A KÍGYÓFOGAK.

Hogy a füstbe ment terv Sidonie grófnő tudtával lett koholva, bizonyos. Lyonel annyiban igazat mondott Lándorynak, hogy Scilla látogatását várja, s azért szeretné a mostoha anyját az albisorai kastély elhagyására ösztökélni; hanem a mellett Lis Blanc grófnő is teljesen be volt avatva az igazi cselszövénybe. A másik csak játék volt: ez vérre ment.

Lis Blanc grófnő az estély előtt egy nappal elutazott Kolozsvárra, a hol állandó szállást tartott, a mióta leánya az erdélyi birtokára költözött. Azért utazott el, hogy semmi részvétele se lássék a cselszövényben.

Arról a raffinált gyönyörűségről azonban nem mondott le, hogy rég előkészített tervének diadalra jutását élvezze.

Másnap eljött Kolozsvárról Dorogmándra látogatóba.

Igen jó ürügy volt rá.

E napon együtt találja az egész családot. Itt van Lyonel is, Bertalan házában. A kölcsönös kiengesztelés ünnepe elérkezett. Lehet nagylelkűen megbocsátani a multakért. Félreértés volt, hirtelen indulat: kölcsönös megbánás. Végül előhozzák a kis nevető babát s annak a látása kibékíti a haragvó sziveket.

És a közben aztán lehet, égfelé forgatott szemekkel, nagyokat nevetni a jámbor, ostoba férjen, a ki egyedül nem tudja azt, a mit mindenki tud.

Az egész vendégsereg az ő egészségére koczintja majd össze a poharait, a legboldogabb férjért a kerek világon! Hahaha!

Ezt az élvezetet nem tagadhatta meg magától Lis Blanc grófnő. A fájáról akarta azt szedni; nem másoktól hallani.

Tíz óra lehetett délelőtt, mikor a dorogmándi kastély udvarára behajtatott.

Meglepte mindjárt az első körültekintésnél, hogy az udvaron semmi ácsorgó idegen cselédet nem látni. Talán kikocsiztak.

Elfogadására Péter jött elő. A jó zsoldban tartott Péter. Úgy kellett tennie, mintha észre sem venné, hogy már látta ezt az embert valaha.

– Dea grófnő? Ez volt a rövid kérdése az inashoz.

Péter felelete még rövidebb volt; mert az egy szót sem szólt, csak mélyen meghajtva magát, kézzel mutatá, hogy a kérdezett név képviselője igen is odafenn van.

Sidonia grófnő jól tudhatta itt a járást, hiszen itt tölté első házassága boldog éveit. Kérdezősködés nélkül rátalált arra a bizonyos szobára, a rejtek lépcsővel.

Az előszobában találta a Lidyt.

A franczia szobaleányok nem szoktak kezet csókolni.

– Dea grófnő? kérdezé Sidonia.

– Madame még nem kelt föl.

Sidonia vállat vont. Azért bemehet madamehoz. Benyitott a hálószobába. Egy kis idő mulva aztán bámuló tekintettel jött vissza. Még is csak kénytelen volt érdemleges tárgyalásba ereszkedni a cseléddel.

– A hálószobában nincs Medea grófnő.

– Az úr szobájában van, felelt Lidy.

– Micsoda «úr» szobájában? Kiálta rá sebesen, meg sem gondolva, hogy mit ejt ki a száján, Sidonia.

Erre aztán Lidy Carcasse vetett rá egy furcsa tekintetet, a miben az volt a legnagyobb malitia, hogy értetlennek tetteté magát.

– Hát a «férje» szobájában.

Sidonia ajkai egyszerre elkékültek a dühtől.

– Hát Lyonel gróf?

– Az vacsora után nem jól érezte magát, mindjárt befogatott és hazament. A többi urak is rögtön utána mentek.

Sidonia lihegett a dühtől.

– Hát Hermione kisasszony?

– Ő oda lenn van a szobájában. Most vittem neki csokoládét.

(Akkor úgy látszik, hogy nem halt meg az éjjel.)

– Vezess hozzá!

– Lidy levezette a főlépcsőn a grófnőt s bebocsátotta Hermione szobáiba.

A kisasszony már fenn volt, a pamlagon ült és csokoládézott. Borzasztó étvágy állt be nála, a tegnapi intermezzora.

– Mi történt itten az éjjel? kérdezzé Sidonia, visszaparancsolva Lidyt az ajtóból.

– Mi történt? sipogá Hermione kisasszony. Az történt, hogy engem megmérgeztek. Halálra váltam. Ezek itt gyilkosok mind. Átkozom az órát, melyben az önök ügyeibe belekeveredtem. Pokolbeli kínokat álltam ki. Majd kiadtam a lelkemet. Most fáj minden oldalbordám. A hátam majd beszakad. A mustár mind fölette a vékonyaimat. Nem merek a tükörbe nézni, mert megijedek magamtól. Mintha a csontházból szöktem volna meg. Én itt hagyom ezt a házat. Futok ebből az országból, a hol a «thugok» laknak, a kik a vendégeiket megfojtják. Panaszt teszek Bécsben a nagykövetnél. Önöknek kárpótlást kell nekem fizetni a kiállott szenvedésekért. A másvilágból jöttem vissza.

– Semmit sem értek belőle, vágott a szavába Sidonia. Azt látom, hogy ön jó étvágyat hozott vissza a másvilágról. De hát mi történt Lyonellel?

– Mit tudom én? Én felbocsátottam a rejtek lépcsőn Medeához. Az ő dolga volt a további. Mi történt közöttük, azt én nem tudom; mert engem az atlanti oceán hullámai dobáltak egy dióhéjban; azután meg elaludtam. Meglehet, hogy most is ott van Lyonel.

– Dohogy van! Az rögtön hazafutott innen.

– Akkor azt is megmérgezték. Vagy talán Medea is vele szökött?

– Az ám! a férje szobájába zárkózott, most is ott van.

– Akkor az is kapott valami breuvage-t. Philtrát adtak az asszonynak! Kitelik ezektől a gonosztevőktől! Az úr a fő-fő inquisitor, a tortura nagymestere, prestidigitateur, magnetiseur! Az inasa méregkeverő gyilkos, a szobaleány petroleuse, pyrotechnikus! Meneküljön innen grófnő! Még önt is megmérgezik! Hanem engem is vigyen magával. Én ebben a megboszorkányozott várban nem maradok egy óráig se tovább.

Sidonie aztán magával vitte a szegény jó Hermione kisasszonyt, visszatértében. (Nem várta meg, míg Medea fölébred.)

Hermionét úgy kellett két felül a hóna alatt fogni, Lidynek és Péternek, hogy a hintóig eltudjon jutni.

– Mivé tettek önök engem! mondá a kisasszony szemrehányó hangon Péternek.

– Hisz én figyelmeztettem a kisasszonyt, hogy ne bántsa a formosai szilvát; mert annak rossz következése lesz.

– Átkozott legyen a kertész is, a ki ültette! Ha nem mondtátok volna, hogy nem szabad hozzá nyulni, hát nem ettem volna belőle. Ah madame! «Feu maman Éve» nem szenvedett meg úgy a tiltott gyümölcsért, mint én.

Medea csak Lidytől tudta meg, hogy Sidonia grófnő itt járt. Nem akarta madameot zavarni: ismét visszautazott. «Holnap megint eljő!» Hermione kisasszony is vele utazott.

Medeának azonban olyan jó kedve volt egész nap, hogy madarat lehetett volna vele fogatni (a hogy a magyarok mondják).

És aztán megint következtek a boldog paradicsomi napok egymás után; folytatása az igaz, istenáldotta örömnek, a mi a bernátfalvi lakban vette kezdetét.

Bertalan megint a felesége szobájában szürcsölgette a délutáni feketekávéját; de szivarozni kiment az erkélyre. Deának ártott a szivarfüst. Azért aztán ő is megpróbálgatta egy-egy papirszivarkát lopva elpörkölni, ha hozzá tudná magát szoktatni. Mit meg nem tesz az asszonyember a férje kedvéért.

Itt a havasok aljában, az őszi napokkal köszönt be a zord, hideg évad. Jól esett a kandalló tüze mellett olvasni a hirlapokat és a postán jött leveleket. Medea szobájában a kandallón kívül még egy szép majolika kemencze is volt. Van ez sok háznál. Télen a kandalló nem ád tartós meleget; a kemencze is szükséges; abban egész nap izzik a kőszén.

Egy délután, az érkezett postaküldemény közt Hermione kisasszonytól is jött egy levél Lándory czímére. Azt is ott olvasta el a Dea szobájában.

Sok minden kitelhető csunya dolog volt benne. A kisasszony leirta a Lyonel és Medea között szőtt-font cselszövényét Sidonia grófnőnek; megtoldva azt a saját fantasiája alkotásával, (a levél Zürichből kelt már) alátolva a legnemtelenebb vonzalmakat a két mostoha testvér részéről, Aretin tollához méltó lubricitással részletezve amaz éj tanutalan jeleneteit: a miknek hitelesítéseül szolgált a rejtett csigalépcső titkának a felfedezése, melynek feljárását épen az a majolika kemencze takarja.

Lándory mosolygott, a míg a levelet végig olvasá, aztán beledobta azt a kandallóba. Még csak azt sem próbálta meg, hogy azt a kályhát elmozdítsa a helyéből. Ezek a kigyófogak nem hullottak termő talajba.

Az alatt Dea is olvasott egy neki szóló levelet. Ezt meg Sidonia grófnő irta. Ő átnyujtá azt a férjének, hogy olvassa el ő is.

«Kedves leányom!

Voltam nálatok: látni akartalak. Az egész ház aludt még. Igaz, hogy korán volt; reggel tizenegy órakor. A kis unokámat sem láthattam meg, mert a dada kiment vele sétálni. Én megtettem az első lépést; most te rajtad a sor, hogy engem Kolozsvárott meglátogass. Hozd el a kicsinyedet is. Remélem, hogy Lándory úr meg fogja engedni.»

Lándory visszaadta Deának a levelet. Válaszát várták.

– Jobb szerettem volna, ha nem hív meg magához; de ha te úgy akarod: én nem ellenzem.

De hát hogy ne akarna egy nő eldicsekedni azzal a szép kis babával, a ki már gagyogni is kezd, az anyjának?

– Te nem kisérsz el az anyámhoz?

– Békében akarok vele maradni. (Ez annyit tett, hogy «nem!»)

Bertalan távirati uton tudósítá Lis Blanc grófnőt, hogy másnap Medea meg fogja látogatni.

Maga is elkisérte Kolozsvárra a nejét. Dea a gyermekkel és a dajkával fedett hintóban utazott, a férje könnyű kocsin, Péterrel. A vendéglőbe szálltak, két egymás melletti szobába. Estére megint vissza akartak térni Dorogmándra.

A mint Medea átöltözött, Bertalan bérkocsival küldé őt Lis Blanc grófnő lakásáig, maga másfelé ment. A főispánt, polgármestert, a református püspököt, s még néhány régi jó ismerőst szándékozott meglátogatni. Abban egyeztek meg, hogy délután két órakor együtt fognak ebédelni, a vendéglőben.

Egy órakor már visszatért Lándory a vendéglőbe. A kapusnál levele volt. Medea értesíté, hogy az anyja ott tartotta dejeunerre, ne várjon rá, ebédeljen egyedül.

Lándory hamar átesett azon, s alig lépett be szobájába, midőn megérkezett Medea is, egyedül.

– Hát a kicsike?

– Még ott maradt. Elaludt. S a gyermeket nem jó felzavarni, mert akkor egész nap sír.

A válasz tökéletlen volt. Mert ha a gyermek elaludt, s nem jó felkölteni, akkor minek jött haza Dea is, miért nem maradt a gyermeke mellett az anyja lakásán?

Bertalan vette észre Medea arczán, hogy annak a kedélyében nagy változás történt. Ismét ezek a lefelé forgatott szemek, ez a niobei száj, jéghideg tekintet.

– Jól mulattál a grófnőnél?

– Igen jól, felelt Medea. De a hangja elárulta a nehéz nyomást, mely alatt keble küzdött. Mikor az ember városba felkerül, annyi új mende-mondát hall, a mi érdekes.

– Elképzelem.

Medea elkezdett vetkőzni s ismét az uti öltözetét felvenni. A beszélgetés az ő szobájában történt.

Látszott rajta, hogy valami ki akar törni az ajkain, de magában tusakodik, hogy vajjon kimondja-e?

Végre kitört.

Arcza mosolyogni kezdett, de az oly merev fénymázmosoly volt, mint a festett szobroké.

– Egy igen mulatságos történetet hallottam többek között az anyámnál. Egy ismerősünk, a ki nagy nőcsábitó hirében áll, erősen utána vetette magát egy férjes hölgynek. A férj egyszer meghívta őt magához estélyre. Ez kedvező alkalomnak látszott a troubadourra nézve, hogy szerelmi ostromát megkezdje az alatt, a míg a többi jó barátok a férjet elfoglalva tartják. De valaki túljárt az eszén. A víg lakoma alatt valami szert itattak meg vele a férj hű cselédi, a minek a hatása az lett, hogy a hódító nevetségesen megfutott a pásztoróra elől. A nő teljesen kiábrándult. Ez igazán drastikus befejezése egy regénynek.

Medeának az arcza már akkor égett a szégyentől, a haragtól, az ijedségtől. Megijedt attól, hogy ezt elmondá.

Bertalan sápadtan támaszkodott az asztalhoz. Az ő arczán is észre lehetett venni a felindulást.

– Magam is hallottam ezt a tréfás kalandot. Az említett nőnek volt egy társalkodónője, a ki az asszonyától haraggal válva meg, ezt az egész kényes találkozási jelenetet, minden anæsthetikus részleteivel megirta a férjnek. A férj tűzbe dobta a levelet, tudva, hogy mindebből egy szó sem igaz; s említést sem tett felőle a nejének soha. És így az sem lehet, hogy a veszedelmes udvarlót ilyen pharmacopiai módon tette volna valaki ártalmatlanná, a férj tudtával. Mert ha annak a férjnek erről csak a legparányibb sejtelme is lett volna, a hogy én azt az embert ismerem, akkor ez, a helyett, hogy a szobájába jövő asszonyát karjai közé zárja, megfogta volna annak a két szép dús hajfonadékát s annál fogva hurczolta volna azt ki szobájából! A hogy én azt az embert ismerem…

Medea megrettenve tekinte Bertalanra. Most ő is meglátta annak a zöld szemeit. Eddig azt tudta, hogy azok mély, szelid tengerkékek. Nem! Ezek az öklelő unicornisnak a szemei! Reszketett előtte.

Bertalan pedig elővette a szivartárczáját és rágyujtott. Soha sem tette ezt még a neje szobájában.

– Ha a gyermeket haza hozzák: készüljetek fel az utra, s menjetek haza. Későre nem jó maradni, mondá a nejének. Én még itt maradok. Viszonzással tartozom a minapi vendégeimnek. Nagyon megvertem őket a kártyaasztalnál, mikor nálunk voltak. Kárpótlást kell nekik adnom. Lehet hogy csak reggel felé kerülök haza. Isten veled!

Azzal megcsókolta a nejét és átment a saját szobájába, a hol Péterrel kezdett el halkan beszélgetni; de a miből Medea egy szót sem birt kivenni.

– Mit cselekedtem én most? Szent Isten! rebegé az egyedül maradt nő. Mit tettem? Mi lesz ebből? Ennek iszonyú következése fog lenni! De meg kellett neki mondanom! Megölt volna, ha elhallgatom! Hogy az én férjem egy gyáva nyomorult, a ki cselédjeivel szövetkezik a neje ellenében, s a jalappához folyamodik, hogy vetélytársát legyőzze. Ez öngyilkossá tudott volna tenni! Ah! Ez a szó: «inkább a hajánal fogva hurczolta volna ki a szobájából!» kegyetlen szó volt: de meggyógyított!

A halk beszélgetés után a második szobában, Lándory eltávozott, a saját szobája ajtaján át.

Nemsokára megérkezett a dajka a gyermekkel.

A kicsikének nagyon jó kedve volt. Kapott valami ezüst csörgetyüt a nagymamától; a minek a fogantyuja viola győkérből van. Ez jó a gyermeknek, ha a szájába dugdossa: elősegíti a fogzást.

– Eredj, hidd át a Pétert! mondá Medea a dajkának.

A leány kiment, a kicsikét az ágy szélére téve.

Akkor Medea, a mint egyedül maradt a kicsinyével: oda térdepelt eléje, s annak a kis szótalan embernek a parányi két kezét egymásba téve, annak a beszélni nem tudó ajkaira bizta az imáját: azt hitte így bizton felhat az égbe: «óh boldogságos szűz anya, könyörögj érettünk!»

A Péter belépett.

Az arcza nyugodt, mozdulatlan volt a hű embernek; hanem a szemei tűzben égtek: azok nem tudtak titkot tartani.

– Mit mondott a férjem? Ön itt marad vele?

– Azt parancsolta, hogy kisérjem a grófnőt haza.

– Adott önnek valami utasítást?

– Mára semmit.

Ebből azt is lehetett érteni, hogy «holnapra talán».

Jól van. Rendelje ön el, hogy fogjanak be a hintóba.