Tavaszi Napok.

A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, a melynek neve «krák».

Pontoppidan norvég tudós le is írta e szörnyeteget.

A krák egy töméntelen nagy tengeri állat, mely lenn a tenger-feneken lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek szinére felemelkedni.

Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a hullámok közül, befedve tengeriszappal, tele nőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével.

Időjártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: ni milyen szép zöld sziget! kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá; a krák mind ezt tűri szépen.

Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a hátát szántatni, boronáltatni; legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen nagy állat nem tudja a hátát megvakarni.

A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a hátán s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsirt meregetnek fel a kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsirját, hiszen van neki elég.

A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget importálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje. Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja, hogy de már ennek fele sem tréfa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele együtt madár, ember, hajó, raktár és részvénytársulat.

Ilyen napjai voltak a kráknak 1848-iki márczius közepén.

Márczius 13-ika volt: a bécsi népmozgalom napja.

… Be ne csapd a könyvet, ideges olvasóm! Nem viszlek ki az utczára, nem mutogatom meg neked a feltört kövezeteket, a hevenyészett torlaszokat, nem kisértetem veled utczáról utczára a legelső sebesültet, a szabadság legelső martyrját, kit társai véresen, haldoklón vállaikra vettek, s úgy mutogatták a népnek végig a városon; mi csendes, biztos helyről fogjuk az egészet hallgatni, s nem lesz semmi bántódásunk.

Plankenhorsték termei ezen a napon is tömve vannak a régi ismerősökkel; csakhogy zongoraszó és medisance helyett az utczáról felhangzó népzaj és a távoli fegyverropogás mulattatja őket.

Olyan sápadtak ez uri alakok most, s riadt tekintetük kérdezi egymástól: valjon mi történik odakinn?

Mi történik? – A nép szabadságillatot érez!

Az történik, hogy egy alvó óriás szempilláinak fölemelésével egy egész történetvilágot, annak minden nagy emberével együtt, elűz; ti csak álmodva voltatok!

A büszke urak ezuttal decorálatlanul, s a délczeg úrhölgyek ezuttal kifestetlenül ülnek, járnak, kelnek, s tekintgetnek félve az ablakokra és hallgatóznak az utczára és beszélnek egymással suttogva: mi lesz a mai nap vége?

Az idő estére jár; a szobák sötétedni kezdenek; de senkinek sem jut eszébe lámpákat gyújtatni ide benn; a zaj, a sortüzelés döreje rázkódtatja az ablakokat. Minden új alak, ki érkezik, új rémhírt hoz.

A martialis termetű élelmezési főtiszt, ki máskor úgy kommandirozott a társaságban, mintha generalis volna, most suttogva beszél és lenyírt barkóval jár, hogy katonás kinézését eltagadja; a kövér Medicinalrath egy szögletben ül és bámul maga elé mereven, s felriad, valahányszor egy ajtó csapódik be a háznál; a concipista extra statum le-leszalad a lépcsőn, hogy majd valami új hírt hoz, s meg csak visszajön egy percz mulva, hogy nem lehet odább menni.

Végre érkezik valaki onnan kívülről: a polizeidirektorsági titkár. Már jelmeze elárulja a rossz világot odakinn. A herczegi fenkölt viselet helyett most egy ócska zubbony van rajta, minőt a munkások viselnek; arcza halavány, mint a kréta.

Egyszerre odatódul hozzá az egész társaság, a mint álöltönyében ráismernek.

– Nos? leverték őket? kérdi legsürgetőbb sietséggel az élelmezési magas úr.

– Nem birnak velük, felel a kérdezett remegve; – most jövök a rendőrségi főigazgatósági épületből. A nép betört; a Justitia szobrot ledöntötték az épület homlokáról, az ablakvasakat kifeszegették, a censura-hivatalban mindent összetéptek. Magam is csak blouseomnak köszönhetem, hogy megmenekülhettem.

– Nem rabolnak-e? nyögött közbe a szögletből a potrohos Medicinalrath, kit otthonhagyott pénztára aggasztott keservesen.

– De hát, Istenem! nem tudnak több katonát küldeni ellenük? rebegé pianissimo a stentor hangú uraság.

– Van ott elég katona, biztosítá őt a rendőrtitkár; hanem a császár nem akarja, hogy vérontás legyen. Az eddigiért is kárhoztat.

– De hát, Istenem! minek kérdezik azt a császártól? Mikor annak olyan jó szive van! bíznák a katonákra!

– Hát tessék oda menni! Biztatá őt boszúsan a titkár. De mikor a katonák úgy lőnek, hogy egész sortűzből egy golyó sem talál. Magam szemével láttam a Mihály-téren, mikor a tüzérek a sárba dugták az égő kanóczokat, s kimondták, hogy nem fognak a népre lőni.

– De hát én Istenem! mi lesz akkor mi belőlünk?

– Éppen azért siettem ide, hogy önöket értesítsem a történtekről. Én részemről azt hiszem, hogy a nép dühének vannak kipéczézett házai, a mikben Rothschild millióiért sem szeretném a legközelebbi éjt tölteni.

– Ön azt hiszi, hogy a mi házunk is azok közé tartozik? Kérdezi Plankenhorstné.

A kérdezett gyanus vállvonogatással felelt.

– Én mindenesetre sietek dolgom után.

El is távozott.

Ez rossz biztatás volt a többieknek.

Az élelmező úr nagyon kezdett tudakozódni, hogy nem lehetne-e civilruhákat kapni a háznál? Bizony nem szolgálhattak neki egyébbel, mint inasruhákkal. Már pedig a Plankenhorst-család livréeje nagyon rossz passepartout volna ehhez az utazáshoz.

De ismét jött egy új alak. Ez már nem jött, de bebukott. Alig lehetett ráismerni: ez a talleyrandi finomságú államkanczellári referens, ki ezuttal egész contenantiájából ki van zavarva. Kalapja oly laposra verve, mint egy palacsinta, kabátjának félszárnya letépve, a hátán egy sáros tenyérnek félreismerhetetlen nyoma, az orrán egy indiscrét találkozás surlódásának véres sebhelye. Lélekzete is elfult.

– Mi történt önnel? kérdi tőle a háziasszony előzékeny részvéttel.

A talleyrandi államférfi nem veszté el galgen-humorát.

– Oh, csekélység, csak egy kicsit agyon akartak ütni. Valamelyik rám ismert, elkiáltotta magát: «ez is spion!» s abban a perczben a kalapom ilyen lett, ni. Szerencsémre néhány diák kiszabadított s egy Durch-hauson keresztül megmenekültem.

– Ugyan kérem, nem rabolnak még? tudakozódék a Medicinalrath a szegletből.

– Az ördögbe is! inkább nagyon is adakozó kedvükben vannak. Menjen csak le hozzájuk. – Ugyan kérem, nagyságos asszony, adasson nekem egy darab angol flastromot, a mivel az orromon ezt a lehámozást beragaszthassam. Az nekem most igen jól fog illeni; legalább nem ismernek rám olyan könnyen az utczán.

– Hogyan? Ön újra ki akar menni? Kérdé aggódva Antoinette asszony, mialatt a kis államférfit boudoirjába vezette, hogy az angol tapaszt megkárosított profiljára ragaszsza.

– Sietnem kell! suttogá bizalmasan a duodez nagy ember. Előfogatokat és relaiseket kell megrendelnem az államkanczellár számára.

– Hogyan? Hát ennyire vagyunk?

– Alkalmasint.

– Ön is vele megy, nemde?

– Bizony itt nem is maradok. – Tanácslom, önök is, – a mint szép szerével lehet…

– Majd meglátjuk, szólt Antoinette asszony egész nyugodtan, s azzal hagyta futni a kicsiny urat az orrára ragasztott fekete flastrommal.

Az élelmező úr még vissza akarta tartóztatni: ne menjen; hát ha agyonverik?

– Több eszem lesz. Én fogom legjobban kiabálni, hogy «le Metternichchel! éljen az Aula!»

Az utczákon a zaj egyre nőtt, benn a szobákban egyre sötétebb lett; az élelmezési úr az égre kért mindenkit, hogy valamikép gyertyát ne gyujtsanak; hadd higyje a nyers tömeg odakinn, hogy itt már nincs senki idehaza.

Pedig ugyan együtt volt az egész florilegium. Ez a ház volt a pivotja a vert hadnak.

Mit kell tenni? Erről folyt a hadi tanács a félsötétben.

Menekülni, vagy itt maradni? Voltak félénkek, kik a futást tanácsolták, s még félénkebbek, kik nem mertek a futáshoz kezdeni. Hiszen a tenger van az utczákon! A néptenger.

Most érkezett még egy új alak.

Az alkonysötét daczára is ráismert mindenki. Polygonalis arczvonásai s fejének félszeg, daczos hordozása körrajzokban is ismeretessé tette őt. Rideghváry volt.

Megjelenése bizalmat gerjesztett a megfélemlett társaságban. Ez a hidegvérű ember imponál mindenütt, hol gyöngébb szivekre akad.

– Mi hír barátom? kérdé eléje sietve a ház asszonya.

– Hír van elég, felelt az szárazon. A legelső és legbizonyosabb az, hogy Metternich leköszönt.

– Csitt!

– Egy óra mulva köztudomású dolog lesz. Tőle jövök. Leköszönése elfogadtatott, s e nagy ember a jelen pillanatban csak azon tanakodik, hogy mily álöltözetben, milyen kocsin és melyik vonalán a városnak meneküljön a világba?

– Álöltözetben! rebegé a martialis úr, s még azután is járt a szája, mikor már nem beszélt. Valószinűleg azt mondogatta magában, hogy milyen boldogság, a kinek mostan egy rossz kaputja van.

– Nem rabol még a nép? sóhajtozék a gazdag kórházfelügyelő.

– Azt nem teszi, hanem fegyverkezik, a fegyvertár felnyittatik előttük.

– Nem birják megvédelmezni? hörgé a nagy testű úr.

– A császár parancsából nyittatik meg.

– Az lehetetlen.

– Itt a plakard a zsebemben, melyben tudtul adatik, hogy a rend fentartására a diákok és a polgárok a polgári fegyvertárból felszerelendők.

Rideghváry valóban mutatott egy zsebéből kihuzott falragaszt, melynek az egész társaság neki esett s igyekezett annak tartalmát a sötétben kibetűzni.

– Eddigelé tizenkét ezerre mehet a fölfegyverzett diákok és mesteremberek száma, folytatá kegyetlen nyugalommal Rideghváry. Az éjjel utczaharczot és torlaszviadalt várhatunk.

– De isz én tudom, hogy nem várom, dörmögé az élelmező úr. Én odább állok.

A többiek is.

«Uraim, dámáim! sauve, qui peut! Ill a berek, – nádak, erek!»

Sietett mindenki mentül rövidebb szertartással bucsúzni a ház asszonyától. Még most csak a zápor van odakinn, de már a mennykőhullás is közelít. Mindenki mondott valami helyet, hogy hol fognak remélhetőleg találkozni.

– Hát ön hová fog menni? kérdezé Antoinette asszony a sokszegletű úrtól.

– Én? Sehová! Maradok Bécsben. Nem féltem magamat.

Azzal kezet szorított az asszonysággal, s utolsó volt, a ki termeit elhagyá.

Azért meglehet, hogy első volt, a ki Bécsből megszökött; tán csak nem akarta senkivel tudatni, hogy hová.

A martialis úr azután odalenn a kapusnál mégis csak talált egy ócska, foltos polgári felöltőt, valami fiakkerköpönyeget, mit nagy pénzen megszerezve, beleburkolá becses személyét s ez áljelmezben kimenekült az utczára. Ki tudja, hova sodorta el a népár.

A potrohos Medicinalrathnak semmi kedve sem volt az expeditóhoz. Ő futni nem tud, s ha valahol odaszorítják a falhoz, szörnyet hal. Olyan ember, a ki háromnak a peripheriáját foglalja el a világban, ne mutogassa magát olyankor, mikor minden ember helyet kér a földön.

– Kedves jó barátom, szólt a kapushoz, megczirógatva annak orczáját és megkenve tenyerét bankjegygyel; van itt ebben a házban egy kiadó pinczeszoba. Rejtsen el engemet oda. És ha találnak jönni a vérengzők és fel akarnak kutatni mindent: mondja nekik, hogy abban a szobában egy szegény szabómester lakik; fessen az ajtóra krétával egy nagy ollót. Mondja, hogy egy szegény éhenkórász szabó lakik ottan, a kinek a felesége ragadós himlőben fekszik. Akkor nem fognak bejönni. Ugy-e megteszi ön, kedves, édes házinspector?

A portás jobb indítványt tudott ennél.

– Ki tudja, meddig tart ez a rummli. Én nem szeretném, ha azt abban a pinczeoduban kellene végig várnom. Megmentem én a nagyságos urat, úgy, hogy a hajaszála sem görbül meg, csak bízza rám magát.

– Oh, mentsen ön meg, akárhogyan. De mégis szeretném tudni, hogyan? Mert lássa ön, futni nem tudok. Nem birnak a lábaim. Bérkocsi pedig egy millióért sincsen.

– Az nincsen; de van más alkalmatosság.

– Oh ugyan mi az? Hol van? Fizetem neki, a mit kér!

– Itt iszik a szomszéd korcsmában két halotthordozó, a hordágy az ajtó elé van téve.

– Halotthordozó?

– No igen. Ambulance. A hatóság felebaráti elővigyázatból kirendelte őket a lármásabb utczákra, hogy ha valakit agyonlőnek, szedjék fel és vigyék a közkórházba. Hisz ez igen szép gondoskodás. S minthogy ebben az utczában éppen senkit sem lőttek agyon…

– Hát én feküdjem bele abba a halotthordágyba?

– No igen, az egészen fedve van; senki sem tudja, mit visznek benne? Azok jó borravalóért elszállítják nagyságodat a közkórházig, ott kap halottas szekeret, a mi megint elviszi a vámsorompóig, onnan azután tetszetősebb alkalmatosságon útazhatik odább.

A kövér úrnak végig borzongott a háta ennél a gondolatnál.

Azonban nem volt válogatásra való idő. Az utcza tulsó végéről újabb néptömeg jött hömpölyögve s az eddigi zajon keresztültörő folytonos rivalgással jelentve közeledtét. Jó volt menekülni.

Rá állt az indítványra. Borzasztó ekvipázs az a hordágy; de inkább élve benne, mint holtan.

A kapus úgy kaczagott rajta, mikor elexpediálta, hogy a két vékonyát tartotta a tenyereivel, hogy szét ne dűljön nevettében.

Hát odafenn a teremben nem hallották-e ezt a közeledő rivalgást? valami idegenszerű csattogás, csörömpölés követte azt.

Alfonsine kétségbeesve rohant ki szobájából anyjához e félemlítő zajra; odafutott hozzá, de meg nem ölelte; oh, ez a két hölgy nem szokta egymást megölelni.

– Mind elhagytak bennünket!

– A gyávák! az ostobák! szólt Antoinette megvetően.

– Hát mi hova meneküljünk? kérdezé reszketve a szép leány.

– Mi? Sehova. Mi itt maradunk.

– Hogyan? E vészben?

– E vésznek mi urai fogunk lenni.

Alfonsine bámulva nézett anyjára. Azt hitte, megtébolyodott. Volt rá hajlama.

Antoinette asszony pedig rendeletet adott inasainak, hogy gyujtsanak meg minden lámpát, rakják a kargyertyatartókkal együtt a nyitott ablakokba. Azután letépette ágymennyezete fölül a fehér atlasz függönyöket, aranyozott rúdjaikkal együtt, s kitüzette azokat háza erkélyére két felül, mint két fehér lobogót.

Azután két fehér mellszalagot bokrozott össze, egyet magára öltött, másikat Alfonsine vállára tűzte, s mikor a hömpölygő néptömeg legviharosabb ordítása hangzott lenn az utczán, kihurczolta magával az erkélyre félalélt leányát s elkiáltá magát a tömeg fölött éles, felcsendülő hangon:

«Éljen a szabadság!»

És a mennydörgő néptömeg ezerszeres éljenkiáltása felelt szavára. Kalapokkal, kendőkkel üdvözlék vissza, és a hány tömeg elvonult a kivilágított Plankenhorst-palota előtt, lelkesült viváttal köszönté fel azt, míg az átelleni ház ablakait csörömpölve töré össze. Annak a háznak a gazdája bizonyosan ott van most a barrikádokon elfoglalva, s nem jöhet az ablakaiba gyertyát rakni; hát biz azokat beverik. – Hanem Plankenhorst «vivát»!

Baradlay Jenő ezt az egész napot otthon töltötte a szállásán.

Gyenge idegzetű ember volt.

Gyermekkorától fogva igen félénk kedély, melyet még gyámoltalanabbá tett az ifjukori életmód, a szüntelen mástól függés. Hozzá volt szokva, hogy akaratát mindig alárendelje a másénak, előbb szülői, azután főnökei, – végre szeretője akaratának.

Most azután, mikor mindazon támaszokat, a kikhez eddig tapadt, egyszerre elseperte a vihar; mikor a monumentális nagyságok, kiknek szobrai képezték «lares et penates»-eit, szétrepültek, mint polyvatöredék: Jenő úgy érezte magát, mint a ki maga is semmivé lett.

Az egész napot lázban tölté, s bezárkózva szobájába, ott járt alá s fel nyugtalanul. Még csengetyűje zsinórját is elmetszé, hogy senki ne háboríthassa jöttével.

Az utczai zaj, a fegyverek dörgése minden idegét folytonos reszketésben tartá; feje elkábult, képtelen volt gondolkozni: nem bírt eszmélni arra, mi történik?

A szabadság, az új korszak nagy jelszavai nála nem találtak hitre. – Lehetetlen azoknak győzni valaha.

A kikkel ő megszokta, együtt élni, azok közt nem találkozott ez eszméknek egyetlen egy barátjával sem soha. A népben pedig nem volt hite.

Az utczai harcz zaja tudatá vele, hogy ez a nép most valamit cselekszik; de ő nem tudta, hogy mit tett? Talán őrjöng? Talán boszút áll? – Talán győz is. – De hogy mire megy diadalával? az iránt nem volt semmi eszméje.

Csak egy tárgyra gondolt az egész vihar alatt: Alfonsinére.

Mi történt vele? Talán idején elmenekült? Talán védelemre talált? De hátha nem?

Hiszen környezete elég hatalmas volt; – de hátha ez a környezet magát sem tudja többé védni?

Sokszor úgy jött neki, hogy ki kellene mennie az utczára és elsietni a Plankenhorst-házhoz. Mindig visszaborzadt tőle. Az utczákat kartácscsal seprik most, a kövezetből barrikádok emelkednek; hova indulna el ő, túlfinom idegekkel, e minden ízében reszkető testtel, ez izgalombeteg szívvel? És mit segíthetne ott? Soha még csak fegyver sem volt a kezében. Őt nem ereszték soha vadászni, mint bátyáit. Ő csak rajzolni, zongorázni, szépen írni tanult; kard sem volt kezében soha.

Kit tudna ő megvédeni?

S mentül tovább haladt a nap, a lázforrongás kinn az utczán annál magasabbra nőtt és Jenő aggodalmai annál félelmesebb alakot öltöttek Alfonsine miatt.

Este kilencz órakor már nem állhatta tovább e kínlódást. Elhatározta magát, hogy kimegy és fölkeresi Alfonsine lakát. – Ha meg nem védheti is, legalább együtt vész el vele.

Oh, a bátrak, az erős idegű emberek nem tudják megitélni, mily óriási heroismus kell ahhoz, mikor egy ideggyönge ember elszánja magát, hogy oda menjen a veszély közé, mit az erősek kinevetnek, föl sem vesznek, de melynek jelenlététől a beteg kedély pokolbeli kínokat szenved! Nem a bátraké: de a félénkeké a pálma, kik rettegnek, reszketnek a golyófütyüléstől, de azért mégis neki mennek – becsületért, – szerelemért, – hazáért, – asszonyért!

Jenőt szerelme vitte neki a vésznek, melytől irtózott.

Minden védőeszköz nélkül ment le az utczára: maga sem tudta, hogy mi fog vele történni, ha lenn lesz?

A mint kilépett, egyszerre elkapta a népár és ragadta magával.

De ez egészen más áradat volt, mint a minőt ő szobájába zárkózottan képzelt magának.

Nem egy dühöngő vérszomjas csapat, hanem egy örömében őrjöngő tenger fogadta magába.

Öreg és ifjú, úr és napszámos, kofák és úrhölgyek, diákok és katonák egy gomolyba keveredve, egymás nyakába borulva, egymást csókolva, sírva, őrjöngve, ordítva, tombolva, rekedtté kiabálva torkaikat a «szabadság» nevével. Diadal, diadal! hangzik mindenfelé, röpívek adatnak kézről-kézre, egy-egy szónokot felkapnak a légbe, hogy olvassa el a népnek a legújabb fejedelmi határozatot, aztán a szónokot agyonölelik, agyoncsókolják, s hömpölyög az ár, míg új hír jön, új beszéd, új kitörése az örömnek. A nép öleli a katonát, ki egy óra előtt sebeket ütött rajta, csókolja a megnémult ágyút, éljent ordít annak, a kit gyűlölt, csak a fehér kokárdát lássa kalapja mellett, s nagy betűkkel írja a házak falaira: «szent a tulajdon!»

Jenő maga is elkábult az örvénylő árban. Nincs annak az érzésnek neve, a mi ily pillanatban végigömlik az egész tömegen. Mintha villanyfolyam volna, megérzi azt, a ki egyszer belejutott a bűv-lánczolatba, s a diadal mámora elüli még annak a keblét is, a ki ebből semmit sem ért. Hallotta Jenő, mint kiáltották ki az öröm kaczagó sirása mellett oly nagy emberek bukását, kik egy halhatlansággal emelkedtek ki az eddigi világtörténelemből, s őt is megragadta az a titkos delejzet, minek nem tudom a nevét, midőn azt hallá, hogy ez örök nagyságokat, mint krétarajzot törülte le egy tenyérhúzással a historia lapjáról a mindenkinél nagyobb óriás: a nép.

Mi az a melegség, a mit egy ilyen pillanatban az ifju szív meg nem bír tagadni? Ezek az óriási nagyságok az ő bálványai voltak, és mégis lángol a vére, mikor elmulásukat hallja.

Csupán arra figyel azon nevek között, miket «pereát»-tal kisér az ezerajkú szörny: nem hangzik-e egy Plankenhorst is?

Tudja jól, mennyire össze volt e név amazokéval fűzve.

Talán még nem került rájuk a sor?

Előtte, mögötte beszélik, meg újra elbeszélik a nap hőstetteit: hogyan vette be a nép ostrommal a gyűlöltek házait? hogyan tépett szét elátkozott nagy protokollumokat? De még Plankenhorstékról nem hallott semmit.

Az ár ragadta magával tovább. A házak ablakait kezdték már kivilágítani, s kezdték a ki nem világítottakat bezúzni.

Órákba került, míg el tudott vergődni azon utczába, hol Plankenhorsték háza állt.

Szíve nyugtalanul lüktetett, vajjon nem találja-e azt is lerombolva, összezúzva, mint annyi híres épületet?

De mennyire volt meglepetve, mikor a szögleten befordulva, egyenesen maga előtt látta a Plankenhorst-házat fénytengerben úszva; erkélyén két óriási fehér selyem lobogóval s a két lobogó között egy fiatal aula-tagot, ki onnan az erkélyről lelkesítő beszédet tart a tömegnek.

Most már csakugyan elvesztette az eszét.

A mi tovább vezette, az most már csak a szive volt. A fején túladott.

Nem ment, de vitték. A nép tolta maga előtt föl a Plankenhorst-ház lépcsőin, hol diadalmas arczú férfiak jöttek már reájuk szemközt, fehér kokárdás fövegeiket rázva a légben s éljenezve a szabadság hős asszonyait.

Jenőt is betolták az általa oly jól ismert terembe.

De mit látott most e helyen?

Az asztal előtt két hölgy, a kiknek ragyogó arczában alig bírt ráismerni Antoinette asszonyra és Alfonsinera.

És mit csinált ez a két hölgy?

Antoinette asszony szalagcsillagokat kötött fehér selyemből s Alfonsine azokat tüzdelé a néphősök keblére, kalapjaira, és kötözte a fehér szalagot karjaikra; a mitől azok még őrültebbek lettek, csókolták a kezet, a szalagot s az ollót, mely azt szabta. S a két hölgy arcza úgy ragyogott hozzá.

Jenőt gépileg tolták odáig.

És mikor Alfonsine meglátta őt maga előtt: hirtelen odarohant hozzá az öröm sikoltásával; széttárta előtte karjait, magához ölelte, nyakába borult, összecsókolta, s zokogva rebegé:

– Oh, milyen örömnap ez, barátom!

És újra csókolá az egész nép előtt és anyja előtt. S az asszonyság helyeslőleg mosolygott hozzá s a nép helyeslőleg éljent ordított hozzá, és ezt mindenki olyan természetes dolognak találta.

Jenőnek a hideg borzadály futott végig minden idegén ez éljenriadaltól, – hanem a csók, az jól esett neki.

És azt mindenki olyan természetesnek találta, hogy az emberek ezen a napon egymással csókolódjanak. Hiszen olyan sokféle czíme van a csóknak: az öröm csókja, a szabadulás csókja, a hála csókja, a szerelem csókja; sok félretett, sok tartogatott csók lett kiosztva ezen a napon, sok régen igért, sok hiába várt, sok eladósult csók jutott lejárati napjához ez órában s lett megfizetve kamatostól; sok boldog élet első csókja, sok örök elválásnak búcsúcsókja lett elpazarolva ezen a népboldogság napján. Hanem ha e sok édes, mámorító csók között egy Judás-csók is ejtetett, úgy ez bizonyára azon csók volt, mely Baradlay Jenő ajkát érte, a világ szeme láttára, a hölgyek legszebbikének mézes-rózsás ajkairól.

Úgy tetszett, mintha a föld egyszerre kizökkent volna rendes pályaköréből, s valami jótékony lökés által tizenöt millió mérfölddel közelebb jutott volna a naphoz, abba a peripheriába, a hol tán a Vénus forog, s annak boldog lakói örvendenek a nap közelének.

Melegség és delej és fény hatotta át az egész világot. Minden szív tele volt érzelemmel.

Csodák történtek, s minden ember úgy vette a csodákat, mint természetes mindennapi eseményeket, a miknek így kell lenni.

Baradlay Jenő egészen természetesnek találta, hogy ő másnap és harmadnap korán reggel, késő este, a nap minden órájában, hivatlanul, bejelentetlenül felrontson Plankenhorsték lakására, ott egy csomó diákot, democratát, népszónokot találjon; mentül sárosabb csizmában, mentül ázottabb kalappal; hosszú, csörtető kardokkal, még hosszabb, sarkig érő tollakkal a kalap mellett, s maga is hasonlítson hozzájuk.

Azt is egészen természetesnek találta, hogy Alfonsine a napnak minden órájában, pongyolán, szétszórt, frizirozatlan hajjal fogada őt, mindenkor egy forró öleléssel; hogy ismerősök és ismeretlenek előtt oda dűljön a vállára, sőt mikor egy pillanatra magukra maradnak, ölébe vesse magát. Olyan idő ez, a mikor minden szabad!

Hisz a föld közeledik a naphoz.

Minden ember kibeszéli, a mit szivén hordoz. A legféltettebb titkokat. A ki gyűlölte a nagyok nagyjait, kikiabálja azt az utczán; s a ki szeretett valakit titokban, megcsókolja szeretőjét az utczán.

S a föld még mindig közeledett a naphoz.

Márczius tizenötödike volt. Az alkotmány kihirdetésének napja. A sajtó-szabadság napja.

Száz új hirlap keletkezik egyszerre; fenhangzó nevű, büszke jelszavú hirlapok, miknek neveit a reményteljes fiatalság, az utczai gyerkőczök árulva hirdetik a vásáros népnek. Millió röp-ív száll kézről-kézre, csoportoktól olvasva az utczaszögleteken.

A messze látszó István tornyáról óriási lobogó úszik a szellőben, a nagy német nemzet háromszinű lobogója: arany-vörös-fekete. A ki csodálkozva kérdezi, mi az? annak megmagyarázzák, hogy a császári várkapu fölött is ugyanaz lobog.

Egymást váltja a zajos ünnepély. Minden órának kijut a maga pompája. Korán reggel harsonaszóval járnak az utczákon lovasok, hirdetve a kiadott alkotmányt, a nép diadal-ordítása nyomja el a hirdetést és trombita-hangot.

Majd ünnepélyes menet jön. A császár és császárné vonulnak végig a nép között; nem kiséri őket testőrség, katonai véderő, de kiséri a nép megmérhetetlen szeretete. A hintó nem gördül, de úszik a néptenger közepett, nem a paripák, de a nép vállai viszik azt előre.

Délután megint gyászpompa váltja fel az utczák örömzaját. A tegnapelőtti harcz áldozatait temetik; most koszorúzott koporsók úsznak végig a néptengerben, az örömriadal helyett gyászinduló, mély zokogás hangja szakítja meg a mozgó csendet. Az elvonuló menetnek alig akar vége szakadni.

És ismét új jelenet következik.

Minden eddiginél hangosabb riadal. Erősebb a harczkiáltásnál, örvendetesebb a diadal hosannájánál. A kettő együtt! A magyar országgyűlés küldöttsége érkezett meg Pozsonyból.

Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok! Minden utcza tömve férfiakkal, minden ablak hölgy-arczoktól ragyog. Nemzetőrök, aula-tagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szive: fiatalsága.

Talán álmodtuk mind ezt?

Bizony csak úgy álmodtuk mind ezt.

Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját, s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szivünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit, ifju olvasó, egy poéta meséli el neked, a miket hétszer hét év előtt álmodott.

És Jenő és Alfonsine mindenütt ott voltak.

Mikor hangzott az utczán a riadó: nem nézte a szép kisasszony, hogyan van öltözve, azon pongyolán, a hogy otthon volt, nyakába kerítette shawlját; felcsapta zilált hajfonadékaira kalapját; megragadta Jenő karját, s rohant le vele a lépcsőkön; ha kapott a mama is kisérőt, a kinek karjába kapaszkodjék (rendesen kapott), s nyomukba tudott érni, jó; ha nem, úgyis jó; a népáradat úgyis elsodorta őket egymástól, hogy csak otthon találkoztak ismét össze; de hát kinek jutott volna most eszébe ezzel törődni?

Jenőnek minden ideje folytonos remegésben tölt. Az öröm félelme volt az. Boldog napok, mik keblére vetették a hölgyet, kit oly távolból imádott addig; tartózkodás, titkolózás, kétségeskedés nélkül, övé volt testestül-lelkestül. Oda tapadva hozzá, a hölgyiség egész átadásával; rábizva, föltétlenül odaengedve. Hogy ne lett volna boldog a közüdvösség közepett?

S midőn az éj késő órájában egyszerre napfény derül át a boldog városon, ezernyi fáklya lepi el az utczákat, kivilágítva minden ablak, tűzvonalak lámpákból a házak párkányain, gyémánt homlokzatú paloták, transparentkapuk, s e fényár közepett felzendül a Rákóczy-induló halott-feltámasztó zenéje, s e szent hangok bevezető malasztja után megjelennek egymásután a legfényesebb erkélyen a magyar hongyűlés leghíresebb vezérférfiai és szólnak a néphez!

Ez volt még az álom!

Jenő azt is ott nézte az utczáról, tízezernyi forrólázas néptömeg közepett; karjai alatt Alfonsine keze, mely édes titkos szorítással tudat vele tündéri vallomásokat, és vállán az ifju hölgy égő arcza, és arczán annak forró lehellete. Minő melegséget kellett éreznie akkor!

És midőn ama fényes alakok között, kik egymást felváltva szólnak a néphez arról az erkélyről, egyszer csak megpillantja testvérét, Ödönt!

Ez is itt van. Ő is egyike a hongyűlés ünnepelt szónokainak, s most föllépett velük együtt a népszabadság ünnepét üdvözölni.

Beszéde elragadó. Minden ember szíve sebesebben dobog utána, a ki őt hallja; Alfonsine kendőjével lobogtat felé.

Csak Jenő idegein fut végig sírbolti hideg borzadály. Neki minden íze reszket, midőn testvérét ott meglátja.

Mi súgja lelkén végig ezt a borzadalmat? Mi jóslat, mi sejtelem költ szíve húrjaiban disharmoniát? Mi mondja neki azt, hogy e nap öröméért valakinek meg kell fizetni?

Talán tud róla valamit, mi az az erkély ottan?

«A második lépcső ahhoz a megigért magaslathoz.»

Fáradtan értek haza az izgalmas nap csatangolásaiból a szerető párok. Jenő még egy lopva adott csókkal lett jutalmazva a lépcső alján, de még az sem melegíté őt fel; otthon egész éjjel lázban volt és nem birt elaludni.

Alfonsine pedig, midőn anyjával egyedül maradt, fanyaron, kedvetlenül hajítá szögletbe nemzeti szalagos kalapját, s fáradtan veté le magát a pamlagra.

– Oh be unom én már az egész világot!