A Szenvedések Kulcsa.
Mikor aztán Richard elnyerte a mennyországot, úgy találta, hogy egyszer le is kell szállni a földre.
Elővette kis feleségét és elkezdett neki földi dolgokról beszélni.
– Kedves kicsi feleségem. Tudod-e azt, hogy mi szegény emberek vagyunk?
Edith kinevette vele.
– Hogy volnánk mi szegény emberek? mikor nekem itt vagy te, teneked meg itt vagyok én.
– Az két millió! Hanem kamat nélkül. Nekünk össze kell huznunk kiadásainkat. Tudod-e, hogy mennyi az összes havi jövedelmünk? Összesen száz forint. Ennyit kaphatok az anyámtól. Most maga is szükséget lát.
– Én nem tudom, mire lehet azt elkölteni? Hisz az tömérdek pénz!
– Most még egy dolgot kell neked őszintén elmondanom. Még ez a pénz se mind a mienk. Nekem vannak itt e városban korábbi időkből becsületbeli adósságaim. Apró tartozások, mikkel becsületes mesterembereknek, szállítóknak vagyok lekötelezve. Boldog időkben csekélységek, számításba sem jövő könnyű tartozások; most azonban súlyos terheim. Azokat a szegény embereket én meg nem károsíthatom. Ki akarom őket elégíteni s havi díjam felét átengedni nekik.
– Igen jó lesz, ötven forintból fejedelmileg lehet élni. Csak két tál ételt főzök; magam leszek a szakácsné; majd meglátod, milyen jól főzök én! csak egy bejáró cselédet tartok, a ki elmosogat, s kijövünk a jövedelmeddel.
– Ez nem soká fog tartani. Én nem vesztegetem az időt hiába, valami vasutnál, közintézetnél alkalmazást keresek s a hiányzó összeget kiteremtem.
– Tudod mit? Eszünk egy tál ételt. Nem tartok semmi cselédet, elmosogatok magam. Aztán maradj te nekem itthon s ne keress magadnak semmi szolgálatot.
Richard összecsókolta a kedves feleséget s aztán átadott neki ötven forintot, hogy próbálja meg hát azzal a gazdálkodást.
A kis menyecske elővette a papirt meg a plajbászt, elkezdett számítani: mennyibe kerülnek a piaczi élelmi czikkek? s rájött, hogy még tizenöt forint megmarad szállásra és ruházatra havonkint.
– Ez pompás költségvetés! Hanem azért még is kell valami dolog után látnom. Gondold meg, hogy most még csak ketten vagyunk; de egyszer majd okvetlenül hárman fogunk lenni.
– Eredj, te bohó!
– No, azért nem szükség elpirulnod. Hiszen máris hárman vagyunk. Palvicz Ottó fiát ide kell már hozatnunk magunkhoz.
– Igazad van! Hát csak láss valami munka után. Majd én meg varrni fogok pénzért.
– Oh! azt nem engedem. Azt az én kicsikém nem fogja tenni! Inkább kétszer annyi munkát vállalok magamra.
– No az kellene! Hogy az egész nap ne légy az enyim. Majd megosztozunk.
Abban aztán megegyeztek, hogy majd megosztoznak a keserűjén úgy, mint a hogy az édesén megosztoztak.
Richard engedelmet kért egy pár órára elmehetni hazulról, míg dolog után lát. Edith szabadságot adott neki, megparancsolva, hogy egy órakor itthon legyen, mert várni fogja az ebéddel.
Egyetlen egy főző-edénye volt s egy svéd kályhája a szobájában tűzhely gyanánt. Azon elébb megfőzte a levest abban az egy edényben: azt félretette a kályha egyik osztályába a melegre egy csuporba; azután megfőzte ugyanazon edényben a hushoz való mártást; azt is félretette egy csészében; végre ugyanazon edényben elkészítette a tésztaneműt. Oly izletes volt minden, oly finom és kinálkozó.
Mikor pontban egy órakor hazaérkezett Richard, a kész ebéd várta.
De jól is ízlett! Richard evett, mint egy farkas!
«A császár nem ebédelt jobban!»
S ezt nem a dynastia iránti tiszteletlenségből szokta mondani a népajk, hanem hogy annál jobban megdicsérje vele a «szép asszony főztét».
S mennyire tetszik ez az asszonyoknak!
A símára kitörült tányér: az a művésznő koszorúja.
Hiszen ez pompás ebéd volt! Harminczöt krajczárból!
Ilyet nem mindennap ettünk «nagyságos úr korunkban!» (Kivált mikor Pál úr volt a szakács! Isten nyugosztalja!)
De meg is érdemlette Richard a jó ebédet. Jó eredménynyel járt. Kapott alkalmazást egy gépgyárnál, nappali szolgálatra, havi ötven forinttal. Az már aztán dicsőség.
Lám, első Péter czár is, mikor egy napon beállt napszámosnak s a kapott bérből egy sajtot vitt haza a feleségének, milyen büszkén mondá Katalin czárnénak: «Látod, hogy el tudnálak tartani, ha czár nem volnék is!»
Még más dolgokban is eljárt Richard.
Volt a porczellán-utczai zsibárusnál. Felkérte a jó Salamont, hogy rendezze pénzügyeit. Vegye kezébe a hitelezőivel való egyezkedést. Egy pár ezer forintra megy biz a tartozás: de talán ráállnak a részletfizetésre. Megkapják az utolsó fillérig követeléseiket.
Az öreg Salamon azt igérte, hogy eljön egy és két óra között, mikor be szokott zárva lenni a boltja.
Pontos volt az öreg. Fél kettőkor hangzott a csoszogása az ajtó előtt.
Edith még akkor törölgette el az ebédhez használt étszereket. Az ablakok ki voltak nyitva, hogy friss lég jőjjön be az egyetlen szobába, mely egyuttal konyha is.
– Ah, szép asszonyság, szólt az öreg zsibárus nagyokat bókolva, engedje meg, hogy megcsókoljam a szép kezeit. Örömest csókolom meg azon kezet, a melyik dolgozik. Sokkal örömestebb, mint a melyik a legyezőt forgatja. Ah, önök itt igen szépen laknak! Szűkecskén, de annál közelebb egymáshoz. Azt hiszem, nem igen ijednek meg ilyen magánosan. Itt legalább nem igen lehet titkolózni egymás előtt. Az ilyen szűk szállásnak is megvan a maga előnye. Az embereknek nem igen kell benne egymást keresni. Aztán sok jó ember elfér egy kis helyen. Az Isten áldása legyen rajta. Tehát ha megengedi alezredes úr! Kérem: nekem mindig alezredes úr lesz. Itt nem hallja senki. Lássunk hozzá, a miért ide parancsolni méltóztatott, lássunk az ügyletünkhöz. Kérem, ha nincs több egy széknél, én állhatok.
De előkerült a másik is. Biz azt pohárszéknek használták. Nekik kettőjüknek egy szék is elég volt. Ha Richard ült rajta, akkor Edith az ölében ült. (Erre a találmányra lehetne pátenst kérni.)
– Tehát kezdjük az elején, alezredes úr. Az asszonyságot nem fogja sérteni a dolgunk. Én is hiszem. Egy szív egy lélek.
A szatócs elővette zsebéből a papirba csavart krétát.
– Tehát legyen ön olyan kegyes: sziveskedjék nekem feldiktálni, kiknek tartozik?
Richardnak e dologban jó emlékezete volt. Eszébe jutott minden hitelezője, a legcsekélyebb tartozás is. Salamon irta azokat egymás alá az asztalra.
– Nagy összeg, tetemes summa pénz, szólt, szemöldeivel mozgatva kerek sipkáját, Salamon. Erőszakos nagy tömeg pénz! Hm, hm!
És egyet szippantott fekete burnótos szelenczéjéből. Megkinálta Edithet is. Az megköszönte. Nem szereti a tubákot.
– Majd megszokja, ha a férj sokszor nem lesz itthon. A jó asszonyok mind rászoknak a tubákra. Az bizonyítja, hogy hívek a férjeikhez. No majd később. Hát alezredes úr, én úgy gondolom, hogy ön még nem volt teljes koru, mikor ezeket az adósságokat csinálta.
– De teljes becsületű mindig voltam!
– Ah! Ez már nagy mondás. Ezt már fel lehet jegyezni. «A becsületem soha se volt kiskorú!» Lássa, nagyságos asszony, ilyen ember ez az ön férje. Tékozló fiu! A becsületét többre becsüli kétezer forintnál. Ne szeresse őt!
Edith válaszul nevetett és megcsókolta Richardot.
– Jól van, alezredes úr, hanem hát van egy bevett szokás. Mindennapos. Úgy híják, hogy Vergleichsverfahren. Az ember kiegyezik a hitelezőivel bizonyos százalékban. Azok is engednek, örülnek, ha az elveszettnek hitt pénz egy részét megkapják. Ez igen tisztességes alku.
– De én nem állok bele. Forintot forintért, a hogy én kaptam, a hogy nekem adták. Én azon szegény emberektől, kik az én becsületemben bíztak, kik hittek szavamban, egy fillért sem vonhatok el, s a becsületemből perczenteket nem engedek le. Inkább magam szükölködöm.
– Javíthatatlan ember! – Pedig már látja: családja van. – Jobb gondolatokra kellene jönnie. – Jól van, no; nem szóltam semmit. – Ha most kard volna az oldalán, hogy csörömpölne vele! – Hát most adja elő, miből fogjuk mind ezt fedezni? Miből fogjuk törleszteni?
Azzal két rubrikát huzott az asztalon a krétával, a tele lajstrom fölé irta, hogy: «Soll», az üres fölé, hogy: «Haben».
– Tehát legelőször is anyámtól kapok havonkint száz forintot, annak felét a törlesztésre fordítom.
– Felét? És beleegyezik a nagyságos asszony?
– Oh igen! sietett válaszolni Edith.
Salamon felirta azt az összeget a «Haben» alá.
– Azután ötven forint havi díjt kapok a gépgyári munkám után, ennek felét szintén a törlesztésre adom, másik fele marad nőmnek ruházatra.
– Ah minek az nekem? szólt bele Edith. Hiszen jó anyánk annyi ruhát küldött ajándékba nekem, hogy soha el nem szakgatom. Irasd be az összeget egészen.
És addig erőszakoskodott, míg azt a teljes összeget be nem irta Salamon a «Haben» rovatba.
Akkor aztán az öreg szatócs feltolta könyökéig a kabátja ujját, mintha valami nagyot akarna kanyarítani, a mihez hozzákészülés kell és mondá:
– Ehhez járul már most még Liedenwall Edith kisasszony menyasszonyi hozománya: háromszázezer ezüst forint.
És aláirta számokkal vastagon: 300,000 forint.
Mind a ketten ránéztek, hogy minő tréfa ez?
Akkor a vén szatócs felállt és megfogta mind a kettőnek kezét.
– Asszonyom! Uram! Én önöknek szerencsét kivánok egymáshoz. Önök megérdemelték egymást. A mit mondtam, a mit ide irtam, az komoly dolog. Es már most tudják meg tőlem eddigi viszontagságaiknak egész titkát. Üljenek le ide mellém, kérem. Van még egy szék. A hogy szokták: ketten egy székre. Én azt szeretem látni.
«A mit önők kiálltak, kezdé a szatócs, az nem volt ingyen. Annak nagy volt a díja. Egy kapitális! Mert ne higyjék azt, hogy valaki csak azért tesz rosszat, mert az őtet mulattatja. Azért szokás rosszat tenni, mert az nagy perczentet hajt. Ezt tartják. Én nem tartom. Én azt mondom, hogy becsületesnek lenni a legjobb üzlet. Itt a példa. De hát hadd kezdjem az elején. Önöknek egy nagybátyjuk volt, Plankenhorst Alfréd, gazdag ember, agglegény. Sajátságos büszke ember. Én ismertem jól, mert bankárja voltam, pénzét kezeltem; minden családi ügyébe be voltam avatva.»
«Az öreg báró egy végrendeletet tett, melyben minden vagyonát: bécsi palotáját és tőkepénzét unokahugainak, Plankenhorstné asszonynak és leányának hagyományozta.»
«Az öreg úr sokáig élt. Az öreg emberek rendesen sokáig élnek, kivált ha gazdagok; a hosszú idő alatt az ifju leány valami törvényes félreértésbe keveredett szerelem dolgában, a mit az ügyvédek úgy neveznek, hogy «az executiónál kezdte a processust».
«No, megtörtént. Nem ritka eset az.»
«Hanem az öreg bárók az ilyesmiben nagyon scrupulosusok. Először, mert öregek, másodszor, mert bárók.»
«Plankenhorst Alfréd más végrendeletet készített. Fölkereste egy távolabbi rokonának árván maradt kis leányát, Liedenwall Edith kisasszonyt, s azt Plankenhorsték nevelésére bízta.»
«És aztán a másik végrendelete így hangzott:
«Ha Plankenhorst Alfonsine becsülettel férjhez megy és rangjához illő állással elfeledteti tévedését, akkor a tőkepénznek kapja meg felét.»
«Ha aztán Liedenwall Edith is férjhez megy, tisztességes emberhez, kapja az összeg másik felét.»
«Ha Liedenwall Edith elébb férjhez megy, legyen az összeg egészen az övé.»
«Ha Liedenwall Edith férj nélkül marad, ha kolostorba megy, vagy oly bukást követ el, melyet a jó világ meg nem bocsát: az egész összeg a Brigitta-szűzek kolostoráé legyen s annak csak kamatjait élvezzék, a míg élnek a Plankenhorst úrnők.»
«Nem lett volna szabad e végrendeletről senkinek tudni, egyedül nekem, ki annak végrehajtásával voltam megbízva; de a titkár, ki azt leirta, elárulta azt a Plankenhorst-nőknek. Azok tudták.»
«És már most gondoljanak önök azon eseményeken végig, a mik önök közt történtek és meg fogják találni mindennek a magyarázatát: legelső találkozásuktól legutolsó kiűzetésükig.»
«Mikor bezárták önöket egy magára hagyott lakásba, egyedűl. Mikor Baradlay Richardot el akarták ölni, mint Liedenwall Edith vőlegényét. Mikor Liedenwall Edithet a kétségbeeséssel akarták oda űzni, hogy felvegye a zárdaszűzek fátyolát; mikor a bőszült, lázongó csőcseléket ráuszították a Brigitták kolostorára, melyben Liedenwall Edith volt. Midőn kifenték a hóhér pallosát Liedenwall Edith vőlegénye számára. Miért volt? Pénzért volt! Az ördög nem dolgozik száz perczenten alul!»
«Én mindezt láttam, tudtam, figyelemmel kisértem. Oh! nekünk, porban csúszó embereknek nagyon jó politziánk van. Belátunk a házakba, a szívekbe. Még a zsebekbe is!»
«Ez az utolsó a legérzőbb organum. Minden ér, minden ideg beleszolgál.»
«Önöket ez a felfedezés meg fogja nyugtatni az emberiség iránti hitükben.»
«Az emberek nem rosszak ingyen: csak úgy a rosszaság szeretetéből.»
«Hazugság az, hogy a sátán rossz lélek; – csak éhes lélek.»
«Ha hasznot nem várna belőle, nem tenne semmi rosszat, otthon heverne és pihentetné a testét.»
«A legelső rossz tette is spekuláczió volt.»
«Mikor az almát megetette az első asszonynyal, így spekulált: Ha örökké csak az a két ember lesz a világon, ezek után én igen szegényül fogok megélni. Legyen belőlük ezer millió. Akkor aztán nekem is jut egy kis komfort.»
«Azért én az ördögöt nem úgy itélem meg, mint más. Neki is joga van élni. «Leben und leben lassen.» Hanem aztán érje be a maga apanageával. Hiszen van tágas kvártélya és fütőszere! Ez elég szép!»
«Plankenhorstéknak megmarad a belvárosi házuk. Az is szép birtok. Annak ugyan ők tíz esztendő alatt végére fognak járni. De hát uram Isten! olyan idő van-e most, a mikor még valaki a tíz esztendő utáni dolgokra is gondol?»
«A ki a mezők liliomait és a ki a ballet hölgyeit ruházza, majd gondoskodni fog Alfonsineról is.»
«Mi nem fogjuk irigyelni a szerencséjét.»
«Hiszen mi nekünk magunknak is annyi van, hogy még ebben az óriási nagy teremben sem férne el, ha magunkban nem tartanók.»
– Nos hát alezredes úr! alezredesné asszonyság! tetszik-e önöknek így az ügyek elintézése?
