Zenith.

Tehát holnap.

Ez lesz az a nap, melyen Attila kardja megüti hegyével az égen a korona csillagképletét.

A rendelet ki lett adva az általános rohamra.

Május 21-ikén éjfélkor áltámadás lesz intézve a bástyák ellen, mely után a csapatok mind visszavonulnak.

Mikor aztán az ellenfél azt hiendi, hogy ismét megnyert egy napot, hajnali három órakor az ágyú-jelszóra megindul az általános ostrom szuronynyal, lábtókkal: minden bástya, minden kapu ellen.

Legnehezebb küzdelem vár azokra, kiknek a rés omladványain kell felhatolniok; kik a nagy köröndre másznak fel lábtókon, s a kik a várkert falszegvényeire kapaszkodnak fel egymás vállain, a hova lábtókat nem vihetnek.

E három legveszélyesb rohamra a legvitézebb, tűzben próbált zászlóaljakat válogatták ki s felszólíták az egész hadsereg legbátrabbjait, kik akarnak önkénytesül csatlakozni az első rohanókhoz?

Nagy kitüntetés! Az első rohanók közt lehetni. Az ellenfél golyó-záporát az utól jövőkről felfoghatni; a szuronyok élét eltompíthatni; az árkokat testével betemethetni!

Ezer meg ezer önkénytes kérte magának e kitüntetést. Tüzérek, kiket nem fárasztott ki az elmult napok munkája, huszárok, kiket kifárasztott a hosszú veszteglés, könyörögtek vezéreiknek, hadd vehessenek részt az ostromban; még gúnyolt nemzetőrök, hazagondoló családapák, lenézett polgárkatonák is előre tolakodtak, hogy a rohamoszlop élén lehessenek.

Nem volt már melegvérű, hidegvérű párt, nem volt különbség politikai vélemény szerint. Fehér toll és veres toll abban versenyzett, hogy melyik fog hamarább oda fenn lenni a bástyafokon?

A megelőző nap estéjén Baradlay Ödön meglátogatta öcscsét, Richardot. Az akkor a Gellérthegy alatti lovassági táborban tanyázott.

A minapi összezördülés óta nem találkoztak. Valami feszültség maradt köztük. Richard nagyon örült, midőn bátyját meglátta. «Mégis ő az okosabb. Ő kezdi a kibékülést» – gondolá magában.

Annálfogva legszivélyesebben igyekezett fogadni a közeledőt.

Ödön olyan volt, mint máskor; se derültebb, se borultabb.

Ezuttal nemzetőri egyenruháját viselte. A mi magyarázatát találhatta abban, hogy a katonák nem szivesen néztek a közöttük őgyelgő polgári öltözetre. Azt tartották, hogy a ki ilyenkor kardot nem visel, az mind pipogya ember.

– Holnap reggel tehát döntő ostromra megyünk, monda Ödön Richardnak.

– Tudom, bátya. Éjfélkor áltámadás, hajnalban ostrom.

– Jól jár az órád? kérdé Ödön.

– Nem nézegetem én azt, felelt félvállról Richard; majd mikor az ágyúszó jelt ád, akkor tudom, hogy kezdődik a táncz.

– Nem jól tudod; az első ágyúszó előtt félórával meg kell indulni az önkénytes csapatoknak, a mik a III-ik hadtestből a nagy köröndöt, s a II-ik hadtestből a várkertet fogják megrohanni. Azért nagyon jó lesz, ha az órádat az enyimhez igazítod, a mi a főparancsnokság órája szerint jár.

– Hát jól van, bátyám. Azt is megteszem.

Richard még mindig tartott meg bátyjával szemközt valami hetykeséget, a mit nem birnak megtagadni olyan emberek, kik derék katonák voltak, más fakó polgárok ellenében, kiket tisztelnek, becsülnek, de a kik nem szagoltak lőport; Ödön pedig szokott nyugalmával szólt hozzá:

– És most hallgasd meg, hogy mit mondok. Te én nekem néhány nap előtt egy szót mondtál, a mit magamban sem akarok ismételni.

– Ah! S te oly haragtartó volnál, hogy még emlékeznél arra?

– Az egy olyan szó, a mit egy Baradlaynak nem mondhat senki megtorlatlanúl; – még egy másik Baradlay sem. S a mi, ha egyszer rá van fenve, le nem törülheti senki, – csak saját maga.

– Tehát mit akarsz? Mi párharczot nem vívhatunk.

– Fogunk. – A legkomolyabb párbajt, mely valaha férfiak között végbement. Egy olyan párbajt, mely épen egymást megsértett testvéreknek való, a kik egymást szeretik, de egymásnak meg nem bocsáthatnak. Te besoroztattad magad azon önkénytesek közé, kik szuronynyal kezükben fogják ostromolni a várkerti bástyákat. Én besoroztattam magamat azok közé, a kik a köröndöt fogják lábtókon megrohanni. Mikor hallani fogod az ágyúlövést, akkor kezdődik kettőnk között a párbaj. Én a lábtón, te a kerten át. Barrière a sáncz. A melyikünk hamarább föllép a vár fokára, azé a lovagias elégtétel.

Richard megrettenve ragadta meg bátyja kezét.

– Bátyám, te tréfálsz! Te meg akarsz engem ijeszteni! Hogy te, a kinek a kis ujjában több ész van, mint egy ilyen Haudegennek a fejében, mint magam, oda menj és fejbe üttesd magadat egy ostoba cserepár puskaagyával, hogy együtt mászszál a lábtón a honvédekkel, a hol még, ha meg akarna is valaki menteni, nem teheti; a hol azok, a kik elől mennek, a világos halálba mennek bele. Hogy te: családunk büszkesége, anyánk istápja, hazánk reménye, mindnyájunk szemefénye, oda vesd magadat a szuronyok közé: ah, az egy kegyetlen büntetés tőled, a mit számomra találtál ki. Nem kivánja senki ily próbáját a bátorságnak tőled. Nem neked való a harczi munka. Durva férfiaknak való az, kik egyébre jók nem vagyunk. Te lelke vagy seregünknek, ne akarj keze, lába lenni. Mi tiszteljük az észt azért, ha hánytorgatjuk is nyers bátorságunkat. Egy elejtett, egy visszavont, egy meg nem gondolt szóért ne akarj ily boszút állni azokon, a kik szeretnek. Tégy velem a mit akarsz, ha sértve vagy. Küldj bele fejjel az ágyúba. Megyek, de téged nem viszlek magammal. Mondd, hogy csak meg akartál fenyíteni – és nem teszed azt.

Ödön szilárdul válaszolt.

– A mit megmondtam, megteszem. Te tedd, a mit akarsz.

És indulni készült.

Richard útját állta; nem akarta elbocsátani.

– Ödön! Bátyám! Az Istenre kérlek. Bocsáss meg! Gondolj anyánkra, gondolj nődre, gyermekeidre.

Ödön megindítatlanúl tekintett rá, mint egy érczszobor!

– Gondolok erre a mi édes anyánkra «itt» (lábával a földre dobbantott), s védem nőm, gyermekeim «ott» (és felmutatott a bástyafokra).

Richard félre állt útjából s elfordítá fejét. Ily szókra nem volt ellenvetése.

Ödön indult.

Mikor Richard menni látta bátyját, szemeiben köny volt, úgy tekinte rája, s kezét feléje nyújtá.

Talán ily válságos pillanatban meg is ölelhetnék egymást a testvérek?

Ödön nem nyújtotta kezét. Párbaj előtt nem szoktak a felek kezet szorongatni.

– Majd ha odafenn találkozunk, mondá öcscsének. Órádon a perczet megnézni el ne felejtsd, a mikor a várfokon lészsz.

E szóval vált el tőle.

Büszke volt, ha megtámadták, mint Azraël, még saját testvérével szemben is!

Három óra!

Kezdődik a nappal.

A tüzérek óráikkal kezükben állnak az ágyúk mellett. Mély, álomölte csend van. A Svábhegy ligeteiből aláhangzik a fülemüle éjjeli csattogása.

Mikor aztán az óramutató a perczhez ér, egy pillanatban megdördül ötvenkilencz ágyú s a dörgést folytatja egy óriási kiáltás köröskörül: «éljen a haza!»

S azzal minden ponton kezdődik az ostrom.

A nap még nem világít; de világít a szörnyű reggelre ébresztett várvédők irtó tüzelése.

A svábhegyi főhadi tanyáról látni, mint hömpölyög hangyabolyként a 34-dik honvédzászlóalj önkénytes csapatja fel a rés omlakékain; a várfokról kartács-zápor fogadja őket; vissza, majd megint előre hömpölyögnek, felhatolnak a sánczra, szurony szurony ellen küzd már; az ellenfél visszaveri őket s leszorítja a résről. Hanem a várvédők tisztjei halva maradtak ott.

A másik két zászlóalj, a 19-ik és 47-ik a lábtókon halad előre. Közéjök osztva az önkénytesek. A körönd ágyúiból, a tornyacsok ablakréseiből lövik őket. Hasztalan: a lábtók oda vannak már támasztva a falnak, s a megindult hadoszlop ellenállhatlanul tolja fel magát a hágcsó fokain; az itt közeledőket nem lehet visszaűzni, ezeket csak meg lehet ölni.

Egyik lábtón halad fölfelé Baradlay Ödön. Jobbjában kivont kardja. Azon a lábtón első volt. Nem hagyta magát mástól megelőzni.

Azon a helyen a várfalat az olasz zászlóalj egy csapatja védi.

Jól védi.

Míg a honvédek a lábtókat a falaknak támaszták, sok bajtársuk holttestén kellett átlépniök, s mikor már fölfelé haladtak, sok jajkiáltás hangzott a légben, a mint a lelőtt vitéz a magasból aláhullott. Sokszoros halál, odalenn saját társainak fölfelé tartott szuronyai fogadják a leesőt.

Ödön haladt fölfelé, oly egykedvűen, mintha csak fogadásból haladna fel egy egyptomi pyramid fokain, a hol nem egyebet akarna bebizonyítani, mint azt, hogy nem szédűl.

A mikor fölfelé tekintett, láthatá, hogy a hágcsó felső végénél a falon, félig rejtve a mellvédtől, áll egy katona, lövésre készen tartva fegyverét.

Ez az ő «átellenese».

A mint Ödön a hágcsó közepén jár, egyszerre a lába alatt elkiáltja magát egy ismerős hang:

– Hohó! Pátronus uram! Én is itt vagyok!

A hangról Maussmannra ismert Ödön.

A vitéz tornász a hágcsón alulról kapaszkodik fölfelé, társainak hasmánt fordulva, s eléje kap Ödönnek. Megmutatja, hogy ő így is tud. Úgy mászik, mint egy macska, s nemsokára Ödön feje fölött a létra tetejére lódítja át magát s onnan kiált Ödönre diadalmas kaczajjal:

– Az nem járja, pátrónus uram, hogy ön előttem menjen. Én kapitány vagyok, ön csak közlegény.

Ödön azonban ismét meg akarta előzni. Benne is feltámadt e burschikóz versenyzésre a vetélkedési ösztön. A mikor aztán az előrehaladt legionárius gyöngéden lenyomta Ödön vállát tenyerével.

– Pátronus uram. Hagyjon engem elől menni. Nekem senkim sincs az egész világon.

S ezzel a szóval három fokot átszökött a lábtón.

Ama katona ott a várfokon arczához fogta a puskát s lefelé czélzott.

Mausmann észrevette azt. Felkiáltott rá hetykén:

– Aztán jól czélozz makaroni-evő! mert még különben meglősz.

A következő perczben eldördült az olasz fegyvere.

Mausmannak mind a két keze elereszté a hágcsó fokát. Fejét hátrafordítva kiáltá az utána jövő Ödönnek:

– Vigyázz! Aufg’schaut!

– Mi az? kiálta Ödön.

– A mi soha sem történt velem… Az, hogy meghalok.

Azzal hanyatt bukott Ödön fején keresztül.

Most azután Ödön megfeszített erővel haladt fölfelé.

A katona megtölté fegyverét.

Csak pár ölnyire volt még tőle Ödön.

A katona egyenesen fejének tartotta a puskát. Belenézhetett a cső üregébe.

Még egy öl. Akkor a katona lábhoz ereszti a fegyvert, keblébe nyul s a szurony hegyére feltűz egy fehér zsebkendőt.

A vár tulsó oldalán, a várkert felől, a 61-ik zászlóalj ostromolt.

A Grósz-féle ház falát törték keresztül, mely a várkert falához fekszik s e résen keresztül törtek fel a várkertbe.

A budai királyi kertet százados fák árnyékolják be, útai ősrégi puszpángbokrokkal szegélyezve. Déli oldala enyhe lejtőt képez, keleti meredélyén három terrasz emelkedik egymás fölé, miknek tömör oldalfalai szőlőlugassal, fügefaszőnyeggel vannak boldog időkben betakarva.

E napon hiányzott szőlőlugas és fügefasövény.

Az ostromlók egymás vállaira lépve kapaszkodtak fel; vagy szuronyaikat döfték a falak rovátkáiba, s társaik e vas lépcsőkön haladtak fölfelé.

A fák mellett, a dísz-cserjék között harczolt férfi férfi ellen. Az ostromlók elfoglalták a második terrasz ajtaját is. Onnan felnyomultak a kőlépcsőn. A védők fölmenekültek a harmadik terraszra.

Mikor aztán a honvédek a harmadik terraszt akarták megostromolni, egyszerre szemközt jön rájuk a vároldali kigyóút felől egy új ellencsapat.

Az ellenfél legvitézebb harczosai voltak azok, a Vilmos ezred négy szakasza.

Ezek a vizi védművektől jöttek, hol a pallizádokat már elfoglalták az ostromlók s a védők feladva a vár alatti harczot, siettek fel a várba, a benyomult győzteseket végerőfeszítéssel kivetni onnan.

A várkert terraszán összetalálkozott a két szemközt jövő csapat.

Az a tér, a hol összejöttek, a várkertnek azon oldala, melyet két rézsutos fal zár el külön szakaszként; olyan az, mint egy négyszög udvar, a hajdani fejedelmi oroszlánrekeszek mintájára, a mikbe harczjátékok alkalmával összeeresztették a rostélyok fenevadait, oroszlánt, tigrist, párduczot, bikát, szarvorrut, hogy küzdjenek, míg a szűk, menedéktelen négyszög udvaron egyik a másikat föl nem emészti.

Egy ilyen oroszlán-rekeszbe jutott bele a két ellenséges csapat.

Csak akkor vették észre egymást, mikor az egyik innen, a másik amonnan beugrált a meredek falon, melynek nincs kapuja.

A cserjék közt alig harmincz lépésnyi távolban látták meg egymást.

– Adjátok meg magatokat! kiáltá a honvédőrnagy.

«Tüzelj, szuronyt szegezz!» felelt rá az osztrák kapitány.

S egymásra lőtt a két csapat.

Az osztrákoktól elesett a lövésre a kapitány és a hadnagy, a magyaroknál sebet kapott az őrnagy és még egy tiszt.

Sem magyar, sem osztrák nem ügyelt arra, ki esett el?

Richard felkapta egy elbukó honvéd szuronyos fegyverét s előre rohant a középúton.

Azon út oly keskeny, hogy szurony-küzdéshez csak egy pár embernek ád helyet: alatta, fölötte csúszós fűvel benőtt meredély, melyen nem lehet megállni a harczot. Tehát azon a keskeny téren kell végig verekedni a két csapatnak, míg az utolsó harczos túl éli a másikat.

És halálig kell verekedni, mint a rekeszbe zárt fenevadaknak, mert a falveremből menekülni nem lehet.

Richard megvetette a lábát a puszpángbokrok között.

Kitünő szuronyvívó volt. Azt tudta, hogy életét drágán fogja eladni.

De azért mégis meg fogják azt venni.

Ha ledöf tiz embert egymás után, a tizenegyedik csak elejti.

Az gondolatnak is szörnyeteg volna, egy embernek azt vállalni fel, hogy sorba egy egész hadcsapatát az ellenfélnek egyenkint leölje s maga utolsónak maradjon.

Mikor ott szembeállt a közelgő ellenféllel, végig villámlott Richard lelkén: meg kell itt halni! S e villámfénynél egy percz ezred része alatt elbúcsúzott mind attól, a mivel lelke tele volt: a győzelmi örömtől, a szép menyasszonytól ott a zárdában, s az alvó ellenféltől, kinek tett fogadását nem tudja beváltani.

Meg kell e helyütt halni bizonynyal.

Az első támadót letaszította szuronya az oldal meredélyen.

A másodikat visszalökte társai közé sebesülten.

A harmadik hirtelen visszahökkent s szuronyával felmutatott a fejük fölötti terraszra.

A harmadik terraszon, mely fejük fölött uralgott, egy közeledő szuronysor villogása látszott meg.

Új csapat közelít az oroszlán-ketreczhez.

A kit az a szuronysor meg fog támadni, veszve van.

De kié hát az a szuronysor?

A felkelő nap megfelelt rá.

A mint keleten egy felhőhasadék alul kilövellé sugarát, ama közeledő szuronysövény közül egy lobogó nemzeti szín zászlót világíta meg.

«Éljen a haza!» hangzott e pillanatban a harmadik terraszon.

Az újon érkező honvédcsapat keresztül ugrált a mellvédeken, s a meredélyen alá, mint a hógörgeteg az ellenfélre, egy percz alatt összegomolyodott vele, s onnan lesodorták egymást egész az alsó kerítésig, a hol a minden oldalról körülfogott osztrák csapat, legyőzve, elnyomva, megadta magát.

Az a buzavirágszín egyenruhás alak, ki mint mentő angyal repül alá a füves meredélyen Richardhoz: – Baradlay Ödön.

Ott aztán egymás karjába omlanak.

– Nagyon, nagyon haragszom rád! – szól indulatosan Richard, s haragjában még jobban oda öleli testvérét.

A miért aztán az az öröme van, hogy bátyját nevetni látja.

A mi oly ritka tünemény.

– Hogy kerültél ide?

– A váron keresztül.

– Benn vagyunk a várban?

– Minden ponton.

– A várparancsnok?

– Az elesett.

– Ah, ti minden babért letéptetek előlünk!

– Még van egy levele. Mentsétek meg a lánczhidat.

– Igaz. Bajtársak, a lánczhid elé!

– Isten veled. Ma még találkozunk. Én sietek a bécsi kapuhoz, ott még van egy makacs ellencsapat, a mit le kell fegyverezni. Ti zárjátok el az útját a lánczhidhoz.

Az a lánczhid az ország egyik büszkesége; az építészet valódi diadala; világcsoda, mit a rhoduszi koloszszal egy sorban emlegetnek: most az forgott veszélyben.

A várparancsnok megmondá Budaváros kérelmi küldöttségének, hogy ha a vár elesik, ő e remekművét a világnak a levegőbe röpítendi. Szavait megörökítette a városi tanács jegyzőkönyve, melyben azok most is olvashatók.

S e fenyegetés komolyan volt mondva.

A négy lat ólom, mely a várparancsnokot a fő őrhely előtt leteríté, meggátolá, hogy azt ő maga hajtassa végre.

De maradt végrendeletének teljesítője.

Alnoch ezredes volt az; a vizi védmű oltalmazója.

Az ott egész napfeljöttig védte a pallizádokat.

Akkor megpillantá ő is a magyar trikolort a várormokon.

Arra beszegezteté ágyuit.

Futó menekvők a várból hirül hozták neki, hogy a várparancsnok elesett.

Akkor elhatározta, hogy ő fogja bevégezni a katastrophot.

Sietett a lánczhidhoz.

Nehány pillanattal elébb érkezett oda, mint a várkert felől siető honvédek.

Előre futott, katonáit maga mögött hagyva.

Az, a ki legközelebb érte, Baradlay Richard volt.

Futottak egymás nyomában, sebesen, mint őz után a farkas. Mind kettő tudta, miért fut?

Alnoch hamarább ért a czélhoz. Egy szekrény volt a budai hidoszlop közepébe félig beékelve. Arra a szekrényre fölugrott. Az volt a tűzakna nyilása, mely négy mázsa lőporral megtöltve, a roppant tömör oszlop összedöntésére volt szánva.

A tűzakna mellett állt egy sappeur, égő kanóczczal kezében.

– Bajtárs! kiálta Richard az ezredesre.

– Nem vagyok az.

– Add meg magadat.

– Jer ide értem.

– Le vagytok már győzve.

– Én még nem.

– Biztosítom életedet, ha velem jösz.

– Én pedig biztosítom halálodat, ha közelebb jösz. Alattam a tűzakna.

Richard nem szólt többet, hanem közelebb lépett hozzá.

Ekkor az ezredes a közelében álló sappeurhöz fordult.

– Gyujtsd fel a tűzaknát.

Az árkász a Dunába dobta a kanóczot s elfutott.

Richard még egy lépést tett az ezredes felé.

Az kihúzta öve mellől pisztolyát, oda tartá a tűzakna torkához, s rá nézett a közeledőre.

A következő perczben úgy tetszett Richardnak, mintha a felkelő nap ezer czikczakot szökellve, szakadna le az égről, s az egész világegyetem az ő mellére zuhanna, egy vörös chaoszszá felbomolva, mely süketít, vakít és agyon nyom egy pillanatban.

Mikor nagyon sokára ismét fel tudott lélekzeni s szemeit felnyitá, oda találta magát ékelve a lánczhid-oszlop és a karzatfák közé: feje fölött az ég egy nagy füsttömeggel volt beborítva, mely egyre magasabbra emelkedett, s terült széjjel, mint egy pálma koronája. Szeme előtt még mindig veres volt az egész világ s orrán, száján szivárgott a vér.

Feltekintett a lánczhid-oszlopra. Az sértetlenül állt. Hanem a boltozat alatt ott feküdt egy fekete tömeg. Valaha emberalak, most egy darab szén, kezek nélkül, fej nélkül, ismerhetlenűl.

A hid mindkét oldalán tódulva rohantak elő a honvédek.

Richard csodálkozott rajta, hogy nem hallja, mit kiáltanak?

Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolor lobogott. Pest minden utczáján az őrjöngő öröm diadal-ordítása kiáltott az égbe!…