A BÜNHŐDÉS.

Medea bénult kedélylyel rogyott le egy karszékbe.

Éppen egy perczczel elébb azt mondta az anyjának:

– Te hát maradj itten, az apám ősi kastélyában, én majd a férjemmel elmegyek innen.

És ő nem várta azt be.

– Látod! – kiálta fel diadalmas arczczal Sidonia. – Így szeret! Elhágy! S nem várja be a válaszodat. Még a saját maga által szabott időt sem várja meg. Nem csak szeretettelen, de igaztalan is, és szószegő.

Medea is érezte, hogy ez igaztalanság!

És még ha igazsága volna is! Hát nem ő volt-e valaha, a ki azt mondá, hogy a világ minden igazsága nem nyom annyit, mint egy virág himpora, a miben szeretet lakik!

Nem ő volt-e az, a ki azt mondta, hogy a szerelem egy tenger, a minek fenekét nem találni! Hát a tenger is kiapadhat?

Így elfutni, egy bucsúszó nélkül!

– Majd visszajön! Attól ne félj! Ismerem én az ilyen raptusokat.

Sidoniának szertelen jó kedve volt.

– Hadd fusson hát a bolond! Egy hét mulva tudom, hogy visszajön. S ha nem, hát nem. Tanulja meg, hogy nem ő találta fel a büszkeséget. Mi menjünk ebédelni. Legalább ezt megvárhatta volna.

Medea el volt keseredve.

Elfutni az ebéd elől! Ez mégis kegyetlen, szándékos megbántás. Az egész háznép előtt nyilvánossá tenni, hogy harag van a házastársak között! És mikor e kiméletlenség nincs megérdemelve! Hiszen Medea nem egyezett bele Sidonia kivánságába. Ellene mondott anyja meghívásának. Nem volt szüksége a férjnek beavatkozni, ő magától is meg tudta óvni a kötelességét. S most úgy bánik vele, mint egy megvetett nővel! Így terem meg a pipacs a buza között.

Ebéd után azt mondá Sidonia leányának.

– Öltözzél hát feketébe.

S Medea felvette a fekete ruháját.

Sidonia hintaja be volt fogva, a két hölgy elhajtatott Albisóra felé.

Medea azt hitte, hogy most már neki nem csak joga, hanem kötelessége visszatromfolni.

Hisz ez még nem hűtelenség!

A mint a hintó a kastély park-útjáról kikerült az országútra, csaknem összeütődött egy másik úti-hintóval, mely a rendes úton jött, két telivér rézderes volt eléje fogva. Az valamivel elébbre volt, s így a hintóban ülő arczát nem lehetett meglátni.

– Kerüld el azt a kocsit, mondá Sidonia a kocsisának. A grófnő, mint professionált lókedvelő, a legjobb ügetőket választotta ki magának s így bizonyosra vette, hogy azt a másik kocsit a háta mögött hagyja.

Hanem annak a másik fogatnak a kocsisa is becsületkérdést látszott csinálni az előlmaradásból s nem engedte magát megelőztetni. Kisült, hogy a rézderesek még jobb ügetők, mint a sárgák. Így ment az ügetőverseny egy darabig az országúton, változó chanceokkal, míg utóvégre a rézdereseknek sikerült a sárgákat nekimaneuverezni egy szembejövő brassói társzekérnek, a mikor aztán Sidonia hintaja határozott hátrányban maradt. Ekkor végre a grófnő, nehogy ők nyeljék folyvást az előttük járó kocsinak a porát, azt parancsolá a kocsisának, hogy engedje amazt messze előre futni. Így aztán az első hintó, a két rézderessel, eltünt az első útkanyarulatnál a szemük elől.

Sidoniát gyötörte a kiváncsiság, hogy vajjon kié lehet az a rézderes fogat? Ő ezt soha sem látta semmi futtatásnál. Minden rangbeli lovat ismert.

A versenyfutásnak az lett az eredménye, hogy a rendes két órai útat öt negyed alatt tették meg az albisorai kastélyig.

Mikor az albisorai kastély udvarára behajtattak, már akkor a két rézderest ott jártatta a kocsis, furcsa, tele szakállú, prémbekecses alak.

Sidonia kiváncsi volt megtudni tőle az urasága nevét, a ki szintén idejött, s megszólította.

A szakállas kocsis azt mondta neki, hogy «Zdrawdtvujtje Szudarinya.» Muszka volt, egy szót sem tudott más nyelven.

A két grófnő bement a kastélyba, azonban már az agancsos teremben eléjük állt egy simaképű, frakkos inas, a ki nagy kézmorzsolás közben jelenté, hogy a gróf úr most nem fogad el senkit.

– Eredj! Jelentsd be neki, hogy Lis Blanc grófnő van itt, a leányával.

Az inas a válla közé húzta a fejét s elhátrált.

Kis idő mulva visszasasirozott, de a feje még mindig a válla közé volt húzva, s a kezeit még mindig nem mosta meg eléggé.

– Ezer bocsánatot, excellenz! De a gróf úr kegyelmességteket különösen nem óhajtja elfogadni.

– Mit? Nekem mersz ilyen izenetet hozni? Lódulj, majom! S azzal megkapva a livrées madárijesztőt a könyökén, olyat lódított rajta, hogy az féllábon tánczolt tova, s azzal berontott az ajtón a másik szobába. Medea kívül maradt az agancsos teremben.

Sidonia grófnőnek három szobán kellett keresztül hatolni, a míg a negyedikben megtalálta a mostoha fiát.

Az csakugyan szánalomra méltó állapotban volt ezuttal, a fejére egy kötött hálósipka húzva, mely eltakarta a homlokán levő seb kötelékét, a félarcza lőpor pontokkal pettyegetve. Karszékben ült, fehér flanel kabátban, melynek az ujjai fel voltak hasítva, mind a két keze bebugyolálva, s egy a nyakába kötött fekete kendőbe akasztva. Azonkívül pedig dühös volt, mint egy borz. Szóhoz sem hagyta jutni a mostoháját.

– Mit akarsz itten? Mit mászol az én hátamra mostan? Van én rajtam valami nézni való? Én vagyok a tätovirozott ember, a kit mutogatnak egy piczula belépti díjért? Még a leányodat is ide hoznád a nyakamra? Hogy vitt volna benneteket az ördög, mielőtt összekerültem veletek. Szépen jártam miattatok! Nyomorék lettem. Mehetek ezentúl bilétet szedni, egyébre nem vagyok jó! Te édesgettél ide a medvevadászatra. No én megkaptam a magam medvéjét.

– Verje meg a mindenható az átkozottat, a ki így bánt veled!

– No csak semmiképen ne szidalmazd a sógort előttem. Az egy igen derék, psütt ficzkó! A mióta tönkre lőtt, nagyra becsülöm. Csak vidd vissza hozzá a feleségét, köszönje meg, hogy olyan mennykő derék ura van. Mit keres a te leányod itt én nálam? Hoztam el tőle valamit?

– Csak egy szót akar neked mondani.

– Süsse meg a szavát! Hisz annak az egy szavának a nyomorékja vagyok most is. Ha bűnötök van, menjetek a paphoz, annak gyónjatok meg.

– Te elutasítasz bennünket?

– Híttalak én ide? Tudod, hogy «dög» vagyok! mulatni akartok velem? Menjetek penitentiát tartani!

Lyonel karszéke mögött egy spanyol fal volt felállítva.

Sidonia grófnő éles hallását nem kerülte el, hogy azon spanyolfal mögött valami női ruha suhog.

– Te nálad valaki van, a ki miatt bennünket elutasítasz?

– Hát hadd legyen!

– Egy nő van nálad?

– Igenis, egy szép nő.

Sidonia grófnő egy lépést tett a spanyol fal felé, a mire az ott rejtőzött alak egyszerre előjött búvhelyéből s szembe állt vele.

Scilla volt.

– Ah! Scilla kisasszony! – kiálta fel Sidonia s ökölre szorítva emelé föl mind a két kezét.

– Óvlak, hogy meg ne bántsd. A kisasszony az én jegyesem!

– Micsodád? Te!

– Mondtam már. A menyasszonyom. Nőül fogom venni. A mint a kezem felszabadul, hogy neki nyujthatom.

– Te álmodol! Hát elfeledted, hogy feleséged van?

– De néha-néha jut eszembe. El fogok tőle válni.

– Katholikus vagy. Úgy nem választanak el, hogy ujra megnősülhess.

– Ki fogok térni. Unitáriussá leszek. Akkor elválasztanak. Az itt Erdélyben nagyon könnyen megy.

– Térj eszedre. Atyád végrendeletében gondoskodva lett róla, hogy hitet ne változtathass!

– Törődöm én a végrendeletekkel!

Scilla közbeszólt.

– Önök intézzék el egymás között a családi vitájukat, nekem ahhoz semmi közöm. Hanem itt egy másik asszonyság is van még. Majd ahhoz lesz nekem egy szavam.

Azzal elhagyta Lyonel szobáját s átment az agancsos terembe, a hol Medea hátramaradt.

Medea ott állt egy ablakmélyedésben. Fekete öltöny volt rajta, kalapjáról sűrű fekete fátyol az arcza fölé húzva.

Scilla odalépett eléje.

– Madame! Az én nevem Scilla kisasszony. Tagja vagyok a moszkvai operaháznak, most Budapesten vendégszerepelek. Szabad kérdeznem, hogy hát ön hol van szerződtetve s hol vendégszerepel?

Medea a térdeit érezte megrogyni e megszólításra. Minden ereje elveszett ezzel az alakkal szemben.

Scilla folytatá.

– Madame! A művészvilágban rossz genrenak tartják azt, a mit úgy nevezünk «egymást kiszurni». Ön az én szerepemben akar föllépni. Pedig önnek van szép szerepköre, madame. Van derék férje. Ismerem őt. Nekem jóltevőm volt. Ha én mondhatnék ilyen férjet a magaménak, én azt bálványomnak tartanám, megtiltanám a szememnek, hogy meglásson más férfit, megtiltanám a nyelvemnek, hogy más férfihoz beszéljen. Önnek van egy kedves kis gyermeke. Ha nekem adott volna ilyen kincset a sors, egy óráig el nem hagynám magamtól, mellette henteregnék a földön, nem volnék se nő, se művésznő, csak anya. Hát játszani osztogatja az ilyen kincseket a sors? Mit tett ön a kezére bízott bálványával? Először elfeledte, azután kijátszotta. Gúnyt űzött belőle! S utoljára odakényszeríté, hogy az halálos párbajt vivjon meg az ön mostoha testvérével. Két ilyen embert oda állított ön egymás ellenébe, s hogy azt a másikat meg nem ölte a halálos golyó, azt csak egy véletlennek, egy útbaesett gombháznak köszönheti. Abban a kagylóban több érzés volt, mint az ön szivében. Tudott ön azon az éjszakán gyermekének arczára nézni? Tudott ön imádkozni azon az éjszakán?

Medeának az egész teste reszketett, a zsibbadás fogta el minden idegeit. Ez a nő vas kézzel dult a belső zsigereiben.

Scilla folytatá a torturázást.

– És most még idejön! mint a ki a legüdvösebb dolgot kezdte meg, s most be készül végezni. A férje tudtával jött ön ide?

Medeára mint egy villámütés hatott ez a kérdés.

– A férje engedelmével jött ön ide? ismétlé Scilla, még erősebb szóval. Aztán nagyott kaczagott, «haha! milyen bolond kérdés!» Hát kérnek az ilyenre engedelmet? Szabad ez! Ki tiltja meg? Senki. Én nem! Önnek épen annyi joga van Páris almáját elnyerni, mint nekem. A nők vétkezése közös szabadalom. Miért volna az csak a tánczosnők privilegiuma? No hát én elfogadom a versenyt. Kezdjünk hozzá. A grófnő elég szép arra, hogy győztes maradhasson. Idomai gyönyörüek. Büszkén leplezheti le bájait. Oh azért a fátyolt fentarthatja az arczán, mint a hogy az indus bajadérek teszik, a kik mikor meztelenül odadobják magukat a piacznak, az arczukat lefátyolozzák, mert hát szemérmetesek akarnak maradni!

Medea felvetette a fátyolt az arczáról. Olyan volt, mint egy alabástrom szobor.

S halkan rebegé:

– Várom, hogy üssön ön még arczul is. Megérdemeltem.

E szóra Scilla hátralépett s fejét meghajtva, összetette a két kezét a keblén. Ez a szó «megérdemeltem!» keresztül húzta mind azt, a mit ő mondott.

A két nő közül most amaz volt a nagyobb, ő a kisebb.

Csak nagy szünet után szólalt meg Scilla, halkan, tompa hangon.

– Madame! Én le vagyok fegyverezve. Ön maradt a győztes. Szabad az út ön előtt. Mehet, a melyik ajtón át tetszik. Akár erre be, akár amarra kifelé.

Medea e szavak után rohant «ki» a terem ajtaján, aztán végig a folyosón, a tornáczon, a lépcsőkön. A ruháját felkapta térdig, hogy jobban futhasson, nem bánta, látják-e? A hintóhoz rohant, felugrott, belevetette magát, «gyorsan haza!» kiáltá a kocsisnak, a hintó elvágtatott.

Scilla utána nézett az ablakból, magában beszélve:

– Szegény asszony! Kegyetlen voltam hozzá. Talán nem is érdemelte. De meghasznál neki. Ennek nem lesz kedve másodszor a bajadére szerepét eljátszani!

Azzal visszatért Lyonel szobájába.

Már akkor a mostoha anya és fia a legindulatosabb veszekedésben voltak, Lyonel a bekötözött két kezével hadonászott, s a hálósipkát ledobta a fejéről, úgy ugrált a szoba közepén.

– Micsoda az? kiáltá rá Scilla, hát ki engedte meg önnek, hogy a kötelékből kivegye a kezeit? Hát tarantellát tánczolnak együtt, vagy mi? Ül le szépen? S rakja vissza a kezeit a burokba? Még a sipkáját is. Ejh! A mint egy perczre elhagyom! Milyen rossz, szófogadatlan gyerek!

Mikor aztán a kötelékeket helyreigazította Lyonel torzóján, akkor egy naiv keresztbókot (knixet) csinált Sidonia grófnönek, egy senki más, mint tánczosnő által producálható, impertinens nyájaskodással.

– Grófnő. Én ugyan végtelenül büszke leszek rá és végtelenül szerencsésnek érzem magamat, ha önt vendégül fogadhatom el «nálunk», mentől hosszabb időre, ha azonban ön inkább óhajtana hazatérni, rendelkezésére bocsátom a saját hintómat, miután Lándoryné asszonyság már tovakocsizott, a nélkül, hogy az ön számára valami izenetet hagyott volna hátra.

– Az én saját hintómon! Kiálta fel, a comicummal határos dühvel Sidonia.

– Azt hitte, hogy te itt maradsz. Ironiázott Lyonel.

Erre összeszedte magát Sidonia grófnő, s előkelő megvetéssel nézett a vállán keresztül Scillára.

– Öntől sem szállást, sem kocsit nem fogadok el. Ha el akarok menni, majd találok egy paraszt szekeret, egy szamár-talyigát, a mely elvisz. Én «azon is» Lis-Blanc grófnő maradok. (Erre kitört a szivéből az asszonyi harag.) De «te!» kimondhatatlan czímű némber! mezítláb fogsz innen elfutni valaha!

Scilla nagyott nevetett rá.

– Mezítláb kezdtem, mezítláb végezhetem, nem vesztek vele semmit.

Scilla szavának állt.

Azt irta volt Lándorynak, «ha nagy lesz a veszély, én is ott leszek!»

Ugyancsak «ott» volt!