A NAGY TITOK.

Elnyerni egy világszép hölgy szivét: ez a kisebbik titok, de megtartani! Ez a titkok nagyja!

Medea teljes akaraterejéből választotta magának élettársul Bertalant. A Lis Blanc családnak kimerítő értesülései voltak Lándory multjáról, jelleméről, körülményeiről. Jól le volt irva.

Tudós, a ki egy szakmába el van merülve, s ha egy érdekes esetet tanulmányoz, akkor se lát, se hall.

Jó gazda, a ki maga lát a jószágának kezelése után s jövedelmén túl fényt nem űz.

Ezért világkerülő, mert a társaságban mindenki olyan életmódot folytat, a mi a pazarlással együtt jár.

De a világ is kerüli őtet; annak a szerepnek az emléke miatt, melyet a nagy bűnperben vitt. A nagy inquisitortól félnek.

Kedélye hajlik a buskomorságra. Első nejével félrevonulva élt egy tengeri szigeten s annak az emléke most is kultusz tárgya előtte.

Künn lakik a pusztán télen-nyáron s ott nincs más társasága, mint a két pap: a kálvinista prédikátor, meg a plébános.

A szegények jóltevője, elzüllött árvák gyámatyja.

Medea azt hitte, hogy ez az ember illik legjobban az ő világgyülölő, emberkerülő kedélyéhez. Saját magát úgy ismerte, mint szenvedély és vágy nélküli lényt: a kinek feladata volt minden reménynél előre költeni fel a lemondást, s az öröm perczében gyanuval gondolni a következő megbánásra.

Ez az ember, ennek a háza lett az ő eszményképe. A magyar pusztáról azt gondolta, hogy az egy siberiai «tundra», vagy egy délamerikai «pampas». Annak közepében van egy ódon kastély. Annak a falain ősök arczképei, a kiknek a szellemei nem tudnak megválni egykori lakhelyüktől; talán a puszták lelkei is feljárnak oda, de van egy hatalmas lény, a ki valamennyinek parancsol: az Lándory.

Hanem aztán, attól a percztől fogva, a mikor Lándory felsegítette ölteni az esőköpenyét és ő elnevette magát erre a gondolatra: «mi most szökünk!» egészen megváltoztak előtte a fogalmak.

Igen; szökünk egy világból, a mely méltó a gyülöletre.

S aztán talált egy világot, a mely arra való, hogy szeressünk benne lakni.

Az első nap, az első hét megtanította rá, hogy a kit magának élettársul választott, hogy világkerülő magányának életunalmát megossza vele: az egy derült kedélyű «utitárs». S a vasút az, a mi igazán kipróbálja a férfikedélyt. A kiben egy csepp nehéz indulat van, az felszinre kerül ilyenkor. Látunk jámbor családapákat, a kik otthon szelid papucshősök, a vasuti perronon egyszerre kegyetlen tirannusokká válni. A ki soha sem káromkodik: ott tud. De aztán a ki még itt is megtartja a jó kedélyét; a ki az első csengetésnél nem ránczigálja magával a társnőjét, a ki nem pöröl a helyek miatt, a ki nem kiabálja a hordárja számát kétségbeesetten, a ki nem zaklat, nem ijesztget elkéséssel, a ki a skatulyákat nem felejti a coupéban, a ki a rostbeefet nem nevezi vulkanizált kaucsuknak, a ki nem lamentál hidegről, melegről, nem szivarozhatásról, a ki nem szörnyed el hotelszámlák láttára, a ki egy szóval minden nyomoruságnak el tudja nyerni a humoristikus oldalát, arra már igazán rá lehet ütni a tizenhárom próbát. Azért igen praktikus szokás az új házasokat az esküvő után nászutazásra küldeni, mert ott 48 óra alatt jobban kiismerik egymás kedélyét, mint otthon egy év alatt.

Mikor aztán a pusztába megérkeztek, akkor megint mindjárt az egész táj fogadta Medeát kellemes csodálkozással. Hisz ez nem ázsiai sivatag, a milyennek ő (a leirások után) képzelé: «Tzigan» sátrakkal, kirgiz jurtákkal; hanem egy jól termő sikság, a mely igaz, hogy nagyon külömbözik a francziaországi kerteknek, kaszálóknak, mesterségesen öntözött réteknek feldarabolt gazdaságoktól; azonban az ilyen roppant terjedelmű buzavetés, a virágjában uszó repczetábla, imponál a végigutazónak, a virágillat új athmosphærát támaszt körülötte, ennek a nagy mérveiben van a szépség.

Hát mikor a hintó, a saját nevelésű négy tüzes paripával begördül a kastélyt körülvevő parkba, s egyszerre elétünik az ősi lakhely, egész a tetejéig befuttatva kuszó rózsával; mintha az érkező menyasszony tiszteletére volna fényes nappal illuminálva minden; s a csoportokban, a gyepköröndökben ezernyi rózsa, remekei a modern kertészetnek. A háttérben óriási platánok koronája között átmosolygó képe egy napsütötte viránynak, melynek alját egy kerek tó foglalja el, uszkáló hattyukkal és ara-kacsákkal, a nagy tükör előtt a növények herczegasszonyai, a kik egymásnak dicsekszenek a válogatott toilettjeikkel; a veres levelű bükk, a fehér lombú ihar, az aranynyal pompázó hárs, a kék-zöld boróka s a valamennyit lenéző ősnemes tölgyfa; az egész egy összhangzó remek kép.

Nem ilyennek képzelte ő a sivatagot.

Maga a kastély is megczáfolta az elővéleményét.

Építészeti pompa, igaz, hogy nem volt azon, de úri comfort kinálkozott mindenütt. Az egész berendezés azt hirdette, hogy az «első» feleség nagyon szeretve volt.

Mikor a szobákon végig járt Medea, csakugyan azt hitte, hogy egy új világba lépett. Ennek az új világnak a neve «otthon». Eddig ez ő előtte ismeretlen fogalom volt.

Kinevetni való kicsinység, de még is igaz! új embernek érezte magát, mikor végre valahára levethette az örök vállfüzőt. Ezt az aczélbörtönt. Elég karcsú volt a nélkül is. Itt nem volt rá elitélve.

Majd elkövetkezett az ebéd. Pontban déli harangszóra. A magyar ételek felől is olyan aggodalmas előizletei voltak a hallomás után Medeának: azokhoz eszkimó gyomor kell. Hogy elbámult aztán, mikor a legelső levesestál előtte párolgott! Nem lehet azt tollal leirni, hogy micsoda íz van abban? Kétszer is vett belőle; és azután a következőkből is. Azon vette észre magát ebéd végén, hogy jóllakott. Még soha sem tapasztalta ezt életében. Talán a vállfüző is lehetett az oka.

És aztán ebéd végeztével nem kellett a zongorához ülni, Beethovent játszani, majd unalmas udvarlókkal banális értekezést folytatni közönyös tárgyakról, végre a whisztasztalhoz ülni, s szidatni magát elvesztett trickkekért; azután új toilettet csinálni szinházhoz s variálni az unalom örök themáját; hanem a mint a szemei elnehezültek, odatette a pamlagvánkost a mellette ülő valaki térdére, ráhajtotta a fejét, s a míg az ujságot olvas, az alatt egyet szundíthat, a mi olyan jól esik! S a mitől fölébred, az sem kellemetlen. Ha álmodott valamit: az bizonyosan nem az elhagyott világból való volt.

Akkor aztán már nem süt olyan forrón a nap, kimehetnek együtt a kertbe, végig nézni a rózsákat. Ah, csupa ismerősök! A maréchal Niel! A Gloire de Dijon! A sénateur Weise! A Cavour! A Perle des Blanches! s a valamennyi királynéja: a La France!

Nagy nehezen (egy szóra) rábeszélteti magát a csónakázásra. Eleinte nehezen megy a sandoline kettős lapátjával a mozgás, de nagyhamar beletanul. Mikor kifárad, az arcza egész tűzpiros, a haja szétbomolva, a kalapját a szalagjára kötve, a karján hordja. A hattyukkal kötődni kezd, a gunár megkergeti. Az elől sikongatva fut el a pimpimpárés pázsiton a gardeniás állványig. Itt új ellenség állja útját, a pávakakas. Az is szembe támad reá; pompás nagy japáni legyezőjét szétterjesztve s dölyfösen félkört tánczolva előtte. De már ennél felébred amazoni bátorsága, hirtelen kifeszíti ellene piros napernyőjét. Ettől a pávakakas megijed s nagy rikoltozással szalad el a bokrok között. E győzelem után diadalmasan fordul vissza Medea a nyomában szaladó párjához, a ki jön a megtámadott hitvese segítségére, a feje fölött csóvált szalmakalapjával.

Van aztán nevetés! A semmin.

– Látod? Egész gyermek vagyok! szól Medea. És aztán elkomolyodik. «Én soha életemben nem voltam gyermek!»

Más nő akkor végzi a gyermekségét, a mikor férjhez megy, ez meg akkor tanulja meg, hogy mi az? Milyen jó az!

Játszani, bohóskodni, hanczúzni! tilalmasba lépni! Pajkosnak lenni! Diáknak lenni! Valakit megtréfálni, a ki azt fölveszi.

– Hát várj: majd én megtanítlak téged valami gyermekjátékra: mondá Lándory. S azzal mind a ketten letelepedtek a fűbe. Aztán szakítottak kilencz fűszálat. Azt az egyik a kezében tartja, a másik a végeiket összekötözi: ha végül egységes láncz lesz belőle, akkor beteljesül az, a mire az összekötöző gondolt.

Láncz lett belőle szerencsésen.

Medea örült, nevetett a sikernek.

– No hát találd ki, hogy mire gondoltam?

– Arra, hogy lesz-e vacsorára is baraboly?

– Eredj! Czudar! Még azt is kitalálod!

A baraboly is olyan csemege, a mit csak itthon kapni, itt is csak nagy protectió és összeköttetések útján.

Ez alatt eljött az ozsonna ideje. A falusi levegő éhessé tesz. Napjában ötször kell itt asztalhoz ülni, s az ember nem is haragszik érte. A levegő az oka kétségtelenül.

S evés után commotiót kell tenni. A lapdázás is kellemes, de hát még a tekepálya. Az ad aztán emotiót. Medea még akkor sem akarta abba hagyni, mikor már alig birta a karját. Pihenésül aztán belevetette magát a hamakba, s hintáztatta Bertalannal.

Az alkonyattal elkezdett a park mélyéből felhangzani valami csodaszép dal, a mire a közeli orgona-bozótból egy másik hang felelt.

– Hallga! Mi a? kérdezé Medea figyelve.

– Ez a fülemüle. Hát nem ismered a fülemülét?

– De igen. Sorrentoban mindennap ott volt a table d’hote menüjén: «fülemüle, pacsirta sülve» ki nem állhattam! De énekelni nem hallottam soha.

Medea aztán azt is megtudta, hogy mi az «édesen alvás» mikor az ember ötször falatozott, s aztán egész nap szaladgált, hogy ötször megéhezzék.

Ez azonban mind csak a materialis oldala az új világnak.

Abban a régi unalmas világban minden ember, a ki csak a közelébe került, azon törekedett, hogy a tudományát ragyogtassa; a ki nem tudott okosat mondani, az mondott szépeket.

– Ez jó recept az udvarlásra, de megölő «betű» a házas élet boldogságára nézve.

A férjnek nem szabad a maga könyvét a felesége himzőasztalára letenni.

Mit érdeklik az asszonyt a politikai viták, a juridikai elméletek, a klinikai műtétek, a spekulatió, az üzlet, a kisérletek, a kutatások! Azt mind végezze el ki-ki a maga malmában, s mikor hazamegy, kefélje le magáról azt a lisztet, a mi ráragadt, hogy ne lássák meg rajta, hogy mit őrölt. Az a nőt untatja. S az unalom bacillusa a válópernek.

Bertalan soha sem beszélt arról Deának, hogy mit dolgozik. Pedig nagy szorgalommal haladt előre hirnevet szerzett munkájában, a miért olyan jól megfizették. Az alatt az asszony a magáé volt. Az is méreg, ha a férj minden lépten árnyékul követi a feleségét, s pihenést nem tart a gyöngédségben. Szép az a muzsikáló óra: de hogyha egyre-másra muzsikál!

Világért nem mutatta volna, hogy okos ember! Ellenben iparkodott rossz élczeket, ferde adomákat felszinre hozni, nem azért, mintha jobbakat nem tudna, hanem hogy alkalmat adjon gyöngéd kezeknek egy kis hajmegtépászásra az «ostobáskodásért».

Aztán a férjnek soha sincs igaza: az mindig a nőé. Ő az okosabb (legalább azt állítja) s az «okosabb enged». Ergo: nem szabad igazságának lenni. Ha nem enged, akkor meglehet, hogy megtartja az igazságát, de mit nyer vele? És mit veszít? Hisz az igazságlevelek minden függő pecsétjei nem nyomnak annyit, mint egy virág himpor lehullott szemcséje, a miben szerelem lakik.

Az első kettecskén eltöltött otthoni napok után következett a társaság is. Vasárnapra meg voltak hiva ebédre mind a két felekezet lelkipásztorai. Kezdetnek áldott!

Ezekről is sajátszerű elővéleménye volt Deának. Ha két ilyen ellenkező hitű egyházi főhadnagy összekerül! Eszébe jutott Heinenak a románcza a vitatkozó szerzetesről és rabbinusról. Szerencse, hogy a disputájukból semmit sem fog érteni, mert magyarul csak annyit tud (gyermekkori emlékezetéből) a mennyi elég a cselédekkel megértetni magát. Vagy talán épen latinul fognak értekezni.

Nagy volt aztán a meglepetése, mikor déli harangszóra mind a két papot egy csézában, egymás mellett ülve látta behajtatni a veranda elé. A plébánost már látta a reggeli misénél, de azért most rá nem ismert volna. Körülbelül Bertalannal egyidejű, életvidám, piros pozsgás alak, a ki előbb ugrik le a kocsiból s aztán kezét nyújtja az utitársának a leszállásra, a ki már hatvanasnak látszik, bajuszos, körszakállas férfiú. Párisban az egyiket miniszteri tanácsosnak, a másikat nyugalmazott huszárezredesnek néznék.

Bertalan a verandán várta a szent atyákat, s ott üdvözölte, azután fölvezette a nejéhez.

– A plebános urat nem szükség bemutatnom, őt már ismered a templomból.

– Oh igen! vágott a szóba a plebános francziául, már volt szerencsém. A grófnő nekem kezet csókolt a templomban, most azt a kézcsókot visszaadom.

Deát meglepte mind a franczia megszólítás, mind a modor. Ilyen plébánost ő még nem látott.

S csodálkozása még fokozódott, mikor a kálvinista prédikátor szintén franczia nyelven, kissé széles kiejtéssel tartott, de teljesen korrekt stylusú üdvözlettel mutatta be magát.

Aztán mind a ketten összecsókolóztak Bertalannal, s tegezték őt.

Furcsa társadalmi viszonyok vannak itten!

Asztal fölött egyre fennakadás nélkül folyt a társalgás. A két pap folyvást disputált egymással; de nem a dogmáik fölött. A külirodalom, a társasélet, a napi kérdések, s elkerülhetetlenül a belpolitika volt a szőnyegen levő disputa tárgy: s ezek fölött mind a két pap meglepő ismeretbőséggel, elmeéllel vitatta a saját felfogását; végül rendesen Deát kérve föl eldöntő birónak, a kinek az itéletében aztán a vesztes fél rendesen megnyugodott; a belpolitikai differentiák fölött azonban Dea átengedte a döntő szót Bertalannak, ahoz ő még most nem ért. De majd beletanul, ha a képviselőház karzatára feljár. Hanem ahoz előbb meg kell tanulnia magyarul.

Ez eszménél nem titkolhatta el a csodálkozását Dea a fölött, hogy itt a «magyar pusztán» a lelkészek ilyen jól beszélnek francziául.

– Én több évig voltam külföldön: igazolá magát a plébános.

– Az ám! Mert kergették! vágott oda a lelkész nevetve.

– De hogy a «pásztor» úr is?

– Hát nálunk a pásztorok is tanulnak francziául.

– Igen! A kiket akadémiákra küldenek; toldá hozzá a plébános.

– Miféle akadémiákra? kérdé bámulva Dea.

– Hát például Josefstadtba.

– Volna ott akadémia!

– Nagyon jó akadémia. A tömlöcz. Ott ült a collega két esztendeig. Ott tanult meg bujában francziául, angolul.

– Tömlöczben? szólt, nagy szemeket meresztve Dea. Egy pap, a ki az ő férjét tegezi s vele összeölelkezik!

Mind a három férfi titkos, egyetértő félnevetést fojtott el.

A plébános aztán sietett Deát felvilágosítani.

– Hát bizony mi mind a hárman egy bűnben leledzettünk: s ezért lakoltunk meg. A szabadságharcz alatt Bertalan volt az én kapitányom a Lehel-huszároknál, a tiszteletes úr pedig a tábori lelkész. Ezért aztán Bertalan barátunkat bosorozták, a collegát becsukták, én pedig kiszöktem külföldre, s élveztem az angol vendégszeretetet «burgonyával és burgonya nélkül», a hogy Csernátoni mondja: vagy tíz esztendeig.

– De te én nekem erről soha sem beszéltél, szólt Dea Bertalanhoz fordulva. Hogy te katona voltál, háboruban jártál?

– Ejh! szólt Bertalan restelkedve. Ki beszélne a felesége előtt az ifjukori bolondságairól?

A lelkész egész kedélyesen kaczagott fel.

– Ifjukori bolondságnak nevezi ő az ő hős tetteit!

– Nem követtem el én semmit.

– Semmit? Hát a tarczali bravourstikli?

– Puszta demonstratio volt.

– De olyan demonstratío, a mi az ütközet sikerét biztosítá. Száz huszárral tartottál sakkban egy egész hadszakaszt. Lőttek rád annyi golyót, hogy ha egy rakáson volna mind, nem tudnád felemelni mind a két kezeddel.

Dea ösztönszerü remegéssel kapta meg Bertalan karját.

– Az én papom szereti a hyperbolákat; dörmégé Bertalan.

– Micsoda hyperbola? Hát nem ott voltál te is? Te cidevant huszárhadnagy, mostanság plébános? Nem te beszélted el, hogy döngött a fületek körül a golyó, mint a darázsraj? Bertalan oldaláról a két ordonánczot lelőtték. Nem a hadvonal előtt dicsérte-e meg Lándoryt a fővezér? Nem kapott-e érte vitézségi rendet?

– Hol van az a vitézségi rend? – sürgetőzék Dea.

Lándory úgy érezte magát, mint a kit csiklandoznak.

– De szent atyák! vegyétek észre, hogy ti itt most igen kellemetlen thémát szellőztettek. Én új házas vagyok. Az asszonyom előtt fiatal legénynek akarom magamat kiadni, s ti most egyre publikáljátok, hogy már ezelőtt huszonhárom esztendővel kapitány voltam.

– Nem bánom én! Légy negyvenöt esztendős; légy ötven esztendős; – heveskedék Dea; – de én nekem azt a jelvényt mutasd meg.

Hát biz azt nem meszsze kellett keresni. Bertalan mindig a tárczájában hordta. Igénytelen kis ezüst koszorú vörös szalagra fűzve.

Dea az ajkához emelte a ritka jelvényt.

– Hát biz a mi barátságunk nagyon régi időkből datálódik! – mondá Bertalan. (Mintha csak barátságról volna szó!)

– De hiszen te akkor még nagyon fiatal lehettél? – találgatá Dea.

– Tizennyolcz esztendős siheder volt! Sietett javítani a dolgon a lelkész. De még annyi sem volt. Tizennyolcz meg huszonhárom az negyvenegy. De ő nincs negyven esztendős. Még akkor egy csep bajusza sem volt. Iskolásgyerek volt!

Most aztán a plébános is segítségére sietett a collegájának. Mikor közös ügyet kell védeni, akkor a protestansok és katholikusok vállvetve működnek.

– Ebben semmi hihetetlen nincsen. Most olvassuk a lapokban, hogy Mac-Mahon a saint-cyri iskola növendékei között, az ottani látogatása alkalmával látott tizenhat éves fiúkat, a kiknek melle a legion d’honneur-rel volt decorálva. «Hogy jutottatok a kitüntetéshez?» «Az orleansi ütközetben.» Nálunk is ilyen világ volt.

A kálomista pap aztán még legjobb példával akarta a dolgot illustrálni.

– Hiszen a saját családjában láthatta a példát a grófnő. Hát a mostoha testvére, Lyonel, nem csupa gyermek volt-e, mikor kardját hazájának szentelé s hőstetteivel neve körül aurolet gyűjtött? Ezt a poharat a dicső Lis Blanc Lyonel egészségére emelem. Ilyen hős volt a mi Bertalanunk is. Éljen!

Bertalannak majd a torkán akadt a pezsgő. Dea hozzá sem nyult a maga poharához: azt veté ellen, hogy a fejébe megy. Oda is ment; de nem a bor, hanem a vér.

Egyszer csak egészen megváltozott Deának a kedélye. Mélabús lett, hallgatag, elmerengő; az arcza elhalványult, a szemei holdfényt vettek föl, s az étvágya egészen eltévedt. Ha Lándory gyöngéd megszólítására elmosolyodott, az is kényszeredett mosoly volt. A zongorától meg mindig könyezve kelt föl. Ha valamelyik tisztelendő úr látogatóba jött, eltagadta magát.

Más ember ilyenkor megijedt volna; Bertalan egész nyugodt maradt.

A vidéken akkor folytak a honvédgyakorlatok, Lándory egy napon meghivta a helyben táborozó huszárezrednek az összes tisztikarát.

Már ennél csak pompásabb játékszerrel nem lepheti meg egy jó férj a feleségét!

S Medea igen jól mulatott a vidám tiszt urakkal, a kik otthon, a rendes kabátjukban ügyvédek, mérnökök, doktorok, kereskedők és kivétel nélkül mind jó tánczosok. Czigányt is hozattak; a faluból feljöttek a szép parasztleányok, idei menyecskék; künn a szabadban tánczra kerekedtek. Deának nagyon megtetszett a csárdás, még maga is eltanulta azt, egy nyalka huszárkapitánynak a segédlete mellett. Igen jó kedve volt, egész a takarodót fúvó trombitaszóig.

Hanem aztán másnap reggel megkezdődött a hadd-el-hadd. Volt Bertalan úrnak mit hallgatni, a miért a felesége nyakára hoz egy egész regement korhely czimborát, a kik dorbézolnak, rikoltoznak, rugdalóznak, toporzékolnak s azt táncznak nevezik; a parasztleányokat ölelgetik, keringetik, még a háziasszonyt sem kimélik, azt is előrehátra ránczigálják; hát még az a toprongyos czigányhad az ő bolondos hegedűreszelésével; férjem uram is odaül közéjük, ott poharaz, ott toasztoz, még notaficál is a többi kortyondi fráterekkel! Felé sem néz a feleségének. Az alatt azzal akármi történhetnék! Most aztán itt van a nagy fejfájás, émelygés, migraine. Ki tudja, mi nem lesz még belőle? Talán tüdővész! Bizonyosan az első feleségét is így vitte a sírba! – stb. stb.! – Végül aztán megsiratják a szegény Godivát! Ő már boldog! Ő már nyugszik!

Más ember ilyenkor elkezdte volna magát védelmezni; Bertalan hallgatott igen művészien.

Délután megszüntek az aggasztó kórtünetek. Dea kikocsikázott Bertalannal a mezőre, maga hajtotta a lovakat. A vályogvető telepen találkoztak egy mezítlábos czigány bandával, volt egy hegedűs, egy brugós, meg egy klarinétos. Dea odaszólította őket a kocsihoz s odarendelte őket a kastélyba. Aztán késő éjjelig muzsikáltatta velük a tegnapi nótákat s az infámis czinczogás mellett a férjével alaposan betanittatá magát abba a kiállhatatlan ugrabugrába, a minek csárdás a neve.

Hanem a következő reggel aztán be is következett a pœnitentia.

Azon kezdte, hogy ő meg fog halni. Érzi jól, hogy napjai meg vannak számlálva. A saját üterét vizsgálta s kilenczvenkettőt számlált egy percz alatt. Itt a paroxismus! Kezdett érzékenyen búcsúzni a férjétől, sűrű könyek között.

Ekkor aztán Lándory azt tette, a mit más ember is szokott tenni, hogy befogatott s elhozatta az orvost. Az orvos eljött, kikérdezte, kihallgatózta, kikopogtatta a beteget, s aztán rendelt neki – egy adag Seidlitz-port, czitrommal.

Délestig azután egészen helyreállt Deának az egészsége, magasztalta azt a tudós orvost, a ki a halálos betegséget ilyen gyorsan meg tudja gyógyítani. Ilyen még Párisban sincs.

Azontúl aztán mindig használt a Seidlitz-por; hanem új kórtünetek jöttek elő. Ebédnél, mikor egyszer az inas felhozta a felszelt sonkát, Dea felsikoltott eliszonyodva. Mi az? Hisz ez valami rettenetes tárgy! Vigyék el innen! Hisz a láttára is kileli az embert a hideg! Hogy lehet ilyesmit feladni az asztalra!

Azon az ebéden kénytelen volt Bertalan vegetariánussá lenni. Nem ettek egyebet, mint spárgát, felfujt kását, meg szamóczát.

Este felé kikocsikáztak a faluba. Ott épen országos vásár volt. A laczikonyhán czigánypecsenyét sütöttek a nagy bográcsban. Annak az illata megütötte Deának az orrát. «Ejnye de jó lehet ez a valami». Bertalan aztán egy kétfelé vágott fehér czipóba szorított czigánypecsenyét adatott fel a kocsiba maguknak. S azt Deával megfelezték; de bizony Bertalannak a kisebbik rész jutott belőle. S ez így ment különféle változatokkal.

Valami radicalis curáról kellett gondoskodni.

Nászutazásuk alatt tervezgették, hogy majd ha egy hónapot eltöltöttek a falun, akkor berándulnak Budapestre és meglátogatják Erdélyt, a hol Medeanak az apai birtoka fekszik. (Bertalan odadobhatta a háromszázezer frankot a mama asztalára; de azért Medea a maga apai örökségéről nem mondott le.) Most már ideje lett volna, a két terv közül az egyiket életbe léptetni. A Budapestre menetel volt az ajánlatosabb. Annálfogva Bertalan elkezdett az Erdélybe utazásra példálózni. Más ember azt tette volna, hogy a főváros előnyeit magasztalja a felesége előtt, de Lándory tapasztalt férfiú volt már.

Így aztán Dea maga állt elő azzal az ellenindítványnyal, hogy beköltözzenek Budapestre. Egyszerre nagy kedvet kapott a fővárosban lakáshoz.

Hanem az sem tartott soká. Medea minden reggel maga bontotta fel az ujságcsomagot, mely a postáról érkezett s mohón kereste ki belőle a «Pester Lloyd»-ot. Ez a lap, köztudomásulag, naponta a legérdekesebb olvasmányok tárházát nyújtja a szellemi táplálékkal élő közönségnek. De Medeának a legérdeklőbb rovata az volt, a minek a czime «Idegenek névjegyzéke.» Ez volt az ő tanulmánya. A többit olvashatta Bertalan.

Egy napon aztán Lándory három, veres tintával aláhúzott nevet talált a lajstromban, a mint Dea átadta neki a lapot: «Angol királynő: megérkeztek Lis Blanc Sidonia grófnő, Lis Blanc Lyonel gróf, De L’Aisne Alfréd marquis…»

– Nem megyünk Budapestre, – mondá röviden Medea.

– Tehát inkább Erdélybe?

– Oda sem.

– Hát hová?

– A sirba!

Ezen aztán Bertalan nagyott kaczagott.

Ezért kapott egy pofont.

– De jól esett! No még egyet!

Csak azért sem.

Medea aztán meg akarta mutatni, hogy komolyan veszi a sírbaszállás szándékát.

Egy reggel azzal lepte meg Bertalant, hogy szokatlan korán felöltözve, jött napernyőstől hozzá:

– Vezess engem a családi sirbolthoz. Meg akarom látogatni a te Godivádat.

S azzal a nagy karimáju szalmakalapja mögül elővett egy immortelle-koszorút, a mit nagy alattomban Godiva számára kötözött.

Nő kivánsága parancsolat!

– Voltál már nála? – kérdezé Dea, erős szemszurással, – a mióta haza jöttél?

– Még nem mehettem oda.

– Valami akadályozott? Talán én?

– Nem te.

– Szeretném megtudni, hogy ugyan mi?

– Majd megtudod.

Azzal Bertalan valamit súgott Péternek, a ki rá bólintott a fejével, azzal kiment. Rövid idő mulva visszajött; már megvan.

– Csak nem megyünk odáig kocsin? kérdezé Dea.

– Nem. Igen szép út vezet oda.

S aztán karjára véve Deát, a parkon keresztül elsétált vele addig a virányos dombig, a hol szerettei álmodnak tovább.

Dea nem vette észre, hogy Péter távolból követi őket s valami puttonyformát hoz magával.

A mint a sirbolt elé megérkeztek, akkor megmutatta Bertalan Deának, hogy mi akadálya volt eddig az ő látogatásának – alvó szerelmesénél. Egy fecskepár oda rakta fészkét az ajtó sarkába; az ajtó kinyitásával a fészeknek le kellett hullani a falról. S a fecske – tojásain ült.

Deának köny szökött a szemébe.

– Hát ez nem eresztett be? Nem akartad a fecskének a fészkét lerontani: a míg a tojásain ül!…

– De most már gondoltam ki valamit, – szólt Bertalan. S a mint Péter odaérkezett, a kezében egy sajtárral, a vállán pedig egy kertészlábtóval, azt mondá neki: «tedd le; visszamehetsz!» – Aztán egyedül maradva Deával, elmondá neki, hogy ő most le fogja venni szép óvatosan a szegletből a fecskefészket, s aztán polyvás sárral, a minővel a fecske készíti a maga lakását, ki fogja azt egészíteni s felragasztja újra a sírbolt előcsarnok eresze alá.

Azzal leveté a kabátját, neki gyürkőzött, felhágott a lábtóra, késsel lefeszíté a fecskefészket a küszöb szögletéből: négy kis tarka tojás volt benne, azokat Dea kezébe rakta.

Dea aztán lehelletével melengeté addig a tojásokat, a míg a fészek megint rendben lesz, hogy ki ne hüljenek, a míg az anyafecske visszakerül rájuk.

Lándory pedig hozzáfogott a fecskefészek építéséhez, odaragasztva azt sárgyurmával az ereszhez, s odaerősítve vékony sodronynyal, hogy le ne hullhasson a míg a sár megszilárdul.

Dea gyönyörködve nézte azt a munkát!

Bertalan aztán egyenkint visszarakta a fészekbe a tojáskákat, jól ügyelve rá, hogy mindegyik épen úgy feküdjék a puha tollvaczakban, a hogy eddig feküdt; mert arra az anyafecske ráismer s ha megbolygatták a fészkét, abba hagyja a költést.

Most aztán ki lehetett már nyitni a sírboltajtót.

Hanem Deának volt még előbb valami mondanivalója.

– Várj még egy pillanatig. Én nem tudom mi bajom van megint?

– Támaszkodjál a karomra.

A karján fel volt tűrve az ing, vállig.

– Milyen szép fehér karod van neked! – mondá Medea, éhséget kifejező tekintettel.

– Nekem?

– Olyan, mint egy nőé. Én úgy szeretnék valamit.

– Ugyan mit?

– Egy nagyot harapni bele!

– Ugyan tedd meg! Itt van, tessék!

– De egészen beleharapni. Vérig!

– Hát természetesen.

– Nem, nem! Az neked nagyon fájni fog.

– Tréfaság! Hát mikor a vívóteremben a próbavívásnál olyanokat vágtunk egymásnak a karjára, hogy csak úgy szökött fel a vér a felrepedt bőrből. Férfinak nem fáj az. Csak te harapj bele bátran.

Medea zavaros szemekkel tekinte fel rá. Egészen magánkivül látszott lenni. Ajkai szárazon lihegtek. Egyszer csak megragadta Bertalan karját mind a két kezével, s villogó két fogsorával átfogta annak a duzzadó biczepsét, s aztán mindig erősebben mélyeszté belé a fogait, míg egyszer csak azt vette észre, hogy valósággal sebet ejtett rajta. A két szemfog áthatolt az epidermisen s a vér kiszökött.

Ekkor felsikoltott Dea.

– Jézus Mária! Mit tettem?

S rémülten sietett a férje karján kibugyanó vért zsebkendőjével visszafojtani.

– Mit csináltam én most? – hebegé Dea maga elé bámulva. – Hát vampyr leszek én már? – Meg vagyok őrülve, úgy-e bár? – Ugy-e nem engedsz az őrültek házába csukatni, ha megbolondulok?

– Nem, te kedves, – szólt nevetve Bertalan. – Nem te vagy megőrülve, hanem én!

– Mitől?

– A boldogságtól.

Akkor aztán odavonta magához Medea fejecskéjét s megsugta neki, hogy mi az ő nagy baja?

Erre aztán a nő arcza egyszerre lángra gyulladt: hirtelen eltakarta azt mind a két kezével, s aztán odatemette a férje keblére, s elkezdett édesen, édesen zokogni, lekivánkozott a földre: oda kellett melléje ülni, a szép zöld cziczkórónak szüksége volt a harmatra, azt megitatta könyjeivel s érthetlen szavakat dadogott mellette.

Az a «másik» ott benn, hallgathatta – s ha a porszem érez, gyönyörtől reszkethetett miatta.

– Ugy-e nem fogok meghalni? – szólt végre kisírt arczát kedveséhez felemelve.

– Nem, te drágám! Ne gondolj arra.

Most aztán ideje volt a látogatást megtenni.

A rácsajtó felnyilt. A sírboltlakó méhraj kardalt zengett az üdvözlésükre. Dea nem félt a döngésüktől.

– Sokáig ne időzzél itt. Nagyon hideg van.

– Beszélnem kell vele, – suttogá Dea, odasietve Godiva sírköve elé s letérdelve annak zsámolyára. Aztán mikor kibeszélte magát vele, akkor odaakasztá az immortelle-koszorut a sír keresztjére.

Derült arcza volt.

– Megkönnyebbült a lelkem nagy tehertől – suttogá a férjéhez. Én is leszek olyan jó, mint ő volt!

A Godiva sírköve mellett volt egy üres fülke.

Odamutatott a félelmes ürre.

– Úgy-e? Még sokáig nem fogok ide jönni?

Bertalan az ölében vitte ki ebből a szomorú üregből.

Most azután Medea is tudta az ő nagy titkát.