VAGY, VAGY?

Medea egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Képzelete eléje hozta a történendőket. Miért kellett ennek így bekövetkezni?

Senkit sem tudott okolni, mint saját magát.

– Miért egyezett bele, hogy Lyonelt elfogadja titokban, a férje tudta nélkül? A jó szándék, az erős elhatározás, az üdvös czél mind nem menti azt ki. Azért ez mégis egy végzetes tévedés marad, melyet önmaga sem bocsáthat meg magának.

Most már a megbánás késő.

Tudta jól, hogy minő veszélybe kergette bele a férjét azzal, hogy elmondta neki az anyjától hallott pletykát. Annak most nem maradt más választása, mint a fejével neki menni annak az alaknak, a ki közte és a felesége között áll. Az pedig halálos ellenfél.

Olyan soká akart megvirradni.

A kis leánya ott aludt az ágyában. Ma nem bizta azt a dajkára. Egész éjjel annak az álmát őrizte.

Csak most érezte, hogy mennyire szereti a férjét.

Nagyon sokat sirt.

Pedig lett volna mentsége is. Ez a csodálatos emberi alkat, a minél nem tudni, hol végződik a test, hol kezdődik a lélek? Mi benne az állati ösztön, mi a szellem akaratereje?

Egy idő óta ismét boldog reményben érezte magát, ez állapotban a nő ingerlékeny, izgatott, szeszélyes, kedélybeteg. Lehet-e neki beszámítani, a mit ilyenkor tesz, mond, érez? Nem kell-e neki mindent megbocsátani azért, hogy ezt az átokkal párosított Istenáldását keblébe fogadta?

A mint pitymallott, felöltözött, s felsietett a várkastély őrtornyába. Onnan kilátás nyilt a messze vidékre. Felvitette magához azt a nagy távcsövet, a melylyel a mult nyáron az ég csodáit együtt bámulák. Azon keresztül kémlelte végig a hegyek közül alákanyaruló országutat.

Ott az útfélen volt egy kőkereszt.

Egyszer csak azt látta, hogy az erdő sűrűjéből egy emberalak jön elő, s az a kereszt felé tart.

A távcső olyan közel hozta hozzá az alakot, hogy ráismerhetett. Péter volt.

Mért jár ez korán reggel az erdőn? Hisz ő nem vadász.

A szolga leül a feszület talapzatára s tenyerébe hajtva a fejét, ott méláz mozdulatlanul.

Úgy szeretne rákiáltani: «Mit méláz ön? Mire vár ott? Nem izent öntől nekem valamit a férjem?»

Majd fölkel az inas, s térdre bocsátkozik a feszület előtt és imádkozni kezd, utoljára átöleli a keresztet és zokog.

Kit sirat ott? Kiért imádkozik?

Egyszer aztán neki iramodik, s elkezd nyargalni fel a hegynek, mint a ki eszét veszté. Ez már lát valamit közeledni az országuton, a mit a kanyarulat még eltakar Medea szemei elől. Az elé szalad a szolga.

Most előbukkan, a mi elé sietett, a kocsi.

Medea ráismer a kocsira, rá a benne ülőre. Bertalan maga hajtja a lovakat.

Mikor a Pétert eléri, megállítja a kocsit és leugrik az üléséből.

Az inas odarohan hozzá, megragadja a kezét, összecsókolja azt és kaczag, s a kalapját a levegőbe hajítja.

A távcső még az arczkifejezést is láthatóvá teszi.

Aztán a tenyereivel összetapogatja az urának a testét, nem történt-e semmi baja?

Bertalan szól hozzá valamit, a mire az visszafelel.

Ha meg lehetne hallani, hogy mit beszélnek?

Egyszer aztán mond valamit az úr a szolgájának, a mitől ennek az arcza megvadul, az ökleivel üti a mellét, majd térdre bocsátkozik, s felemelt három ujját az ég felé rázza, esküdözve és fejével mutatja, hogy az nem igaz!

Nem igaz, hogy valaki mérget kevert volna Lyonel italába, a saját gyávasága volt a méreg! Ezt már érthette Medea, ha nem hallotta is.

S erre az úr lehajol a szolgához és átölelve azt, megcsókolja annak az orczáját.

Az úr a szolga arczát!

Akkor aztán a szolga megfordul s visszafut az erdőbe hanyatthomlok, hegynek alá-felé. A kocsi lassabban haladhat a lejtőn, bekötött kerékkel.

Medea lement a toronyból a verandára, a hol a kocsival meg szoktak állni.

A kocsinál hamarabb megérkezett Péter. A gyaloguton megelőzte az urát. Még arra is ráért, hogy pihenten jőjjön az asszonya elé.

Medea ott állt egyedül a verandán, fehér reggeli pongyola köntösében.

– Mi hir, Péter?

A szolga alig bír szót kiejteni.

– Az uram, megérkezett.

És arra előveszi a sirás, nem bir magával, illik, nem illik? megfordul és otthagyja az úrnőjét.

Aztán becsörömpöl a kocsi az udvarra. Bertalan leszökik belőle, odadobva a gyeplőt a kocsisnak.

Medea, mint egy bűnbánó szent áll ott, lehajtott fejjel, s várja, hogy mi fog vele történni? vajjon megöli-e? vajjon megszólítja-e?

Az pedig három lépcsőt szökve rohan fel hozzája ragyogó orczával, s odarántva a karjai közé a nőt, azt kiáltja neki, «nem hagylak elvenni magamtól!»

S úgy őleli, majd megfojtja.

Bertalan egy szót sem mondott el Deának mind abból, a mi az elmult órák alatt történt. Ilyenről nem beszél a férj a felesége előtt.

Másnap aztán mindent megtudhatott Medea a kolozsvári lapból. Le volt abban írva az egész párbaj minden részleteivel. A párbaj indokául az volt felhozva, hogy Lándory a sógorával a nemzetiségi politika fölött zördült össze.

Csak akkor rémült el Medea, mikor azt olvasá, hogy a férje is sebet kapott. Elájult bele.

Mikor életrehozták, odavonta magához a férje fejét.

– Hol vagy megsebesítve?

– Sehol. A golyó eltalált, de nem sebesített meg. Egy kis horzsolás az egész.

Dea odahozatta a kis leányát.

– Tudod, ki fogta fel a golyót? – ez a két kis kéz itt!

Bertalan már akkor gondoskodott róla, hogy azt a kabátját, a melyet a golyó megtépett, elpusztítsák, Medea ne tudja meg a veszélyt, a melyben ő forgott, soha.

Ez után az esemény után következett egy csendes hét, a mi alatt a zaklatott kedélynek ki lehetett pihenni magát.

Egy hét mulva a kolozsvári látogatás után, ismét eljött Sidonia grófnő Dorogmándra a leányához.

Gyászba volt öltözve s nagyon meg is botránkozott rajta, hogy Medeát koczkás pepitaszövet öltönyben találta.

– Mit cselekedtél, te szerencsétlen asszony? – ezzel a szóval köszönte be hozzá.

– A mit te tanácsoltál, anyám.

– Ah, én nem mondtam azt neked, hogy tálald ki egyszerre, egész forrójában ezt a dolgot a férjednek.

– De én nem tudtam azzal a tudattal élni, hogy a férjem gyáva és alávaló. Ha félt, öljön meg, de ne tegyen csuffá. Szeretem, hogy elmondtam azt neki, a mit tőled hallottam. Ő adott nekem arra egy olyan választ, a miért a lábaihoz kellett volna borulnom. «Ha tudott volna valamit abból, a mit ráfognak, a hajánál fogva hurczolta volna ki az asszonyát a szobájából, a helyett, hogy magához közel ereszsze.» Ez a szó engem össze is tört, de ujjá is alkotott. Elhiheted, hogy többet nem fog a titkos lépcsőkön feljönni senki, ha egy angyal lenne is. Arra is te birtál rá. Az Isten igazságos volt. Azt ejtette el, a ki bűnös.

– Ne vétkezzél! Ne szidalmazd őt, a ki te miattad szenved.

– Szenvedtem én többet ő miatta.

– Két keze tönkre zúzva.

– Nekem a szivem volt összetörve.

– E drága szép arcz foltokkal teleszórva!

– Hát az én lelkem foltjai olcsók?

– Te egy szörnyeteg rabja vagy. Egy ezeregyéjszakai dzsiné, a ki az áldozatát lánczra kötve tartja.

– S azt akarod, hogy én meg az ezeregyéjszakai menyasszony legyek, a ki a látogatói gyürüit zsinórra fűzi?

– Az nagy külömbség. Lyonel mostohabátyád. A világ előtt semmi vád nem érhet.

– Elég, ha én ismerem őrjöngő szenvedélyét. Ha ráálltam, hogy egyszer találkozzék velem, Isten a tanum! csak azért tettem, hogy a lelkére beszéljek, hogy szünjön meg e szenvedélyével üldözni.

– Most nincs szó szenvedélyről, csak szenvedésről. Ő sebesülten ül karszékében, magával is tehetetlen. Egy köny, a mit sebeire ejtesz, balzsam fog azokra lenni. Megtagadsz-e tőle egy könycseppet?

– Én könyeimmel áztattam fejvánkosomat egy keserű éjszakán át miatta! Nem tudtam imádkozni! Rettegtem az Istentől. Te azt nem tudod, hogy mit szenvedtem én azon az éjszakán.

– Azt jól mondod. Az én álmomat nem ronthatta el az a hír soha, hogy a férjem párbajt vív miattam. Ezt nem tudom.

– Ne értelmezd rosszra a szavamat. Én nem szólok rólad. Arra nincs jogom. De én szeretem a férjemet. Ő engem megvédett, férfi, lovag módra. Az életét tette fel értem. Azután megbocsátott. Másodszor nem fogok neki alkalmat adni rá, hogy megbocsásson.

– Hiszen nem tudja meg. Az én hintómon jösz. Egy sétakocsizás az egész. Négy óra alatt oda vissza. Ő óhajt téged látni. Csak látni, csak egy vigasztaló szavad hallani, csak a hüsítő kezedet érezni sebzett homlokán, s aztán visszajöhetsz. Senki nem fogja tudni, hogy ott voltál. Milyen nagyon szerettétek egymást, mikor gyermekek voltatok!

E szónál megnyilt az ajtó s belépett Lándory.

Nem üdvözölte Sidonia grófnőt. A feleségéhez beszélt.

– Kedves Dea. Én téged arra kérlek, válaszsz kettőnk között. Vagy én tőlem válsz meg örökre, vagy az anyádtól.

Medea elámulva nézett a férjére, nem tudott mit mondani.

Sidonia grófnő hamarább megtalálta a szavát.

– Uram! Ezért az erélyért kezdem önt becsülni.

– Hát hogy teljesen kiérdemeljem a grófnő becsülését, ismétlem a kérdést, vagy én távozom el ez órában örökre, a soha vissza nem térésre, a kastélyból, vagy Lis Blanc Sidonia grófnő? Rajtad függ az elhatározás.

– Bertalan! Rebegé Medea, kezeit könyörgésre kulcsolva.

– Engedek időt a megfontolásra. Ebéd idejéig gondolkozzál rajta. Ha azt akarod, hogy én hagyjalak el, az megtörténhetik minden feltünés nélkül. Otthon megválasztottak képviselőnek tudtomon kívül. A két pap, a ki a politikai téren egymásnak kemény ellenfele volt, sok küzdelem után megegyezett abban, hogy engem kiáltasson ki képviselőnek. A mandatumot megküldték, rajtam áll, hogy elfogadjam, s akkor mehetek Budapestre, a családomat falusi birtokán hagyva, a hogy százan mások. Senki sem fog más indokot keresni. Azontúl egészen szabad vagy, nem fogom a rablánczod végét. A leányomat nálad hagyom. S hogy annak a sorsát biztosítsam, kezedbe teszem le azt az ötszázezer frankot, a mit a munkámért kaptam a párisi kiadótól. Kezeld okosan, s neveld a leányodat szeretetben. Rólam nem szükség neki tudni. Gondolkozzál azon, a mit mondtam. Ebéd idejéig várok a válaszodra. Ha nem küldöd, megyek bucsú nélkül.

Azzal megfordult és kiment, magára hagyva a két asszonyt.

Medea kétségbeesve tördelte kezeit.

– Anyám, én szeretem őt!

– Akkor hivasd a cselédeidet, s dobasd ki innen az anyádat, mert én innen, apád ősi kastélyából, egy «pékin» szemforgatása elől, önként ki nem megyek.

Lándory gyorsan ment át a saját lakosztályába. Ott találta Pétert.

– Málházd össze a holmiaimat. Lehet, hogy egy óra mulva mennem kell Budapestre. A kocsis készen álljon.

Péter szótlanul engedelmeskedett.

Lándory felindultan járkált fel s alá szobájában, az ablaktól az ajtóig. Majd nyugalmat erőszakolt a kedélyére s összeszedte az irattárát.

Egyszer kinézett az ablakán, a honnan a kertbe lehetett látni.

A dajka ott sétált, a kis gyermekkel a karján.

– Soká maradunk Budapesten? – kérdezé Péter.

– Én meglehet, hogy nagyon soká.

Aztán eszébe jutott neki, hogy hiszen Péternek felesége van.

– Te visszajöhetsz a feleségedhez.

– Majd csak az urammal együtt.

– De hátha én nem fogok visszajönni?

– Akkor meg épen szükséges, hogy itt maradjon ennél a háznál «egy» Lidy Carcasse!

Péter kitalálta azt, a mit az ura gondol e perczben.

S a mint ez ki volt találva, Lándory nem volt többé ura a keserű indulatának.

– Nem várom a határóra időt! Azonnal megyek! Eredj, fogass be rögtön! Mit gondolkozik rajta? Neki rögtön kellett volna válaszolni! Nem halogatom tovább! Vége van!

Péter futott a rendeletet foganatosítani.

Tíz percz mulva egy kocsi gördülése hallatszott az udvaron, s aztán a felvonó hídon.

Lidy Carcasse az úrnője szobájába lépett, kisírt szemmel.

– Ki távozott el? – kérdezé Medea.

– A Péter, – rebegé Lidy, a kinek természetesen az volt a főszemély.

– A Péter? – kérdezé Medea elbámulva.

– Igen. Az urával. Azt mondta, hosszú útra mennek.

– A férjem is?

– Az úr elébb a kertbe ment. Ott sétál a dajka a kicsinynyel. A kicsikét megcsókolta s a dajkának adott tíz aranyat. Azután nem szólt semmit.