A Vérveres Alkony.

A nap nyugvóra jár, előtte a vérvörös felhőkkel borított ég.

Mintha egy oceán hömpölyögne odafenn izzó lávából.

A skárlát felhők tűzszegélyei között csak egy darabka folton látszik ki az ég. Egy darab világos-zöld ég.

Ki tudja, miért van azon az egy helyen az ég nyitva? ki tudja, miért annak az égnyilásnak a színe most zöld? Talán opticai magyarázata is van annak: de bizonyos, hogy ebben az órában ezer meg ezer, földtől megváló lélek keresi az utat a felhők között, talán azoknak a sápadt szellemei teszik azon a folton az eget topázszínűvé?

Csak egy felhőt nem tud a nap megaranyozni, egy nagy fekete felhőt, mely a földről felgomolyog s koromsötét árnyakat fest a veres alapra. Az egy égő templom füstje.

A lomha sötét tömeg helyet követel magának az égen s mély borongó háttért ad a hosszú utczának, melyen az alkonyi verőfény végig sugározik. A hol a házak árnyékot vetnek, ott már sötét van.

És mély csend.

Az a csendes óra, a mi az elveszett csatatéren a diadal után következik. A győztes még pihen, még rendezi magát, új haditervét alkotja; a vesztes pedig már elfutott, s igyekezett eltünni. A kettő között egy futamodásnyi tér, egy órai halálcsend támad.

A hosszú utczán végig csak elszórt fegyvereket látni. Szedje össze a győztes! A kik eddig viselték, menekültek a nyitott házkapukon át rokonaikhoz, ismerősökhöz, jószívű idegenekhez, átöltözni, vért, füstöt lemosni arczaikról, sebeiket eltitkolni, hogy a mikor jön keresésükre a vaskezű győztes, azt mondhassák: nem én vagyok az!

Az ágyudörejnek, a puskaropogásnak vége van már; a férfiküzdés zaja elnémult mindenütt.

Abból a sötét háttérből, melyet az égő templom fekete füstfellege árnyal, egy magányos alak bukdácsol még végig az utczán. Egy ifju harczos az aula legiójából.

Csak fél karja van meg, az sem visel már kardot; kezével mellén összeszorított köntösét tartja; egy szuronydöfést takargat ott, mely most talán nem is fáj még. Minden lépését hulló vére jelöli nyomában.

Úgy iparkodik menekülni, mielőtt üldözői nyomába érnek. Oly aggódva tekint saját vércseppjei után háta mögé, nem fognak-e azokról utána menni?

Hiszen nem messze kell már sietnie. Amott leng már az ismeretes trikolor zászló a Plankenhorst-ház erkélyén. Csak odáig elvonszolhassa magát. Ott gyöngéd ápoló kezek bekötik sebeit; elrejtik, eltagadják a fürkésző ellenfél elől. Oh a nők értik azt, hogyan kell! És ha meg kell is halni, akkor is gyönyör lesz ama szép szemek mennyországából tanulni meg, milyen lehet a paradicsom ege; talán egy csillámló köny is fog azokból utána hullani; talán megmondhatja majd neki utolsó lehelletével: «én önt szerettem».

Minden ablakból eltüntek már a zászlók: lám a Plankenhorst-ház erkélyén még most is lobog az. Oh azok hívek a legutolsó pillanatig, az utolsó szembehunyásig. – De sokszor meg kell addig állnia, hogy a falhoz támaszkodjék, új erőt gyűjteni.

Azt tette, hogy minden pihenésnél azt számlálta, hány csepp vére hull le a kövezetre? Ez volt az ő időmérője.

Minden pihenőnél egy cseppel többet engedett magának.

«Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom.»

A huszonharmadiknál elérte a kaput.

Hanem az a kapu be volt zárva.

Megfoghatlan! Hiszen a községtanács részéről ki volt adva a rendelet, hogy minden kapu nyitva legyen: sebesültek, menekülők elrejthessék magukat. Hát a Plankenhorst-kapu hogy lehet zárva?

A félkezű zörgetni kezd a kapun.

A dörej viszhangzik az üres tornáczon, de nem költ fel senkit.

– Alfonsine! Alfonsine! nyög fel a sebesült.

Nem hallgat rá senki.

Most már nyilalni kezd mellében a csatából hozott seb. Szivébe kezd marni a halál férge. Valami úgy fáj, úgy vonja a földre. – Szeretne élni.

Eszébe jut rövid ifjusága; megvallatlan szerelme, lelke ábrándjai.

Úgy fáj neki mindez.

Lerogyik a kapu alatt.

Újra elkezdi a dörömbözést a bezárt kapun.

Nevét susogja.

«Goldner van itt! Én vagyok! Frigyes, a félkezű hős.»

Nem felel rá neki senki.

Talán ők is elfutottak innen? Talán senki sincs itthon a háznál.

Az meglehet.

Akkor legalább e küszöbön akar meghalni.

Sebe ég már és agyát homályos álomlátások köde bódítja el.

Félkönyökére emelkedve, a kapu szögletéhez támaszkodik.

És néz mereven maga elé, és azt képzeli: hogy a mint az a trikolor zászló, a mely az erkélyről alá függ, az alkonyi szélben csendesen lobog, az az ő fájdalmait legyezi enyhítve.

A nap eltűnik a házak tűzfalai mögött, s a mint alább száll, beesteledik, akként kezd világosodni az ellenkező oldal; a fekete füstfelleg most lassankint tűzvörösre válik, s izzó gomolyokat bocsát fel az elszürkülő égre. – A haldokló ifju csak egy tárgyat lát meg: a háromszínű zászlót. Ezt tán ott feledték? Ennek az árnyban tán jó lesz meghalni?

Sohaját, nyögését nem hallja már senki. Az imádott hölgynek kapuja zárva marad.

Egyszer azután látja, hogy a trikolor elkezd lassankint fölfelé emelkedni. Valami láthatatlan kéz onnan belülről bevonja a zászlót.

Itt mégis honn vannak.

Csak számára nem akarnak honn lenni.

Halálkeserűség állja el idegeit. Most már minden csepp vére, mely kihull, egy cseppje a kárhozat gyehennatüzének.

Ők itthon vannak s nem nyitnak előtte ajtót.

Hallják a nyögését és nem irgalmaznak néki.

Oh a nők mégis kegyetlenek!

És néhány percz mulva látja, hogy gördül alá ugyanazon erkélyről egy másik zászló; ugyan az a halálszínű zászló, a mely ellen ő egy óra előtt küzdött; a melytől halálsebét kapta, a mely ifju életét áldozatul kérte, s a mely most halálos tusáját befedni a legimádottabb lény ablakából alágöngyölödik, s árnyékát haldokló arczára veti.

A félkezű ifju e látmányra leveszi sebéről oda szorított jobbját, s egy névtelen fájdalom kiáltásával felemelve arczát az égre, oda csapja véres tenyerét a ház küszöbéhez, hogy vérjele ott marad annak; – azután arczczal a kövezetre hull s ott meghal.

Az alkonyfényt eltakarja a felhőborulat, s most az égő templom tűzfénye világít végig az utczákon.

Sokan nem látják azt, a kik ott elhullva feküsznek…