Egy Magános Lovag.

Pesten nagy méla csend van. Reggel már az idő s az utczák még mind üresek. Hetivásár napja és semmi szekér a vásártéreken. Szép derült nap és semmi járás-kelés az utczákon. A szokott zsibongás helyett a népes járdákon alig tévedez egy-egy magános alak, kit a kényszerűség kihajtott, vagy a ki a helyzetet nem ismeri. Az utczaszögleteken rövid tartalmú falragaszok vannak, miket az éjjel ragasztottak ki: ha a magános utczajáró azokból egyet elolvasott, sietteti lépteit s igyekszik az utczáról eltünni. Nehéz fenyegetések vannak ama nyomtatott sorokban.

Pest olyan derült arczú város különben. Nincsenek ócska tornyai, vármaradványai, mik elmult borús időkre emlékeztetnének, az utolsó védbástya fala rég házak közé van beépítve; nincsenek ódon kastélyai, mikhez rémmeséket költhetne a népmonda; nincsenek titoktartó kolostorai, mik hideg borzadályt lehelnének falaikból; nincsenek fényes aristocraticus palotái; nincs Bastilleje, sem Towere, de nincs Kremlje és Louvre-e sem; még csak egy nagyobbszerű templom sem kevélyíti arczát. Olyan «otthon»-nak szánt város az egész.

Negyvenöt év előtti arczáról beszélek. Még akkor nem volt körüle az a száz fekete kémény, mely most mindennap fekete korommal írja fel az égre a földi prózának diadalait; eszemben sem élt a múzeum körüli city; a széles Dunaparton hosszan egy, csupa egyenlő két emeletes házakból támadt épületsor mosolygott. Olyan volt az, mint egy szép fiatal hölgynek ajkai közt a ragyogó fogsor. A közeledő idegent úgy hivogatja az első tekintet.

Már most aztán ennek a fiatal hölgyarcznak csak egy bajuszt kell festeni, hogy szokott imádói se ismerjenek rá, s az idegenek elfussanak tőle.

E fiatal hölgyarczra festett bajusz: egy kanyargó pallizádsor az újépületi laktanyától a lánczhidfőig, melyet a császári hadvezér húzatott a városon keresztül. Pest közepén végig egy hegyes czölöpökből vert palánk, a Dunáig kettős sorban, a Dunaparton végig egyszerűen, a palánk közeiben lőrések. A lánczhidfőnél tágas udvarrá alakul a palánk, mely a mostani Lloyd (akkor nemzeti casino) épületéig terjed. Ez udvarral összekötve, ott, a hol a koronázási halom áll most, emelkedik egy tuskó-várad, négyszögű nyilásokkal, mikből ágyúk leskelődnek elő, ezek a csodaszörnyek, a miknek tátongó nyilása egyszerre száj és végür.

E tuskó-várad által a Dunasor egy zsákutczává lett, mely közepett el van zárva. A lánczhidon nem jár a polgári közönség. A budai oldalon pedig, hol most az alagutszáda nyilik, a lánczhid egész szélében van kiszegezve tizenkét gátlöveg, mint egy lefektetett orgona, mely egy jelszóra végig söpörheti az egész lánczhidat.

Azok a falragaszok, mik korán reggel ott támadtak az utczaszögleteken, azt jelentik a lakosságnak, hogy a kik a mai napon a város utczáin ácsorogni fognak, vagy a kik a pallizádvonalra néző ablakokban találják magukat mutogatni, a kiváncsiságból származható személyes veszedelmek esélyeit maguknak tulajdonítsák.

Azért mégis akadtak kiváncsiak, kik leeresztett ablakfüggönyök mögül egy-egy pillantást vetettek a palánksorozat mögé s megpillanták a szakadatlanul vonuló szuronysort, mely mint egy tüskéshátú óriás-kigyó tekergett szűk korlátai közt végig a pallizádsor mögött, a lánczhidon át Budára, dobszó, trombitahang nélkül. De még a ki lenézni nem mert is a fenyegető mysteriumra, hallhatá egész éjjel azt a szakadatlan zörejt, mely megrázta a házak talapzatait, s az alvókat felkölté ágyaikból: a nehéz lövegek gördülését a kövezeten. Másfelől a hajóhidon, melynek hidfője a mostani Deák-utczával volt szemben, lovas csapatok, társzekerek hosszú sora nyomakodott egymás sarkában, mint a kinek nagy sietsége van.

Szorongva kérdezé mindenki: mi történik mai nap?

A mint az utolsó lovas csapat áthaladt a hajóhidon, egyszerre kigyulladt annak a budai partot érő vége. Nyugati szél fútt, a hid kátrányos szalmával volt meghordva; öt percz alatt lángba borult az egész s lobogott egyik parttól a másikig. A kék Duna, mint egy vonagló óriás-kigyó, derekán tűzövvel átszorítva.

Most azután tudta mindenki, hogy mi történik?

A császári hadvezér elégeti a háta mögött a hidat.

A «háta mögött»? A büszke főúr, ki előtt csak a bárónál kezdődik az ember, – a kevély államférfi, ki egy egész nemzettel, mely békejobbját nyújtá felé, még egyezkedni sem akart; az elbízott hadvezér, ki négy hó előtt sipkáját a budai királyi lak asztalához vágva mondá: «ecocce: finita la comedia!» és most elégeti a hidat a háta mögött! az eltaszított békejobb elől futva, melyet önmaga kényszerített a kardmarkolathoz nyúlni.

Hát a háta mögött mi jön?

Ugyanakkor, midőn a lángoló hajóhid tűzöve átölelte a kék folyamot, a kerepesi úton egy magános lovag vágtat be a városba.

Egyetlen egy huszár.

Öltözetéről itélve, főtiszt lehet. Jó telivér paripán ül, kardját ki sem húzta; pisztolyai nyeregkápájában pihennek.

Egyedül vágtat végig a hosszú, téres utczán.

Messze elmaradva mögötte üget egy kis huszárcsapat, vakmerő vezetőjét szemmel is alig éri be.

A vágtató magános lovag paripájának dobajára kitekintenek a lakosok az ablakokon. És akkor, – mintegy varázsütésre, egy gondolat, egy pillanat alatt megváltozik az egész város arcza.

Az első huszár nyargal a városon végig.

S a mint végig nyargal, fenhangzik nyomában az a visszagondolhatatlan, leírhatatlan kiáltás, a mit csak akkor fog még egyszer hallani Isten, mikor az arkangyal trombitája azt fogja harsogni: «feltámadás!» mikor az újraébredők myriádjai lerázzák magukról a földet, mely alatt átszunnyadták a századok rémálmait, mikor a gyöngéknek ereje villámmá nő, s az erősek hatalma füstté oszlik, mikor lelke támad minden rögnek, s a föld egész felszíne egy élő tömeggé válik, melyből egy csillagokig ható zengés harsogja az egyik sarktól a másikig: hozsánna! hozsánna!

Ilyen kiáltás volt az.

Egy rettenetes «éljen!» ordítás, mely kezdődött a kerepesi úton s végig hangzott az indóházig, hosszan az egész Duna-soron végig, be a legszűkebb utczák mélyébe, s mentül tovább, annál magasabbra emelkedett fel a szent őrjöngés egetrázó riadaláig; százezernyi börtönből kiszabadult rabnak phreneticus dæmon-kardala volt az! A rab titánok üdvordítása volt az, kiknek sikerült ledobni melleikről a Peliont és az Osszát!

Mint a feltámadás napján, mikor a sírok felvetik halottaikat, mikor minden rög megelevenül, egyszerre megtelt néptömeggel minden utcza: őrjöngő, gyönyörtől ittas, tomboló néptömeggel. Agg, gyermek, férfi, nő, úr, napszámos, zsidó, keresztyén, ismerős, ismeretlen ölelte, csókolta egymást, zokogott, kaczagott, kérdezett, válaszolt, éljenzett, kiáltozta tele torokból, tele szívből a haza szent nevét. Minden ablak egyszerre felnyílt; minden ablak tele lett mosolygó angyalfőkkel, örömükben könyhullató, fájdalmukban nevető hölgyarczokkal. Koszorúnak lett fonva az üvegházak minden virága, s a koszorúk, a virágok lehajigálva a huszárok lovainak lábaihoz.

A legelső huszárok lovainak lábaihoz, kik Pest utczáin végig robogtak!

Hogy elhalmozták azokat koszorúkkal! A virágfüzértől nem látszott ló és lovas. Hogy omlottak le előttük térdre, arczra, magasrangú, csodaszépségű úrhölgyek, mint szentek, mint megváltók előtt! Magasrangú, csodaszépségű úrhölgyek – oda, az utcza porába és csókolták a közhuszár barnult kezét!

És egyszerre, egy villanyütésre kint lengett minden házon a nemzeti szinű lobogó; a gyönyörű piros-fehér-zöld jelvények, a nemzeti czímerekkel, miket dugdosni, titokban tartani kellett eddig, miket a nők testükön viseltek eddig, miket halálveszedelem volt rejtegetni; most egyszerre megjelentek: hosszú, szélben úszó lobogók s apró repkedő zászlócskák, ablakokban, erkélyeken, háztetők, padlások nyiladékaiban és toronytetőkön! Egy város, mely egy varázsszóra pillangószárnyakat kapott s örömében az égbe akar repülni velök!

Ki vette volna akkor észre, hogy az örömragyogás felett egy szemfödelet sző sötét füstfellegből valami ellenséges szellem titkos keze. A lángoló hajóhid füstje terjeng a menyegzőjét ülő ifju város pántlikás feje felett; mint baljóslatú gyászfátyol.

A magános lovag, ki előrenyargalt az üdvrivalló tömeg diadalzaját mindenütt megelőzve, a hatvani utczán vágta tott s azután bekanyarodott egyik mellékutczába.

Ott elkezdett lassabban léptetni, s egy házszámot keresett.

Mikor rátalált a keresett számra, leszállt lováról s azt bevezeté maga után a ház nyitott kapuján az udvarra.

A lódobajra és sarkantyúpengésre kidugta borzas fejét egy alacsony üveges ajtón valami házmesterféle egyéniség.

Csizmadia volt – valószinűleg.

– Jó napot, monda a lovag.

A házmester részéről az volt rá a fogadj isten, hogy ajtóstul együtt kibukott az udvarra, először megrohanta a tisztet, annak elkapta egyik kezét, azt megcsókolta; a tiszt visszarántotta a kezét; akkor megcsókolta a kardbojtját; a tiszt azt sem engedte sokáig; akkor átnyalábolta a lova fejét s annak csókolta meg az orrát. Azután neki iramodott, hogy majd kiszalad az utczára, s miután a tiszt által e futamodásban, gallérjánál megragadtatván, tényleg akadályozva lőn, csak az udvart lármázhatta fel e kiáltással: «itt a huszárok! itt a magyarok!»

– Ugyan polgártárs, ne ordítson oly bomlottul! csitítá őt a főtiszt.

– De hát hogyan jött ide nagyságod! fölséged! szentséged! generális úr! felmarschal úr! Szent-Mihály arkangyal úr! Hogyan jöhetett ide?

– No ezt majd elmesélem máskor. Hanem most elébb utasítson engem valakihez, a kinek e házban kell lakni s a kivel én még ez órában akarok beszélni.

– Elébb a szentséges szent nevét mondja meg nekem az úr, hadd tudjam, kit látok élő szemeimmel?

– Jól van öreg. Megmondom. Baradlay Richardnak hínak. Ha kedve telik benne, akár ide kvártélyozom magamat. Hanem elébb utasítson el szaporán.

– Oh Istenem, milyen szép ember! Egy ilyen huszár! Azzal a nemzeti kardkötővel! Már hogy tudott a feleségem meghalni ezelőtt egy héttel, hogy nem tudja ezt látni! Hogy nem hívhatom őt haza, hogy ezt látná! Nem akart addig meghalni, míg egy huszárt nem lát ismét az utczán végig nyargalni.

Richardnak már csak végig kellett várni, hogy hadd sírja ki magát kedvére a jó ember.

Végre aztán nagy zokogás közt csak rátért a házmester.

– Hát mi tetszik?

– Én egy asszonyságot keresek, kinek itt van a szál. lása. Bizonyos Bajcsikné asszony.

– Oh tudom, tudom. Itt van biz annak a szállása. Itt van. – Ugyan: nem szabad ennek a szép paripának egy kis kávés kalácsot adnom?

– Hagyjon fel a paripámról való gondoskodással, édes földim. Hányadik ajtó azon asszonyságé?

– A 21-ik a második emeleten, szolgálatjára. Szabad lesz addig is ennek a dicső paripának a kantárját tartanom?

Richard mosolygott e hazafiui extasison s miután lóháton csakugyan nem szándékozott fölmenni a második emeletre, rábízta a kantárszárat a házmesterre, ki is a kedvező alkalmat felhasználva, azalatt, míg Richard fölment a 21-ik ajtóig, benyult a szobája ablakán, kivette onnan félbenhagyott reggelijét, a kávés bögrét és a kuglhupfot s nagy gyönyörködéssel mártogatott falatot falat után a kávéba, s rakta egyenként a tenyerébe, onnan meg a ló szájába, úgy örült neki, hogy az azt kegyeskedik megenni.

Egyszer aztán Richard lekiált rá a második emelet folyosójáról:

– De tán nincs itthon az asszonyság? – Senki sem jő felnyitni az ajtót.

A házmester az udvarról válaszolt:

– Hja! biz az asszonyság nincsen idehaza.

– Hát valami cselédje nincs itt?

– Senki sincsen idehaza.

– Ejnye polgártárs! Ezt megmondhatta volna odalenn is. Nem másztam volna fel az emeletbe.

A jámbor furfangosan nevetett. Hiszen csak azt a szép lovat akarta megreggeliztetni.

Mikor aztán Richard megint leszállt az udvarra, a világért sem veszekedett a bohó öreggel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használja a körmeit vakarózásra, mint a kutya.

– Hát mikor jön haza ez az asszonyság?

– Bizony nem tudom!

– Azt sem tudja, hogy hol van? Hol találkozhatnám vele?

Az exaltált hazafi ég felé emelé keserves szemeit.

– Oh bár találkozhatnék vele az excellentiás úr még ma, még ez órában; bár nyithatná be, bár rughatná be sarokkal, bár üthetné be buzogánynyal azt az ajtót, a melyen belül az az asszonyság lakik.

– Mi a patvar! Hát hol lakik?

– Budán. A kaszamátában.

– S miért lakik ott?

– Azért, mert oda van bezárva. Egy éjjel érte jöttek: azt mondták, hogy a mieinkkel czimborál, hogy azoknak szállít hadi szereket, meg tudósításokat. Igaz, hogy sokat járt Debreczenbe. Aztán elfogták cselédestül együtt s átvitték Budára. Többször vittem oda utána holmit; de hozzá nem eresztettek soha. Ott van a Nr. 1-ben a fehérvári kapu mellett.

Richard boszúsan csapott kardja végével a földre. A miért annyira sietett, a mért előre vágtatott az ellenségtől elhagyott város közepébe: az nem a dicsszomj volt, nem a vágy a felszabadult város első örömriadalától megittasodhatni, hanem egy szent fogadás, melyet egy kardja által lefektetett bajtársnak, egy vitéz ellenfélnek halállal küzdő kezébe tett le.

«Nem fog gyermeked sirása felkölteni ott lenn!»

E fogadás, ez igéret sarkantyúzta lelkét mind azon nap óta; a türelmetlenség ingerült mérgével vezette napról-napra lovasait az ütközetbe, mely minden nap megújult Pest rónáin, hogy minden nap félbe szakadjon a sorompók előtt. Csak álharczok voltak azok a főhadsereg elvonulásának álczázására, mely azalatt Komárom felszabadítására sietett.

És most, midőn azt hitte, hogy már czélhoz ért, azt kelle hallania, hogy oly messze van az, mint a pokol; ha akarja oda juthat, de csak elkárhozva.

A kit keres, a kitől meg kell tudnia Palvicz Ottó gyermekének hollétét, az Budán van, a várban elfogva, börtönre vetve.

Ez a szerencsétlen némber bujósdit játszik a sorssal. Mikor Palvicz kereste, akkor a magyar tábor vonalán belül volt csak látható, s midőn Baradlay keresi, az osztrák várfogságban ül.

Kívüle pedig a gyermekről senki sem tud semmit.

Az ilyen lények történetét nem szokták sok embernek elbeszélni.