Sorsát Senki Sem Kerülheti El.

És ezzel be volt fejezve Ádám úr előtt ez a történet. Ő ugyan nem indult el a menekülteket nyomozni erdőn-bokron keresztül. Különben is ezóta hetedhét országon túl lehetnek.

De mi legyünk irgalmasabbak Zebulon iránt s nézzünk utána, hol szalad?

Éjnek éjszakáján sötétben, hidegben az erdőnek vette útját; követve egy barátságos hegyi patak útmutató folyását. Azt tudta régibb itt jártából, hogy a hol az a patak ered, ott van egy odvas fa, abban van egy szent kép, az némi részletes hitelben áll a környék előtt; ennélfogva ahhoz ismét egy gyalogút vezet a hegyek tulsó oldaláról, azt a gyalog utat könnyű lesz megtalálni.

Nagy bátorság volt Zebulontól éjjel sötétben, egyedül, fegyver, pálcza nélkül megindulni sétálni egy olyan rengeteg erdőben, a mely arról híres, hogy minden esztendőben levágják benne Ádám úrnak egy pár csikóját a farkasok.

De a félelem bátorrá tette. A nagyobb rémület a kisebbet elöli, mint a hogy a varrótűvel megszúrt ujj fájdalma elenyészik, ha forró vízbe dugják.

Szerencsésen rátalált a forrásra, nagyot ivott belőle a kalapja karimájából; megtalálta a szent képpel felékesített odvas fát is, arról ráakadt a hozzá vezető ösvényre, s aztán dicsérte magát, hogy mégis csak okos ember ő, milyen szépen el tudta intézni a menekülést oly világos veszedelemből.

A hold világított az útjára valami keveset, különben sokszor neki ment volna a fának.

Hajnal felé úgy kezdte tapasztalni, hogy nagyon meredekre visz fel az út, jó lenne botot vágni, a mire támaszkodjék. Kiválasztott egy sugár mogyoróhajtást, s azt tollkéssel lenyiszálta valahogy. Annak a segélyével aztán könnyebben mászott fel a hegytetőre.

Lefelé már szelidebb munka a ballagás. Itt már vállára vetette a botot, s a bot végére akasztotta az utitáskát.

Azután csak egy kicsit meg is virradt, s a mint a fák között a holdvilágot a napvilág kezdte felváltani, tünedezett Zebulon kebléből az üldöztetéstől való félelem, hogy helyt adjon a rögtön nyomába következő más fajta aggodalomnak, melyet az erdők elhagyatottságának ünnepélyes csendje szokott előidézni.

Ebben a nagy vadonban sok mindenféle állat lakhatik, a melynek a becsületérzésében nem egészen lehet bízni.

Eszébe jutott Kisfaludy Sándorból az a vers, a hol az álremetével szemközt jött egy farkas.

«S fogai közt fel a bércznek egy nagy halálfejet vitt.»

Már ennél borzasztóbb találkozást csakugyan nem lehet képzelni. Pedig a farkasok még most is foglalkoznak a craneologiával.

Ha jól emlékezik rá, még az is következik abban a versben, hogy a farkas ijedtében elejtette a koponyát, s az a remete lábához «a hegyen lekopogott».

Ez sem lehetett a legkellemesebb jó reggel kivánás!

Bárcsak már valami tisztásra vezetne ki ez az út.

Az a kivánsága is beteljesült. A hegyi út, a mint a tulsó oldalon leért a völgybe, egy másik út által lett keresztül szelve, mely a túlsó völgyből más kerülőn vezetett ki. A keresztútnál volt egy kis üres tér.

A mint Zebulon a maga útján kilép a gyepes irtványokra, a túlsó oldali bozótból egy rémkép bukkanik eléje.

Nem a farkas a halálfejjel, hanem egy ember a saját fejével. – Szalmás!

Egyszerre látják meg egymást mind a ketten.

A mohos pázsiton még lépteik hangja sem árúlhatta el őket egymás előtt.

Zebulon átlátta, hogy sorsát hiába akarja kikerülni: a fátumnak be kell teljesülni, nincs hova menekülnie többé. Ez az ember őtet megkerülte és most elfogja. És ő nála semmiféle fegyver sincs egyéb, mint egy tollkés, annak is beletörött a hegye még a multkor a profuntba, míg ellenfele bizonyosan el van látva pisztolyokkal. Zebulon, add meg magad!

Ezzel a resignatióval vevé a botot a válláról, leakasztva róla a tarisznyáját s elszánt lemondással lépett Szalmás felé, mintha mondaná: «itt a botom, nem védelmezem magamat».

Hanem a mint elkezdett feléje lépegetni, akkor vette észre, hogy hiszen az a Macbeth, s ő annak a Banquo-szelleme. – Antipodese szemeit elmeresztve, száját nyitva felejtve, a halálos ijedelem kifejezésével állt előtte, mint a kinek a lábai egyszerre gyökeret vertek a földbe.

Annak is pálcza és tarisznya volt a kezében.

Zebulon most értette meg egyszerre a dolgot.

A helyzet komikus volt és fatális.

– No – no Szalmás. Ne bolondozzunk egymással. Hiszen én nem akarom magát bántani; maga se ne bántsa engem. Maga azt hiszi, hogy én akarom elfogni magát; én meg azt hittem, hogy maga akarja elfogni engem. Én szaladok maga elől, maga szalad én elülem s megint csak összehoz bennünket bolondos út. Jobb lesz, hogy értsünk meg egymást.

Szalmás még most sem tudott szóhoz jutni. Nagyon megijeszthették valahol másutt. Csak az álla mozgott, mintha magának beszélne valamit.

– Tudja, Szalmás, kérlelé őt Zebulon, a mit tegnap mondtam Ádámnál, az csak mind tréfa volt. Nem kell elhinni. Nem bántok én senkit; csak engem hagyjanak békit. Minek is bántanánk egymást mink ketten, régi jó ismerősök? Maga is jó ember, én is jó ember vagyok. Inkább legyünk egymásnak barátsággal. Maga oda át van «azoknál», én meg ide át vagyok «ezeknél». Ha magának valami baja talál lenni ezeknél, én segíthetek a maga baján. Ha pedig engem éri valami veszedelem azoknál, maga segíthet én rajtam. Jó, ha az embernek jó barátjai vannak mindenütt. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz? Nem kell egészen elrontanunk rigi baratsagot. Én nem elrontottam. Hiszen talán még most is ott van magánál Rideghváry barátomhoz irott levelem? No csak vigye el neki és adja oda. Mondja meg neki, hogy köszöntetem. Erről a mai scenáról jó lesz, ha egyikünk se beszél. Kinevetnének rajtunk. – Hát úgy-e, nem haragszunk egymásra Szalmás? – No Isten áldja meg magának. Már most csak azt mondjon meg, melyik úton fog maga menni? Mert tudja, én magát nagyon szeretem; sokszor mondtam már, hát elhiheti – hanem azért mégis – nem szeretném, ha egy úton járnánk.

Szalmás még most sem szólt semmit. Tán fogadása tartja, vagy ijedtében megnémult, mint Tigris Róbert menyasszonya; hanem a mint megtudta, hogy szabad az út, nagyot fohászkodott, s amelyiket közelebb találta, azon megindult lefelé.

Képzelhetni azt a boldogságot, mikor egyszer Zebulon a legelső magyar katonával találkozik!

Nem svalizsér többé, nem uhlános, huszár az, a ki fölveri a port az úton.

Csak olyan parasztos huszár, kerek kalappal, melyen széles piros szalagot visel, és tulipános szűrrel: de azért mégis huszár.

Azt majd leszedte a lováról örömében Zebulon. Kezet akart neki csókolni.

– Barátom! Hazám fia! Megszabadítóm! Honnan jön?

– Innen a faluból, felel a megrohant vitéz.

– Van ott még több is?

– Hogyne? Az egész csapat.

– Micsoda csapat?

– No hát a Bendeguz-csapat.

– Bendeguz-csapat? Nekem is van egy leányom, a kit Bendeguzellának hínak. Szabad csapat úgy-e? Hát a többi sereg merre van?

– Az még a Tiszán túl van és készülődik.

– Hát maguk mit csinálnak itten?

– A mi feladatunk az ellenséget nyugtalanítani és a pecsovicsokat elfogdosni.

Az első esély Zebulont megszeppentette. Nem kereste ő az oroszlánt, csak a nyomát.

– Hát – van itt közel – ellenség?

– Az nincs; de van pecsovics.

(No egy ott szalad a másik úton az erdőben, gondolá magában Zebulon; de csak még sem utasította a nyomába a lovast. Jó szívű ember volt Zebulon.)

– Hát nincs közel ellenség?

– Nincs két napi járó földre.

– No akkor én leülöm ide az útfélre, és kipihenek magamat. Magának pedig kedves barátom, itt van egy forint borravaló, menjen vissza faluba, mondjon meg csapatvezér urának, hogy küldje értem szekeret. Felfedezhetek magamat. Én vagyok az a kormánybiztos Tallérossy Zebulon, a kiről az volt a hír, hogy kassai csatában eleste, hogy ellensig elfogta. Nem elestem, nem elfogtak. Szerencsésen keresztül vágtam magamat egész armádián. Most itt vagyok, de lábamat már nem birom, mert sokat gyalogoltam. Hát küldjön értem szekeret. Majd itt megvárok.

A tulipános szűrü lovas átvette a forintot is, a megbizást is, s visszanyargalt a faluba; míg Zebulon kikeresett magának egy szép gyepes mesgyét s azon végig heveredve, kedvére kinyujtózott.

A küldöncz csakugyan pontosan teljesíté a rábizottakat. Egy óra nem telt bele, már látta őt Zebulon visszafelé jönni egy parasztszekér kiséretében.

Egész rangbeli büszkeséggel kapaszkodott fel a saraglyába; ez hát már olyan ország, a hol az ő parancsolatjára befognak a szekérbe!

Az úton aztán elmondatta magának a szekere mellett koczogó lovassal, hogy mik történtek az ő távolléte alatt a túlsó oldalon. Ajh de örült a jó meleg dicsekedésnek. Bizony jobban esett neki, mint egy bunda.

– Hiszen urak vagyunk e szerint! Mit monta csapatvezér, mikor nevemet meghallott?

A lovas mosolygott egy kicsit.

– Azt mondta a csapatvezér úr, hogy nagyon jól ismeri az urat. Tessék hozzászállni. Szivesen látja egy kis kollácziózásra.

– Áh, nagy megtiszteltetés!

Zebulon kezdte magán helyregombolgatni a bekecszsinórokat, a mik nagyon összevissza voltak rendezve, egy gombbal alább mindenik. A csizmák pedig igen dicstelen állapotban, az erdei sár minden színű maradékával ellepve. A kocsiülés szalmából volt. Zebulon egy csomó szalmát kihúzott, azt csutakká csavarta, s elkezdte vele a csizmáit némileg salonképessé tisztogatni. A közben a lovas úrral folytathatta a discursust.

– Őrnagy az a maga csapatvezére, vagy kapitány?

– Úgy gondolom.

– (Mit gondolom?)Szabad becses nevit megkérdeznem?

– Boksa Gergely úr.

– Micsoda? Boksa Gergő? Ki volt én alattam ökörhajcsár.

Zebulon abbahagyta a csizmái tisztogatását.

(No még azt sem hittem volna soha, gondolá magában Zebulon, hogy én tisztelkedni menjek valaha Boksa Gergőhöz!)

Hanem azután útközben lovas kisérője annyi csodadolgot összebeszélt neki Boksa Gergő harczi erényeiről: hány gulyáját elfogta az ellenségnek? hány prófuntos szekerét elhajtotta? hány futárját elcsipte? hogy utoljára Zebulon át kezdte látni, hogy biz az nem lehetetlen, hogy ilyen háborus világban rangot kap az olyan ember, kinek jó ökle van, a ki jó lovas, és a ki nem sajnálja a ruháját összetépni a heczczben.

Azért is a faluba érve, nem hajtatott egyenesen Boksa főhadiszállására, hanem a fuvaros gazda udvarára, hogy már mégis azt a csizmát egy kicsit kitakaríttatja.

Patent fénymáz a gazda házánál nem volt; hanem ahelyett megkenték Zebulon csizmáit hájjal: az még jobb. E toilette alatt Zebulon megalkudott a fuvarossal harmincz forintba Debreczenig. Most már tudta utazása czélját. Az most a centrum: a főváros.

Azután hát csak elment Boksa Gergőhöz tisztelkedni.

Az érdemes vitéz úr szabadalmat kapott lovas guerilla csapatot alakítani, tetszés szerinti ranggal. Ha akarja kapitánynak neveztetheti magát; és ha valaki őrnagynak találja szólítani, azért sem haragszik meg.

Zebulon úr nagyon megváltozottnak találta régi ismerősét. A victoria-dolmány, a rajthuzli ugyan még most is a legutóbbi egyenruhája, melyben a nagy futás előtt látta, legfeljebb, hogy a könyökei foltosak, s a térdei kopottak; hanem van ám gallérjára, meg a karmantyuira olyan széles ujdonatuj arany paszománt varrva, mint a tenyerem.

Aztán belül is csak olyan volt Boksa Gergő; kopott darócz, arany paszománttal kisujtásozva.

A mint meglátta Zebulont, nyájas volt és leereszkedő, és kevély és goromba vegyest.

Szívesen látta, de nem nagyon mutatta iránta való tiszteletét.

– Áh! a tekintetes úr is megérkezett! Örülök, hogy van szerencsém! Szívesen látom ma ebédre nálam. Másutt úgy se kapna. Tessék kényelembe tenni magát.

És az egész elfogadás alatt ki sem vette a pipát a szájából.

Azt azonban szerette Zebulon, hogy nem nyujtotta kezét parolázásra.

Zebulon elfogadta a kinálást és leült, még pedig a pamlagra. (Boksa Gergőnek volt annyi hadi tudománya, hogy az egyetlen úri lakot választotta ki a faluban főhadiszállásának.)

Aztán csak Zebulon is elővette a pipáját zsebéből, hogy megmutassa Boksának, hogy ő csak még most is urabb nálánál, s megtömvén azt dohányzacskójából, a régi familiáris fensőbbség hangján így szólt hozzá:

– Ugyan édes Gergő öcsém, adja nekem egy kis fidibust.

Kritikus egy felszólítás volt: egy aranygalléros úrnak azt mondani, hogy adjon fidibuszt, a szolgálattétel hűbéri jelvényét. Ha megteszi, elismeri a suzerainitást.

Boksa Gergő szívesen és gorombán kivett a belső zsebéből egy nyomtatványt s odaadá az egészet Zebulonnak.

– Itt van, tekintetes úr. El is olvashatja, aztán szakíthat belőle fidibuszt, a mennyit tetszik.

– Mi ez? Újság?

– Az hát. A Márczius! Most Debreczenben nyomják, onnan kapjuk.

– Ah, derék! kapott rajta Zebulon. Azóta sem olvastam ujságot. Legalább ebből megtudok, mi történik Debreczenben?

S azzal, anélkül, hogy elébb pipájára gyujtott volna, elkezdte a kiváncsiság ragyogásával arczán, mohón olvasni a megkapott ujságot. Hanem a mit abból olvasott, az lassankint letörölte arczáról a ragyogást, s rajzolt helyébe megszeppenést oly vastagon, hogy Boksa Gergőnek is feltünt.

– Valami baj van, tekintetes úr?

– Nem szelel pipám, monda Zebulon.

– Hiszen rá sem gyujtott még.

– Úgy! igaz. Azzal zsebébe dugta a pipáját, s aztán leeresztve térdére az olvasott hirlapot, sokáig bámult Boksa Gergőre, míg végre fölmerte neki azt a kérdést tenni, hogy ugyan édes Boksa barátom, nem tudná nekem megmondani, mi az a vésztörvény, mit olvasok ebben ujságban, mit hoztak abban országgyülésben?

– Oh igen is tudom. Az olyan törvény, mely szerint hazaárulók és ellenséggel czimborálók vésztörvényszék elé állíttatnak.

– De hát mit értenek az alatt, hogy «hazaárulók»?

– No, hát például az olyan képviselőket, kik nem jöttek el a debreczeni országgyülésre.

– De hátha akadályozva voltak? Már teszem föl magam is.

Boksa igen biztató modorban felelt:

– Hát hiszen a ki nem jöhetett, purificálhatja magát, a vésztörvényszék itélni fog fölötte, s ha igaza volt, fölmenti.

– No köszönök alázatosan. Én azóta mindig szaladok, mint üldözött nyul hajtásban, bujkálom pinczében, hordoban, mészkemenczében, zsidó asszony fejkötőjében, hordom moslikos dézsát napszámba, szenvedek hazámért hideget, éhséget; s mikor megérkezem országgyülésbe, akkor fognak engemet nyakon s állítanak vésztörvényszék elejbe. No szip dolog!

– Már ez pedig nem lehet máskép. Megmagyarázza ezt a Márczius jól. Egyszer már keményen kell fogni ezeket a hazaárulókat! A ki ma itt, holnap amott!

– No én egy óráig sem voltam amott. Menté magát Zebulon.

– A ki csak beszédbe állt is az ellenséggel.

– No én csak egy szót sem szóltam vele. Ágyulövésnél egyebet se nem hallottam tőle. – Zebulon úgy védte már magát, mint ha a törvényszék előtt állna.

Boksa pedig annál jobban hepcziáskodott.

– Vagy csak aki egy sor levelet irt is az ellenségnek: akármit.

No már erre nem mondhatta Zebulon oly apodictice, hogy «ezt se nem tettem». Bizonyos Rideghvárynak irt bolondság bizonyos Szalmásnál kissé nyomta a lelkét. No de Szalmás ezóta már az operenczián is túl van s az a bizonyos levél rég elhasználódott már egyre másra; nincs mit aggódni miatta.

– Hja bizony, ilyen időben nem lehet kimélni az embereket; folytatá Boksa Gergő, kegyetlen dölyffel, s azt a bátorságot vette magának, hogy leült Zebulon mellé a pamlagra s egymásra vetette a lábait, összefonta a mellén a karjait, úgy pöfékelt. – Ilyenkor nem ismerek se jó pajtást, se nagyurat. S ha az édes apám fia volna is a ki áruló, elcsipetem és felküldöm.

– Hova fel?

– Nagyváradra.

– Mi van Nagyváradon?

– A vésztörvényszék.

– Hát már van is?

– Van bizony; de nagyon van; és működik is.

– Is működik is? És ha maga Boksa megfog egyet, küldi oda?

– Küldöm én! Ha a szentek fia is! Elég jó pajtásom volt a Szalmás…

Zebulonban hülni kezdett a vér erre a névre.

– De spion volt az ármányos. Megtudtam. Utána iramodtam.

– Hát maga kergette Szalmást? – Ez észrevételt szalasztá ki Zebulon a száján, mire gyanus oldalpillantással monda Boksa:

– Hát tudja az úr, hogy én Szalmást kergettem?

– Nem, csak rosszul intonáltam hangsúlyt; kérdeztem, hogy kergette kapitány úr (már kapitány úr!) Szalmást? Nem bánom én, csak kergessen őtet tovább is.

– De már nem kergetem tovább.

– Miért nem?

– Mert már elcsiptem.

– Mikor?

– Ezelőtt egy órával. Épen belém jött a nyavalyás, a mint szökni akart valahonnan.

– Is aztán mit csinálta Szalmással?

– Itt van a fás kamrába becsukva. Nagyon veszedelmes ember. Tömérdek irás volt nála kabátjába, meg a csizmatalpába is bevarrva. Én ott is rátaláltam.

Zebulonnak úgy tetszett, mintha Boksa nagyon nézné az ő csizmáit is.

– Sok mindenféle urat compromittáló irások voltak nála, folytatá Boksa, fontos szemöldökrángatással.

Nojszen ez épen elég volt Zebulonnak; vésztörvényszék, ellenségnek irott levél, Debreczen, Nagy-Várad, Szalmás, Boksa, golyó és lőpor.

Azt mondta Boksának, hogy engedelmet kér az őrnagy úrtól, egy kicsit hazamegy a szállására, más csizmát húz, mert ez nagyon szorít.

Igaz is, hogy szorította, még pedig a torka körül, t. i. Zebulon torka körül; hanem az nem igaz, hogy Zebulonnak más csizmája lett volna.

– Fogjon bácsi, rögtön és vigyen innen engemet; mondá a fuvarosának, a mint megérkezett hozzá.

– S hová vigyem az urat?

– Nem bánom én, akárhová, csak Debreczenbe nem.

De már mégis annyit szeretett a fuvaros megtudni, hogy aláfelé, vagy fölfelé induljon-e meg Zebulon úrral? s hogy hány napi útra legyen készen?

Zebulon arra határozta magát, hogy «fölfelé», és mennek addig, a míg menni «lehet».

Most azután előlről is kergetik, hátulról is kergetik, maradás nincs sehol, menekülés nincs sehova, czél csupán a futás.

Ha a német megfogja, főbe lövi; ha a magyar megfogja, főbe lövi; ott rebellis, itt hazaáruló. Akármelyiknek kerül a kezébe, már kész a halálos itélete. «Valóságos akasztófa-allée közt járkáltam», így fejezé ki Zebulon e siralmas helyzetét, a melybe jutott.

A legközelebbi állomáson, az alatt, míg a fuvaros etetett, Zebulon ollót, borotvát kért a korcsmárostól.

Szép hosszú szakálla volt, közepén kissé fakó, itt-amott szürke szálakkal átszőve. Ez a szakáll volt az ő büszkesége, úri tekintélyének symboluma; vassal soha nem irtott, fésüvel ritkán tépásztott szakáll, a melyről olyan jól esett ebéd után a ráhullott zsemlemorzsákat lesepergetni. Most neki állt ollóval, borotvával férfiusága e büszke czímerének, s levágta azt tőből.

Oh ti nem tudjátok azt, szakállt nem viselő népek, mit tesz az, valakinek rászánni magát, hogy a szakállát levágja. Az egy partialis temetkezés!

Zebulon sokáig nézegette a markában áldozatnak esett állsörényét, egy pár könyet törült szét a szemében, aztán papirosba csavargatta testi énjének legdrágább megdicsőült részét, s keblébe dugta azt. Legalább ott fogja viselni.

Azután belepillantott a tükörbe, kiöltötte a nyelvét arra a csúnya emberre, a ki a tükörből visszanézett rá, s hátat fordított neki.

Pedig már ezentúl mindennap látnia kell azt a csúnya embert a tükörből, mert a levágott szakáll egy bizonyos rabszolgaságot hagy maga után: a mindennap borotválkozás kegyetlen rabkötelességét.

A mint aztán Zebulon újra megjelent a fuvaros előtt, az őt nagyon megbámulta ez ifjított kiadásban.

Míg a korcsmában voltak, addig nem szólt neki; hanem a mint kiértek megint az útra, visszafordult a kocsiülésből Zebulonhoz.

– Ugy-e bár, az úr most olyan helyeken szeretne járni, a hol a világnak nincs szája?

– Bizony, felelt rá Zebulon.

– Értem, szólt a fuvaros. Nem kérdek többet. No majd elviszem én az urat úgy, hogy semmi baj nem éri. Ugy-e Lengyelországba akar menni?

– Oda. Zebulon ráhagyta. Tudta is ő, hogy hova megy?

– Vittem én már oda egy urat, a ki a lengyelekért ment. Majd elszállítom én az urat is olyan félreeső helyeken, a hol a madár sem jár; egész odáig, honnan majd megint mások odább viszik, míg eljut Lengyelországba. Nem kell nekem többet mondani.

No ennek örült még csak meg Zebulon! Nem elég neki a miben már benne van; most még egy kis lengyel conspiratiót is a nyakába varrnak. Még elviszik a krakúzok közé!

Pedig ugyan vitte a fuvaros, a hogy megigérte, két nap, két éjjel, szolgabirót, útibiztost soha nem látott utakon keresztül, hegyekbe, völgyekbe, gyanus szállásokba.

A harmadik napon megsokallta Zebulon a dicsőséget. Nem akar ő lengyel legiót toborzani. A mint egy völgy torkolatánál megpillantotta egy falu tornyát, megállította a szekeret; kifizette a fuvarost; azt mondta neki, hogy csak forduljon vissza s menjen haza; már innen ő majd odább talál. Itt ebben a faluban különös dolgai vannak.

A fuvaros sajnálta nagyon: milyen szépen elvitte volna Lengyelországba!

Zebulon vitte megint a tarisznyát gyalog. Soha a nevét sem hallotta ő annak a falunak, a hova be akart ballagni; de megtetszett neki nagyon, mert két tornya volt.

Az egyik torony, a kisebbik, a pápistáké, a másik, a bádog fedelü, a nagyobb, a lutheránusoké. Ez tetszett meg neki azon a falun nagyon.

Ment egyenesen a lutheránus pap házához.

Schneiderius Bálintnak hivták ezt a derék urat.

Zebulon bemutatta magát a papnak. A pap olvasott ember volt, hallotta a nevezetes úr hírét.

Akkor aztán Zebulon meggyónt neki mindent elejétől végig, híven.

Ő neki már most a történtek után ebben az országban nincsen maradása; mert itt ő van egyedül abban a kivételes állapotban, hogy minden, bárki kezében levő puska az ő fejének van fordítva.

Schneiderius Bálint igen eszes és jószivű férfi volt. Mindjárt készített valami tervet, a mivel a nevezetes férfiút megszabadítsa.

Zebulonnak ki kell menekülni a külföldre.

A külföldre meneküléshez útlevél kell.

Útlevelet csak a császári hadak kormánybiztosa adhat.

Az most épen Eperjesen van. (Ez még Branyiszkó előtt volt.)

Hogy attól útlevelet lehessen kapni, arra különös ürügy kell.

Az ürügy megvan.

Schneiderius Bálintnak van egy diák fia Göttingában, Schneiderius Theophilus, az nem rég írt az apjának, hogy sietve küldjön neki pénzt, mert halálos beteg. Persze pénzt nem küldött azért neki az öreg, mert a «Fuchs» nem beteg, csak korhely; hanem annak a levélnek az alapján egy megkeseredett atyának könnyen lehetne útlevelet kérni Göttingába, a beteg fia meglátogatása végett.

Zebulon szökhetik külföldre Schneiderius Bálint tisztelendő úr útlevelével.

– Az ám, kedves papom, monda mindezekre Zebulon; de bolond passusba beleirnak ám szemiles leirást is; aztán nekem van hajam szöszke mint kender, tisztelendő atyaságé fekete, mint a vaddisznó és kemény: – azt még lehetne megfesteni; de hova elteszem orromat, mikor enyim nagy sasorr, tisztelendő atyáé meg tömpe.

– Könnyű ezen segíteni; monda a pap. Menjen fel Eperjesre uraságod maga az én nevemmel és irassa le magát az útlevélben.

– Én menjek be? Tisztelendő úr reverendájában? Hát a bajuszom?

– Az levágatik.

De már erre duplát sóhajtott Zebulon. Még a bajusz is! A hatalmas, parancsoló bajusz! A «gyászvitézek» esete óta nem történt hasonló csonkítás magyar emberen.

Egy napi meggondolásra való időt kért magának e tárgyban Zebulon. S egy napi meggondolás után arra a végeredményre jutott, hogy ha a között kell választani, hogy vagy a nyakat, vagy a bajuszt, mégis csak inkább a bajuszt kell a késnek adni; mert az megint csak kinő; de a nyak, úgysegéljen, nem nő ki többet.

Hát csak a bajuszt is el kellett tenni a mellény-zsebbe.

Mikor aztán így megkoppasztva, megalázva megállt a tükör előtt Zebulon, magának is el kellett ismerni, hogy soha szelidebb, jámborabb, supplicansabb protestans pappal még nem találkozott, mint a milyent most lát maga előtt.

Hát még mikor a pap tógáját felvette. Nevetni nem volt ám szabad senkinek; mert komoly dolog ez nagyon. Ez a játék emberfejbe megy.

Schneiderius Bálint betanította neki, hogy mit feleljen, ha kérdezik? El ne felejtse a fia nevét, meg különösen a saját nevét; a hova utazni akar; és a falut, a hol lakik: azt Pukkersdorfnak híják. Ezt mind jól emlékében tartsa.

Zebulon még egy napot kért magának, hogy magát veszedelmes szerepébe beletanulja. A következő napon azután útra kelt Eperjes felé, magával vivén a derék Schneiderius Bálint áldását, reverendáját és fiának lamentabile nuntiumát.

Eperjes tele volt császári seregekkel mikor Zebulon behajtatott.

A sorompónál nem bántották, látták, hogy pap; hanem adtak Geleitscheint, hogy vissza is térhessen.

Egyenesen a főkormánybiztos szállása elé hajtatott. Szive majd kiugrott féltében, mikor annak a lépcsőin felballagott. Az egész úton mondta magában a neveket: Valentinus Schneiderius, Theophilus Schneiderius. Göttinga, Pukkersdorf. Szentül félt, hogy mégis, mikor a biztos előtt fog állani, mind valamennyit el fogja felejteni.

De már benne volt: előre kellett menni. Egyik szobából a másikba küldték, mindenikben ismeretlen fancsali pofák írtak, dolgoztak valamit, végre bebocsáták a hatalmas császári biztos elé.

Zebulonnak a félelem is segített, magát tökéletes meghunyászkodott lelkipásztorrá maszkirozni; lehúzta a fejét a nyaka közé, midőn a biztos úr ajtaján belépett, a két kezét keblére tette ájtatosan: az egyikben volt egy nagy cilinder kalap, a másikban a filius prodigus epistolája, s minthogy Schneiderius termete valamivel alacsonyabb volt Zebulonénál, meghajlítá térdeit, hogy a reverenda a lábáig leérjen. S a világért föl nem emelte volna szemeit, midőn nagy ájtatosan elrebegé:

– Bonum mane præcor, domine perillustrissime!

De alig ejtette ki ezt az öt szót, a midőn a kormánybiztos úr hangos hahotára fakadva, kiálta fel:

– Servus Zebulon!

A villámcsapás nem lett volna oly rettenetes, mit ez a szó «servus Zebulon!»

Hősünk valóban úgy megrettent, hogy ha a reverendába nem támaszkodik, összeroskad.

– Hát téged mi az ördög hord itt ebben a papi ruhában?

Zebulon csak most bámult rá a megszólító kormánybiztosra. Rideghváry Bencze volt az.

A főúr azonban nem vette észre Zebulon bámulását, eléje sietett, megölelte, megrázta kezeit és megdicsérte.

– No csak hogy valahára mégis eljutottál hozzám. Derék ember vagy, Zebulon. Megkaptam Szalmástól küldött leveledet. Azóta mindig vártalak. Dicső, hogy eljöttél. Ez az álruha mutatja, milyen veszedelmeken kellett idáig eljutnod. Nem marad el hűséges ragaszkodásod jutalma. Az igért helyet fentartottam számodra. Azonkívül egy magas küldetésben fogsz részt venni. Nagy emberré foglak tenni Zebulon! nagy emberré!

Zebulon még mindig úgy érezte magát, mint a kit a vízből húztak ki. Nem talált rá a fejére.

– És most legelébb is jer ide, ird alá ezt az ívet. Ne kérdd, mi az? Csak ird alá. Láthatod, hogy a legelőkelőbb férfiak nevei vannak már ott aláírva.

Zebulon engedte a tollát menni a papiroson, mint mikor az álmos kocsist viszi a lova tudta nélkül a jól ismert úton.

Az a papir pedig, a melyre felírta akkor a nevét, az volt ama historiai okirat, melyben magyar előkelő urak esedeznek a minden oroszok czárjának, hogy kegyeskedjék hazájuk négy fehér folyamának vizét hatalmas seregeivel pirosra festeni.

Most azután Zebulon az első grácziát kérte ki magának, hogy hadd menjen aludni.

És aludt másnap reggelig, mintha ópiumot szítt volna.

S mikor azután kialudta magát és fölébredt, akkor kezdte észrevenni, hogy milyen furcsát álmodik ő most ébren.

Hogy került ő most ide, a hova semmi szándoka nem volt jönni, hogy szökött el a másik oldalról, a hol teljes szándéka volt megmaradni? pedig hiszen nem kapták meg Szalmásnál semmi levelét, mert az Rideghvárynak rég átadatott. És hogy mindez milyen furcsa komédia a sorstól.

Még hogy a mérték beteljen, mikor felöltözött s elment Rideghváryt meglátogatni, már ott találta nála Szalmást. A furfangos férfiu természetesen megszökött még az első éjjel Boksa Gergő ketreczéből s elhordta a vésztörvényszék elől az irháját. Épen azzal mulattatá a méltóságos urat, hogy Zebulonnal való találkozását mesélte el neki.

Rideghváry úr kaczagott azon nagyon.

Tökéletes tréfának tartotta a dolgot.

Még azt kivánta Zebulontól, hogy azt a vidám történetet majd mondja el az ebéd fölött, hogy ugratták ők meg egymást Szalmással?

Hanem Zebulon nagyon komoly maradt e fölszólításra, és csak úgy magában mondá a «Babyloni vizek mellett ültünk» zsoltár 6-dik versét.

«Inkább ragadjon az én nyelvem az inyemhez!»

És attól a gondolattól nagyon komoly ember lett Zebulon.

A miért aztán még többet nevettek rajta a főurak.

Akkor épen nagyon nevetni való idők jártak.