Az Érem Másik Oldala.

Jenő behunyt szeme előtt is ott izzott egész éjen át a tüneményes kép. Egy kép, az éj fekete lapjára festve, csupa merő lángsugarakból. S mikor már elhallgatott az utczákon minden zaj, még akkor is úgy tetszett, mintha fülében zúgna az egész ordító tenger, a diadalvihar; s ha egy-egy perczre elszenderült, mindig arra riadt fel, hogy Ödönt hallja beszélni. Mintha testvére kiáltana hozzá: borzalomgerjesztő, érthetetlen, mégis ijedelmes szavakat.

Rettegett tőle, vagy talán érte? Félt a találkozástól.

Félt, hogy rábeszéli, magával ragadja az a félelmetes ember!

Olyan korán, a mint csak kelhetett, elhagyta lakását, inasának azt mondva, hogy estig nem jön haza.

Az a szándoka volt, hogy beveszi magát Plankenhorstékhoz, ott nem fog rátalálni Ödön.

Plankenhorstéknál már reggel nyolcz órakor nyitva voltak a termek. Ki s be járt azokon az irányadó fiatalság. Most a fiatalság volt az irányadó.

Háromszínű vállszalaggal átövezett, sötétkék egyenruhás, kalábriai kalapos alakok töltötték meg e termeket, s beszéltek ottan exoticus dolgokról.

Kinek mi szívén volt, az volt a nyelvén.

Ki gyanakodott volna Plankenhorstékra? Két nőre?

Hiszen ha ellenség volnának, ők is rég elfutottak volna, mint elfutottak a férfiak.

Jenő testvére elől bujt el ezuttal e gyűlhelyére a forradalmi fiatalságnak.

Hanem ugyan rossz helyre vette be magát.

Úgy találta, hogy a Plankenhorst-ház termei egész éjjel nem ürülnek ki egészen. Azokban valami permanens bizottmány tartja üléseit. Antoinette asszony maga is részt vesz e bizottmány ülésein.

– Isten hozott! üdvözlé a korán reggel érkezőt a bizottmány szónoka, Goldner Friczi: épen emlegettünk.

– Miben szolgálhatok? kérdé aulicus szólásformával Jenő.

– Tudd meg bajtárs, hogy a szabadság nagy veszélyben forog!

Ezt ugyan Jenő kezdettől fogva tudta.

– Nekünk résen kell állanunk, folytatá az ifjuság szóvivője; a reactio azzal igyekszik az igaz ügy győzelmét megdönteni, hogy a népcsőcselékkel túlzásig vitt kihágásokat idézett elő. A söpredéket felbizgatták, hogy a szabadság dicső napjait fertelmes kicsapongásokkal szennyezze be. A szabadság álbaráti, a sötétség álczázott bajnokai, felizgatták a legalsóbb néposztályokat, hogy a gyárak és birtokosok ellen lázadjon. A múlt éjjel lerombolták a mariahilfi vonalat, kegyetlenkedtek, gyujtogattak, a vámhivatalnokokat tűzbe dobták; onnan végig vonultak Sechshaus, Fünfhaus, Braunhirschengrundon, gyárakat, polgárházakat kiraboltak; most a belső gyárak és kolostorok ellen vonulnak fel; beszennyezve, meggyalázva a szabadság diadalnapjait. Most következik a mi legerősebb működésünk. Nekünk szabadelvű fiatalságnak kell e félrevezetett néptömeg elé vetnünk magunkat, s a szellem erejével visszatéríteni e mozgalmat törvényes medrébe. Nincs veszíteni való pillanat, rögtön sietnünk kell eléjük és kicsikarni kezükből a beszennyezett zászlót. Üdv neked, hogy segélyünkre jösz e nehéz küzdelemben. Jer velünk! Álljunk gátul az áradatnak, s tartóztassuk fel azt saját testeinkkel!

No csak ez a biztatás kellett meg Jenőnek!

A rongyos proletariusok hadát visszatartóztatni öntestével, odavetni magát a pálinkaittas csőcselék, s a boszús katonaság kereszttüze közé, hogy ott összemorzsoltassa magát!

Ehez ugyan egy csepp kedvet sem érzett.

Azt mondta Fricz barátjának, hogy jó biz az, csak menjen előre, ő még haza vágtat a kardjáért, pisztolyaiért, s majd azután bérkocsin utoléri.

Alfonsine szemei előtt nem volt lelke bevallani, hogy biz ő nem bánja, akármi történik az egész bécsi küzdelemmel.

Hanem a mint a legelső bérkocsit megkaphatta, azzal olyan alkura lépett, hogy vigye az őt egész nap, a merre magának tetszik; ne álljon meg vele sehol, csak ebéd idején valami félreeső vendéglő előtt, s este későn tegye le szállásán.

Úgy nem óhajtott részt venni ebben az egész küzdelemben. Olyan idegen volt rá nézve annak minden mozzanatja.

Haza nem mert menni, nehogy látogató testvérével találkozzék, s Plankenhorstékhoz sem mert visszamenni, nehogy valami fanatikus szabadsághős magával vigye mezitlábos embereket kapaczitálni.

A fanatikus szabadsághősök bizony nem vártak az ő visszatértére, hanem csapatokra oszolva megindultak a veszélyben forgó pontok felé, s sietve vonultak a rossz útra tért csőcselék elé, mely rabolva, pusztítva, égetve jött a külvárosokból előre, míg a belvárosban a legragyogóbb eszmék ülték diadalukat.

A granichstætti szeszgyár már akkor csak füstölgő romjait mutatta fel, gépeit összetörték, hordóit kihengerítették az utczára, beverték a fenekeiket, s a kiömlő szeszt meggyujtották; az ott égett végig az utczán, mint a lángoló Phlegeton. E lángoló folyam volt szerencséje az utcza tulsó végén fekvő Brigitta-szűzek kolostorának, mert a míg az utczán végig lobog az égő borszesz, addig a tömeg nem hatolhat előre.

Azonban úgy látszik, mintha mégis siettetnék az előre hatolást. Egész szabályszerűleg kezdenek homokot, hamut, iszapot hordani a lobogó szesz-ár közé s praktikábilis utat tölteni vele a pokoltengeren keresztül, a min aztán előrenyomulhat, a ki nem akar az égő krampampuliban irigylésre méltó szép halállal elveszni.

A kolostor bejáratát azonban már jókor reggel elfoglalta egy osztály huszárság.

A lovas csapat vezetője Baradlay Richard, százados.

Közel egy éve már, hogy a városból áttette lakását a vámvonal előtti kaszárnyába.

Komolyan katonának fogta magát. Nem csatangolt a városba, nem bálozott, nem kurizált. Katonái között lakott, azok társaságában élt; a kaszárnya-életet osztotta velük s a legszorgalmasabb tisztek egyike volt.

A város elvesztette ránézve minden vonzerejét. Felhagyott a régi társaságokkal. Csak testvérét látogatta meg néha, azt is csak azért, hogy Edith felől kérdezősködjék; a kiről mindannyiszor azt a hírt hallotta, hogy még mindig ott van a nevelőintézetben, hová Plankenhorstné átküldte mindjárt másnap, hogy Richard megkérte a kezét.

Ebben Richard meg is nyugodott.

Akármi növeldében jó helyen van Edith, csak nagynénje házánál ne legyen. Ha eljön az idő, mikor nőül veheti, akkor majd előkéri őt; addig minek háborítaná a gyermek nyugalmát?

Szerette volna ugyan tudni, hogy hol van? de Jenő rendesen elfelejtette azt megkérdeni, s Richardnak jó okai voltak öcscsét nem avatni nagyon mélyen a titkába.

A legközelebbi napokról Richard csak az új napilapokból merített tudomást. Hanem hát annak az éremnek, a mit a napilapok magasztaltak, ő csak a tulsó oldalát látta; ott testvéri csókokról és nemzeti szalagos koszorúkról beszéltek; ő pedig és katonái mind ebből csak részeg kofákat kaptak és hátukhoz hajigált rohadt krumplizáport.

Richard e három nap alatt hat rendbeli különböző rendeletet kapott iminnen-amonnan.

Az első azt az utasítást adta neki, hogy a hol a nép csak kisérletet is tesz a csoportosulásra, vágjon közé, s verje széjjel.

A második rendelet tudatá vele, hogy az első rendelet kiadója leköszönt: a népet kimélni kell, óvakodni minden összeütközéstől.

A harmadik rendeletben a rémület sietségével sürgeték, hogy rögtön siessen a többi katonasággal egyesülni a józsefvárosi glaçis-n; s mire fölnyergeltetett, már jött a negyedik rendelet, melyben megint az ezred-parancsnok förmed rá, hogy el ne hagyja a kaszárnyát, torlaszozza el magát s védje életre-halálra a positióját.

Az ötödik rendelet érkezik hozzá egy eddig soha nem hallott nevű és czímű uraságtól, ki ráruházza a teljhatalmat, hogy bölcs belátása szerint intézkedjék, egyszersmind felelőssé teszi a rayonjába eső utczák és terek békéjének fentartása iránt.

A hatodik napiparancs végre tudatja vele, hogy az elébbeni ötnek kibocsátói mind leköszöntek s nem bánják, akármi történik a világgal.

Richard kapitány tehát válogathatott benne, hogy mihez tartsa magát?

Egész éjjel nyeregben ült katonáival együtt s járta az utczákat, egy-egy csoportot szétugratott, csak a kardlapot használva; hanem biz az haszontalan fáradság volt, mert azalatt a városnegyed másik részében másik csoport kedvére dúlt, rabolt, s mire Richard az itt-amott felpirosló lángok jeladására visszarobogott, már akkor a rabló csőcselék szétoszlott, szétszaladt, kiraboltan hagyva a felgyujtott házakat. És ha elfogott is a katonaság valakit a dúló martalóczok közül, mit csinált légyen vele? Hatóság nem volt, a kinek átadja, magának megtartani pedig ugyan nem volt gusztusa.

Délelőtt a Brigitta-szűzek kolostora előtt találkozott össze Richard a dúló csoport hadderekával. A végig lángbaborult utcza fénye vezette őt oda a városnegyed másik részéből, a hol már, azt hitte, hogy szép szerével nyugalomra terelte a népet.

A vitéz urakat nagyon boszantotta már ez a mulatság.

Egész éjjel utczán fel, utczán le nyargalászni, füttyöt, szidalmat hallani, rongyos embereket kergetni, sárral, kővel, krumplival hajigáltatni, és aztán a kard élét nem használhatni; s a szétvert hadat mindenütt újra a háta mögött találni: kifárasztá a huszárnak a nélkül sem valami hires türelmét.

Jó szerencse, hogy az égő pálinka-tenger közöttük állt, s nem kaphattak bele egymásba azon melegében.

Richard látta, hogy a zendülők a kolostort akarják megtámadni, azért annak kapui előtt az utczán keresztül állította fel csapatját.

Amazok túlnan nagy gyorsasággal olták a tüzet az utczán, sárt, homokot öntve közé, s a közben ordítottak fenyegető riadozással; a tömeg fölött egy rongyos, félig égett veres zászló lobogott magas rúdra tűzve.

Richard csak nézte csendesen, hogyan közelednek.

– Pál úr! szólt visszafordulva a sorban ülő huszárjához: ég-e a pipája?

– Tessék! szólt Pál úr odanyújtva makráját kapitányának.

– Gyújtsunk rá fiúk! mondá Richard. Aztán nézzük el, mi lesz belőle?

E közben a katonaság felőli oldalon, a szabadon hagyott gyalog járdán egy fegyveres alak jött sietve.

Ezt az egyenruhát sem látta még Richard ez ideig.

Fekete kabát, sárga-vörös-fekete vállszalaggal, hasonló színű csík a galléron, rézmarkolatú egyenes kard: süvegtetejű kalabriai kalap nagy fekete strucztollal, a vitéz maga hegyes spanyol szakállt visel és vékony bajuszt; járása, magatartása bátor, vidám, de nem katonás.

Az érkező kardos alak egyenesen oda siet Richardhoz.

– Légy üdvöz, bajtárs. Éljen a rend, éljen az alkotmány!

Richard nem bánta: hadd éljen.

A fiatal vitéz parolára nyujtá kezét, s Richard megszorítá a nyujtott kezet.

– Én Goldner Fricz vagyok, szólt egyenesen bemutatva magát az ifju. Az aula második zászlóaljánál kapitány.

– Úgy? akkor hát tiszttársak vagyunk.

– Mindketten az ország és a trón katonái, nemde?

– Remélem.

– Tehát éljen a testvériség!

Újból megrázták egymás kezét.

– Mi jót hoztál, bajtárs? kérdé Richard.

– Megtudtam, hogy itt a félrevezetett néptömeg oly tényeket követ el, melyek a szabadság diadalára homályt vetnek, s eljöttem a vihart lecsendesíteni.

Richard nagyon megcsóválta a fejét.

– Csak így egyedül? Teringettét, én három nap óta három század magammal folyvást csendesítem s egyre növekszik.

Az ifju vitéz büszkén veté hátra fejét a tollas kalabriaival.

– Igen! Egyedül. A mindenható szellem erejével. Próbáltam azt bajtárs. Láttam a népet kiáltó szavamra, mint egyetlen óriás szörnyet fölkelni fektéből, s rávetni magát az ágyúkra és szuronyokra; és láttam ugyanazt a népet egy puszta szavamra, mikor azt mondtam neki, most nevess, most örülj, most öleld meg ellenségeidet, hallgass el! – nevetni, örülni, ölelkezni, elcsendesülni.

– No, erre hát kiváncsi vagyok.

– Meg fogod azt látni. Egy lelkesítő szó hatalmasb itt, mint egy üteg ágyú. Azért kérlek, vonulj vissza derék katonáiddal, s engedj engemet egyedül cselekedni.

– Engedlek bajtárs mindent tenni, a mit akarsz, de el nem megyek innen, mert visszajönni majd nehezebb lesz.

– Tehát maradj tétlen néző, bajtárs. Ugyan a nevedet kérném.

– Baradlay Richard.

– Ah üdvözöllek. A testvéreddel jó barátok vagyunk. Most ismerkedtünk meg a barrikádokon.

– Az én öcsémmel? Jenővel? A barrikádokon?

– Oh igen; ott volt mindenütt, lelkesült ifju, egyike a főnököknek a Plankenhorst-házi főhadiszállásunkon.

De már erre a szóra lehajolt a lováról Richard, hogy jobban a szemébe nézhessen a beszélőnek.

– A Plankenhorst-házi főhadiszállás?

– Ah, bajtárs! Te azt nem tudod még. E két lelkes hölgy a legbuzgóbb hősnője a szabadság ügyének. Tőlük jönnek a legjobb ötletek. Ők ismertetnek meg bennünket a reactio fondorlataival; ők tudják ellenfeleink gyöngéit, ravaszságait. E két hölgynek van legnagyobb része diadalainkban.

Richard most már leszállt lováról, Pál úrnak dobva a kantárszárat, s kezét Fricz karja alá öltve, előre ment vele a kolostor-ajtóig.

– Tehát a két Plankenhorst-hölgy itt maradt? és most a szabadság mozgalom intéző szelleme? Ismeritek ti ezeket a nőket?

Fricz önelégült mosolylyal viszonzá:

– Csak hagyd azt mi ránk, bajtárs. Mi ismerjük az ő multjokat. Most föltétlenül velünk tartanak. Ez kétségtelen. A nőkebel legfogékonyabb a szabadság mámorára. De mi azért föltétlenül nem hiszünk senkinek. A szabadság táborának is megvan a titkos rendőrsége. Minden lépésük figyelemmel kisértetik; s ha csak egyetlen egy emberrel érintkeznének azok közül, kik hajdani környezetüket képezték, ha csak egy levelet irnának azok közül valamelyikhez, mi azt abban a perczben megtudnók, s ők veszve volnának. Oh, a mi táborunk jól van szervezve.

– No, elhiszem. És az öcsém Jenő is köztetek van?

– Az elsők között.

– Az is ilyen kalabriai kalapban jár, nagy lebegő tollal, karddal az oldalán, pisztolylyal az övében?

– Tökéletesen így. Váll-szalagját maga Plankenhorst Alfonsine csokrozta és tűzte fel vállára. Ő tiszteletbeli alhadnagy közöttünk.

Richard hihetlenül rázta fejét.

– No majd mindjárt meg fogod őt látni. Többen vagyunk, kik összeszólalkoztunk, hogy kijőjjünk a külvárosokba, a népet fölvilágosítani a mozgalom nemes czéljáról; a vulkánt tenyereinkkel letakarni. Jenő is ide fog jönni. Én, úgy látszik, legrövidebb utat választottam; a többiek még késnek.

– No bajtárs, monda Richard, megrázva az ifju aulista vállát; a mit eddig mondtál, azt csak hittem, a hogy hittem, de hogy Jenő öcsém most ide jőjjön, azt úgysegéljen akkor hiszem el, a mikor látom, és még akkor se hiszem el egészen.

A népáradat azonban ez alatt lassanként urává lett a lába alatt égő talajnak, s a mint a lecsapott kékzöld lángok és a szürke-vörös füstgomoly közül az egyes alakok kezdtek körvonalaikban kitünni, aként látta át lassankint a fiatal aulavezér a feladatot, a melylyel meg kell küzdenie.

Ah, ez nem a szabadsághősök lelkesült tábora; a szabadság ős ellenségeitől feluszított csorda ez!

A mint át lett hidalva a pálinkától lángoló utcza, omlott a Sisere hadja a kolostor előtti térre.

Egy kloaka áradéka, melybe borzalom belemártani a tollat, hogy le legyen irva.

A vele találkozót legelőször is a bámulat ragadja meg: honnan kerülhet elő a civilisált világ közepett ily tömeg vadember? – Ennyi rongyba öltözött, tépett, kifordított alak? A tisztátalanság, a nyomor, a fénykerülő undor ennyi változata? Hol rejtőznek ezek, mikor csendes idő van? Közöttünk, alattunk élnek-e? és hogyan élnek? a munka tisztessége nem látszik rajtuk. Ezek a világvárosok élődijei; egy tábor koldusokból, tolvajokból, a börtönök szökevényeiből, utczai örömleányokból, és a pálinka-bódék áldozataiból. És mindez együtt, egy rakáson! Hogy kerültek ezek össze, ki gyűjtötte őket csoportba; ki izgatja, ki uszítja őket a nyugalmas polgárok házai ellen? Ki prédikálja nekik, hogy egyik ember csak azért szegény, mert a másiknak van valamije? Ki adta kezükbe a vörös zászlót, mikor a szabadság fehér zászlói lobognak?

A polgár, a nép embere egy arczot nem ismer közülök.

Mikor előrohantak a füst és eltaposott láng közül, maga Goldner Fricz is megrettent előttük.

Nem ez az óriás az, a kinek ő azt mondta: most kelj fel! és fölkelt, s ha azt mondá neki: most nyugodjál el: elnyugodott.

A csoport közül egy magas, óriási alak vált ki; épen oly rongyos, mint a többi; arcza füsttől fekete, kezében öles vasrúd, mit úgy forgat feje felett, mint nádpálczát; első volt, ki a lángoló borszesz-tócsán keresztül gázolt, s a hányat lép, minden lábnyomán egy-egy égő folt marad hátra. Vakon rohan elé.

Hanem a mint meglátta a szemközt álló huszárságot, hátratoppant, megállt és bevárta, míg hadai utána zúdulnak, akkor a felemelt vasrúddal a kolostorra mutatva, felordított bestialis rekedt hangon:

– Tűzbe az apáczákkal!

A tömeg vérittasan üvöltött utána.

Hanem az üvöltésen keresztül recsegett a lovasság trombita-hangja, a készülőt jelentő parancshang, s ez lohasztá a tömeg tüzét.

– Az égre kérlek, bajtárs, szólt az ifjú aulista Richardhoz; ne adj jelt az összeütközésre. Kerüljük a vérontást. Én megkisértem a nép szívéhez szólni.

– No hát szólj, mondá Richard. Melletted maradok.

És még csak kardját sem húzta ki, sem lovához vissza nem sietett, hanem szívta tovább havannáját.

– Jer, állj ide fel mellém, szólt Fricz. Ebből megérti a nép a testvériséget, mely polgárok és katonák között fennáll. Itt mellettem sérthetlen, megszentelt helyen állasz.

Richard felment Friczczel együtt a kolostorkapuhoz, melyhez négy lépcső vezetett, annak a küszöbe szószékűl szolgált Fricznek.

«Testvérek!» kezdé Fricz.

És azután beszélt nekik szép dolgokat, szabadságról, alkotmányról, a polgárok kötelességeiről, a reactio fondorlatairól, hazáról, fejedelemről, dicső napokról.

Hanem bizony azon a megszentelt helyen azért épen nem voltak életbiztosítva; egy-egy krumpli, egy-egy tégladarab csak úgy koppant a fejük felett, a mivel a hallgatók a beszédre a maguk észrevételeit megtenni siettek. Richard csákója is kapott belőle egyet-kettőt.

Egy-egy átalános felordítás el-elnyomta az ifju népszónok beszédét, úgy, hogy annak szünetet kellett tartani.

– Pajtás, nekem már elég volt a krumpliból, mondá Richard az ifju aulistának; beszélj a testvéreiddel, ha tudsz; mert bizony mindjárt én fogok velök beszélni. Én tudok.

– Nehéz a helyzet, mondá Fricz, izzadt homlokát törülve; – a nép fel van bőszülve a papok ellen. A ligurianusokat már elkergette, s most azt hiszi, hogy minden kolostort le kell rombolnia. Népszerűtlen dolog az apáczákat védelmezni; de az ember azt tekinti, hogy nők, s nők irányában a forradalom is udvarias.

– De azt látom, mondá Richard, a zárda ablakaira tekintve. Azok már mind be voltak hajigálva. Szerencsére belülről fatáblák védték a szobákat.

A nép aztán kezdte a huszárokat is hajigálni; a lovak közt nyugtalanság támadt.

Mikor Fricz újra rákezdte a szónoklatot, már akkor ketten szónokoltak, ő és a vasrudas óriás, a zúgó tömeg egyiknek a szavából sem hallhatott semmit.

Ekkor a katonaság felőli járdán egy új alak csörtetett elő, kinek láttára felderült Goldner Fricz verítéket hullató arcza.

– Ah, itt jön valahára!

Ki jön, mi jön? Egy furcsa bizarr alak. Ez is diák, roppant hórihorgas termet, kalapja mellett három szertelen nagy strucztoll tánczol; arcza síma, sovány, piros, hatalmas nagy orral a közepén; vállán tenyérnyi széles háromszínű szalag és arra egy kicsiny kis koczperd egész a hóna alá felkötve, hogy el ne essék benne. Hosszú haja repül utána.

A nevezetes férfiu rohamlépésben sietett a kolostorajtó előtt állókhoz s egy ugrással ott termett mellettük.

– Isten áldjon, bajtársak. Itt vagyok már, nem kell semmit félni. Mausmann Hugó, bajtárs uram! Főhadnagy a második légiónál. Meggyült önöknek a bajuk? Elhiszem. Fricz barátom remek szónok. De csak tragikus szónok. Tragikus helyen ő a maga helyén van. De ismerni kell a publikumot. Ide Hans Sachs kell, nem Schiller. A ki a népet meg tudja nevettetni, az a győztes. Majd meglássa ön. Mikor én elkezdek versekben beszélni, hogy tátva marad a szájuk, hogy fognak bámulni, tapsolni és végre felkaczagni, akkor aztán oda viszszük őket, a hova akarjuk.

– No hát láss hozzá, bajtárs, hogy megnevettesd a publikumodat, mert én majd megtalálom őt ríkatni.

Mausmann Hugó előre lépett az emelvényen, s hosszú kezét kiterjesztve a nép felé, komikus pathoszszal inte, hogy engedjék szóhoz jutni.

S a mint előhúzta zsebéből tubákos pikszisét, ujjával rápeczczentett, egyet szippantott belőle, ez a furcsa bevezetés csakugyan annyira meglepte a háborgó tengert, hogy egy perczre lecsendesült.

Mausmann Hugónak alkalma lett rákezdhetni végeszakadatlan klapáncziáit, a miket ő versben beszélésnek szokott nevezni, csak úgy jött egymásra a «Brüder» – «Güter» – «die Freiheit» – «sich freut heut «, – «Metternich» – «schmetter nicht», – «minister» – «hin ist er», míg egy fordulatnál erre, hogy «braven Cavalleristen» ez a rím következett, hogy «hoczta Iszten», s hogy a testvéri szövetkezés látható is legyen, az improvisator emphaticus elragadtatással ölelé keblére a huszárkapitányt.

– Pajtás! Még ennek sem nevetnek, monda neki Richard, ki azt bámulta legjobban, hogy a szónok fel sem veszi, hogy a testvéri csók alatt Richard égő szivarát saját arczához sütötte.

Hugó mondta tovább a verseket; de már nem akarták hallgatni.

«Le a papok védőivel! Tűzbe az apáczákkal!» hangzott minden oldalról, s megindult a hajigálás, a népies projectilek mindenféle nemeivel.

Egyszer aztán egy tojással úgy találták el a szónok ifju orra hegyét, hogy annak szeme, szája tele lett a tartalmával.

– No most, erre mondj kadencziát, bruder!

Erre aztán csakugyan elkezdtek nevetni; csakhogy ez a röhej a brutalitás diadalkaczagása volt a megbukott fölött. Röhögtek rajta, a hogy szokott röhögni a kegyetlen mob a kötélről leesett komédiáson, ki nem tud fölkelni a földről.

Ez a diadalröhögés a végső fenyegetés hangja volt a lázadó szörnyetegtől. Ez már most szét is fogja azt tépni, a kit kikaczaghatott.

Richard kapitány elveté szivarcsutáját s indult a lépcsőn lefelé.

Fricz eléje állt, átölelte és nem bocsátá.

– Bajtársam, testvérem, ne tedd azt! Ne adj jelt a vérengzésre. Nem az a vér aggódtat, a mi kihull, hanem az a gyűlölet, a mi kikel belőle. Nekünk nem szabad egymást gyűlölnünk. A te kardodnak nem szabad a mi népünk vérét megkóstolni. Egy oltárunk van; ne áldozzuk meg rajta egymást. Még lehet békés úton segítenünk.

– Hogyan?

– Eredj fel te az apáczákhoz; beszélj a fejedelemasszonynyal. Keresztyének, szent szűzek, nem akarhatják, hogy az ő világi uraságokért százak vére omoljon s két ország, két nemzet átkozott harcza megkezdődjék. Nem; nem akarjuk, hogy ők martyrok legyenek; de meneküljenek innen. Az oldalajtó huszáraid által szabadon van tartva, azon keresztül elmenekülhetnek a belvárosba. Hisz kincseik nincsenek; a mi féltőjük van, könnyen magukkal vihetik. S ha egyszer üres lesz a kolostor, a nép küldötteit felvezetjük oda magunk. Megmutatjuk nekik, hogy itt nincs senki, a kin boszút álljanak, s nincs semmi, a mit prédára vessenek. Az épület pedig az államé. Felirjuk a falakra, felirjuk a kapukra, hogy ez az állam vagyona. És nem fogják lerombolni. Nem sokára megérkeznek többi barátaink; a nép közé fogunk vegyülni: felvilágosítjuk, lecsillapítjuk, megnyugtatjuk őket. – Az égre kérlek, ne húzd ki azt a végzetterhes kardot hüvelyéből. Eredj te, beszélj az apáczákkal. Én addig itt maradok Mausmannal, s feltartom a nép dühét, testemmel, lelkemmel. Míg visszajösz, a két vihar között állunk.

Richard megszorítá az ifju diák kezét.

– Ti bátor fiuk vagytok: derék gyerekek! Jól van. Ráállok a tanácsodra. Te beszélj a testvéreiddel, én majd addig beszélek a nénéimmel.

Richard respektálni kezdé azt a tiszteletreméltó bátorságot, a melylyel egy pár ilyen fiatal ember odaveté magát a háborgó néptenger közepébe, s puszta szóval, szép beszéddel igyekezett a balvégzetű összeütközést elhárítani.

Ráadta a fejét, hogy segítni fog nekik becsületes szándékukban.

Visszament a zárda kapujához s bezörgetett rajta.

A vén kapus ott leste az ajtóban a dolgok kimenetelét s azonnal bebocsátá, a mint Richard megnevezte magát.

Azután ismét bezárta mögötte az ajtót, s utasítá, hogy merre menjen fel a lépcsőn, melyik folyosón előre, ha a fejedelemnővel akar beszélni.

Richard, míg a lépcsőkön felhaladt, végig tanulmányozta magában, mit fog a zárdafejedelemnőnek mondani? hogyan világosítja fel őt a veszélyről? mint magyarázza meg neki, hogy miért kell a népet kimélni? miért szükséges meghozni azt az áldozatot, hogy az okosabb engedjen?

Kicsit restellte, hogy katona létére azt kell vallania nők előtt, hogy nem húzhat kardot a védelmezésükre. Hányszor tette ezt egy görbe tekintetért! Hány párbajban osztott sebet vitéz ellenfeleknek egy kontratánczban fogamzott apprehensióért! – Hanem hát azzal csendesítette le magát, hogy az apáczák nem nők, hanem valami olyan lények, a miknek nincsen nemük.

A folyosón végig haladt, a nélkül, hogy szemközt jövővel találkozott volna.

Az apáczák mind a refectoriumban voltak összegyűlve.

A refectorium ablakai az utczára nyíltak, s annak belső táblái mind be voltak zárva; az egész terem egyedül a nyitva maradt ajtón át kapott világosságot.

A mint Richard e férfi-nem-tapodta küszöbön megállt, megrendítő jelenetnek volt tanuja.

A terem közepén feküdt haldokolva egy apácza. Régóta idegbajban szenvedett, a mai nap rémjelenete elhatározta halálát. Az ijjedelem, a kinn tomboló, őrjöngő zaj ideges görcsöket idéztek nála elő. Társnői ápolva, vigasztalva csoportosultak körüle.

S e martyrologiai jelenet közepett, a sírbolti világításban, azon szűz alakok között, kik a halálvonagló apácza körül térdepeltek, egy ismerős arczot pillanta meg Richard; egy arczot, melynek láttára minden csepp vére fellázadt ön szíve ellen.

Edith volt az.

Ebbe a zárdába küldték őt nagynénjei a jegybenjáró év leteltéig.

A leány is ráismert kedvesére s egy pokolból megváltott üdvözülő örömével repesett tekintete a délczeg ifju arczán.

A priornő magas, szikár, büszke alak, szigorú tekintettel lépett a kapitány elé s nyugodt, szenvtelen hangon kérdezé tőle:

– Mit akar ön?

Richardnak e pillanatban minden gondolat szétszaladt a fejéből, a mit idehozott.

A helyett, a mit gondosan kiformált agyában, azt felelé a priornőnek:

– Legyen ön nyugton, fejedelemnő. Esküszöm önnek az Istenre, hogy szétverem innen azt a csőcseléket!

Az ablaktáblákon már akkor zuhogott a kőzápor, mint a jégeső kopogása.

Richard szeme még egyszer találkozott Edith rémült tekintetével. A harag elállta minden izét; látta a haldokló szűzet a márványpadlaton heverni, görcsös halálrángások között; látta kedvesét kétségbeesett tekintettel felé nyujtani összekulcsolt kezeit; és hallotta a szűzvér-ivó szörny bőszült ordítását kinn az utczán s egész lelke felháborodott rajta.

Nem várta azoknak válaszát, a kikhez beszélt; megfordult, lerohant a lépcsőkön; felszakítá a zárda ajtaját, jobbra-balra taszította az útját álló két ifju aulistát, rohant paripájához, felveté magát a nyeregbe; s azzal előre ugratott a nép elé, kirántva kardját, a jó Albohacent.

Egy tekintetet vetett fel a zárda ablakaira, s úgy tetszett szivének, mintha az egyik ablaktábla félig kinyilnék s azon kinézne valaki. Talán épen Edith?

No ha ide néz, hát lássa meg, ki az a férfi, a ki őt szereti?

A mit Richard mondott a gyülevésznek, az csak két szó volt:

«Takarodjál, csőcselék!»

Elbizakodott vad röhögés üvölte választ szavaira.

Akkor Richard kardját megvillantá feje fölött; a trombita sebes rohamra harsogott, s Richard odavágtatott, hol a nép dühe legjobban lángolt: egyenesen neki a bujtogató népszónoknak.

A roppant óriás felemelte a vasrudat kezében s megcsóválta azt a levegőben, csak úgy zúgott.

Richardnak úgy tetszék, mintha a zárda félig nyilt ablakából egy velőkig ható sikoltás vegyülne a zivatarba.

A vasrúd süvöltve csapott le a lovagra.

Richard előre nyujtott ököllel, feszült karral fogta fel az ádáz csapást.

Dicsőség Albohacen vasának, de dicsőség az ökölnek is, mely azt markolva tartá – a két szörnyű vas szórta a szikrát, mikor összecsókolódott; de az Albohacen kiállta a próbát, még csak meg sem csorbúlt.

Az óriásnak nem volt ideje még egyszer felemelni a vasrudat, a másik pillanatban le volt gázolva a földre.

S öt percz mulva üres volt az utcza.

A bősz csorda szétfutott a szél minden tájékába, a mint a lovasság közéje rohant, elhajigálta zászlóit, fegyvereit; rohant, bujdokolt, ki merre látott, hallgatva, nem kiabálva többé, még a ki sebet kapott és lerogyott is, holtnak tetteté magát és megnémult.

A távoli utczákon csak a robogó lovasság patkóinak dübörgése verte fel a csendet. A futó nép szava elhalt.

Richard lovasaival végig verte a futókat a hosszú utczán a vámvonalon, míg embert talált maga előtt, míg el nem fogyott előle minden élő teremtés, menekülve oduiba, a honnan előkerült.

S akkor megint vissza.

Gyors lovának nem ért az egész csapat nyomába. Ő maga előre nyargalt egyedül, ellenséget keresve büszke tekintetével; utána hű lovásza s azután a trombitás, ki riadót fújt nyomában; messze elmaradva a lovas szakasz.

Mikor másodszor elnyargalt a zárda előtt, egy lélek sem volt már a téren. A zárdának egy ablaktáblája nyitva volt, s azon keresztül a rácsozaton át még egyszer megpillantá Edithet.

Hogy nem jön most szemközt még egy új ellenség!

Csak kivánni kellett és megjött.

Alig gyülekezett össze a vámvonalt végig seprő huszárság a szétkergetett had üldözéséből, midőn az ellenkező irányban új zaj verte fel az utczákat; közeledő néptömeg zaja.

Annak, ki még e zsivaj jellegével nem volt ismerős, magától ki nem lehetett találni, hogy mi az?

Először is szabályszerű katonai lépések robaja.

Azután egy keserves ének a marsellaise dallamára.

Közbe egy rekedt dob el-elmaradozó pörgése.

Mindez összevegyülve a kedves utczai fiatalság gyermekhangú vivátozásával.

Az utczán végigrohanó bőjti szél porfellege nem engedi kivenni a közeledő tömeg mivoltát, csak a szuronyok villogása látszik és azok között egy repkedő fehér lobogó, mely saját háromszínű szalagjaival pofozkodik a levegőben, mintha nem értenének valami dologban egyet.

Tehát valami rendes fegyveres csapat közelít.

Ellenség-e? szövetséges-e? azt sem lehet tudni. A szél veszettül kavarja a port, szemetet s vágja a közeledők szeme közé s mikor eltánczolta fölöttük porkavaró keringőjét, a két fegyveres csapat akkor látja meg egymást, száz lépésnyi közelségben.

Most azután Richard igazán nem tudja, hogy mik ezek?

Sorban és hadi rendben felvonuló fegyveres férfiak, vállaikon szuronyos puskákkal, oldalukon tölténytartókkal; de még sem katonák. A hány, annyifélekép öltözve, fövegeik köcsögkalap, ernyős sipka, utazó süveg: ki frakkban, ki kabátban és mindenkinek fehér szalag a balkarján keresztül kötve. Ez nem lázadó csőcselék.

– Kik vagytok? szólítá meg a fegyveres csapatot Richard kapitány, előlovagolva.

– Nemzetőrség; felelt önérzetteljesen a csapat élén járuló domborodott alak; valószínűleg a csapat őrnagya.

– Mit akartok? kérdezé Richard.

E bizony furcsa kérdés volt. Az érdemes nemzetőrmajor, különben derék szattyáncserző mester, olyan egyszerre nem is találta el rá a feleletet.

De ott voltak már a seregnél Goldner és Mausmann barátaink egy csapat aulista élén s megadták a feleletet, rázendítve az előbb énekelt marsellaise dallamát, melyre egy igen békeszerető vers volt alkalmazva, a miből megtudhatta, a ki a szövegre figyelt, hogy e derék csapatnak semmi egyéb szándoka nincsen, mint a renddel párosított szabadság zászlóját lobogtatni; fegyverei fényével a sötétség hydráit oduikba visszaűzni; a népeket egymással testvérileg összeölelkeztetni.

Richard végig várta a kardalt, mit Fricz és társai válaszul elzengtek.

– De már most szeretném prózában és recitativo is meghallani, hogy mi járatban tetszik lenni?

Az őrnagy rátalált a nehéz feleletre.

– A békét és rendet helyreállítani.

– Hát – tessék, szólt Richard átkozott phlegmával.

Az emberséges nemzetőr főtiszt zavarodva tekintgetett maga körül. Mit «tessék»? Mit csináljon ő azzal a szóval, hogy «tessék», mikor az utczát, a milyen széles, akként állja el előtte a huszár-csapat. Keresztül csak nem repülhet rajtuk. Kénytelen volt tanácsot tartani a táborkarával, hogy mit szóljon erre megint?

Izzadt bele a homloka. Hiszen nem vezényelt ő csapatot máskor, csak úrnapján a processiók alkalmával.

– Hát igen. Tudja kapitány úr. Azt értettem, hogy az ön együttműködésével.

– Vagy úgy? Van önnek számomra napi parancsa?

No még ez a kérdés kellett a jámbor őrnagynak, hogy egészen elmenjen a kedve az egész hadművelettől. Fricz és Mausmann odaugrottak a segélyére s sugták neki, hogy mit válaszoljon. – Persze, hogy van. Az aulától és a nemzetőr-parancsnokságtól.

– Nem ismerem azokat az urakat.

Az őrnagy most már haragba kezdett jönni.

– De kapitány úr!

– Ne tessék tűzbe jönni, őrnagy úr; ezzel a kérdéssel tisztába kell jönnünk; mert ha közre kell működnünk, akkor vagy ön rendelkezik velem, vagy én rendelkezem önnel; s erre valakitől rendelettel kell birnunk, a ki mind a kettőnknek parancsol.

– De hát mit csináljunk?

– Tessék valakit elküldeni vagy a főhadparancsnoksághoz, vagy a hadügyminiszteriumhoz, a ki előadja az itteni állapotot, s az hozzon nekem valami rendeletet, a mihez tarthassam magamat. Addig pedig megmaradunk a helyeinken; mi a nyeregben, önök a glédában.

Ezt az ajánlatot bizony el kellett fogadni.

Az őrnagy nyargonczul küldé a legszerényebb két ifjút mind a két nevezett helyre: Mausmannt a főhadparancsnokhoz, Goldnert pedig a hadügyminiszterhez, hogy adják elő saját belátásuk szerint az itteni dolgok helyzetét, s a szerint eszközöljenek a kapitány úr számára rendelkezési szabályokat.

Saját belátásuk és fölfogásuk szerint!

Csakhogy az a saját felfogás lehet két különböző dolog; a szerint a mint különböző szemüvegeken keresztül néz két különböző szempár. Nem kell elfeledni, hogy Goldner rajongó, idealista, magasztos kedély; Mausmann pedig utczai poéta, ki legszebb versei közben záptojást kapott jutalmul a publikumtól, a mi egyike a legkedvezőtlenebb benyomásoknak.

Míg a két nyargoncz odajárt, azalatt a két csapat ott táborozott a kolostor előtti tér két oldalán.

Richardnak minden ízét átvillanyozta az a gondolat, hogy Edithnek minden haja szálát az ő kardja védelmezi.

Ha ezzel a gondolattal el nem lett volna telve, bizony könnyű szerrel átengedte volna a nemzetőrségnek a kolostor oltalmát. Hisz azzal lerázta volna saját magáról a felelősséget. Ám lássa légyen a nemzetőrség, megvédi-e, s hogy védi meg az apáczákat?

De Edith ott volt!

Ennek a kapunak az őrségét mindenkinek át nem fogja engedni!

Két jó óra telt bele, míg a nyargonczok visszaérkeztek.

Mind a kettő hozott Richardnak pecsétes levelet.

Legelőször azt olvasta el Richard, a mit Mausmann hozott neki a főhadparancsnoktól.

Huh de fel volt paprikázva ő excellentiája. Hogy lehordta a kapitányt azért a lágyságért, hanyagságért, a mit ez ideig tanusított. Miért nem vágott rögtön közbe? Minek hagyta a zendülést ennyire nőni? Kötelessége lett volna rögtön lőni, vágni, mindent eltiporni.

Jövőre a legszigorúbb felelősség terhe alatt ehhez tartsa magát. Az ördög fiának se irgalmazzon!

«No ez jó egynek.»

Lássuk a másikat: hát a hadügyminiszter levele mit mond?

No hiszen abban volt még csak lehordva Richard azért a szeles hebehurgyaságért, hogy minek vágott időnek előtte a nép közé, minek idézett elő vérengzést, mikor az egész kravallt puszta fegyveres demonstratióval el lehetett volna nyomni. Ezuttal szigorúan megdorgáltatik. Jövőre pedig több észszel és tapintattal járjon el hasonló esetekben. Ha az angyalokat húzzák is le lábaiknál fogva az égből, még akkor se kezdjen verekedést.

Richard kapitány keblébe dugta mind a két levelet. Aztán megfogta a kardját, a jó Albohacent, egyik kezével a markolatánál, másikkal a hegyénél, s meghajtotta, hogy ívet képezett, s így szólott hozzá magában:

«Kedves jó kardom, ha te nem volnál az én utolsó, egyetlen jó barátom, bizony ketté törnélek mostan.»

Azzal oda lovagolt a nemzetőr-tiszt elé.

– Uram. A rend helyre van állítva; tessék azt tovább fentartani.

S megfordulva a lovával, jelt adott huszárainak a visszavonulásra.

– Kár! dörmögé a bajusza alatt Pál úr. Egy füst alatt már ezeket is szétverhettük volna.