Mindenváró Ádám.

Ez is históriai személy. Nem mondom meg, hol lakik? mindenki ismeri.

Egyike a kiveszőfélben lévő őslényeknek, kiket az újabb kor nem reproducal. Se nem a vulcanicus, se nem a neptunicus kor szülötte; hanem inkább a bachicus koré, értve az etymologiai gyök alatt nem Bachot, az accisák behozóját, hanem Bacchust, a borok istenét.

Élő megtestesülése a boldog jelmondatnak: «extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita».

Lakása ott van abban a faluban, ahol 1849 végén arra a kérdésre: járt-e itt ellenség? azt felelték: itt nem, de a szomszédban járt mind a három: a német is, a muszka is, a magyar is. Mind ellenség!

Az ősi lakot még a nagyapja építette Mindenváró Ádám úrnak, s azóta egy téglát nem ragasztottak ahoz. Földszinti volt; a lépcsőjárás nagy kényelmetlenség. A teteje zsindelylyel fedve s a zsindelyen fölül még nádtetőzet; nem azon czélból, hogy a zsindely meg legyen óva, hanem avégett, hogy télen át a szőllő s némely eltett gyümölcs szépen megmarad a meleg tetőzet alatt. A ház alatt a pincze, hármas osztálylyal: külön a bornak, a zöldségnek, külön a jégveremnek. A keleti és nyugoti oldalon oszlopos tornáczok, bőrpamlagokkal, mikben válogatni lehet, a szerint, a hogy a szél fú. Az egész házban legnagyobb a konyha.

Ilyen konyhát a mostani takarék-tűzhelyes korszakban ritka helyen találni már, nagy nyitott tűzhelyével, melyen felül is ég tűz, alól is ég tűz; felül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül emelkedik ki a sok-horgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak, a mire felhúzva forog a piruló kanpulyka, keresztülütve a nyílforma lúdlelkével; a forgató gépet egy béresgyerek helyettesíti. A tűz körül rotyogó fazekak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.

A lángtól félrevonva egy háromszög, vaslábakon, azon egy lapos cserépedény, az betakarva pléhfedővel, teteje megrakva parázszsal, abban a cserépedényben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, a mit ott a nagy kihúzott asztalon most nyujtanak vékonyra, két leány két felül egy ökölnyi tésztát olyan szélesre elnyújtva, mint maga az abrosz, hogy azt egy római Messalina, mint tunica vitreát, lepelnek fölvehetné, Lapponiában pedig ablakokat csinálhatnának belőle. Azt pedig Magyarországon meghintik tejfellel, mandulával, mazsola-szőllővel, aztán összecsavargatják, spanyol inquisitori raffineriávai lassú tűzön megpirítják, s szánakoznak a barbár népeken, a kik ezt nem ismerik.

Más fehérnép ez alatt a tűzhely alatti kemencze agyag tévőjét rakja körül a kihúzott parázszsal, ott benn magasra kelt kalácsok sülnek; meg másik görbe késsel gömbölyü fatálon apróz valami húst, a minek bátyját már befojtogatták káposztalevélbe, s az már kibeszéli, milyen idő van ott a fazékban? nagyokat pöffenve a cserépfedő alól, míg emez még kolbásznemű transfiguratióra vár. Valami hasznavehetetlen ficzkó a konyhaajtóban nagy lomhán tör nagy vassulyokkal, nagy vasmozsárban valamit, alkalmasint borsot, mert nagyon fintorgatja tőle a pofáját. Egy vánnyadt szobalány rézsodrony virgácscsal castigál egy czinmedenczében hófehér tojáshabot, a miből felfujt lesz, czukros levegő. Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a konczertet; megöntözi zsirral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza; meghinti a rétes-tésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megitéli, mi kell még beléjük? s parancsol bors és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval; megnyittatja a kemenczét, megvizsgálja a piruló kalácsokat; ellenőrzi a rétest; beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle czifra réz, bádog, fa műszerek között, gyakorlatba véve fánk-metszőt, derelye-sarkantyut, czifra paczalvágót, molnárostya-sütőt; dolgot ád a tepsinek, üstnek, vaskondérnak, tanítja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás titkaiba a hajdúnét. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg késsel, oly finomra mint a czérnaszál s oly sebesen mint a gőzgép. Az ember bámulja, hogy nem vágja oda a körmét? Néha a hajdú is megjelenik, kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenye-mártáshoz vereset, a habléhez fehéret, s a sülteket művészien feltranchirozza.

Talán vendégeket várnak a háznál?

Meglehet, hogy jön valaki. Tizet lehet egyre fogadni, hogy a jó asztal megtiszteletlen nem marad; azonban, ha nem jön is senki, nem vész kárba az, a mi jó. Mindenváró úr és életpárja jó étvágygyal vannak megáldva. Meg a tisztelendő úr is bizonyos. A jó asztal szégyent sohasem vall. Igy megy az itt mindennap!

Azután miért is ne menne? Az embernek az a magáé, a mit megeszik. A többi mind csak illusio. – «Étel, ital, álom. Boldogít e három.» Ez is régi aranymondat. A jó evés a legjobb mulatság; a jó étvágy a reménynek legboldogítóbb faja, s a jóllakott gyomor a legnyugtatóbb emléke egy bevégzett jó cselekedetnek. A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, soha sem esznek. Még dicsőség is van benne. A ki jó asztalt tart, ki másokat is szivesen lát, és maga is jól hozzá lát, mindenki azt mondja róla, hogy derék ember, kedves ember, affábilis, respektábilis ember.

Maga és felesége gömbölyű, arczaik ragyognak; mindenki tudja, hogy boldog családi életet élnek. Magukon kívül senkire sincsen gondjuk. Mikor Tallérossy Zebulon sóhajtozva emlegeti, hogy hány leányát nem tudja férjhez adni, Mindenváróné asszonyság gondolja magában: de jó, hogy leányom nincsen! Mikor Szalmás uram agyarkodik a csavargó gézengúz fiára, ki megint elszökött az iskolából, Ádám úr arcza ragyog a gondolattól: de jó, hogy fiam nincs!

Semmire gondjuk nincsen. Csupán a jól evésre. Ahoz pedig itt van helyben minden.

Legszebb buzájuk terem, saját patak-malmuk megőrli. Maguké a regale, a mészárszék, ott is az ő marhájukat vágják, a baromfit megtermi az udvar. Zöldséget, gyümölcsöt ontanak a kertek; gazdag föld, még öntözni sem kell. Bort ád a szőlőhegy, finom szilvapálinkát a szilvás; a savanyúvíz ott fakad a hegy tövében. A kondát felneveli a bükkerdő ingyen, még vad pecsenyét is ad, csak ki kell fáradni az őzért. Az senkié; mindenkié; az országé. A termés mindig több, mint a mennyire szükség van. Még harmadévi buza is van a magtárban, s három évi gyapjú hever a padlásokon. Mindíg pénzt ér az. Pénzre pedig szükség nincsen soha. Mire kellene az? Czifraságra? Az asszonyság nem szeret öltözködni, mert azt a termete meg nem sziveli; Ádám úr pedig épen nem türhet magán más ruhát, mint a mibe már jól beleviselte magát, más karszéket mint a mit már jól kiült magának. Utazni sehova sem szoktak; nincs az a kényelem sehol, a mi otthon. Kártyázni szokott Ádám úr a tisztelendővel; de csak krétára, minek volna egymás pénzét elnyerni? Aztán mit is csinálna e pénzzel? Ha megtudnák, hogy pénzt tart otthon, még kirabolnák érte; így pedig jöhet Sobri, a mikor akar, még az ajtót sem találja zárva; enni inni kap, a mennyi tetszik; de pénzt nem talál varázs pálczával sem. Kölcsön sem volna érdemes a pénzt adni, mert a kamatot nem fizetné az adós; perlekedni pedig egészségtelen dolog.

Közügy, ország dolga, vármegyei história, Ádám urat nem érdekli.

«Bolondság! ugyan minek törik olyan nagyon magukat az emberek? Azért a kis hivatalért? Nem minden ember jobban megélhetne, ha otthon maradna gazdálkodni, mint hogy egész életében a várost járja?»

A gazdálkodása Ádám úrnak pedig abból állt, hogy megnézte a vetést, mikor zöld volt, megnézte, mikor sárga volt; s meglőtte benne a fürjet, ha kapóra jött.

Neki nem kellett hivatal soha; nem szerette, ha azt kivánták tőle, hogy ő parancsoljon valakinek; azt pedig, hogy neki parancsoljon más, épen nem szerette.

Miatta lehetett a járásnak rossz szolgabirája, ő nem pörlekedett előtte; lehetett a megyének adminisztratora, vagy főispánja: ő nem ütött pártot sem ellene, sem mellette, lehetett az országnak dicasterialis kormánya, vagy felelős ministeriuma, az az ő concoctióját semmiképen nem zavarta.

Nem szokott vitatkozni senkivel. Ha a vendégei különböző nézetek mellett az ő asztalánál vitába keveredtek, azt mondta nekik: ne bolondozzatok, urak, úgy is rövid az élet; inkább igyatok.

Ujságot egyáltalában nem hordatott. Azt mondta, hogy nem lehet megérteni, olyan czifra stilusban irnak, s azon felül oly érthetetlen dolgokról, a mikhez neki semmi köze.

Az új korszak vívmányait észre sem vette. Se nem vesztett, se nem nyert velük. Nem voltak jobbágyai.

Mikor aztán kiütött a belháború, azt mondta rá: «bolondság! minek öljük egymást? úgy is kevesen vagyunk.»

Hogy valamikép érdekelve lehessen ebben a háborúban, azt nem találta sehogy indikálva. Faluja be volt ékelve egy völgybe, melyhez félnapi járással lehetett jutni igen rossz útakon, vagy pedig két hegyháton keresztül, elátkozott hegyi ösvényeken; ő nem eshetik útjába semmiféle hadviselő félnek. Helyébe pedig ugyan nem fog menni egyiknek sem; miatta ugyan dobolhatnak, trombitálhatnak köröskörül az egész országban. Ő nem hall abból semmit. Hogy lesz a végkimenetele a tusának? azzal sem gondol. Majd kibékülnek, a kik összevesztek, elébb-utóbb; ha pedig ki nem békülnek, ők lássák, hogy mire mennek vele? Az ember a délutáni álmát csak nem ronthatja el azért, hogy e fölött szomorkodjék!

Egy zord téli napon, mikor már csakugyan nem várna vendéget az ember, egy viaszkos vászonfedelű szekér hajtat be Mindenváró úr nyitott kapuján, s annak egyik leffentyűje alól, háttal kifelé mászva, előbujik Tallérossy Zebulon barátunk.

A háznál régi jó ismerős: úr és asszonyság szivesen látta az érkezőt. Ez aztán a kedves vendég, a ki ilyenkor jő! A házi asszony alig leli helyét. Zebulon komája. Valamennyi leányának mind ő a keresztanyja.

– Hozta Isten, kedves komám uram! Ugyan minek köszönjük ezt a mostani szerencsét?

– Hát csak elgyüttem meglátogatni kedves komámasszonyt, ha ki nem veri engem innen.

Az asszonyság meg akart felelni a nagy mondásra.

– Akkor itt nyaral, komám uram.

– No hát itt nyaralok komámasszony.

– De hátha szaván fogom?

– No hát fogja szavamon.

– Kezet rá!

– Itt a kezem.

– Eb, a ki meg nem állja.

– No csak, ha kergeti, se megyek el innen az idén. A mit mondtam, megmondtam.

– No asszony, elég volt a tréfából, szólt bele Ádám úr, most pedig láss komoly dolog után. Komám útról jön, megfázott; hol a silvorium? aztán láss hozzá, hogy jókor legyen az ebéd.

Az asszonyság sietett rendeleteket adni a cselédségnek; alig húzta ki a szobából a lábát, midőn Zebulon mosolygó arcza torzonborz komolyságra vált; félve tekintett körül, aztán megfogta Ádám úr gallérját, mintha attól félne, hogy az elesik ijedtében, és suttogva mondta neki:

– Jaj, bár tréfa volna, kedves barátocskám; de nem akartam beszélni coram foemina; én csakugyan itt maradok, a míg csak maradhatok.

Ádám úr csak meg sem ijedt Zebulon titokteljes arczkifejezésétől.

– Vigem van! Meg vagyok lüve! magyarázá Zebulon tovább a dolgot; oda van nekem.

– De hát mi bajod, öreg?

Zebulon szája elé tette a kezét.

– Üldözi engemet nímet.

– Csak az a baj? Csigavér! Azt hittem, megégtél. Hát miért üldöz?

– Hja barátocskám, nagy dolgot cselekedtem. Én vezettem hadsereget kassai ütközetben. No – nem előrül vezettem, csak hátulról vezettem. Mégis majd meglütek. Egy éjjel mindig lütek utánam. Soha iletemben nem hittem, hogy olyan vadászaton legyek, a hol én leszek nyul. Elfogták tülem bundát, elfogták szekeret: nem megmenekültem egyebet magammal, mint éjjeli papucsot. Még csak lilegzetet venni sem nem megálltam hazáig. Gondoltam, no most már itthon vagyok. Szipen otthon! A mint belípek udvarra, szalad elejbem Karika leányom, és kitaszigal szilvasba. Az Istenirt, apuska, hol jársz itt? Ipen most vannak itten svalizsirek, keresik tigedet; ha megfogják, megölik, megvasalják, szalagy innen! Utczú neki! Nekem se kelete több! Vesd el magad. Kaptam nyakamba tarisznyát; ugrotam keresztül saját tulajdon kerítésemen. Szaladtam erdőbe, elbujtam kemenczibe; ot meglapultam, míg Karika utánam küldi szekeret; – ot kipemet bemazoltam elib mészszel fehirre – azután korommal feketire, hogy rám ne ismerjenek. Három nap ki nem tutam szakalombul mosnyi fehiret, feketit: olyan voltam, mint ördög.

Ádám úr az oldalait fogta a tenyerivel, úgy kaczagott a szomorú történeten.

Mikor az asszonyság az ó-szilvoriummal s a friss puha kalácscsal visszajött, azt hitte, hogy valami jó adomákat mond Zebulon koma, azon nevetnek.

– Mi az a jó? Nekem is adjanak belőle.

– Ejh, nem asszonynak való ezt hallani! utasítá el Ádám úr; pajkos dolgokat beszél Zebulon koma.

– Ejh, mindig is olyan dolgokat beszéltek ti férfiak egymás között, mikor magatokra maradtok, pirongatá őket a szemérmes úrhölgy.

Sietett aztán őket magukra hagyni, nehogy valami csintalanság az ő füleit is megüsse.

– De szomorú dolog ez, kedves barátocskám, folytatá Zebulon; hallgasd tovább csak.

– Elébb igyunk egyet ebből a jó szilvoriumból. Ez jó búfelejtő. Nincs ennél jobb a világon.

Zebulonnak nem kellett nagy biztatás; hanem azért tudta ő a kalácscsal teletömött száján keresztül is folytatni a szomorú történetet.

– Elfutotam még azon ijczaka szekiren ismerős barátomhoz szomszid faluba. Ot alig megpihentem, ram találta cserepár. Baratom hirtelen elbújtata engemet pinczébe. Ot voltam két nap, két ijczaka befenekelve huszonnégy akós hordóba. Csak úgy adogattak be nekem itelt, italt Spundlochon, míg cserepár nem mente odább.

S még azt prætendálta Zebulon, hogy Ádám komája hanyatt ne vesse magát kaczagtában a pamlagon, mikor ezt keservesen előadja.

– De nem nevetni való ez, kedves baratocskám, csak meggondold: kétszer huszonnigy oraig ülnyi hordoba és rettegnyi: jaj, ha csapra ütnek!

Ennek a körülménynek meggondolása még kevésbbé volt képes Ádám úr kedélyét a tárgyhoz mért komolyságra hangolni.

– Gyere öreg, gyújtsunk rá, így majd sokkal könnyebben megy a discursus. Fain jó verpeléti van a döbözben.

S azzal bedugta a saját száját és a vendégeét is egy finom meggyfa-pipaszár ludtoll-szopókájával, melynek másik vége selmeczi dohány-égetőcserep-katlanba szolgált: vulgo pipa.

Zebulon úr foga közé vette a klarinétot, melyből hang helyett füstöt eregetnek, meggyújtotta a gyertyánál a fidibust, mit az ott heverő Calepinusból hasított ki recenter, s aztán az égő fidibust a pipaszárán szétverve, nagy füstgomolyt fujt a fellegekbe, s felhúzott félszemöldökével utána pillantva, nagy keservesen folytatá:

– Hordóba laknyi még csak hagyján. A csak tréfa. Diogenes izs megtette aztat. De mi következte aztán. Baratom, ki elbujtatott nekem, mikor elmentek tüle cserepárok, aszondot: baratom Zebulon, te it nem maradhatod magadat: magamra is hozod szerencsitlensiget; neked kell magadat kiadnyi incognito, hogy rad ne talajanak. Magam izs jobb szeretem aztat. Inkabb incognito szabadon, mind hordoba pleno titulo. Hat akor felöltöztette engemet napszamos ruhába, is elvite hat mérföldnyire pálinkafőző arendashoz, a hun beszegődtette engem napszamosnak. No mar it csak jó lesz; mert senki se nem ismerheti ram. Jól van. Is én hordtam regel nigy oratul este hét oraig moslikos rocskát, is etetem göbölyöket, is targonczáztam malatat, is jartam nyakig disznosagban, mint valami diszno, hogy utoljara magam izs azt hitem, hogy vagyok diszno.

Ádám úr összeharapdálta pipája szopókáját kínjában; nagyon nevethetnéke volt, de félt, hogy Zebulon megharagszik; hát inkább elfordította a fejét.

– De mar ki nem altam tovab napszamos iletet. Eszembe jutota, hogy elgyüvök ide te hozad. De hogyan? Mikor mesze van. Mindenüt nímet! Hat eczer oda vetödi magat derik becsületes zsido kocsmáros egy lovas szekeren; vele van öreg zsidóval tizenkilenczedik leanyat szoptatott felesig. Annak felfedeztem qui pro quot. Igirtem neki mindent; azon felül öt forintot, ha nimeten keresztül szökteti engem te hozzádig. Aszonta, bizzam csak rá. Másnap felpakolta szekerire, is elszökte velem moslikgyarbul. Aszonta, ne filjek semmit. De meg is csak filtem. Utoljára zsidó asszony megszanta nekem. Ram ata ruhajat, felöltöztete zsido asszonynak, szipen; is mikor gyűte rank szemközt svalizsér, cserepar, oda ata kis zsido gyereket ölembe, hogy szoptasam keblemen; hogy meglegyen illusio. Igy kijaczotam nimetet.

De már nem volt semmi földi hatalom, mely Ádám úr száját meg tudta volna őrizni, hogy a pipa ki ne hulljon belőle, s behemóthi kaczagásra ne nyiljanak szét torkának minden aperturái.

– Jaj, de nagy bolond vagy te Zebulon! Mintha látnálak, hogy szorongattad anyai kebledhez azt a kis zsidó gyereket! úhhahaha! Ne beszélj már több szomorú történetet, mert kidül az oldalom a röhögéstül.

Utóbb még magára Zebulonra is elragadt házi gazdájának derültsége.

– No de most már jó helyen vagy koma! vigasztalá őt Ádám úr. Itt ellehetsz az itéletnapig; itt tudom, hogy nem keres senki; mert ez a falu, a hol én lakom, még a mappára sincs feltéve.

– Igazán? kapott ezen a szón Zebulon.

– Ucscse mondom. Csak azért vettem egyszer mappát, hogy megbizonyodjam felőle, hogy az én falumat még a mappa-csináló sem ismerte.

Mindjárt elő is kereste Ádám úr valahonnan a máglyára itélt könyvek közül, mik lassú fidibushalállal enyésznek el csendesen, azt a sok rétbe hajtogatott térképet, melyet kiterítvén az asztalra, nagy kereséssel rátalált benne a megye székvárosára.

– No látod: itt a város, itt a szomszéd falu, itt a másik falu, itt a harmadik falu; ez a két szőrös hernyóforma, ez a két hegy; ez a kis kukacz-forma, ez a patak; hanem a falu ki van felejtve belőle. Mink nem vagyunk sehol.

Ádám úr nagy önérzettel csapott a térképre. Nagyszerű öntudat, oly faluban lakhatni, a minek a létezéséről a térkép nem ad tanuságot.

– Jaj, bárcsak a nimetnek is ilyen mappája volna, sóhajta Zebulon.

– Ilyen van! biztosítá őt Ádám úr némi indignátióval a fölött, hogy Zebulon elég együgyű azt képzelhetni, hogy egyik mappa nem olyan, mint a másik.

Miután már Zebulon rajta feküdt a mappán, elkezde róla magyarázgatni komájának.

– No nizzed. Itt voltam táborban. Innen felszaladtam ide. Onnan leszaladtam amoda. Nagyot kanyarodtam erre. Itten egy vargabötüt csinyaltam fölfele. Ugy kerültem fel idaig.

Furcsa czikczak-utazás volt biz az.

Ádám úr mégis kiváncsi volt egyre-másra.

– Hát aztán egészen szélyel verték a magyar sereget?

– Nem szilyel; de szerteszilyel. A kinek lova volt, az elfuthatott. De a ki gyalog maradt, azt utolirtek. Olyan ágyukkal lütte Schlik, hogy engem csak hangja ütötte hátba ágyúnak, s elől az órám üvegje eltörte ütistül. De nem tréfa az kirlek!

– De hátha még másutt is van magyar sereg, a melyik megint felülkerekedik? szólt Ádám úr, új pipára töltve.

– Deiszen, ha van is, elment annak kedve hadakozástól. Veheti példát magának mi cladesünkből. Arul neked, kedves baratom, nincsen fogalma: micsoda erővel gyünnek ellenünk? Minden nimetnek két akora lova van, mint mi nekünk; minden katonának az eleje vas, a hátulya vas, a közepe nimet. Az ágyujanak a hangja harom olyan messzire elmegy, mint maga a golyobis. Aztán mennyien vannak? sokan! Nekem egisz iletemre elig lenne az a pinz, a mit csak egy nap verpflegscomissaer katonaknak elfelejt kifizetni. Osztán milyen generalisaik vannak! a ki minket megverte, csak félszemivel nézi, másikat beköti. Hát még ha olyat küldenek ránk, a ki mind a két szemit kinyitja! Aj, vigünk van nekünk örökre. Jojczakat! Servus. Agyiő.

Ádám úr vállat vont.

– Hát hisz arról ki tehet? Majd csak elmulik ez is.

– Elmulik, elmulik. De hát én hova mulok?

– Mondtam már. Itt maradsz nálam az itélet-napig.

– Igen izs! A haditörvinszéki itélet-napig.

Ádám úr mosolyra csucsorított ajkkal szítta meg pipaszopókáját.

– Bagatell dolog. Hiszen nem tettél te semmit.

– Az igaz; de ott voltam mindenütt.

– Eltagadod. Én adok néked bizonyítványt, hogy itt voltál nálam az egész idő alatt; betegen feküdtél.

– Nem ír semmit! ott van kinevezés Közlönybe! Ott van számadás kezükbe. Látnak belüle, hogy én voltam totum fac! s úgy elitilnek, jobban se kel.

– Megappelláljuk!

– Van is hova pokolba! Nincs ott septemviralis tábla.

– Már mind hiába. Azért előre csak fel nem akasztjuk magunkat.

– Hiszen én nem teszem azt meg magamnak; de attul filek, hogy más teszi azt meg nekem. Az most hamar megy barátom!

Már erre nem tudott neki Ádám úr más vigasztalást mondani, mint azt, hogy «oda is ember kell».

– De én szeretnim nem lenni olyan ember, aki oda kell! Azután nagy siránkozó hangon folytatá: Hiszen, ha úgy meg lehetne alkudni nimettel, hogy mennyit vállalok el büntetisbe; nem mondom, hogy úgy két-három esztendöcskét könnyü vasba, vagy akár anélkül, el nem fogadnám magamnak, kivált ha botot nem kell kapni.

Szegény Zebulon, úgy meg volt szontyolodva, hogy mint asylumra gondolt a Neugebäud udvarára, a hol olyan jól eshetik a biztos ellátás alatt levő raboknak a vizes lajtot a kuthoz vontatni, s nem rettegni többé az üldöztetéstől.

Oda volt a rettegéstől egészen, s nagy reszketőt sóhajtott, arra kérvén komája urát, engedje meg neki, hadd szegezze fel a pipázó szoba ajtajára azt a mappát, hogy onnan tanulmányozhassa folyton folyvást, merre lehet megszökni, ha szökni kell?

Ádám úr adott neki szeget, meg kalapácsot: hát szegezze ki a mappát az ajtóra.

Zebulon alig ütötte bele az első szeget az ajtóba, a mint azon tapasztalatra jött, hogy már ő akárkit indul el megütni, az őtet mind visszaüti, még az ajtó is. Valaki nyitotta azt kívülről, s jó, hogy be nem törte az orrát Zebulonnak.

Hanem az ijedtség csak azután következett, mikor meglátta azt a valakit, a ki az ajtón belép.

Szalmás uram volt az.

Mindenváró Ádám nem tartotta szükségesnek komáját eleve értesíteni a felől, hogy még egy vendég van a háznál. Az is a nyakát félti. Csakhogy Szalmás uram a hegynek másik oldaláról jön, a hol a magyar seregek táboroznak. Őtet azok kergették meg, mint az ellenfél megbizottját. És Szalmás ép oly rémülettel magyarázta el egy nappal elébb Ádám úrnak, hogy milyen vége van mindennek. A lázadók seregei úgy teremnek, mint a gomba; az ő fejének nincs már hol megpihenni, ha megkapják, mindjárt főbe lövik; pedig ő egy légynek sem vétett.

S most ez a két menekült férfiu egyszerre egy orrnyi távolságra állt egymással szemközt. Mind a kettő azt hitte, hogy a másik azért jött ide, hogy őtet itt elfogja.

A legutolsó találkozásuk óta úgy ismerték egymást, mint a kik választottak sorsuk dolgában. Egyik a jobbat, másik a balt; ők ellenségek lettek.

Tallérossy Zebulon világosan azt hitte, hogy az az ütés, melyet arczának promontoriumára kapott az ajtótól, szándékos orgyilkos merénylet volt Szalmás részéről; míg Szalmás ijedt arczulata azon balitéletet fejezte ki, hogy ez a Zebulon most azzal a kalapácscsal azért állt az ajtó mögé, hogy őt jól fejbe üsse.

Ádám úr pedig semmit sem akart észrevenni e kettős ijedelemből. Nagy vendéglátó barátsággal invitálta Szalmást a pálinkához.

– No öcsém, Szalmás! Tartson velünk. Egy kis jó papramorgót ebben a csúnya időben.

Szalmás az asztal felé oldalgott; de addig csak nem mert a liquorral töltött kupiczához nyulni, míg azt nem látta, hogy Zebulon leteszi a kezéből a kalapácsot. Hanem azért mégis, a mint a szilvalét kihörpölte, a szeme a pohár karimáján keresztül folyvást a Zebulon mozdulatait leste nagy gyanakodva.

Zebulon nem szegezte már a mappát az ajtóra: inkább oda terítette az asztalra. Szalmás láttára valami csodás átalakulás történt vele: féltében vitéz lett.

Mintha legkisebbet sem törődnék ez új ismerős megjelenésével, ott vette fel a discursus fonalát, a hol elhagyta. Csakhogy most a csúnya lamentálás helyett elkezdett még csúnyábbul blaguirozni. Henczegett, mint egy haza szabadult obsitos:

– Hjá, bizony kedves barátom, a hogy mondtam; most már fordult a koczka; kik voltunk alól, vagyunk felül. Hortobágyon áll kétszázharminczhatezer kilenczszáz emberünk; harminczháromezer lovas; nyolczszázötven ágyúval; mikor az kigyün, csak úgy fog Windischgrætzet lesöpörni mappárul. Volt, nincs.

Szalmás leült az ablakzsámolyra s ott oly kicsinynyé húzta magát össze, a milyenné csak lehetett. Dehogy szólt volna valamit.

Zebulont elragadta az első siker.

– Huszonhatezer fogoly van már ellensigtől mieink keziben: közötte háromszáz stabalis tiszt, közötte tizennyolcz generalis. Megmondta magyar fővezér, ha egynek mi közülünk, olyan úrnak, mint én, az ellensig csak egy hajaszálát meggörbíti: azért kétszeresen fog revanzsot csinálni.

Ezt Ádám úr világosabban akarta detailliroztatni.

– Már hogyan, Zebulon? Minden hajad száláért két fogoly generalisnak huzatja ki egy hajaszálát, vagy egy generalisnak kettőt?

– Az úgy van, folytatá Zebulon, folyvást vad szemeket vetve az ablak felé. Az én minden hajam szála assecurálva van, duplán. Ki ahoz hozzá merne nyulni, hetediziglen minden familiája lófarkára köttetik.

– Akkor nem szeretnék borbélyod lenni, mondá Ádám úr.

De Szalmás uram nem szólt semmit. Az meg volt némulva.

Zebulont pedig épen az ejté kétségbe, hogy miért nem szólal meg ez az ember? Ez valami rosszban töri a fejét!

Csak azért mondott olyan nagyokat, hogy majd arra csak tesz valami ellenvetést; nem az; ellenmondás nélkül fogadta Zebulon adatait.

Egyenesen hozzá beszélni nem akart Zebulon. Ez annyit tett volna, hogy: «prodit metum». Neki mutatnia sem szabad azt, hogy ez az ember ő rá nézve valaki. Obscursus ficzkó! Egy falusi nótárius, korteskolompos, hát aztán? Ha itt van, itt van. Ha köszön, szervusz neki.

Pedig úgy félt tőle, mint a sárkánytól.

E félelem hadvezetővé tette; oda bökdösött az újjával a kiterített mappára s magyarázta rajta a pontokat.

– Itt állunk hatvanezren, itt állunk hetvenezren. Erre masirozik a gros, itten van a pivot. Innen debouchiroz az avantgarda, itt concentraltatik a reserva. Itt találkozik valamennyi!

A ki közbeszorul, az természetesen el van fogva.

Nem nézett utána senki. Jártathatta az újjait Zebulon a térképen tetszése szerint, a merre akarta.

Az ebédre hivó szózat félbeszakítá strategiai magyarázatait.

Hanem az úri asztalnál az a fátuma esett, hogy Szalmás épen átellenébe jutott, s neki folytonosan orra előtt kellett azt az embert látni, a kiről azt hiszi, hogy az ide azért jött, hogy őtet elfogja.

Zebulon nagyszerű volt az ebéd fölött.

Feladatul tűzte ki magának szomszédasszonyát, a házi úrnőt, alaposan felvilágosítani a mostani hadjárat mibenléte felől.

– A mint már a komámnak is mondtam, én most épen azért járok ezen a tájon, mert tízezer lovat kell vennem a hadsereg számára.

Az úrhölgy jó publicum volt, mindent elhitt.

– Az mind huszár alá kell?

– És ulános alá. Hat ezer lengyel gyütt át hozzánk, mind lovas; de lovat nem hozhatott magával, mert azt hegyen nem lehet keresztül hozni.

– Hát akkor sok pénze van komámnak.

No ez veszedelmes állítás. Itt az erdő közepén! Ezt meg kell czáfolni.

– Pénzt nem hordom magammal. Az nem szokás. Minden pénz itt van zsebemben – egy plajbász. Ezzel a plajbászszal utalványozhatom egy millio forintot. Arra nekem hatalmam van. Cassánál kifizetik. A kinek én egy irást adom nevemmel: az elmehet Konstantinápolyig.

Még nem is hazudott vele.

Hanem Szalmás lezárt nyelvét még ez a szó sem volt képes megoldani. Még evés közben is minden falat bekapása után bezárta a száját, úgy mammagott, nehogy Zebulon a szájába lásson.

– Akkor hát komám rettenetes nagy ember most, csodálkozék a háziasszony.

– Ohó! De micsoda ember vagyok én most? A hol vagyok, ott minden embernek parancsolok. A főispánok nekem csak hajduk, a miniszterek csak «te pajtás!» A hova bemegyek, meghuznak harangot, is fehirbe öltöztetett kisasszonyok szórják elejbem koszorukat, is tartanak üdvözlő beszédeket.

Semmi sem tanusítja Mindenváró Ádám úrnak, úgy egyfelől végtelen jószívű vendégszeretetét, valamint másfelől felülmulhatlan indolentiáját, mint annak a meggondolása, hogy ő mindezen bramarbasok alatt megállhatta, hogy meg ne kérdezze Zebulontól: hát a befenekelt hordóban kit etettek az akonán keresztül? s hát a kis zsidógyerek mit beszélt az úton?

Ádám úr evett és hallgatta Zebulont egy elmosolyodás nélkül.

A házi asszonyságot talán piquirozta az, hogy Zebulon egyszerre ilyen nagy úr lett, s még ő vele azt a tréfát űzi, hogy itt akar maradni a nyárig. Ilyen nagy ember, a kire minden órában szüksége van az országnak. Azért is tette tán azt az észrevételt, hogy «de hátha legyőzik a hadserget, s aztán egyszerre vége lesz a nagy uraságnak».

– Legyőzik? szólt Zebulon, széttekintgetve a levegőben s ott keresve azt a vakmerőt, a ki ezt tenni merné. De ki győzne le? S ha legyőzne valaki, itt van török, mingyárt segítségünkre gyün százhatvanezer emberrel; ott van anglus egész hadi flottával Dunatorkolatnál; onnan felgyün lapos hajókkal, kikből hajigálja bombát. Ha az nem elég, gyün talian; ha az sem elég, megindul Ledru Rolin Francziaországból háromszázezer emberrel, is mindent letipor. Mind az egész világ a mi részükön van. A muszka? Meg se meri moczczani magát barlangjában. Örül néki, ha nem bántunk őtet.

Ebéd vége felé már az egész európai coalitiót összeállította Zebulon.

Szalmás még arra is néma maradt.

Pedig azt is megmagyarázta Zebulon, hogy akkor aztán mi lesz a világból? A hű hazafiak hogy kapnak kitüntetéseket, magas rangot: az olyan árulók, incselkedők pedig, kik az ellenséggel czimboráztak, kik áskálódtak, leskelődtek, árulkodtak (mind ez éles oldalpillantásokkal Szalmásra), azok majd megkapják érdemlett jutalmukat, a mi rájok nézve nem lesz örvendetes.

Szalmás mindig csak hallgatott. Mindenváró Ádám pedig nem szólt.

A hallgatás és nem szólás két különböző dolog.

A hallgatás malitia, a nem szólás bonhomia.

Hogy csak egy példát hozzak fel rá: tessék összehasonlítani egy minisztert, a ki hallgat, mikor interpellálják, és egy képviselőt, a ki nem beszél, mikor rá kerül a szólás sorja.

Szalmás hallgatása jelenthette azt, hogy «kerülj csak a kezemre!» Míg Mindenváró nem szólásának az volt az értelme, hogy nem kell mindent minden embernek az órrára kötni.

Délután a pipatoriumban, s estve a vacsoránál még mindig folytatta Zebulon a gascogneadokat, anélkül, hogy ellenlábasát beleszólásra birta volna ingerelni.

Ádám urat mulattatta ez nagyon.

Jól megvacsorálván, aztán álomnak bocsáták egymást; Zebulon még a szobából kimenet is fenyegetődzött; úgy látszik, kissé kapatos volt; a hajdú vezette szobájáig s segített lehúzni a csizmáit, miket azonban Zebulon nem engedett neki kivinni suvikszolás végett; csak hagyja ottan. A hajdú aztán lefekteté, betakarva a jó meleg dunnával, melynek láttára az egyszeri angol traveller, ki először élvezé a magyar vendégszeretetet, azt mondá a lefektető inasnak: «ugyan kérem, küldje hamar azt a másik gentlemant is, a ki rajtam fog aludni, mert alhatnám». Azt hitte a dunnáról, a mivel betakarták, hogy az madrácz, a mire még egy másik úr fog feküdni, s hogy nálunk úgy alusznak rétegbe rakva; a ki legalul esik, azé a belle étage.

Reggel aztán kiderült, hogy miért nem engedte Zebulon a csizmáját éjszakára kivitetni.

A reggeli már régen készen volt, az asszonyság évelődött, hogy mégsem keltek fel a vendégei; de soká alusznak; a tejszín mind megrőkönyödik; Ádám úr is morgolódott, s türelmetlenségében három szelet sonkának járt a végére; utoljára beküldék a hajdut a vendég urak szobájába, hogy keltse fel őket, és mondja meg nekik, hogy már készen várja a reggeli.

A hajdú nagy meredt pofával jött vissza.

– Nincsenek azok a vendég urak sehol.

– Nincsenek sehol?

– Nincsenek azok. Még csak le sincs fekve az ágyuk.

De már ezt a csudát Ádám úrnak magának is helyszínelni kellett. Odament. A két vendégszoba egy folyosótól van elválasztva, egymással átellenben nyilt. Először is Zebulon szobájába ment be.

– Ahun van ni! Az ablak is nyitva, tevé észrevételét a hajdú.

Biz az tárva volt.

Az asztalon pedig volt egy levél plajbászszal irva. Azt Zebulon irta Ádám úrhoz.

Ádám úr ezt olvasá belőle:

«– Kedves baratom. Én itt egy éjjel sem maradok tovább. Ez a gyilkos Szalmás engem elakarja fogni; ki akarja fejemet szolgáltatni. Ismerek őtet! Veszem nyakamba erdőt. Isten megálgya tigedet, felesigedet. Én tartozok hazanak iletemel; szaladok.»

A biz elugrott.

Onnan az átelleni szobába nézett be Ádám úr. Ott is nyitva volt az ablak. Az asztalra volt valami irva krétával; hanem ismét le lett törülve, mintha megbánta volna a nyilatkozó, hogy irást hagyott maga után.

Semmi kétség, hogy Szalmás meg Zebulontól féltében menekült az ablakon át.

Ádám úr egyet csóvált a fején.

– Ezek biz elszöktették egymást. Pedig olyan jól mulattunk. – No majd jön más…