AZ ÖSSZEMÉRKŐZÉS.

Kevés szó volt, a mit Lándory váltott Péterrel.

– Kedves Péter. Te most haza kiséred a feleségemet. Én magam itt maradok. Vedd magadhoz a Wertheimszekrényem kulcsait. Holnap délig, ha magam nem érkezem haza, bizonyosan egy levelem fog érkezni a postán. Akkor a kulcsaimat, a levéllel együtt átadod a nőmnek.

Péternek az ajkán egy szótagtalan hang tört ki. Kezdete a zokogásnak. Öklét a szájához szorítva visszafojtotta azt.

Aztán Bertalan kezét ragadta meg, s azt szorítá görcsösen az ajkaihoz.

– A végin vagyunk? rebegé suttogva.

– Szót se szólj.

– Nem maradhatnék itt, ön mellett?

– Szükségtelen. Otthon kell lenned.

– Oh az az «oroszlánvadász!»

– Én is vagyok még valami!

– Ha van Isten az égben!

Ez volt a csendes döbörgés, a minek az értelmét a szomszéd szobában nem vehették ki.

Lándory felment egyenesen a kaszinóba.

Ott találta, már ebéd után, az egész albisorai vadásztársaságot, közé vegyülve a kolozsvári gentry notabilitásainak.

Egy csoport közepett vitatkozott Lyonel élénken az erdélyi urakkal, a nemzetiségi politika fölött folyt a vita. Lyonel élesen ócsárolta az egész magyar kormánypolitikát, s zsarnoki elnyomásról dörgedelmezett.

Lándory odalépett a vitatkozók közé, s félbeszakítá Lyonelt a beszédje közepén.

– Ugyan, édes Lyonel, ne szóljon ön bele a politikába, a mihez semmit sem ért…

– Ah! (Lyonel észre vette, hogy ez most szándékosan bele akar kötni.) Hát okvetlenül regényirónak kell lenni az embernek, hogy a politikához értsen?

Lándoryt a háta mögött «regényirónak» csufolták, azért a nagy munkájáért, mely előadási modorában eltért a szokott Pitaval-féle kriminál előadásoktól. Ez tehát visszavágás volt.

– Inkább regényirónak, mint regényhősnek.

Ez még élesebb vágás volt.

– Engem tart ön regényhősnek? kérdé Lyonel, elképedve.

– Nem. Én önt semmiféle hősnek sem tartom.

S azzal egyszerre hátat fordítva Lyonelnek, odaszólt az effendihez.

– No hát itt vagyok, revancheot adni a minapi nagy vereségért. Ma eltarokkozhatunk akár reggelig, nincsen asszony.

– Nagyon jó lesz: Murczus, teríttesd föl a tarokkasztalt. Itt vagyunk mind a négyen.

– Alfréd meg itt lesz bibicznek.

Néhány percz mulva Murczus visszajött a négy kártyával a kezében, a melyek elhatározták sorshuzás útján, hogy ki melyik helyre ül.

Legelőször is Lándorynak nyujtá a kártyákat, hogy huzzon belőlük.

– Cœur ass.

– A tükör alatt fogsz ülni. (Aztán odasugott a fülébe.) Lyonel felkéret általam, hogy szavaidat magyarázd ki.

Lándory visszadörmögött.

– Semmi magyarázni valóm sincsen.

Azzal a többiek is huztak.

Effendinek jutott a pique dame, Horácznak az «excuse».

– Ah, ti ketten lesztek az én szomszédaim».

Azt is megértették.

Azzal leültek a kártyaasztalhoz.

Lándorynak kellett az osztást kezdeni. Tarokk a forhand. Az osztó pauzál.

Alfréd a háta mögött ült le, s odasugott a fülébe.

– Minő fegyvert választasz?

– Ha lehet, kardot.

Alfréd eltávozott.

A következő osztásnál Lándory volt a «játszó», megkontrázták.

Alfréd visszajött s ismét odasugott neki.

– Lyonel nem fogadja el a kardot.

– No hát legyen pisztoly. Rekontra.

S játszott remekül. Megnyerte harmincznégyben: «ezt így játszák a magyarok!»

– Ebben a kártyában egy be van repedve! Mondá az effendi.

– Hozassunk újat.

A míg azt elhozzák, a három játszótárs és Alfréd megállapítják a föltételeket.

«Háromszori golyóváltás: először 30, másodszor 25, harmadszor 20 lépésről, az elsőnél 5, a másodiknál 4, a harmadiknál 3 lépés közeledéssel. Lő előbb, a ki akar, az utóbb lövő barrierre parancsolhat. Indulás reggel négy órakor, találkozás két órai távolban a patak-malomnál, helyszín a fenyves».

Az orvosokkal még ez órában kell beszélni. Pisztolyokról, kocsikról Alfréd gondoskodik.

Ez alatt meghozták a friss kártyákat, s tovább folyt a játék.

Lándorynak megint őrült szerencséje volt!

Ez rossz jel! Mondogatták magukban a társai.

– Átkozott flegma! Dörmögé az effendi. Más ember ilyenkor a végrendeletét siet megirni.

Négy óra tájon abbahagyták a játékot, s egymás után tűntek el a teremből.

Mire megvirradt, künn voltak valamennyien a patak-malomnál. Onnan aztán külömböző irányban elindulva, kiki a maga segédeivel és orvosával, az erdő felé ballagának, megjelölve egy messze kimagasló, félszáraz fenyőfát, mely a fiatal gesztből kimagaslott. Ott összejöttek mindannyian.

A mohos gyep tele volt érett áfonyával.

– Milyen szép piros már az áfonya! Mondá Lándory az effendinek.

– Az ám. De azért ne harapj a fűbe!

A gyepes tért sűrű fiatal fenyőgeszt vette körül, melynek bozótjából a fekete rigó füttyentései hangzottak fel, s a veresfejű harkály kopogása a férges fenyőfa oldalán.

Alfréd kimérte a lépéseket, egy-egy fehér zsebkendővel jelölve a barrieret.

– Kisértsük-e meg a kibékéltetést? Kérdezé Murczus.

– Hagyjuk el a formaságokat. Felelt rá Bertalan.

Azzal a két orvos letelepedett a vastag fenyőfa mögé, nekik nem szükséges a párbaj lefolyását látni. A négy segéd pedig hozzáfogott a pisztolyok megtöltéséhez. Két párt hoztak magukkal. Felvetett pénz határozott, hogy melyikkel lőjenek?

Azzal hozzáláttak a párbajtoiletthez. Mindegyik félnek, a saját segédei gondosan eltávolítottak az öltözetéről minden kivillanót, a mi czélpontul szolgálhat. Kabátjaikat állig begombolták, ingeik gallérját, manchettejeiket begyürték, kezeikre fekete selyem keztyűket húztak. Minden óvó rendszabály helyén volt itt, a hol az ellenesek mindegyike remek lövő. A sötét fenyőgeszt háttere még nehezebbé tette a czélbavételt.

Végre megérte hát De L’Aisne Alfréd azt a rég előkészített pillanatot, a melyben mind a két «emberét» egymással szemközt állíthatá. Akármelyik marad fekve, az neki édes elégtétel. De hátha mind a kettő! Az volna aztán «cum utile dulce» (együtt a hasznossal az édes).

Lándorynak most sem dobogott jobban a szive, mint mikor a pusztai rózsáért a rettegett ellenféllel szembeszállt.

Hát a mit a «pusztai rózsáért» megtettünk, azt az «üvegházi liliomért» is meg kell tenni.

Ellenfelének az alakján nem volt semmi világos pont, a mit czélba vehessen, de valami mégis kínálkozott. A Lyonel kezében felemelt pisztoly csövének a villanása. Épen az volt a szándéka, hogy a kezét lőjje meg.

Alfréd kezével tapsolt, «előre».

Lándory egy lépést sem tett, álltából lőtt, s a golyója épen Lyonel keze fejét furta keresztül.

Lyonel a lábához ejté a pisztolyt.

– Tönkre van a kezem lőve! Mondá rekedt hangon az oldalt álló segédeinek.

Alfréd oda kiáltott:

– Tudsz te balkézzel is lőni! Vedd fel a pisztolyt s lőjj vissza.

– Igaz, mondá Lyonel, s felvette a balkezével az elejtett pisztolyt.

– Parancsold a barrierre!

Bertalan már a parancsszó előtt odalépett a fehér zsebkendőig. Ekkor csak húsz lépés volt közöttük a távolság.

És aztán nézett hidegvérrel az ellenfele szeme közé. Elnézte, hogy emeli fel az lassan a fegyverét, a míg utoljára a pisztoly csöve egészen eltünik, s csak a nyilásnak a karikája látszik. E perczben épen a szemébe czéloznak. Egy percz mulva azonban az ellenfél mást látszik gondolni, s kissé alább hajlítja a pisztolyt. Talán a szivét akarja megtalálni vele.

Az effendi már rákiáltott Lyonelre.

– Nem szabad olyan sokáig czélozni!

Abban a perczben eldördült a lövés.

Olyan szokatlan erős dördülés volt az, mintha petárdát sütöttek volna el. Bertalan hallotta az éles füttyöt, a mit a süvítő golyó támaszt, s érzett valami lökést a mellén, s aztán valami égető surolást, végig fel a válláig, de nem az kapta meg a figyelmét, hanem az a vad felordítás, a a mit Lyonel hallatott, a ki e perczben egész füstfelleg közé volt borítva.

A mint a füst szétoszlott, a segédek bámulva látták, hogy Lándory áll egyenesen a helyén, s Lyonel fekszik hanyatt az áfonyás gyepen.

Csuda történt-e itt? Talán az a két kicsiny, imára összetett kéz avatkozott be?

Egyszerű a dolog. A pisztoly csövébe homok került, mikor azt Lyonel a jobb kezéből kiejté, s ettől a fegyver szétszakadt, magát a lövészt sebesítve meg jobban.

Odarohantak hozzá, felemelték. Nem volt halott, (Alfréd nagy bánatára,) hanem a balkeze is tönkre volt zúzva, a pisztolycsövének egy darabja a homlokát érte és sebet ütött rajta, de a mi a legnagyobb kár, az, hogy a szép deli arcznak az egyik oldala mind teliszóratott lőpor pontokkal, a mik holtig ott öröködnek rajta.

– Ördöngős rossz pisztolyok! Sopánkodék Alfréd. Nagyon megtöltötték őket.

Csak azután jutott eszébe az effendinek a saját ügyfelétől megkérdezni, hogy hát ő vele nem történt-e valami?

– Talált a golyó, de most nem érzek fájdalmat.

A szétszakadt fegyverből kilőtt golyónak a röpte lomha, és még hozzá egy gyöngyház gombba ütődött, azt kétfelé törte, s aztán átfurta a kabátot és inget, s rézsutt felfutott a vállig, ott megtalálták feltser nélkül.

Lándory testén nem maradt más nyoma a lövésnek, mint egy kék ütéshely s egy vérző surlódás a bőr felszinén.

Mind a két orvos siethetett Lyonel sebét bekötni. Annak a két kezén volt hat seb, zúzott ujjak, a homlokán a hetedik.

Lándory addig ott maradt, a míg Lyonel sebeit bekötözik.

Akkor odajött hozzá Murczus s odahítta Lyonelhez.

Már akkor azt feltették egy galyakból rögtönzött hordágyra.

Gavallér ellenfelek a párbaj után néha kibékülnek.

– No te engem legázoltál, mondá Lyonel, pedig hiszen te nem vagy a kaffer bivaly! Hanem annyit mondhatok neked, hogy a feleséged olyan tiszta ártatlan, mint a bibliai Zsuzsánna. Hogy a pokol tüze pusztítson el valamennyi becsületes asszonyt!