Várharcz Mennykövekkel.
Folyton hangzik és fog hangzani, míg a világon magyar lesz, az örök szemrehányás: miért volt Budát ostromolni?
De hát lehetett-e másként tenni?
Kérdezzétek meg, miért vágták le a carthagói asszonyok hosszú aranysárga fürteiket kézíjaknak? miért temetkeztek a púni szép hajadonok a Dagon temploma romjai alá?
Kérdezzétek meg, miért sírt Izrael népe az assir világcsodák közül, Semiramis függő kertjeiből szent városa romjaihoz vissza?
Kérdezzétek meg, miért tódult félszázadon át két millió harczos szárazon és tengeren, ezernyi ezer mérföldnyire, egy kereszttel mellén, egy vassal kezében, Jeruzsálem városát visszavívni?
Kérdezzétek meg, miért gyujtotta fel ősvárosát, Moszkvát, a barbar honszeretet a diadalmas ellenség feje fölött?
Kérdezzétek meg, miért hullott ki egy nagy Napoleon kezéből a kard, fejéről le a korona, midőn Párist ellenségtől elfoglalva találta maga előtt?
És kérdezzétek meg, miért indulnak újra meg újra Itália vénei és gyermekei a szélrózsa minden irányából a héthalom városa felé, meghalni vagy győzni? Miért háborítják fel újra a békeért reszkető félvilág nyugalmát az őrjöngő kiáltással: «Roma o morte»!
S a mit fog felelni a világtörténet itélőszéke e kérdésekre, azt feleljétek azoknak, a kik kérdezik mitőlünk: miért volt Budavárát ostromolnunk?
Lehet, hogy a történelem aræopagja elitél minket is, mint amazokat; de a költészet itélő birái fel fognak menteni bennünket, és szavaik igazat adnak nekünk, Dávid királytól, Hugo Victorig: «Nem lehetett máskép; így kellett annak jönni!» S az igazság, mit a költő mond, örök igazság!
A mi volt a púni népnek Carthagó, az Izraelnek Jeruzsálem, a keresztyén világnak a szent föld, a francziának Páris, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma: az volt minekünk Budavár.
Hazánknak lüktető szíve…
Egy ideális nagy édes anyának látható arcza…
A törvényes szülöttnek apja becsületes neve…
Lehetett-e nem érezni, e szívnek láz-lüktetését?
Lehetett-e nem keseregni ez arcz gyásza miatt?
Lehetett-e tűrni e név kigúnyolását?
Sokszor hallottam hidegvérű, nyugodt kedélyű, higgadt, tisztes férfiaktól, kik bizony meggondolják, a mit tesznek, ilyen szókat: «Ha engem valaki arczul ütne, azt én kihívnám; vagy megölne, vagy megölném; ha sebet kapnánk, felgyógyulnánk, újra vívni mennénk; azt én késsel, hurokkal, ököllel ölném, szúrnám, fojtogatnám, víz fenekére magammal lerántanám; együtt egy csillagon ketten nem maradnánk».
No hát ilyen arczulütés volt nekünk Budavára.
Lássuk tehát, ha egyszer a Titánok is kezükbe kaphatják a mennyköveket, nem Jupiter kerül-e alul?
Tíz nap mult el azóta, hogy a legelső huszárcsapat Pest utczáin végig robogott: tíz tantalusi kín napja! Egy egész nemzet éhezte minden kövét Budavárának, s az ott állt szemei előtt, egy kicsiny, nyomorult fészek, mely magát védeni nem képes, de rombolni, boszút állani tehetős. Egy éjszakára való játék az újabbkor hadászatának, s mégis egy századra való pusztulás a győztesnek.
Budavárának minden udvarába belátni a körüle fekvő hegyormokról. Úgy olvasott benne, mint a nyitott könyvben, a megszálló ellenség. Ócska téglafal minden védműve, minden elővéd nélkül. Vize sincs, egyetlen vízvezetéke a Dunaparton áll; ha azt lerontja az ostromló, a várőrséget másnap kiűzi a várból a szomj.
És miben volt hát Budavár csodaereje? Abban, hogy lábainál terült Pest.
Az ostromlott sereg minden golyójáért az ostromlónak, Pestet árasztja el tűzgolyóival.
Emberi szíven túljáró eszme! Egy megtámadott a támadónak azt mondja: «ha te ellenem kihuzod kardodat, én az enyimmel leányod, nőd, bölcsőben fekvő gyermeked szívét szúrom keresztül.»
És úgy tett.
Tized napra Pest elhagyása után robogott egy huszár-szakasz Buda Viziváros főutczáján végig. A Bombatéren állt egy császári gyalogcsapat két ágyúval. Mikor a huszárok lőtávolba értek, a két ágyú egyszerre kartácslövéssel üdvözölte őket. A kartácsgolyók a házak falain pattogtak végig; a kávéház előtt egy csoport kiváncsi nép nézte a halálos játékot, azoknak a fejeik felett süvöltöttek el a golyók; egy azok közül a kávéház márványküszöbéről visszapattant s a szekrénye mellett ülő pénztárnoknőt, egy fiatal, tizennyolcz éves leányt ölte meg.
A huszár-szakasz visszavonult a Császárfürdő felé, a császári gyalogság ágyuival együtt hátrahuzta magát a vízi védművek torlaszai mögé. Csak három huszár ügetett nyomukban egész a sorompóig, mely nehéz gerendákból volt összeróva. Ott a puskagolyók fütyülése mellett körülnézték a védműveket, s aztán csendesen visszaügettek. Egyiknek elsiklott a lova a síma járdán és elfutott; azt a kávéház előtt álló polgárok fogták el.
Fél egy órakor, szép verőfényes májusi délben jött tömeges rohammal az első honvédcsapat Buda torlaszai ellen. A tizedik zászlóalj volt az. A tisztek a hadoszlop élén mind.
A vár bástyáiról tizenkét fontosokkal lőtték őket; a fegyvertár előtti mozsarak bombákat hánytak közéjök; a palánkokból folytonos puskatüzelés fogadta jöttüket; de mindaz nem tartóztatá fel: előre törtek.
Ekkor hirtelen kétfelé nyiltak a sorompó tömör kapui s az ott elrejtett ágyukból pusztító kartácstüzelés üdvözlé a rohanó zászlóaljat.
Az ostromló hadoszlop szét lett törve e gyilkos lövéstől; az ostromlók egy része a házakba futott fel s azoknak ablakaiból folytatta tüzelését a pallizádok ellen, más része menekült a tartalék felé: az volt a 33-dik zászlóalj.
Most ez a zászlóalj indult rohamra.
Minden bástyáról ontották a tüzet ellene. A zászlóalj haladt előre, a sorompó felé.
Pedig őket is azon sors várta, a mi a másik zászlóaljat a kapu előtt.
Ekkor egy magyar tüzértiszt a Dunapart alatt két ágyuval merészen előrehatolva, egyszerre elkezdé a közelből lövetni a sorompót.
A tele golyók recsegve szaggatták ki sarkaikból a nehéz kapukat. A kapuk mögött rejtve volt üteg leálczázva, fedetlenül maradt az oldaltámadás előtt, a védő csapatok menekültek ágyuikkal a váratlan kereszttűz elől, a közeledő zászlóalj «éljen»! rivallással rohant szuronyszegezve a pallizádoknak; a szétzilált 10-dik zászlóalj újra sorakozva tódult elé a sikátoron át, s azon pillanatban, midőn az egész palánkvonal meg volt támadva, két előretolt röppentyű-telep elkezdte gyujtó lövegeit a vízvezeték épülete felé röpíteni.
Csak egy óranegyed még! csak egy rövid küzdelem erőfeszítése! És ha el nem foglalhatja is egy merész rohammal az első hévben a támadó csapat a vízi védműveket, de időt nyer a röppentyű-telepnek a vízvezeték lerombolására; s ha az nincs többé, ha annak a vízhajtó gépe tehetlenné lett, akkor vége a további védelemnek.
Ekkor érkezik a magyar főhadvezértől a parancs, hogy a küzdelmet rögtön meg kell szüntetni mindenütt.
A gyors kézcsapás esélye ezzel el lett dobva.
Miért kellett a küzdelmet abbanhagyni?
Azért, hogy a két hadvezér elébb egy pár levelet válthasson egymással. Hogy két jó katona bebizonyíthassa azt, hogy milyen rossz rhetor?
A mi a bomba-stylust illeti, az két század alatt bizony semmit sem javult.
Lothringeni Károly épen úgy biztatta Abdulrahmant, hogy ha Budát fel nem adja, minden várőrségével együtt «keresztül ugratja a kardján», mint Görgei Henczit.
Válaszul Abdulrahman száz fogoly keresztyén fejét tűzette ki kopjahegyre a bástyafalakon. Henczi válaszul beleágyúztatott a pesti védtelen népbe.
Hiszen tehette, mert hatalma volt rá: – de csak ne mentette volna magát érte.
Mondta volna azt, hogy: «A mit tettem, megtettem: azért, mert a ti örömrivalgástok odaát engemet felháborít; azért, hogy sebet üssek a ti népetek szívén, mely évtizedekig be nem gyógyul; azért, mert gyülöllek benneteket; azért, hogy vérnyomokat támaszszak országotok szent városaiban, a mik fel nem száradnak, a míg Isten angyalokat nem küld le hozzátok, a kik azokat lábnyomaikkal elfedezzék».
De azzal menteni magát, hogy Pest polgárai a Dunapartról átlőttek Budára!
Ha Herostrat azt hagyta volna magáról, hogy ő csak szunyogokat akart kifüstölni Diana templomából!
Ama várparancsnok maga sem ismerte emberfeletti nagyságát. Ő, ki mindennap arczulcsapásokat mert osztogatni egy fellázadt óriásnak, az apocalypsis tűzokádó csodájának, mely őt bizonyosan össze fogja tépni; ki egy feje felett függő nemzetnek lába alatt heverő legdrágább kincsét, imádott ifju fővárosát, az ostrom viharai alatt össze merte gázolni: még apró mentségeket benevolizál tettének!
Hiszen ez vagy hős tett volt, vagy gonosz tett.
Ha hős tett, nincs szüksége mentségre; ha gonosz tett, nincs számára mentség.
Ha babér, hervadhatatlan; ha bélyeg, letörölhetlen. Nincs azt miért takargatni.
Hiszen hogyne lett volna néző közönsége egy olympi játéknak? Alig ötszáz lépésnyi folyam választja el a pesti partot a budaitól. Itt a parterre, amott a színpad. Egy harczjáték, melyben igazi vér foly, melyben igazi hősök szerepelnek, s a tűzi pompa: várégés, bombahullás.
S hogy lehetne azt képzelni, hogy egy ily harczi drámának néző közönsége néma legyen? fel ne rivalljon, midőn egy-egy új ágyút lát megjelenni a Gellért-hegyen, mely a másik perczben már lobban s percz mulva bomlik a fegyveres had a falon, hova a golyó leesett?
A milyen hosszú a Dunapart a Margitszigettől a Ludoviceumig, oly hosszan lepte el azt a város népe, s oly hosszan zengett végig a harcz alatt a buzdító rivallás!
Egyszer aztán azt mondta a várfok: «csitt»!
Richard csakugyan oda szállásolta magát, a hol a házmester olyan jól fogadta. Örült, a kihez vendégül szállt.
Mikor május 4-ikén az első ágyuszó megzendült, Mihály mester ott hagyta a házmesteri szobát; vigyázzon a házra, a ki akar, s nyargalt kifelé. A kapuban összeütközött Richarddal, ki hadfőnökéhez sietett.
– Hová oly futvást, polgártárs? kérdezé Richard a csizmadiát.
– Az ostromot nézni.
– Vigyázzon magára, mert meglövik a lábát.
– Nem jön a golyóbis keresztül a vizen! biztatá magát Mihály mester.
– No azt még nem tudtam.
– De én tudom. Annak physikai okai vannak. Annak az oka a «vis attractionis», mely a víznél igen nagy. Jártam én iskolába!
Két óra mulva azután Richard megint találkozott Mihály mesterrel; akkor már tele volt az utcza szaladó néppel; Mihály mester lélekzete is el volt egy kicsit fulladva.
Nem húzta magához a nagy víz a golyót. Kilencz embert lőttek meg a bámuló nép közül a várfokról.
Akkor aztán eltisztult a néző közönség a parterről; hanem a helyett felvette magát a páholyokba. Most már az ablakokból nézték a harczjátékot. Hitték, hogy a golyó nem tör át a falon. És gyönyörködtek.
Egyszer aztán a várfok azt mondta: «reszkess!»
És elkezdett bombákat, röppentyűket hajigálni a szomszéd városra.
A tiszta esti égen, mint hulló meteorok ivlettek végig a tűzfarkú bombák, az emberi harag mennydörgését hirdetve szétpukkanásukban. A nép ott állt a kapukban és háromszáztizenhat dördülést számlált meg a feje fölött.
Ez még nem volt büntetés, nem boszú, csak intés.
A bombák nem gyújtottak. Hanem annyit tudattak a néppel, hogy az égboltozatról való fogalom csak mese; nem firmamentum az! nem takarja az be a halandók fejeit, ártót, ártatlant: senkit.
Még egy nagy ereje volt a gyönge Budavárnak. Az, hogy megtámadója gyöngébbnek hitte, mint a milyen.
Azt hitte, hogy egy ijesztéssel beveheti azt.
S aztán vette észre, hogy nem bombaszt kell ide, hanem bomba.
Az első rohamnál huszonnyolcz löveggel támadta meg az ostromló a várat, mire a vár kilenczvenkét löveggel felelt. Az ostromló ágyui csatalövegek voltak, hat és tizenkét fontosak; a várbelieké pedig raklövegek, 24 fontosak. Az ostromló hét fontos haubiczokat hajigált, s az ostromlott hatvan fontos bombákat szórt vissza értük.
Az ostromlónak a spártai anya jelszavát kellett kalapja mellé tűzni: «ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel»!
Olyan közel kellett mennie ellenfeléhez, hogy apró ágyúival felelhessen neki.
És ez apró lövegekkel kényszeríté a «kis svábhegyről» a IV. körönd védütegeit visszavonulni; a Kálvária-hegyről a sánczvédő gyalogságot a kaszárnyákba visszaűzte s tudta a Gellért-hegyről a főőrhelyet, s a nádori raktárt felgyújtani és földig égetni.
Erre hangzott az a nagy üdvriadal a pesti Dunapartról. Ezt torolta meg a két órai bombázás a várfokról.
Ez ellen nem volt segítség.
Ez volt az első arczulütés. Az ostromló érezte azt, pirult és fogait csikorgatta.
Egyetlen egy ostromágyuja sem volt.
A másnapi hadi tanácsban ki lett mondva, hogy Budavár nem fészek, hanem erősség, mely szabályszerű megszállást, ostromot és megvívást követel. Komáromból kell hozatni ostromlövegeket. Míg azok megérkeznek, éjente lehet az ostromtelepeket építeni s az építés álczázására mindennap álrohamokat rendezni!
Az álroham a legkeményebb próbaköve a katonának. Előre hatolni csak azért, hogy visszavonuljon; harczolni csak azért, hogy sebet adjon, sebet kapjon; háborút viselni azért, hogy teljék az idő.
Egy ilyen türelem-fárasztó napon azt mondá Richard Mihály mesternek:
– Polgártárs! volna-e kedve kétszáz forintot megérdemelni?
– Érdeme válogatja! felelt a mester bölcsen.
– A szolgálat abból állna, hogy be kellene jutni a várba s tudósítást hozni ki az ottani állapotokról. Ön azt állította, hogy ottan járatos.
– Meg is teszem bizonynyal! felelt Mihály mester. Hanem azért nem kell nekem kétszáz forint, mert én azt megteszem barátságból.
Richard elfogadta a barátságos kézszorítást.
– De hogyan jut ön be, polgártárs? mert ezt okosan kell ám elintézni.
– Igen egyszerű az. Hidegkuti ismerős parasztokkal, pórgunyába öltözve, hetivásár alkalmával becsúszom a várba. Minden szerdán, szombaton járnak azok oda, tojással, zöldséggel, vajjal. Azok közé én is elvegyülök.
– Jól van! A fődolog, a mit meg kellene tudni, hogy milyen hangulat van a várőrség közt?
– Tessék azt rám bízni. Mindent kitanulok.
– Tud-e ön olaszul?
– Soha a nagyapám se. Hanem azért kiveszem én azokból, a mit kell.
– Azután még egyet. Attól a bizonyos asszonytól, a kit ott fogva tartanak: két szót kellene megtudni. Azt, hogy hol és kinél van az a gyermek, ki ő rá volt bízva; a kinek Károly a keresztneve, s a kinek a nyakában egy kettétört rézpénz van ismertető jelűl akasztva?
– Ahán! főuram is azt keresi? A másik részről is tudakozódott azon gyermek után egy vasastiszt úr. Nem tudom, él-e még?
– Épen azért keresem én azt a gyermeket, mert az a tiszt meghalt.
– Jó, uram. Megtudom. Az a másik tiszt ezer forinttal kinált, ha elmegyek Bajcsikné után Debreczenbe s megtudom, hol az a fiu. Nem tettem meg. Főuramnak megteszem ingyen. Fölkeresem Bajcsiknét a kaszamatában.
A legközelebbi szerdán beszökött Mihály mester, sváb pórnak öltözve a várba. Vissza is jött szerencsésen.
Richard türelmetlenül várta már az érkezőt. Meg is ölelte, mikor visszakerült.
– Mindenütt voltam. Mindent láttam. Lássuk legelébb az ország dolgát. A várban nem szenvednek szükséget, drágaság nincs. A polgárok még nem kivánkoznak ki a várból. A tüzérek legjobban vásárolnak minden csemegét; azokat jól jutalmazzák. A várkapuk homokzsákokkal vannak berakva a vízi-kaput kivéve, az szabad. A halászbástyán vadászárkokat húztak a katonák számára.
– Milyenek a tüzérek?
– Kevélyek.
– Hát a német sorgyalogok?
– Jó kedvűek.
– És a horvátok?
– Haragosak.
– És az olaszok?
– Se hideg, se meleg.
– Nem mutatják, hogy csüggednének? vagy hogy szítanának hozzánk?
– Nem.
– Hát az olasz katonák hangulatát hogyan tanulta ki, polgártárs?
– Igen alaposan. Mikor a piaczon hagymát, burgonyát vásárolnak s azt zsebkendőbe töltetik, mindenkinek tarka zsebkendője van.
– S ez a zsebkendő az ön tanulmányának az alapja.
– Még pedig hiteles. Ha arra gondolnának, hogy a várat fel fogják adni, mindenik fehér zsebkendőt hordana magával. Ha egyszer szorulni fog a kapcza, akkor az utolsó órában számíthatunk rájuk. Addig nem. Ha az ostromhágcsóink a falnál lesznek, akkor kezet nyujtanak, hogy felsegítsenek rajtuk, addig azonban lőni fognak bennünket. Oh én ismerem őket. Az olasz hevesvérű szerető, de hidegvérű jóbarát.
– Hát Bajcsiknéval beszélhetett-e?
– Nem juthattam hozzá. Most már a börtönből is kivitték, mert megbetegedett, s átszállították a kórházba a cselédjével együtt, ki szintén beteg.
– Mi betegsége van?
– A typhus.
Richard megrettent. Ez hamar elbánó úr!
– Ez a két ellenség: a typhus meg a kolera ostromolja most belülről a várbelieket. A halottakat egy bástyaboltozatba rakják el, mert nincs temetkezési helyük.
– És így nem tudott ön ez asszonynyal szólni?
– Csak félig. Én megtettem hozzá a kérdést, de nem kaptam meg tőle a választ. Azt bizonyosan mondhatom, hogy azt a czédulát, a mit én irtam hozzá, megkapta; de a válaszért hiába ácsorogtam a kórház-ajtó előtt. Mikor aztán a többi parasztokat kiküldték a várból, nekem is mennem kellett. A jövő hetivásárban ismét felmegyek s többet tudok meg.
Kínos dolog lehet olyan embereknek, kik sarkantyút viselnek a lábukon és sarkantyút a szivükben, várat ostromolni. Állni napokig, hetekig egy ostoba fal előtt, melyről az ellenfél nyelvét öltögeti rájuk.
Az ostrom harmadik napján már az ostromlók kilencztizedrészének elfogyott a türelme. Rohanni akartak minden oldalról a kapuknak. Égett arczuk a szégyentől, szivük a haragtól. A hadi tanácsban is túlnyomó volt az izgatottság.
Rohamra! – sürgeték a vezért.
Heves jelenetek fejlődtek ki. Legjobb barátok hasonlottak meg egymással. Elnevezték egymást «hidegvérű», «melegvérű» pártnak.
Így találkozott egymással szemközt a hadi tanácsban a két Baradlay-testvér. Ödön természetesen a hidegvérű párthoz tartozott, Richard a melegvérűhöz.
Úgy összevesztek az ostrom negyedik napján tartott ülésben, mint két valóságos ellenség. Mintha mind a két testvér egymást tűzte volna ki ellenvetései, czáfolatai czéltáblájának.
És ez volt az egésznek hű képe. Testvér testvér ellen. És miben? Abban, hogy ő szereti jobban a hazát, hogy ő a bátrabb, hogy ő találta el a helyesebb útat. S ezért úgy tudtak egymás ellen keseregni!
– Be kell fejeznünk az ostromot! mondá Richard, miután a szétágazó vélemények egymást le nem küzdhették.
– Én azt mondom, hozzá kell kezdenünk! – veté ellene Ödön.
– Egyszerre minden oldalról támadjunk rohamra.
– De csak három oldal van nyitva, a negyediket elzárja Pest.
– Pest felől is támadhatunk. A Dunán keresztül ütegeinkkel szétrombolhatjuk a vízvezetéket, kinyithatjuk az útat a vizivárosi rohamra.
– Csakhogy az alatt a vár ágyúi porrá lőhetik Pestet.
– Mit nekünk Pest! Most tizenegy éve sárrá döntötte a vízár! ujra felépítettük. Égjen hamuvá ma; tíz év mulva szebb lesz, mint volt. Itt most egy megnyert hét egy örökkévalóság; egy egész világ, a miben Pest csak egy atom. Ha egy hónapot elvesztünk a rendes ostromlással, elvesztettük az egész hadjáratot. Égjen el ötven milliónyi vagyonunk, hulljon el ötezer emberünk, de Budát el kell foglalnunk negyvennyolcz óra alatt.
– S mit nyerünk ötven millió és ötezer ember áldozatával?
– Azt, hogy a keleti oldalról is ostromolhatunk.
– A meredek hegyen fel?
– Azon fel. Már előterjesztettem a hadi tanács szakértőinek, a mit e tárgyban kifürkésznem sikerült. A királyi lakkal szemben vonul el a Dunáig egy földalatti csatorna, még török építés, azon fel lehet vonulni az ostrom alatt egy csapatnak; a Sándor-házba vezet. A bécsi-kapu és vizi-kapu között van egy fedett lépcső, melyen egy elszánt válogatott ostromcsapat eljut a kis kapuig, s azt egy petárdával bedöntheti. A várkert fái között a déli rondella alatti kertészlak könnyen elfoglalható. A IV. és V. számú rondellák közötti courtin fala alá két vár alatti pincze mélyed be, mely még tovább ásható, s lőporral megtöltve a felette levő fallal együtt a légbe röpíthető. Azalatt köröskörül minden oldalon lábtókon megrohanjuk a bástyákat s valamelyik oldalon csak ráakadunk az olasz ezredre, mely nem fog komolyan küzdeni, ha azt látja, hogy mi komolyan támadunk.
Ödön felelt neki.
– Én is tanulmányoztam mindazt, és tudom bizonyosan, hogy a földalatti csatorna felül be van temetve. Azonkívül minden kapu, a vizivárosit kivéve, homokzsákokkal van eltorlaszolva a boltozatig. A fedett lépcsőből nyolczvanhat hágcsót kiszedtek. A várkerti köröndig három mellvédet kell megmászni. Az említett pinczék tíz ölnyi távolban vannak végeikkel a várfaltól; tehát legalább tizenöt ölet kellene még tovább fúrnunk a syenit-sziklában. Ez nem két napi munka. Az ellenség ijedelmét pedig én nem szoktam strategiai számításokba felvenni.
Richard szemei most már villogtak. Abban a kedélyállapotban volt, hogy okvetlenül szükségesnek érezte valakinek valami gorombaságot mondani, hogy lelkét megkönnyebbítse.
Öklét a széknek feszítve, a melyen ült, emelkedőfélben azt kérdé bátyjától:
– És a saját csapataink vitézségét sem?
Ödön pedig igen hideg nyugalommal és meggondoltan válaszolt:
– Ott, a hol mathematikai összeállításokról van szó, mint egy várostromnál, ezt sem.
Richard erre a harag és katonai büszkeség daczával veté oda e szót:
– Mert gyáva vagy te is, mint minden civilista!
Megbánta ugyan mindjárt, hogy ezt mondta; de úgy tett, mintha valami nagyon derék tromfot adott volna neki.
Ödön elsápadt és nagy, lelkes szemeit öcscsére meresztve, viszonzá halk, de kemény hangon:
– Ezt még nekem az életben nem mondta senki. És ön sem mondta ezt megtorlatlanúl.
E jelenetet hirtelen félbeszakasztá valami.
Egy tizenkét fontos golyó, mely a Laszlovszky-major egyik falán betört s a másikon kirepült a tanácskozók fejei felett.
És csakhamar jött a másik, mely a háztetőt sodorta végig.
És azután egy bomba, mely épen a major udvarán durrant szét.
«Ez árulás!» kiáltának a hadi tanács tagjai, felugrálva helyeikről. Valaki elárulta az ellenségnek a főhadiszállást, s most az teljes ütegeivel tüzel a kezeügyébe eső majorra.
«Itt nem maradhatunk», mondá a vezér. «Menjen ön Baradlay Richard, és adjon rendeletet a lovasságnak, hogy vonuljon feljebb a lovas ütegekkel a Zugligetbe.»
Richard bátyjára nézett.
Az egyedül maradt ülve az asztalnál. Egy toll van a kezében. Meg sem mozdult ama falat törő golyók zuhajára.
Richard restellte a dolgot. Bátyjának ebben az ostentált hidegvérűségében valami affectantiát látott. Aztán még mást is érzett iránta.
– Jól van, öreg, no, szólt odalépve hozzá. Bátor ember vagy, elismerem. Hanem hát ne maradj itt ülve, mikor mi többiek mind odább megyünk.
– Én azért maradtam itt ülve, szólt hidegen Ödön, mert a haditanács jegyzője vagyok, s akarom hallani a határozatot, mit írjak az ülés jegyzőkönyvébe.
«Igaza van», monda mindenki. Elébb határozatot kell hoznunk, mielőtt az ülést feloszlatnók.
«Tehát szavazzunk.»
«Rohamra menjünk-e a vár ellen ma, vagy holnap?»
«Igen, vagy nem?»
«Tessék mindenkinek a helyére ülni, s fölállva válaszolni.»
Tehát ismét sorba leültek az asztalhoz. A vár ágyúi keresztül-kasul lyukgatták a major tetejét, oldalait, míg a hadi tanács sorba leszavazott.
Minden szavazat igenre szólt.
Ödön is.
Azután sietett mindenki az összelőtt ház alól.
Hanem Ödön elébb megírta a jegyzőkönyvet a mai ülés határozatáról. Richard nem távozott el addig mellőle.
– Jőjj már innen! unszolá testvérét. Hiszen mindenki elismeri, hogy derék fiu vagy. Nem vagy gyáva. Elismerem.
Ödön pedig egy római patricius büszkeségével szedte össze papirjait s azt mondá öcscsének:
– Majd erről fogunk még egymással egy szót váltani. S kirántá karját annak kezéből.
– Csak nem vívsz velem párbajt?
– Majd meglátod.
S elfordult tőle büszkén.
A roham harmadnapra volt kitűzve.
A terv ez volt:
Pestről a budai Vizivárosban uralgó ellenfélt megtámadni. A palliz d-sor, melyet még az ellenfél épített, jó fedezet volt a támadó ütegeknek – egy perczig; a várhegyi magaslat nehéz lövegei ellen azonban sokáig nem tartható. Három utczája a pesti Lipótvárosnak, mik összeköttetési vonalul szolgálhatnak, oly függélyesen esnek a várvonalra, hogy azokon minden lövéssel végig lehet a várfokról seperni. Tehát ágyúkat nem fognak használni a pesti ütegekhez, hanem csak röppentyű-telepeket, miket könnyen fel lehet állítani s könnyen odább vinni a dunaparti keresztházakon át.
Ezeknek a védelmére a város által beszerzett gyapjus zsákokból fognak készíteni traverseket, s tranchéeket raknak homokzsákokból. Ötszáz önkénytes napszámos ajánlkozott a zsákoknak kellő pillanatban helyükre szállítására.
Május 9-én éjjel az összes budai ostromlövegek s velük együtt a három pesti tűztelep megkezdik egyszerre a tüzelést a vár ellen. E lövöldözés alatt két zászlóalj a várkertet, s kettő a vizi védművet támadja meg.
A többi hadtestek a fehérvári és a bécsi kapu ellen intéznek rohamot.
Az ostrom oroszlánrésze annak a dandárnak jut, mely a várkertet fogja ostromolni.
A támadás előtti napon ismét megjárta a várost sváb pór álruhájában a patriota házmester.
Nagyon rossz kedvvel tért vissza Richardhoz.
– Áruló van közöttünk, monda neki. Mindent, a mit kezdeni akarunk, előre tudnak oda át.
– Honnan tudja azt polgártárs?
A házmester még itt is félve tekintett szét, midőn Richardnak súgva mondá:
– A várban találkoztam Szalmással.
– Ki az?
– Egy hirhedett kém.
– Mintha hallottam volna e nevet valaha.
– Meglehet. Elcsapott jegyző volt, Nemesdombon.
– Ah, most emlékszem rá.
– Igen veszedelmes ember. Az egész télen folyvást szökdösött a két tábor között s Pesten sokszor megfordult. Én tudtam, hogy kém. Egyszer gyalog utána mentem Czibakházáig, hogy egy szabadcsapatnak bejelentsem. Akkor el is fogták, de éjjel megszökött s most megint itt van a várban. Én ráismertem. Pedig rövidre nyirta a bajuszát s finom frakkot visel, hogy úrnak nézzék. Reszkettem, mikor elment előttem, hogy ő is rám ismer. Akkor végem lett volna. Egyszer már megszorongattam a torkát a kávéházban. Mind a ketten ismerjük egymást. Többet nem merek Budára felmenni. De ő bizonyosan le fog ide jönni. Akkor megkapom. S jaj a fejének, ha én még egyszer megkapom. Hanem most vigyázzanak a vitéz urak, hogy az az ember az őrszemeiken át ne szökjék, mert az az egy ember el fogja rontani az egész dolgot.
Richard mosolygott a jámbor polgártárs fontoskodó aggodalmain.
Pedig a polgártársnak aligha igaza nem volt.
Este felé Richard átlovagolt a budai partra a hajóhidon, mely a Csepel-sziget hegyén volt verve a folyamon keresztül.
Házmesterét már ott találta. Fraternizált a honvédekkel.
Ismerte őt valamennyi. Híres demagog volt.
Mikor bealkonyodott, a polgártárs felkeresé Richardot.
– Jőjjön a partra, valamit mutatok.
Richard engedett a meghivásnak.
– Nézzen ön át a pesti Dunasor házaira. Ott fog ön látni egy kétemeletes házat, melynek öt padlás-ablaka van. Mind az öt ablakban gyertya ég.
– Látom.
– Most ügyeljen ön egy óranegyedig e gyertyákra. Majd az egyik, majd a másik elalszik; azután ismét meggyullad. Néha két gyertya is jelen meg egy ablakban. Tudja ön, hogy mi ez?
– Az, hogy ezeket a manzárd-szobákat ugyanannyi ember lakja, kik egymáshoz össze járnak.
– Ez egy titkos telegráf. És azok a gyertyák ott jeladó betűk, a mikkel a várbelieket tudósítják.
De most már nemcsak mosolygott, hanem nevetett Richard.
Pedig a polgártársnak megint igaza volt.
Amint tizet ütöttek a két főváros órái, megindult a vár ellen három oldalról a roham. A honvédzászlóaljak előre haladtak a falakig; a haubitz vetágyúk elkezdték gyujtó lövegeiket szórni a várra, egy óra mulva két helyen lángolt a várbeli uri-utcza; az éji tűzfényben, mint fekete gnómok látszottak a tűzoltó katonák az égő tetők falain. A harmadik oldal rohama éjfélre volt elhatározva: a Pest felőli támadás.
Ekkor megdördült a budai várfokon, mely Pest felé néz, a bombavető mozsár. A legelső bomba a szinháztérre csapott le, a hol a röppentyű-ütegek voltak felállítva. A szétrobbanó löveg megriasztá a tűz-szekerészetet, az a váczi-utczán robogva a szénatérig menekült.
A második bomba a Józseftérre vágott le. Ott épen ötszáz napszámos töltötte a homokzsákokat. Azok szétfutottak.
A harmadik bomba az Újtérre esett, a hol a traversekhez való gyapju-zsákok voltak lerakva, s felgyujtá az egész készletet.
Oly pontosan csapott le minden bomba épen az előkészületi helyekre, mintha híva lett volna.
Híva volt!
Minden előkészület el volt árulva.
Az ellenfél megmutatta, hogy mit tud, és mit mer? Reggelig bombáztatta a fővárost. Lövegei elhatoltak annak legtávolibb részeibe. Romboltak és gyujtottak. Ötszázhúsz bomba és tűzgolyó verte el az álmot a fővárosról s kisöpörte annak utczáit. Most már látta mindenki, hogy a városban nincs menedék, s a lakosság kivonult a Városerdőbe, onnan bámulta elfordíthatlan veszedelmét.
A hidegvérű pártnak rettenetes igazságszolgáltatás volt ez. A melegvérű párt elnémult, megadta magát. El kellett ismernie, hogy az ostromot kezdeni kell, nem bevégezni.
El kell hozatni az ostrom-lövegeket Komáromból, s szabályszerű várvíváshoz fogni. – A lelkesülés átadta a vezényletet a komoly kiszámításnak.
Mihály mester feljelenté a hatóságnak ama végzetes éjen tett tapasztalatát, s a hatóság vizsgálatot intézett a kivilágított ablakú padlásszobák miatt. Ártatlan dolog volt az. Öt mamsell lakott az öt padlásszobában. A meggyujtott s kioltott gyertyák rejtvénye könnyen kimagyaráztatott. A polgártársat kinevették.
Harmadnapra megérkeztek az ostromlövegek. Csak kilencz. Kilenczvenhat ellen.
Hanem még ahoz is napok kellettek, míg e nehéz döntő lövegek felállíttatnak. A hegyoldalakat kellett éjente kivágni az ütegek helyéül, s hogy az ellenfél a kőtörés zaját meg ne hallja, az éji munka alatt folytonos áltámadással vonni el a figyelmét.
Éjről-éjre folyt a harcz, az ostrom, az ágyúzás, a támadás; azalatt az utászok vágták csendesen a hegyoldalba az ágyúk karzatait.
Május tizenharmadikán egy granát csapott le a budai Halásztéren a kamaraépület melletti lőporos toronyba. Mint a kitörő vulkán, csapott fel a láng az égre, a csillagokig hányva föl égő üszkeit, s az üszkök között széttépett emberi tagokat. A körüle fekvő házak repedezve dültek romba. A robbanás elhordta a főtemplom tetejét.
Az ostromló táborból örömriadal kísérte fel a csillagokig ez üszköket.
A várparancsnok rettentő boszút állt érte!
«Hamuvá kell lőni Pestet!»
Parancsa iszonyúan teljesíttetett.
Estétől éjfélig ezernyi ezer tűzgolyót okádtak az ágyúk a védtelen városra. Egy folytonos mennydörgés hangzott az égen és földön, mely négy óra hosszant nem tartott szünetet s mikor e pokoli zene elhallgatott, az ifju szép város egyik végétől a másikig egy lángtengerben úszott. A gyönyörű Dunasoron, a szép ifju hölgy arczához hasonlított mosolygó panorámán, harminczkét palota égett egyszerre; azok között a redout-épület: az országgyűlés történelmi hírű háza; oszlopcsarnoka ledöntve, boltozatai bezúzva. A trónmennyezet, a miniszterek székei, a képviselői padok egy zsarátnokká válva.
Az ostromlók szivében megfagyott a vér. Megnémult minden: az ágyúk és az ajkak; hanem abban a tekintetben, mely azon éjjelen, a biborveresre festett ég felé emelkedett, volt egy rettenetes fogadás, mely szörnyűbb minden kiáltásnál, minden esküvésnél, minden átkozódásnál.
Egy arczulütött istenszobornak a némasága volt az.
A lángok süvöltésén, a gerendák recsegésén, a falak beomlásán kívül semmi hang a nagy országvárosban. A város üres. A ki élő volt, elfutott. – A fegyveres csapatok is kivonultak belőle.
Egész utczák, egész házsorok üresen hagyva; a kapuk, az ajtók nyitva. Ha egy kiváncsinak, egy jó barátnak, egy rablónak kedve tartja, a földszinttől a padlásig keresztül-kasul járhatja akármelyik házat; végig bolyonghat a tárva nyitva maradt szállásokon, s válogathat, hogy mit mentsen meg a legbecsesebb tárgyakból a gazdának, vagy magának. A menekült lakosok nyitva hagyták szobáikat, hogy tűzvész esetén a szomszédok, a jó barátok, vagy ha úgy jön, a tolvajok vesződség nélkül bejuthassanak.
Csakhogy most nincs se jó barát, se szomszéd, se tolvaj.
A harminczkét palota izzó füstje vérvörös mennyezetet alkot e holt kőtömeg fölött, mely oly élettelen, mint Pompéji a kiásatás után.
Hanem a dunaparti égő paloták közt van egy, melynek öt padlás-szobájában most is ég az öt gyertya, egy-egy kialszik s újra meggyullad. Ezt a házat kikerülte minden golyó. A mellette lévő egy emeletes ház rommá van lőve, a bombák a pinczéig szakgatták át szakaszait, s annak most minden ablakán láng süvölt elő.
A sértetlenül maradt ház két emeletes, annak lakói is elfutottak a világba, annak is nyitva hagyták ajtaját; hisz nem tudhatta senki, hogy azt megkíméli minden golyó.
Hát azt az öt gyertyát ki gyujtogatja ott mégis?
Ki kérdené ezt, ki ügyelne arra e bizalmas órában?
De van egy ember, a ki ügyel rá. A kit el nem kergetnek sem bombák, sem tűzgolyók. Ki odaveti a hátát a régi hídfő épületének s onnan lesi. Lesi azt az öt gyertyát. A polgártárs az. Mihály mester.
Végig nézte az egész rombolást. Maga is az elkárhozottak kínjait állta ki ez égrepesztő tombolás alatt, melylyel a harcz istentagadó dæmona pillanatok alatt szétrugdalja azt, a mit a béke demiurgusa félszázad alatt épített.
És ott csinálgatta a maga csizmadia-eszével az égbiráló aphorismákat.
«Ha a villám mennydörög, azt mondják: az Isten beszél. Hát mikor a bombák dörögnek, az a királyok beszéde?»
«Azt már kitalálták a tudósok, hogy az ég haragját, a villámot, hogyan lehet megfogni? de a földi haragot, a bombát nem tudják elfogni.»
«Hogyan merünk mi ez órában az Istenhez imádkozni, a ki maga is a királyok királya?»
«Bántotta ennek a háznak a gazdája valaha azt a tüzért, a ki most azt a bombát ideröpítette, hogy egyszerre mind a három emeletet áttörte vele, a pinczében szétpukkant s végig meggyujtotta az egész házat?»
«Ha valakinek a balkeze megvágja a jobb kezét, s akkor megtorlásul a jobb keze vissza vágja a balkezét, annak a valakinek nem kétszeres oka van-e jajgatni?»
«Ha nekem, a kinek semmim sincs ebben a városban, olyan nagy a fájdalmam e pusztulás miatt, milyen nagy lehet az öröme e látványon annak, a ki azt okozza?»
Mikor aztán elhallgatott a dörgés, a kínszülte philosophálás is elmúlt a csizmadia kedélyéről, – hogy hétköznapiabb eszmejárásnak adjon helyet.
Ki az odafenn abban a házban, a ki a gyertyákat az ablakokba rakta?
Az áruló az!
Ezt a gondolatot nem verte ki semmi a fejéből. Azt neki meg kell tudni bizonyosan.
Sem távol, sem közel egy élő lélek, oltásra gondolni sem lehet most a várágyúk lőközelében.
A csizmadia neki indult, hogy egyedűl ráront arra a titkos jeladóra.
A golyókikerülte ház épen olyan magára hagyott volt, mint a többi. Kapuja, lépcsőajtaja nyitva. Sem házmester, sem lakó a háznál. Minden ajtón be lehetett nyitni: ott hevertek ruhák, ezüstnemük szétszórva, a miket a menekülő tulajdonos nem birt magával elczipelni; ráhagyva Isten oltalmára, emberek becsületére.
A csizmadia minden ajtón benyitott, hogy valakit a honmaradtak közül megkérdezzen, segélyül, vagy tanubizonyságul hívjon. Az egész két emeleten nem talált egy emberi lelket. Csak egy bezárt kis kutya üvöltött valamelyik konyhában, mit gazdái ott feledtek.
A csizmadiának egyedűl kellett felbotorkálni a padláslakosztályig, a hol állítólag az öt mamsell lakott.
Benyitott az első ajtón, ott nem talált senkit. Nyitva hagyott szekrények üres fogasokkal tanusíták, hogy innen mindent eltakarítottak jó eleve. Hanem egy gyertya ott ég az ablakban.
Végig ment mind az öt manzard-szobán; mindenik üres volt, emberrel nem találkozott; hanem a gyertyák ott égtek az ablakokban. A gyertyatartókat egy-egy burgonya képezte. Az egész szállásban egy gyertyatartó nincsen.
Egy rozzant asztalon talált egy kiterített iratot. Az egy alfabet volt, melyben az öt gyertyavilág mint öt pont szerepelt. A kioltott gyertyák, mint gondolat-jelek. Valódi telegraf egyik városból a másikba.
A polgártárs ámolyogva tekintett körül. Kinek a munkája ez? Ki rendelkezik itten?
Az ötödik szobában egy szőnyegajtót vett észre. Benyitott rajta.
Az már egy sötét helyre vezetett.
Egy padlás-folyosó volt az, mely az udvarpadlás-osztályokhoz visz, mik már nem szolgálnak lakásokúl.
Tovább botorkázott a sötétben. A szomszédház égése nem hatott át a deszkalabyrinthon.
Egy helyütt aztán ismét fényt látott.
A ház tűzfalától jött az, melyen egy magas ablak volt, a honnan a szomszédházra le lehetett látni.
Ebben az ablakban ült valaki.
Az ablak párkányát használta ülésnek, a szomszédház tűzfalát zsámolynak. Lába alatt a mélységben már csak egy zsarátnoktenger izzott. Egy örvény, melynek habja láng, iszapja parázs, fölötte vékony kékes füstöt kerget a szél. Egyszer-egyszer egy kis forgatag kerekedik benne, s az olyan magasra felhordja az aranyfényű sziporkát. A tűzörvény fenekén, mint valami aranyforrás, úgy bugyog valami fényes tavacska; a háztulajdonos vasárus volt; az olvadt vas hullámzik ott a pincze mélyén. – A csizmadia lábhegyen lopódzott odáig és bámult.
De nem a cyclopi látványt bámulta, hanem azt az embert, a ki itt ez ablakban ül.
Annak az embernek az arczán a pokoli gyönyör ragyogott. Az a vigyorgás, a mivel Beherik szítja a gyehennát az elkárhozottak alatt; az a gúny, a mivel Azáziel visszarúgja az örvényből kikapaszkodókat; az a káröröm, melylyel Astaroth tapsol a kétségbeesés kínváltozatai fölött.
Az az ember kiült gyönyörködni a pusztulásban. Két könyökét térdeire fektette és állát egyik öklére támasztá.
Néha-néha egyet köpött le a tűzbe.
Egyszer fölemelte arczát az izzó égre és kaczagott.
És azután nagyot nyújtózott, mint a ki jól lakott valamivel s a túlterhelt gyönyörélvezettől vonaglik.
Arczának jól látszott esni az izzó fény, mely onnan alulról felsugárzott e tűzben.
Egyszer aztán megragadta két kemény kéz a karjait hátulról.
Az ember rémülten tekintett vissza.
A csizmadia fülébe csikorgá:
– Jó reggelt uram! A gyertyákat el kellene már oltani!
A felriadt ember egy kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy az ablakból visszapeczkelhesse magát a padlásra; de a szomszéd tűzfal párkánya, mit támaszul használt, leomlott lába alatt s a csizmadia úgy fogta karjait, mint két harapófogó.
– Tetszik-e még rám ismerni? kérdé, a hátrafordult arczra meresztve vérben forgó szemeit, a csizmadia.
A megtámadottnak e kétségbeejtő pillanatban egy mentő gondolata támadt.
– Tízezer forint van nálam! hörgé rekedten.
– Az a gyertyák ára! ordítá a csizmadia.
S azzal letaszította az ablakból.
Odalent a tűzörvényben az aranyhabot hányó ércztó néhány pillanatra sötét füstöt vetett fel – s aztán forralta, buzogta az aranyhabot tovább.
Ki volt az eltünt ember? a titkos táviratozó? soha sem tudta meg senki. Hanem annyi bizonyos, hogy Szalmás Mihályné e naptól fogva hasztalanul várta vissza eltávozott urát.
Három napig tartott a halálos hallgatás. Az ostromlott vár vezére azt hitte, hogy ellenfele már menekülni készül a közelgő felmentő sereg elől. Már arra gondolt, hogy elvágja az ostromsereg menekülési útját, a hajóhidat. Gyújtó hajókat s kövekkel rakott dereglyéket bocsátott el a folyamon. Azok közül kettő a lánczhidoszlopba csapódott s elmerűlt, a többit elfogták, elsülyesztették.
Harmadnap reggel, szép harmatos napfeljövetelnél, egyszerre megdördültek a faldöntő ágyuk, miket az elmult éjszakákon az ostromlók felállítottak.
A talapjaiban megrázkódó szikla hirdeti a várvédőknek, hogy ezuttal maga Enkeladosz zörget, az olymptörő!
Szemközt a hosszú bástyával a résdöntő szörnyek; oldalt az ütegrombolók.
Amazok köszöntésére omlik a fal, emezeké végig söpri a védő ütegeket.
Most már mennykövet mennykőért! Most már egyik óriás a másik ellen! vállvetve, erőfeszítve; két mesebeli genius, két tündérvilági dzsin, kik égő csillagokat tépnek le az égről s meteorokkal hajigálják egymás pajzsát; kiknek lábdobajától döng a föld boltozatja, kiknek összecsapó ezer kezében ezerszeresen csattog a fegyver, kik egymáson henteregnek a háztaposó küzdelemben, s az itéletnapi viadalban meghasogatják a felhőt, feltúrják a földet, szétmorzsolják a sziklát, s tüzet okádnak egymásra, míg az egyik végképen összezúzódik, megolvad, semmivé lesz.
S a két kolosz párharcza időtartamára nézve is méltó az óriásokhoz. Nem perczekig tart az, mint a könnyen haló hősök epósza: hanem négy nap négy éjjel, folyvást, szakadatlanúl. Egyik gigásznak négyezer lelke van, míg az meghal, négyezer halálseb kell annak, s annyiszor harap vissza.
Négy nap négy éjjel hangzik a szörnyű orgonajáték, melynek minden accordja mennydörgés. Isteni hangverseny, mely átkiált a szomszéd csillagokba. Százötven ágyú zenéje, az égzengés csattanásain kezdve, a mély hangok pokoli oktáváján lefelé, a mindig mélyebb, dörgőbb földalatti skálán, egész a földrengés, a vulkánbőgés iszonyú bassusáig. A várban ég, a mi éghet, legmagasabban lobog a várpalota: Mátyás király palotája. Szomorú boszú a leégett Pestért. Ha egyik megégette a szentséget, a másik megégeti az oltárt!
A várvédő ütegek mind el vannak már űzve a bástyákról; a hosszú bástyafal tíz ölnyire ledöntve, a köröndök megközelítve az elfoglalt házakból, s a védő még sem adja meg magát. Mégis folytatja küzdelmét. Tüzet tűzért, vasat vasért dobál vissza. Éjjel betömi a nappal ütött rést s nem számlálgatja, hányan haltak meg e küzdelemben?
Egy diadalkoszorút csillagokból lát mind a két fél maga felett ragyogni, s egymás fölé igyekszik emelni fejét, hogy melyik éri el azt hamarább?
Tisztelet, becsület mind a két fél hőseinek. E nagyszerű harczban mind a két fél elérte azt és egyszerre.
Midőn egyenlő fegyverrel küzdenek, sem történetíró, sem költő nem nevez jó barátot, ellenséget: csak hősöket.
Szemtől szembe állanak már. Az ágyúk egymás torkába ordítanak már. A rés vívható.
A táborkar vezetői elvetették már a tollat, a távcsőt, a quadranst, s kihuzták a kardot. Maguk vezénylenek az utolsó csapásra.
– Utánam! kiált a magyar táborkari vezér (Kleinheinz) s maga vezeti a rés ellen az ostromló csapatokat. Három golyó földre teríti a ledöntött fal tövénél.
– Utánam! kiált az osztrák táborkari vezér (Pollini) s maga ád példát a várőrség legvakmerőbbjeinek, kik derekukra hurkolt köteleken bocsáttatják magukat a réstörésen alá, az omladékokat az ágyúdörej közepett széthányni, s a rést homoktöltött lőporhordókkal kitölteni. Egy huszonnégy fontos golyó derékban szakítja ketté a vezetőt.
Mind a két táborkar vezére elesett. Bevégezték munkájukat.
A várfalak, az ütegek romban hevertek már. A két küzdő fél szuronyközelben állt egymáshoz.
A döntő rohamra megérett az idő.
A holnap az utolsó nap.
Egyikre a két küzdő gigász közül több nap nem virrad!
