homlokát tenyerébe fektetve, ismét és ismét elolvasá a jelzett sorokat és homloka még borultabb lett utána.

«Nem igaz! Nem lehet ez igaz!» kiálta fel önmagával küzdve. «Ámítanak, hazudnak mind! Lehetetlen ilyennek történni a nap alatt!»

Valaki jön. Sietve markába gyűri az olvasmányokat.

Pál úr lép be.

Richard haragosan förmed rá.

– Ki lopta nekem ide megint ezeket az infámis hirlapokat az asztalomra?

Pál úr sarkából kiforgathatlan kedélylyel felel:

– Hogy valakitől ellopjanak valamit, azt értem. De hogy valakinek oda lopjanak valamit, ez nekem új szó.

– Zárt ajtómon keresztül idecsempésznek az asztalomra minden nap egy csomó hirlapot! Ki teszi azt?

– Hát én azt sem tudom, hogy mi az a hirlap! Hisz én nem tudok olvasni.

– Hazudsz! Gazember! Talán nem tudom, hogy három hónap óta olvasni tanulsz vén bolond létedre. Ki tanított olvasni?

– Ne tessék keresni. Épen tegnap halt meg. A trombitás. Kicsapott diák volt szegény, régen a halál kutyái ugattak belőle. Azt mondtam neki, ne vidd el pajtás a tudományodat a másvilágra; hagyj belőle nekem is egy kicsit.

– S minek tanultál te olvasni? vallatá őt szigorral a kapitány.

A vén közvitéz megeresztette a nyakát s keményen odafelelt:

– Könnyen tudnék erre a kérdésre valami mást mondani, mint a mi a tiszta igazság, ha hazudni akarnék: mondhatnám, hogy szeretnék már egyszer altiszt lenni, azért tanultam olvasni. De nem mondom. Hanem megmondom, hogy azért tanultam vénségemre olvasni, hogy megtudjam, mik történnek odahaza?

– Tehát te is olvastad ezeket itt? Honnan kapjátok ti ezeket?

– Hagyjuk ezt máskorra. Reportom van. Két asszonyember akar beszélni a kapitány úrral.

– Asszonyok? Hogy kerültek ide? Honnan jöttek?

– A város felől jöttek.

– Hogy eresztette őket át az őrszem?

– A jelszót mondták.

– Ez megint hazugság. Ebben az órában cseréltem a tábori jelszót; azt még a városban nem tudhatta meg senki. Azt még nem árulhatta el senki.

Pál úr sötét, daczos phlegmával mondá meg az igazat.

– Más jelszóval jöttek be…

– Más jelszóval? Hát van itt az én jelszavamon kívül még valakinek másnak is jelszava? Hisz itt összeesküvés van! De közé fogok vágni. Azt a két nőt főbe lövetem!

Richard dühös volt, a kardját verte a padlóhoz; Pál úr pedig olyan szeliden nézett rá, mint valami jókedélyű nagyapó mérgelődő kis unokájára.

– Az egyik asszonyság a kapitány úrnak az édes anyja.

Pál úrnak meg volt az az elégtétele, hogy rettenetes haragvó kapitányát a düh forró lázából egyszerre az ijedelem merevületébe látta átfagyni. Az ifju szemei elbámultak, ajka nyitva maradt, keze úgy állt meg, a hogy azt, kardját felkapva, a légbe emelte.

Richard azt hitte, hogy álmot lát, mikor azután a vén szolga felnyitá az ajtót, s eléje tünt az éj sötétéből először egy szelid, szeretetteljes női arcz, oly tiszteletre méltó, oly hódolatgerjesztő; és utána egy másik, kinek tekintetében gyermek-szív, angyalszerelem sugárzik; mindkettő pórruhában, átázva, sárosan, kimerülten…

A mit Richard néhány percz előtt olvasott azokból az elátkozott lapokból, a megtagadott mese, a hihetetlen álomlátás, előtte állt. Egy élő pár azokból az úrnőkből, kiket vérszomjú vad csordák éjnek idején fáklyával, fejszével megrohannak, kiknek férjeit, testvéreit szemeik előtt lemészárolják, s kiket irgalmas pórnők álöltözetekben csoda módon megszöktetnek, s kik gyalog, sárosan, rongyosan, mezitláb futnak tova égő házaik alul, ijesztő rémül jelenve meg más vidékek ismerősei előtt – új ismeretlenekül.

Ez a kép állt előtte.

Oda rohant anyjához szótlanul és átölelte, megcsókolta arczát, kezeit. Mily ázott volt öltözete! mily hidegek arcza, kezei! Nem is kérdezett tőle semmit.

Edithre pedig oly félve tekintett. Mintha azt hinné, hogy ez nem az. Talán van még más arcz, mely az övéhez oly nagyon hasonlít? Hiszen elképzelhetetlen az, hogyan lehessen ő e perczben itt? Félt megtudni, ki ez?

Nem szólt senki egy szót is, csak valami csendes hang hallatszott, a mit úgy neveznek, hogy zokogás. A minden beszédnél többet mondó hang.

Richard oly mondhatlan fájdalmat érzett szivében, mikor anyját így látta, így ölelte, hogy nem volt ura magának többé, arczczal oda veté magát az asztalra, hol ama vészthirlő lapok feküdtek s keserűen nyögé:

– Hát ez mind igaz?!

Anyja bepillantott a lapokba.

– Egy ezredrésze annak, a mi igaz! monda fiának; esküszöm neked arra a szeretetre, a mivel szivemben hordozlak mindig.

– Ne esküdjél, anyám. Az, hogy te most itt vagy, rettenetesebb bizonyítvány nekem minden esküvésnél.

És azzal elkezdte az asztalt ütni öklével.

– És most nem parancsol nekem sem Isten, sem ember többé. Egyedül te parancsolsz, anyám! Mit kivánsz tőlem?

Baradlayné e szóra megfogta Edith kezét s odavonta őt Richardhoz.

– Nézd, itt van az, a ki nekem megmondta, hogy mit kivánok én tőled. Még ez előtt egy órával magam sem tudtam azt kimondani.

– Edith! suttogá Richard elbámulva, megtapogatá az eléje nyujtott kis kezet, mely nedves volt az ázott pórköntöstől. Ez Edith keze, ez Edith arcza. De hogy lehet ez? Hát mi jön még, a mitől egészen megtébolyodjam?

– Lélekcserélő idők járnak, fiam! monda Baradlayné: mindnyájan más emberek lettünk. Minden kőnek szive van most és fáj. Azt akarták, hogy annak, a ki fegyvert visel, ne legyen. A szuronyerdőnek anyja van, a kit úgy hínak, hogy haza. Hanem ez az örök anya néma, nem kiálthat! Tudták. Azt meg lehet ostorozni, meg lehet gázolni, testét szétdarabolni, nem kiálthat: fiam segíts! – De nem gondoltak arra, hogy minden egyes kardviselőnek van egy anyja otthon: és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek! Kiáltottunk! A pórnő, az úrnő, ment, írt, beszélt, a hol fia volt. És meghallották szavunkat. És ez rettenetes parancsolat volt. Az anyák hazaparancsolták fiaikat. És a fiak haza jöttek. Csak te nem hallottál meg minket.

– Hallgatlak anyám. Minden szavadat őrzöm.

– Nézd, itt van egy fiatal leány; apácza-növendék. Ez meghallja, mint beszélik el előtte titokban, hogyan akarják elveszteni kedvesét? Ravaszul, sátáni terv szerint. Akár tesz, akár nem tesz, orgyilokkal. Már ki van adva egyik részről a parancsolat, hogy elfogják, másik részről már töltve ellene az orgyilkos fegyvere. És a fiatal leány nem gondolkozik, mit tegyen? Nem sír, nem esik kétségbe. Vígságot tettet; megszökik őreitől, éjfélben, éj közepén neki fut a sötét éjszakának, fekete koromsötét éjben végig futja a város kisértetes utczáit, hogy feltalálja kedvesének anyját, hogy annak lábaihoz vesse magát és így szóljon hozzá: «asszony! fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! siess! keresd fel! válaszsz számára valami szebb halált!»

– Edith! rebegé Richard s a leányka hideg kezét homlokához szorítá.

– Én választottam, fiam.

– Mondjad anyám.

– Van még mező, hol az ilyen fiak, ha feláldozzák magukat, anyjuk nem sír utánuk, csak édes könyeket.

– Mit tegyek?

– Tanuld meg közkatonáidtól. A tábori jelszó, melylyel előőrseiden átjöttünk, ez volt: «nyergelj, fordulj!» ha e jelszót kimondod, megtudod, merre mégy? Hogy eljutsz-e oda? Az kardod dolga és az Istené!

– Úgy lesz.

Richard az ajtóhoz lépett. Pál ott őrködött.

– Eredj, szólt hozzá csendesen; tudasd az altisztekkel az új tábori jelszót: «nyergelj, fordulj!»

A vén huszár nem szólt semmit, hanem futott.

– Az én koczkám el van vetve, szólt Richard visszatérve anyjához és kedveséhez. De hát ti veletek mi történik most?

– Ki tudhatja azt? Mindennap él az Isten.

– Ti most már nem mehettek vissza a városba. Azt holnap ostromolni fogják minden oldalról. Ott vész lesz minden ponton. Én most már rögtön indulok, a míg sötét van; a zápor segít a harczvonalból eltünnöm. Nem jó volna-e velem jönnötök a legközelebbi faluig, hol kocsit fogadhattok, s menekülhettek Magyarország felé. Edithet vidd magaddal, anyám.

Mind a két hölgy tagadólag inte fejével.

– Én, fiam, ismét visszamegyek a városba.

– Anyám! gondold meg, hogy holnap be lesz véve a város, s hogy te el vagy árulva.

– Nem gondolok semmire. Nekem még egy fiam van abban a városban, s én visszamegyek érte; ha tűzbe, lángba lesz is borulva és ellenséggel megtöltve: még is kihozom onnan a fiamat, ott nem hagyom nekik!

Richard eltakarta kezével arczát.

– Oh anyám, milyen törpe vagyok én veled szemközt.

És azután fájdalmasan tekinte Edithre, mintha kérdené, hát veled mi történik, szélbe dobott virágszál? hová mégy? kihez térsz? milyen napokat vársz?

Edith megérté a néma kérdés fájdalmas beszédét s megszólalt.

Eddig csak hallgatott.

– Miattam legyen ön nyugton, Richard. Önnek anyja visszakisér engem a kolostorig. Én oda visszatérek. Ne aggódjék miattam. Megfenyítenek, de meg nem ölnek. És azután jó helyen leszek ottan. Várni fogok önre. Várni fogom, míg ön diadal-koszorúsan, győztesen eljön egyszer értem s elvisz magához. Boldog leszek a várakozásban. Ha pedig azt rendelte az ég, hogy ön nálamnál szebb menyasszonyt talál, a kit az udvarlói úgy hínak, hogy «szép halál», akkor legalább tudni fogom, mikor nap-nap után a hideg kövön térdepelek, miért imádkozom?

Baradlayné e szóknál gyöngéd erőszakkal odanyomta fia kebeléhez a kedves gyermeket, s míg azok egy fájó ölelkezésben szerelmük szentségére felesküdtek, az anya reszkető kezét az égre emelve, kényszeríté Istent, hogy ha néz alá a magas égből, ezt a fogadást látatlanul ne hagyja!

Kinn dobogtak a sorakozó paripák.

– Az idő letelt. Fiam, siess; szólt Baradlayné.

Richard letörlé könyeit: megölelte anyját, s azzal köpenyét nyakába kerítve, kiment kedveseivel együtt a szabadba.

Az eső folyvást hullott.

A huszár-szakasz rendben állt már a temetőárkon kívül.

Richard felkapott lovára és csapatja elé lovagolt.

Mikor a két nő elhaladt a lovagok mellett, csendesen, de mind egyszerre, nem kiáltva, csak susogva, egy elfojtott: «éljen» szóval üdvözlék a két nőalakot. Olyan volt az, mint a szélfuvallat, mind az erdőzúgás, ez a halk «éljen» sóhajtás száz meg száz elfult kebelből.

«Nyergelj, fordulj!» szólt a csendes jelszó; a csapat megindult. Meghalt a trombitás, nem volt szüksége a csapatnak trombitaszóra. Eltüntek mint egy tábor-kísértet.

A két hölgyet pedig elvezeté Pál úr az őrtűzig, hol a kufárnő várt reájuk. Pál úr a másik őrszemmel hajnalodottig ott fog maradni, hogy a czirkáló járat semmit észre ne vegyen, s azután vágtatni fog a többiek után. – Az eső egyre szakad.

– Gondolnánk már a visszatérésre, monda Frau Bábi nagyon kedvetlenül. Ez az eső nem jó nekünk. Azon az úton, a min jöttünk, nem mehetünk vissza, az árok azóta megtelt vízzel.

– Előveszszük azt a mesterségünket, a mivel tegnap bejutottunk Bécsbe, vigasztalá őt Baradlayné. – Egyenesen a bivouac közepébe megyünk, mint kufárnők, kik enni-inni valót árulnak.

– Hiszen a mi tegnap jó volt, az ma is jó; csakhogy tegnap magunk voltunk. Aztán ilyen két tisztes asszonyság, mint mi ketten, már könnyen össze-vissza járhatja a tábort. De most még ez is velünk van!

Edithre mutatott a kufárnő.

– Rajtunk már nem igen kap senki, kivált ha jó mérges képet mutatunk; de ezen a fiatal cseléden megakad az átkozott szem. Nem azért mondom, mintha valami baj történnék vele, ha belebódorodunk a lóger közepébe; hanem attól félek, hogy a milyen kényes és szokatlan az ilyen teremtés, ha valami pajkos ficzkó egyet csíp rajta, vagy legyeskedni talál körülötte, elárulja magát, hogy ő kisasszony.

– Oh ne féltsen engem, Frau Mam! biztatá őt a leány. Szolgálónak neveltek engem!

Itt eszébe jutott, hogy ismerkedett meg Richarddal.

– No hát csak okosan tégy, Léni leányom. Csak kreutzfidél! csak recht gmoan!

A puttonyaikat felvették. A csatorna-fenéken most már nem lehetett haladni; a jobb parton sem többé, mert az meredeken emelkedett föl. Egy gyaloghidon át kellett menniök a tulsó partra, ott egy gyalog-útra leltek. Frau Bábi azt állította, hogy azon kell előre haladniok; ő ismeri azt az utat, a veteményes kertek közé vezet, a hol ő már tudja azután a palánkokon keresztül a járást.

Az eső is esett, sötét is volt. Három-négy óra között járt az idő éjfél után. Lehetetlen volt magukat tájékozniok, merre járnak. Az volt az egyedüli útmutatójuk, hogy mikor jöttek, az eső hátba verte őket, most pedig szemközt veri.

Egyszer aztán hirtelen megállt az eső, felszakadtak a felhők s a menekülő nők akkor látták, hogy az ostromzárló sereg egyik főtáborhelyére jutottak.

Jobbrul balrul előttük lovaikon ülő vértesek fehér köpönyegei voltak kivehetők az éjben.

Visszafordulni késő volt.

Alig húsz lépésnyire előttük állt egy csárdává rögtönzött mezei lak. Abban jó kedvű lovas katonák ütöttek tanyát. A lak belsejében kintornaszó hangzott. Talán tánczoltak is?

Egy csoport kinn állt az ajtóban.

A mint a három nőt megpillantották, egy csapat szilaj ficzkó eléjük szaladt s körülfogta őket.

– Hóha bolond, hóha! kiálta a legelsőnek Frau Bábi, meg ne egyél. Nagyanyád jön, krumplit hoz.

A vitéz uraknak azonban már egyszer nagyon jó kedvük volt s nem szomorodtak el a vén asszony arczfintorulataitól, az ifjabbakat is közrekapták. Egy gonosz szem észrevette, hogy azok között egy szép leány is van.

– Gyertek be hozzánk, egyet tánczolunk!

Baradlayné odasúgott Edithnek:

– Most el vagyunk veszve.

– Mi hagyján! súgott vissza Edith. De Richard! – Ez itt Palvicz Ottó ezrede. Ez van kirendelve, hogy Richard csapatját titokban ellenőrizze. A mint az eső megáll, a mint világosodni kezd, észre fogják venni, hogy Richard osztálya eltünt helyéről s üldözni fogják. Istenem! Valamit kell tennünk!

Edith hirtelen félrelökte maga elől a házsártos legényt, ki ruhájánál fogva a csárda felé ránczigálta s ledobva válláról a puttonyt, tiszteletet parancsoló tekintettel fordult az őrmesterhez; választékos úri hangejtéssel szólva hozzá:

– Őrmester úr! Jelentsen be az ezredesnek. Hol van Palvicz Ottó ezredes? Hozzá vagyunk küldve. Mondja neki: itt van Brigitta.

(– Mit cselekszel? szólalt fel suttogva Baradlayné.)

(– Most hagyjanak mindent rám. Vagy sikerül, vagy elveszünk.)

(– Narische Krédl! dörmögé magában Frau Bábi, kinek ijedtében minden kreutzfidél kedve kárba ment. Ez most mindnyájunkat a pokolba visz.)

Az őrmester rögtön szétterelte a nőkkel huzakodó legényeket s a fegyveres őrt szólítva, kivont kard közt kisérte őket a szomszéd házikóig, oda bebocsátva mind a hármat. Ott az előszobában hagyta őket, s maga bement az ezredeshez.

Néhány percz mulva ismét kijött.

– A Brigitták jőjjenek be.

Baradlayné és Edith beléptek a szobába.

A főtiszt egyedül volt. Magas, erős alkatú férfi, kemény kifejezésű vonásokkal, miken jellemzetessé teszi magát a szokatlanul hosszú orr; mélyen ülő szemei gyanut, ajkszögletei gunyort fejeznek ki.

Elébb hosszasan szemszögezi az előtte álló két nőalakot; csak azután szól hozzájok:

– Kit keresnek önök?

Edith siet felelni.

– Palvicz ezredest.

– Palvicz csak alezredes, jegyzi meg rá a tiszt.

– Tegnap este lett előléptetve ezredesnek.

E mondat megszelídíti a kemény úr arczát. Gyanuja fogy.

– Honnan jönnek?

– Jerichoból.

– Ki küldi?

– Rahab.

– Kihez?

– Józuához.

A főtiszt helyeslően inte fejével. Mindazok a mondatok voltak ezek, miket Plankenhorstné soror Remigiának betanított, hogy küldötte hitelt nyerjen az ostromló táborban. Azt hitték akkor, hogy Edith alszik, ittas.

– Mit izen?

– A Gibeonita az Emoreussal egyetért.

– Gondolom! – Mennek, vagy jönnek?

– Jönnek.

– Ott leszek!

Palvicz Ottó rögtön parancsot adott a másik szobában levő hadsegédének, hogy azonnal sorakoztassa az egész ezredet. Maga is utána látott.

A két hölgyet azalatt megkinálta üléssel, míg vissza fog térni.

– Mi volt e szavak értelme? mit beszéltél neki? kérdé Baradlayné, midőn egyedül maradtak, alig hallható suttogással.

– Jericho – Bécs; Raháb – a zárdafő; Jozua – a tábornok; a Gibeonita és Emoreus – a huszárcsapat és az aula.

– Te elárultad őket!

– Csitt! Rég szemmel tartják őket. Csak azt nem tudják, mit akar a Gibeon? átjönni-e Jerichóba? vagy elmenni a Kanahánba? Én azt jeleztem, jönnek.

Baradlayné még mindig nem értette ezt. Tagjait zsibbadás állta el az irtózat miatt.

Palvicz Ottó visszatért. Nem lehetett Edithtől kérdezni.

– Hölgyeim, indulunk. Szólt udvariasan a két delnőnek. Azok ismét felvették puttonyaikat.

– Mit izen ön vissza? kérdé Edith.

– Üdvözlöm Rahabot. A kapunál várom a Gibeonitát.

Azzal kikisérte a két hölgyet, s két gyalog vezetőt rendelt melléjök. Azok kísérték őket tiszteletteljes távolban, míg a kufárnőt előre bocsáták egy harmadik gavallér kalauzsága mellett, ki eleve figyelmezteté a tisztes asszonyságot, hogy ne tessék hátra nézegetni, mert úgy járhat mint Lóth felesége.

Egyszer aztán csak elmaradt tőlük mind a három, mikor a lerchenfeldi kapuhoz közel értek.

Mikor a pusztán hagyott torlasz előtt megálltak egy perczre megpihenni s puttonyaikat letették a kőhalmazra, akkor azt kérdé Baradlayné Edithtől:

– Most mi fog történni?

– Az, hogy Palvicz vértesei a Bécs felé vezető utat tartják reggelig zárva Richard előtt, s mire észre fogják venni csalatkozásukat, akkorra Richard négy órai szökő utat nyert előttük, s többé be nem érik.

– Remek leány! szólt Baradlayné ölébe takarva a gyermeket. Úgy hiszek Istent az égben, a mint hiszem azt, hogy eljön az idő, a mikor a Baradlay-ház kapujában az én térdem lesz az, a hova lábadat legelőször leteszed, mikor a kocsiból leszállsz. – De milyen hosszú út van még odáig mind a hármunkra nézve!

– Induljunk neki, asszonyom.

– Mért nem mondod: «anyám»?

– Hadd ne mondjam. Babonás vagyok. Azt hiszem, hogy a ki örül akkor, midőn szomorkodnia kell, olyan vétket követ el, mint a ki a templomban elneveti magát. Ne legyen nekem addig örömem! Ki tudja, hátha abban a perczben, a mikor azt mondanám önnek «anyám»: már nem volna anyám, nem volna fia. Hagyjon meg engem babonáimban: kisérjen el a kolostor ajtajáig.

A két nő elkisérte Edithet a kolostor-kapuig, s midőn ott bebocsáták, Edith póröltönyét, puttonyát saját puttonyába emelte Frau Bábi, s tovasietett úrasszonyával.

A hazaérkező Edithet az elszörnyedés hangja fogadta a kolostor refectoriumában.

Az egész személyzet nem hunyta le szemét az éjjel, úgy megzavarta őket a jelenet, mikor soror Remigia egyedül hajtatott be a kolostor udvarra, s a hintó nyitva hagyott ajtaját meglátták s kérdezték tőle, hogy hát Edith hová lett?

A rémületet fokozta az a helyzet, hogy még csak lármát sem lehetett ütni a keresésével.

Már pitymallott, mire visszakerült. Minden oldalról reá rohantak. Hol volt? hol járt?

– Majd estére megmondom, addig nem.

Hallatlan elvetemültség.

Mikor a feddés, fenyegetés nem használt: a fenyíték került rendre. Edith azt is meghagyta magán történni.

A jámbor szüzek elborzadtak, mikor vetkőztetni kezdék, s minden ruháját sárosnak, tépettnek találták, mint a ki a városon kívül csatangolt. De nem tudták belőle kivenni, hogy hol járt.

Elővették a virgácsot, a flagellumot, de nem használt sem a vessző, sem a gombos szíj. A fiatal leány, mikor szűz testét vérig sujtá a megalázó vessző, összeharapta fogait s csak magában mondá minden ütés után: Kedves Richard! s addig mondá, míg azután egyszer a fájdalomtól elájult.

Mikor ismét magához tért, már akkor ágyban feküdt, egész teste flastromokkal beraggatva. Láza volt.

Hanem a láz daczára is észre tudta venni, hogy a nap alkonyatra járt. A többi időt átaludta.

– No már most megmondom hol voltam! monda a körülállóknak. Az éjjel a huszár-őrtanyán voltam. Ott töltöttem az időt a kedvesem, a kapitány szobájában. Már most tessék ezt tovább mondani.

Az apátnő összecsapta a kezeit e rettenetes felfedezésen. Dehogy mondták ezt el bárkinek is! De úgy eltitkolták, hogy még nesze se menjen ki e falak közül. Hiszen vége lenne az egész testület jó hirének, ha ezt megtudná valaki.

Hanem ebből aztán azt is megtudhatta az apátnő, hogy miért izente neki a reggel hét órakor útnak indított küldötte által azt a hizelgő mondatot Palvicz ezredes, hogy a magas mennykő üssön az egész apácza-kolostorba?

Tudniillik, hogy mikor a soror Remigia által informált küldöncznő elmondá az ismert jelszavakat az ezredesnek s aztán figyelmezteté, hogy nemsokára jön a Gibeonita anyja álruhában, fiát rábeszélni, hogy hagyja el az ostromló tábort, – akkor Palvicz dühösen kiáltott fel:

– Az ördög elviheti a dolgot! Akkor már meg is szöktek. Én magam nyitottam nekik utat, s kisértem az ellenfél kémeit a kapuig. Csak azt tudnám, hogy ki volt az a szoknyába öltözött kicsi ördög, a ki engem a hosszú orromnál fogva ide hurczolt?

Azt persze nem mondták meg neki soha.