A LIS-BLANC SZEKRÉNY.

Kalthahn Péter nagyon jól bele tudta magát találni a rögtönzött szerepébe. Ez az «ursus ex machina» csakugyan kapóra jött neki.

Az erdőkerülő ugyan mindenképen igyekezett vigasztalni, hogy ne busuljon, bizonyosan ott lesz annak az elszalasztott medvének a párja még a romok között s ha a kopókat beeresztik, azok majd kizavarják, s az aztán meglakol a hitvestársáért is; de Péter úr köszönte szépen azt a revanche kilátást; ő a medvétől hivatása szerint irtózik. (Medvének hiják az olyan képet, melynek nem akad vásárlója.) Valami karczolást fedezett fel a vállán, a mit a medve karma ejtett rajta, abba ő bele akart halni. Vér is folyt már! Az erdésznek el kellett menni füveket keresni, az erdőre, a mik a vérzést elállítják. Péter azt tátongó sebnek nevezte. S felfogadta, hogy ezentúl csak tyukudvarokat fog tanulmányul választani.

Így aztán a hires vár-lefestésből nem lett semmi.

Mire a radnai kastélyhoz visszatértek, már akkor ott hire futamodott a veszedelmes kalandnak. A hirnök, útközben, olyan jól kidolgozta azt magában, hogy otthon már mind a két idegen urat széttépve és skalpozva jelentette be, úgy hogy a megrémült úrnő rögtön hivatta az uradalmi orvost.

Az előresiető Lándory aztán sietett megnyugtató vigasztalást hozni: nincs sebészre szükség, csak szabóra, a ki a megtépett öltönyöket összevarrja. Ő maga gyalog sietett előre; a piktor a szekéren maradt, az most már le nem mer onnan szállni, a míg az erdőben tart. (Tudniillik ott őrzi a tarisznyát a szekrénynyel.)

A gazdag ebéd aztán elfeledteté a kiállott veszedelmet. A medvetépte urak, hogy a kedves háziasszonyukat megnyugtassák, utoljára leszálltak odáig, hogy megtámadójuk bizony csak afféle siheder medvebocs volt, a kit a botjaikkal jól elvertek.

Az úrnő azonban most már nem engedte, hogy vendégei még csak a kastély parkjába is kimenjenek rajzolni, a míg hajtóvadászatot nem rendeztet a gonosz dúvadak ellen, a melyek nem egyszer rakonczátlankodnak ezen a vidéken. Ők most pihenjék ki itt magukat.

Péternek azonban szörnyű mehetnékje volt haza – Bécsbe. Nem hajlott meg se az úrnő, se Lándory marasztalására. El volt keseredve. Meg kellett tenni a kedvéért, hogy délután kezdjék meg az utat visszafelé.

Térképen nézve, a legközelebbi vasuti állomás lett volna Zsolna; de a valóságban inkább a távolabb trencséni kinálkozott.

Igyekeztek minél előbb búcsút venni a radnai kastély vendégszerető úrnőjétől, s azzal tovább hajtattak a jó országúton, négy lovas uti szekerükön. Az uton azonban már alkonyatfelé az egyik kerékről lepattant a sin, s annálfogva azt be kellett kötni, mintha völgynek ereszkednének. Szerencsére közel volt a város, a hol a sint újra fel lehetett húzatni; csakhogy a miatt azután ott kellett maradni éjszakára.

Elég csinos kis város az a Vág mentében; a vendéglője is kényelmes; csak az az egy baj van vele, hogy «Illavá»-nak hívják.

Kalthahn Péternek a fülében ez a név nem a legkellemesebben hangzik; ez az egész tájék, a Vágon túl fekvő Oroszlánkő várrommal együtt, igen szomorú emlék az ő szemei előtt. Az a kettős rostélyú ablak! mely e képnek egykor rámául szolgált.

Itt pedig igen jó a rendőri szolgálat. Nem is lehet máskép olyan helyen, a hol egy állami fegyház a legfőbb nevezetesség. Az erre érkező utasnak rögtön be kell irni a nevét a bejelentési ívbe, s azt viszik legelőbb is a várparancsnokhoz, azután a szolgabíróhoz.

Azt nem irhatta még ez ívre Lándory az utitársáról, hogy «inasával»; mert a kocsis, a ki idáig hozta, rögtön nekiállt elmesélni a korcsmában a nevezetes medvekalandot a piktorral, a kit a medve megtépett. Tehát csak meg kellett neki maradni «Hahn Péter, festőnek».

Ennek a következése azonban az lett, hogy megérkezésük után fél óra mulva már látogatójuk érkezett.

– No most Péter gyorsan az ágyba; aztán horkolj.

Egy szoba volt mind a kettőjük számára. Péter lefeküdt már, mikor a látogató bekopogtatott.

A fegyházi sebész volt. Az igazgató küldte. Maga is rögtön itt lesz, a tiszteletét tenni Lándory úrnál (hivatalbeli főnökénél). Addig is őt küldte előre, hogy a vadászaton szerencsétlenül járt festőművész úrnak a sebeit antiseptikus kötelékekkel ellássa. Hozott magával egy egész göngyöleget.

Lándory megköszönte szépen a gondoskodást; de megnyugtatá Aesculap érdemes utódját, hogy nincs az utitársának egyéb megsebesülése, mint hogy egy töviskes disznótól megijedve, beletenyerelt a galagonya bozótba.

– Ilyen a paraszt! Egy tüskés borzból medvét csinál!

– S a galagonya szurásból halálsebet.

Ezen aztán nagyot nevettek.

Péternek azalatt horkolni kellett, pedig a tüskés borz neki is csiklandozta az oldalát.

Nemsokára megérkezett az igazgató úr is. Azt már a vendéglő teremben tartóztatta vissza Lándory.

A vendégszerető derék úr nagyon erőltette, hogy menjenek fel hozzá a várba vacsorára; (a mult alkalommal is az ő vendége volt Lándory) hozza oda az utitársát is. Minden furfangos ötletet elő kellett szednie, hogy a lekötelező meghivás elől kitérhessen.

Lándory soha sem volt a drasztikus megoldásoknak a barátja. Rossz drámairó lett volna. Mikor a legfurcsább helyzetek álltak eléje: egyet fordított rajtuk s kikerülte a csatányos megoldást.

Ez az eset pedig ugyancsak kinálkozott most, a mikor az utitársát szembeállíthatta volna annak a fegyháznak az igazgatójával, a ki ezt fél évvel ezelőtt, mint a kitörés vezetőjét lánczra verette.

E helyett azon volt, hogy a látogatást mentől hamarább elvégezze. Magával hozott sürgős munkát adott okúl. És egészen igazat mondott vele.

Mikor aztán a látogatásoktól megszabadult, bezárta magukra a szoba ajtaját.

Akkor aztán Péter is felhagyott a szinlelt alvással, felkelt, megnézte, hogy az utczára néző ablak jól le van-e függönyözve, azután felnyitá a bőriszákot s kihúzta belőle a kincses szekrényt.

– No a tolvajok szépen meg lesznek lepetve, ha egyszer ráakadnak a Monte Rosso kincseire, s megtalálják azt a sok aszfaltot, terra de Sienát, égett umbrát, ólomfehéret és egyéb sok drágaságokat egy ládában!

A Lis-Blanc-szekrény pedig már magában is egy felbecsülhetetlen műkincs volt. Aranynyal és ezüsttel gazdagon damaszkozott aczélból: a vésnöki munka remeke, a minő csak Jean Gouyon kezéből került elő valaha, homorú fülkéiben mythologiai alakokkal, závára maga is a XVI. századbeli izlés tanuja, a családfő kezdőbetűjével, a melynek megfelel a hozzávaló kulcs; ennek a fogantyuját két egymást ostromló chimæra képezi.

– A kinyitása módja is tudomány ennek, magyarázá Péter Lándorynak. A ki a fortélyát nem érti, elforgathatja benne a kulcsot annyiszor jobbra, a hányszor balra, soha sem nyitja ki. Az a feladat, hogy melyik ponton kell megállni a kulcsforgatásnál, a mikor aztán a mindkét oldalról egymásba csapódó závárfogak egyszerre szétnyilnak.

Péter ezt is Monte Rossotól tudta meg.

Hogy Monte Rosso kitől vette? Az majd később fog kiderülni.

Bámulni való kívülről is volt e remekművön elég.

Péter, az ismert fortély segélyével, felnyitotta a szekrény tetejét.

Azon alól egy másik tető következett, vörös rézből, melyen egy XVI. század elejéről származó metszet volt vésve, Schöngauer remeke: szent Antal a sivatagban, a gonosz lélektől kisértve. Ez is egy olyan ritka kincs, a minek az értékét szakértők egy aranybányával egyenlőre szabnák.

Ezt a második födelet ismét csak egy külső rugó felfedezésével lehetett felnyitni.

Ekkor tárult fel azután a Lis-Blanc kincsek egész mesés világa a bámuló szemek előtt.

Négyötödét a szekrénynek elválasztá egy rekesz fiók. Amabban voltak a gyémántok és az ötvösművészet remekei felhalmozva.

Lándoryt mindez nem érdekelte. Legfeljebb a Lis-Blanc-féle hagyományos fekete gyémántot bámulta meg, mely egy diadém középcsillagát képezi. Természeti csoda: maga egy darab sötét éjszaka, melyből a szivárvány szinei tündökölnek elő. Őt csak a rekesz titkai érdekelték: az okiratok.

E rekesztéknek ismét kétfelé nyiló teteje volt, vésett aczélból s az alatt volt felhalmozva a családi ereklyék, okiratok egész sokasága: elkezdve a lánczszemen, melyet szent Lajos viselt palestinai fogságában, egész a hajfürtig, mely Mária Antoinette fejéről lett levágva utolsó világi utjában. Ezen az időn túl nem lettek gyüjtve az ereklyék. Sárgult selyemrongy, moly-ette pergamen, átlőtt csillagkereszt, letépett csipke, vérfoltos patyolat, szépen közé illesztve felvilágosítást adó fakó, alig olvasható okiratoknak.

Mennyire drága világa lehetett mindez annak, a ki legutoljáig őrzé, bizonyítja az, hogy a legutolsó okmány, a keresett utolsó végrendelet, az egész rekesznek a fenekéről került elő. E szerint az öreg Lis-Blanc grófnak még a halála előtti napokon is ezeknek az áttekintésével kellett foglalkozni.

A végrendelet zárt levélbe volt eltokozva, s a levélborítékra kivül az irott oldalán e sajátkezűleg irott szavak:

«Végakaratom 1868 april 7».

Alatta pedig öt meghivott tanunak az aláirása.

A másik oldalán pedig a gróf öt pecsétjén kívül mind az öt tanunak a mellé nyomott pecsétjei. A grófé feketével, a tanuké sárgával.

A tartalmát a tanuk nem ismerték.

Csak a gyóntató atya, a kivel a gróf együtt irta meg a végrendeletet, tudta azt, hogy ez a fiát teszi örökösévé, míg a közjegyzőnél letett korábbi végrendelet azt kitagadja mindenből, s a nagy vagyont az unokaöcsre, vicomte De L’Aisne Alfrédre ruházza át, némi életjáradékkal az özvegy számára, a kivel a gróf évek óta nem élt együtt.

A formaszerű végrendelet alatt azonban még volt egy terjedelmes iratcsomag, a legfinomabb japáni papirra irva, melynek a tábláján, különösen kiczirkalmazott calligraphiával ez volt irva:

«Revélations». (Felleplezések.)

Ugyanez a szó azonban veres plajbászszal keresztül volt firkálva e szavakkal: «Au feu». (Tűzbe.)

Ebben volt valószinűleg egy családnak a titka: megirva maga a családfő által.

Lándory olvasta a keresztül irt szavakat, s azt kérdezé Pétertől:

– Van-e tűz a kályhában?

– Minek?

– Erre az iratra az van jegyezve, hogy tűzbe dobandó.

– Önnek szól az az irás?

– Nem nekem. De úgy hiszem, annak, a ki azt legelőször a kezébe kapja.

– Akkor sem ön az. Mert ez iratot már előbb kezébe vette Monte Rosso, el is olvasta végig. S a ki azt egyszer átolvasta, soba többet még egy szót sem felejt belőle. Monte Rosso nekem elmondta ennek az ön kezében levő iratnak a tartalmát elejétől végig. Ünnepnapokon a rabok beszélgethetnek egymással, s ha francziául beszélnek, azt a foglár nem érti meg. És én ezeknek a megértése után kezdtem azt a Monte Rossot, mint egy derék, providentialis embert tisztelni; a ki valamely Istennek tetsző dolgot követett el az által, hogy a Lis-Blanc grófok kincses szekrényét elrabolta. Ha ön elégeti ezt az irást olvasatlanul, én holnap el fogom önnek mondani az egész naplónak a tartalmát. Tehát csak az a kérdés, hogy eredetiben akarja-e ön a seigniersi tragœdia szereplőit megismerni, vagy fordításban?

Lándory kétkedő bámulattal tekinte Péterre.

– Még valami mást is mondok önnek, folytatá Péter. Ön nem felejtheti azt el, hogy ön vizsgáló biró egy óriási rémperben, mely az egész civilisált világot áthálózza. Önnek valódi kötelessége minden darab papirost átvizsgálni, a mi ennek a szövevényébe világosságot vet. S a mit ön ez iratokból meg fog tudni, az önre nézve vezérvilág lehet sok homályos uton, a mire ön elindul. És úgy történhetik, hogy mikor ön ezt a Lis-Blanc gróf naplóját elolvasta végig, azon fog magában tusakodni, hogy vajjon ne vigye-e vissza ezt az egész drága szekrényt, kincsestül, okiratostul a lietavai várromba, s ne cserélje-e be ismét a festékes ládával? Sőt én szentül hiszem, hogy ön valóban így tenne, ha a Godivának tett fogadása előrehaladásra nem kényszerítené. Hiszen ha elolvasta ön az egészet, azután is lesz ideje azt a tűzbe dobni. Az már nincs ráirva, hogy «Défense de lire» (tiltva az elolvasás).

Lándory még egyre tanakodott magában.

– Uram! szólt Péter. Hogy meggyőzzem önt arról, miszerint ennek az egész naplónak a tartalma ismeretes már én előttem, (egy inas előtt!) csak az első bevezető lapot fogom idézni: «Okadatolás. Szükségesnek találtam ezen alább következő adatokat feljegyezni, mivel hogy előre látom, hogy azon végrendeletemet, melyben fiamat, Lyonelt az öröklésből merően kizárom, holtom után két oldalról fogják megtámadni: először, hogy bebizonyítsák, miszerint beszámíthatatlan lelkiállapotban intézkedtem, másodszor pedig, hogy nagyon is beszámítható politikai indokok vezettek ez elhatározásra. A jelen (imperialistikus) kormányrendszer mellett ezek a végrendelet megsemmisítését vonhatnák maguk után.» Nézze ön meg, az áll-e az első lapon?

Szóról szóra ez volt odairva.

Lándory hozzáfogott a napló átolvasásához. Péter előkereste az utiböröndből a theafőző készüléket. Az éjjel ébren fognak maradni.

… «Jól tudom, folytatá Lis-Blanc gróf naplója, hogy végrendeletemet legelőször is azzal fogják megtámadni, hogy hóbortos voltam (lunatic.) Magam is tudom, hogy vannak rigolyáim, a melyek a rendkívüliségek kategoriájába tartoznak. A mi életmódunk mellett, a férfikor élvezethajhászása, a raffinált gyönyörök, s az aggkor tantalusvágyai nyomokat hagynak maguk után, a mire a lélekgyógyász azt mondja: ezek az elmehábor jelenségei.

Minden cselédem meg van vesztegetve, még az öreg komornyikom is, hogy naponként jegyezzék fel, a mi dőreségeket elkövetek. De azért nem bocsátom el őket, mert ezek legalább csak azt fogják felőlem bizonyítani a mi igaz; míg ha újakat fogadok, azok még költeni is fognak hozzá s megesküsznek rá, hogy igaz.

Különösen a felolvasó kisasszonyomban birok egy olyan kincset, a ki olyan, mint a nemes opál: a jobbról nézőnek zöldet mutat, a balról nézőnek vereset. Nekem elmondja a feleségemnek a legbensőbb titkait, a mik csak az öltöző és fürdőszobában, a casette-rejtekben megláthatók, s a gyóntatószékben megsughatók, s az én titkaimat meg közli a nőmmel. Hanem én azért mademoiselle Hermionet nagyon szeretem, mert fölségesen tud embert szólni.

Én nekem tehát azt kell bebizonyítanom, hogy noha a magán életemben a sok bolondság úgy adja egymásnak a kezét, mint egy bacchanál tánczkarélya, azért mégis ez az egy tényem, miszerint az egyetlen fiamat az örökségéből kitagadom, s a nőmet meghatározott életjáradékra szorítom, (mely évről-évre kevesebb lesz) teljesen a logikai, ethikai és morális kényszerűség szabályai szerint jött létre.

Arról az oldalról is meg fogják támadni majd a végrendeletemet, hogy politikai elvakultság botlatott bele. Köztudomású rólam, hogy én a fehér zászló hive vagyok. Nőm pedig elcsábíthatatlan bonapartista. Ebben az egyben jót állok a hűségéről. Eugenia császárnőnek egyik legbizalmasabb udvarhölgye. Ott csinálják a párisi új divatot, s az új európai politikát. Hogy a krinolinnal, meg a lengyel kérdéssel felhagytak: abban úgy hiszem, hogy madamenak nagy része van s erős a gyanum, hogy a Riquiqui meg a luxembourghi kérdés az ő fantáziája. Én pedig soha sem voltam rábirható, hogy a tuileriákba felmenjek. Oda az unokaöcsém, Vicomte de L’Aisne Alfréd szokta madameot kisérni. Egyszer nagyon rám támadtak, hogy miért nem megyek az udvarhoz! «No hát elmegyek!» Egy hét mulva előkerültem. Kérdezték, hol jártam? «No hát, az udvarnál, Frohsdorfban, meg Luczernben, Chambord grófnál. Nekem ott az udvar.» A politikai meggyőződéseink tehát át nem hidalhatók, de még ezért lehetnénk jó férj és feleség.

A vallásosság iránti fogalmaink még inkább külömböznek. Mind a ketten római katholikusok vagyunk, külső czeremoniák megtartásában elég ostentative részt veszünk: a péterfillérek, oltár-ajándékok rovatában egyikünk neve sem szokott kimaradni. Csakhogy a madame hypocrita. Titokban szabadkőmíves. Álruhában egyedül ellátogat a szombat esti conventiculumaikba s czéljaikat előmozdítja. Minthogy nő: nem lehet a franc maçonnerie rendes tagja, ő tiszteletbeli taggá lett kinevezve.

De még ezért is lehetnénk jó férj és feleség.

A fiam, Lyonel, az pedig republikánus; sőt még odább: szocialista. Abból az igazi vadjából: a kinek nem kell se hatóság, se tőkepénz, se haza. Hitére nézve pedig igazi orthodox istentagadó. Ez nem törődik se Francziaországgal, se a mennyországgal, még a becsületről is a rendes szabályoktól egészen eltérő fogalmai vannak.

De még ez mind nem elég ok arra, hogy egy apa és férj a családjához kötő kapcsokat feloldja. S hogy nem ezek az indokok kényszerítettek e végakaratom megszilárdítására, azt leginkább bizonyítja annak az egyénisége, a kit fiam mellőzésével általános örökösömül nevezek ki: Vicomte de L’Aisne Alfréd; unokaöcsém.

Az én kedves nénémnek a fia legelőször is orleanista. Ő az elismert «medium» Aumale és Joinville herczegek s a többi pártok között. Ez a tulajdonsága bizonyára nem vesztegetett meg. Hisz az köztudomásu rólam, és mindenkiről, a ki a legitim dynastia hive, hogy inkább egy bélpoklos anarchistával aluszunk egy takaró alatt, mint hogy egy orleanistával egy asztalnál ebédeljünk. Az imperializmus usurpatorunk, a republikanizmus hóhérunk, de az orleanizmus versenytársunk; s amazokkal még lehet ideiglenes szövetség: ezekkel még egy órára sem soha.

Tehát politikai ellenszenv, vagy rokonszenv elhatározásomat nem vezetheté.

A mi pedig a vallásos érzelmeit illeti az öcsémnek, azokra nem sokat építhetek. Ez hisz mindenben, a mi kimagyarázhatlan. Eljár búcsúra a lourdesi szűzhöz, s aztán értekezik a «kopogó szellemekkel», tánczoló asztalokkal; de a mellett az «üdv hadseregének» a hadjárataiban is részt vesz; Bakuban a párs tüzimádókkal, Mekkában a mahomedán dervisekkel imádkozott. Ez neki mind sport. Szobájában egymás mellett állnak a keresztyén szent szobrok, meg a Buddha bálvány, és a burját Sjadei Hahe, meg a Bafomet-idól. Ez neki mind jó. A papokhoz eljár ebédelni, s ha aztán megterhelte a gyomrát, s rosszul lesz, ágynak esik, akkor apáczát hivat, imádkoztat magának s utána imádkozza nagy töredelmesen a litániát. Aztán amint elmulik a bélgörcse, elkezd csintalan anecdotákat mondani Brantome-ból a jámbor sorornak, hogy az elszörnyedve rohan ki a szobából.

Talán hát a magánjelleme olyan ajánlatos az unokaöcsémnek, hogy a fiammal való összehasonlításban neki kell a pálmát elragadni.

Mondhatom, hogy mindazok a rossz hajlamok, a melyek Lyonelnél érvényre jutottak, épen olyan rendszeres gyüjtemény számra megvannak Alfréd úrnál is, csak hogy nála hiányzik azoknak rögtöni működésbe hozásához az erély, néha a tehetség is. A szenvedélyét, szerelmét, haragját nem siet rögtön, a mint támadt, kielégíteni, hanem elteszi hidegre a boszut, tilalmas vágyakat, a míg az alkalom előkerül. Jaj az ellenségének! de nagyobb jaj a barátjának! Legnagyobb jaj a szeretőjének!

A ki okot adott neki arra, hogy megnehezteljen rá, legyen az akár egy bon mot, akár egy kezéről elütött szerető, egész életében félhet a boszujától, de a ki jót tesz vele, az soha egy óráig ne számítson a hálájára, se rokon, se szerető hölgy, se pártvezér! – Én bizonyos vagyok felőle, hogy ha végrendeletemben azt fogom kikötni, hogy az unokaöcsém a senatusban, melynek tagja, szavazzon az Orleans herczegek elkobzott vagyonának visszaadása «ellen», hát meg fogja tenni.

Ezt az embert teszem én vagyonomnak általános örökösévé.

Most beszéljünk az asszonyomról.

Mikor én nőül vettem, egyike volt a világ legszebb asszonyainak. Ez volt, a mi meghódított. Én akkor ötven éves voltam, ő huszonnyolcz. Özvegyek mind a ketten. Nekem volt egy tizenkét éves fiam, neki egy tíz éves leánya. Az első férje egy erdélyi mágnás volt, ő maga egy gazdag bankár leánya. Nem parvenu. Régi belgiumi család ivadéka.

Feleségem a legcorrektebb szépségnek volt elismerve. Csak később jöttem a tudomására némi – reparaturának.

Csaknem minden lapban volt olvasható az a pikáns kis notice, hogy egy budapesti híres fogorvos kitünő sikerrel hajtott végre egy remek műtétet. Egy előkelő úrhölgynek két első fogát, melyek hibásak voltak, kihúzta, s ugyanakkor egy paraszt leánynak két megfelelő, szép, egészséges fogát kirántva, az úrnő inyébe beillesztette, a hova azok tökéletesen beforrtak, úgy, hogy most annak eleven hamis fogai vannak.

Sokan kétkedtek ennek a műtétnek a lehetőségében, én mondhatom, hogy ez igaz. Az előkelő úrhölgy az én feleségem.

Sokan bámulják annak a műtevő orvosnak az ügyességét: én annak az úrhölgynek a szívtelenségét bámulom, a ki képes egy szegény parasztleányt a természetadta ékességétől megfosztani azért, hogy a saját hiányát pótolja vele!

No, de hát a parasztleánynak a többi harmincz foga jól járt, mert lett neki mit harapni: az a kettő pedig grófnévá lett. Mit kiván az ember többet?

Egy másik retouche pedig már az ujabb időben érte a grófnét, a mióta különválva élünk. Ezt már Hermione kisasszonytól hallottam.

Madame rá hagyta magát beszéltetni, hogy valami párisi csodadoktornak a kenőcsét használja, mely a szemöldökön végigsimítva, a szemeknek szokatlan ragyogást kölcsönöz. Ezt a sikert csakugyan el is érte. Senki nem beszélt másról, mint a grófné csodatündöklésü szemeiről. Egy reggel aztán a grófné elszörnyedve látta a tükréből, hogy az egyik szemöldöke kihullott. Az az átkozott bűvös kenőcs!

Hanem hát a mit az egyik csodadoktor elront, ott van a másik csodadoktor, a ki helyrehozza. Ez meg a szemöldökcsináló. Londonban lakik. Igen nagy keresletnek örvend. Az irlandi leányok híresek a szép szemöldökeikről, a mire egyébiránt nincs a parasztleányoknak olyan mulhatatlanul szükségük. – S ez nem lehet könnyü műtét. Szálanként kitépni tövestől a vékony szőröcskéket, s ugyanazokat egy csöves tű segélyével az idegen talajba beültetni, görög, vagy római mintára, a milyen façont az ember megrendel: ez már művészet. A grófné új «sourcil»-je ötezer francba került. Senki sem mondaná, hogy nem az eredeti.

Mind ezek apróságok, de jellemző vonásokul szolgálnak ahhoz a lélekhez, mely a végtelen hiuságon kivül semmi más indulattól nem volt vezetve soha: ez helyettesített nála szerelmet, nagyravágyást, becsérzetet.

A ki Sidonia grófné márványkedélyének legelső áldozata lett, az volt maga az első férje.

A jámbor magyar báró, (itt következett egy háromszor leirt s kétszer kitörült név: «Maiseuaidiéchy» valószinüleg «Mezőhegyessy») soha sem tanultam meg tökéletesen a nevét: – azok közé a szerencsétlen férjek közé tartozott, a kik nem «feleséget vettek», hanem maguk «mentek nőhöz». – Az ő hazájában, úgy látszik, az a bevett szokás, hogy minden embernek a földbirtoka megfelelő adóssággal legyen ellátva. Sidonia grófnő pedig azon szerencsés nők közé tartozott, a kik jól tudják, hogy egy gazdag nőnek a hozománya és az igényei egymást teljesen fedezik. Úgy, hogy a jámbor báró még rosszabbul járt, mert fővárosi szállást, fogatot, operai páholyt a saját jövedelméből kellett tartania. A mellett a féltékenység is gyötörte: vékony, czingár emberke volt, a hogy az arczképe mutatja; és a mellett nehéz természetü. Úgy hiszem, hogy valami úton-módon sietteté a felesége özvegygyé tételét. Nem szükséges ahhoz borotva, cyankali: vannak az élet megrövidítésének feltünést nem gerjesztő módjai is. Úgy is illik egy gentlemanhez, hogy ha öngyilkossá akar lenni, ezt tegye oly módon, hogy a madameot ezért a medisance ne érinthesse.

Maradt azonban egy kis leányuk, a ki, mint már megirtam, tíz éves volt akkor, midőn Sidonia grófnő szép szemei lebilincselének.

A leányka «még akkor» nem volt nevelőintézetben: gouvernanteot tartottak mellette s «Deá»-nak hivták.

Nekem feltünt a furcsa név. «Dea?» (Istennő.) Hát van ilyen szent a naptárban?

Én akkori boldogságomban (dicsekedve irhatom ide, hogy egy ideig boldognak éreztem magamat) arra a nagylelküségre határoztam el magamat, hogy a mostoha leányom atyai örökségét megszabadítom az adósságterhektől, s aztán átiratom az ő nevére.

Ekkor aztán meg kellett tudnom a leánynak az igazi nevét.

«Medeá»-nak hivták.

«Medeá»-nak!

Mennyire kellett ezt a leányt gyülölni már a megszületésekor az apjának, hogy ezt a nevet tudta a számára kiválasztani! Egy gyermekgyilkoló, méregkeverő, varázslónő nevét!

Mikor e miatt észrevételt tettem Sidonia grófnő előtt, ő azt a magyarázatot adta, hogy azon időben járt Budapesten Ristoriné asszony, annak az előadásából szerette meg olyan nagyon a jó báró a «Medea» nevet. Ő – az anya – azt kivánta, hogy «Madleine»-nek kereszteljék; de ő vele elhitették, hogy az magyarban annyi, mint «Medea».

De a név csak jelenség. Hiszen keresztelhették volna Jezabelnek is, vagy Heródiásnak, ha a mellett szerették volna.

De a leány már kis gyermekkorától kezdve érezhette, hogy ő hozzá milyen hideg mindenki, leginkább a szülői.

Lehet, hogy a fecsegő bonneok, szobalányok is árulhattak el előtte valamit, a midőn a gyermek alvónak tetteté magát. S a gyermeknél még az emlékezet, a képzelet és az itélet össze van keverve.

A leányka azzal a tudattal nőtt fel, hogy ő egy fölösleges lény a világon.

Bizonyosan a gouvernanteja is volt olyan okos, hogy elbeszélte neki a hitregei Medea történetét, hogy valahányszor a nevét hallja, mintha szemrehányást hallana – felfoghatatlan nagy bűnökért.

Nekem az egybekelésünk után első gondom az volt, hogy a feleségem leányát a legjobb hírü nevelőzárdába küldjem, a honnan csak egy-egy pünkösdi ünnepre hozták haza Seigniersbe. Én akkor sem láttam, mert én olyankor épen az epsomi lóversenyen voltam elfoglalva.

Csak akkor tünt elém a leány ismét, mikor tizenhat éves korában a zárdából hazakerült.

Megvallom igazán, hogy micsoda hatást tett rám, mikor megláttam.

Kreuzberg, a híres állatidomár, fenevadseregletében van egy fekete párducz, mely rendesen nyugodtan fekszik a földön, le-le csukódó szemei álmosan, szelíden hunyorgatnak, – ehhez még a mester sem mer belépni. A legkisebb neszre azonban, mely a kalitjában támad, egy szökéssel a legfelső vasrúdon terem, s akkor a két szeme valami olyan fenyegető tüzet szikrázik, hogy félelem belenézni!

No, hát ezek az én Medea leányomnak a szemei.

A termete is arra a fekete párduczra emlékeztet. Az a vadállati elegantia, az a rugékonyság, mely minden conventiós, szokott mozdulatokkal ellenkezik; az az előre nyult fejtartás, épen mint az ugrásra készülő párducznál, és a termetnek megfelelő arcz: finom, nemes vonások, sárgás, olajszín teint, gunyoros ajkak, vékonyan rajzolt, kigyózó szemöldök, s a mi zavarja az æstheticai összhangot, de növeli a hatást, az a fenyegető szempár, melynek, mintha nem volna elég, hogy a természettől annyi varázserővel lett felfegyverezve, még önakaratából is azt a szokást tartja, hogy erősen felnyitott szempillái alól, lefelé fordítva néz, a hogy látjuk a művészi képeken, lady Macbeth, vagy emberölő Judith szemeit. – Lehet, hogy tudna másképen is nézni, ha volna ember, a ki kényszeríteni tudná erre.

A lelki arcza is jól van egészen visszaadva külsejében. Keveset szól és mindig tartózkodva. A zárdában sokat tanult. Lehet ott tanulni annak, a ki akar: csak hogy leányainknál hiányzik az akarat. Ezzel nem lehet akármit elhitetni. A téves adatot rögtön helyreigazítja. Egyszerüen, szelíden, nem sértő szóval. Hanem ha valaki udvarolni kezd neki, annak aztán megmutatja a körmeit. Gazdag tárháza van nála az ironiának, a sarcasmusnak, az attikai sónak. Mindig az a fekete párducz jut eszembe, a ki a ketrecze melletti oroszlánnak gyors pofonokat osztogat karcsu tenyerével, mikor az a ketreczfalhoz dőlve kinyujtja a nyájaskodó talpát a vasrácson. A «lyon» jár mindig pórul nála!

(Az én időmben lyonnak hitták azokat, a kiknek a neve ez évben «petit crevé» = «dögöcske».)

Ennyit el kellett mondanom a feleségemnek a leányáról és ez még mind a végrendeletem indokolásához tartozik.

És most beszéljünk az én fiamról.

Lyonel anyja kitünő, nevezetes szépség volt. A Renz circusából vettem el. Már maga ez a tény fényes világításba helyezi a jellemét. Hogy egy circusi amazon más eszközzel nem volt megközelíthető, mint a házassági szerződéssel a kézben. – És meg kell vallanom, hogy nőm az egész együttlétünk alatt a legcorrektebb magaviseletet tanusította mind velem, mind a világgal szemben: egy mende-mondára sem adott okot; nem keresett feltünő toiletteket, nem csinált adóságokat; nem kaczérkodott: semmi okom sem volt magamat miatta szégyenleni. Házasságunk második évében megajándékozott egy fiu gyermekkel. S ez ő neki magának az életébe került.

Ez a fiu engem már a világra jövetelével megkeserített: megfosztott attól a nőtől, a kit életemben egyszer, igazán szerettem.

Az a sajátságos vérvegyülék, melyet szüleitől öröklött, magyarázza meg talán egymásnak ellentmondó tulajdonságait. Arczának megkapó kifejezése, méla kék szemei az anyjára emlékeztetnek, hanem a felvetett, élvkövetelő ajkak az én családi hagyományom. Ez a valódi Lis Blanc száj! Csábításra, dőzsölésre, kaczagásra teremtve. Hanem az anyai ágról is örökölt valamit ez a száj. A szónoki tehetséget. Nem a Demosthenesek, hanem a demagógok eloquentiáját. (Az egyik nagyapja híres clown volt.) Testi ügyességben minden kortársát meghaladta, egészen akrobatának született: vívni, lőni már suhancz korában úgy tudott, mint senki. Esze is van: ha egy könyvet végig olvas egyszer, többet tud belőle, mint a ki éjszakákat eltölt mellette a bemagolásban.

Én a fiut, mikor már otthon nem birt vele senki, beadtam a Saint-Cyri intézetbe.

Épen abban az időben házasodtam meg másodszor, s egy ilyen lábatlankodó ficzkóra semmi szükségem sem volt a háznál.

A katonanöveldéből három ízben relegálták.

Egyszer azért, mert valami összeesküvést koholt a növendékek között az igazgató ellen; másszor egy paraszt leánynak a brutális bántalmazása miatt; harmadszor meg a gyóntató papnak a csintalan feltréfálásáért.

Már ezeket a hajlamokat nem én tőlem örökölte, ez a vérébe vegyült plebejus «ichor».

Mind a háromszor visszakönyörögte a mostoha anyja. Sidoniának nagy befolyása volt az udvarnál: az ő kérésére megbocsátottak a rossz fiunak.

A kiakolbólítás és az újra befogadtatás időközeit aztán itthon töltötte nálunk Lyonel.

S mondhatom, hogy ha volt rajta még valami elrontani való, hát azt a mostohája hajtotta tökéletességre. Az ő igaztalan pártfogása, kényeztetése csupa tűzre öntött olaj volt a fiu korán kigyuladt szenvedélyeinél. Ha igazi anyja volna: azt mondanám «majomszeretet» ez; de nem az! Csupán hiuság! Bálványozza ezt a fiut, azért, mert olyan délczeg, olyan vakmerő, olyan genialis. S ezt ő «fiának» nevezheti. Ragyoghat vele, mint valami ékszerrel, mely a többi úri hölgyekét túlragyogja. Hogyha a fiam egyszer a guillotine alatt hagyja a fejét, azt egyenesen a mostoha anyjának fogja köszönhetni.

Aztán milyen beszédeket tudott ez nekem tartani, mikor egyszer-egyszer kicsapták az intézetből: a «phalanstére»-ről, a vagyonközösségről. «La proprieté c’est le vol!» Darwin-féle családfámról, mely igazán fa: a tetejében egy majom ősapával; – aztán Renanról, a «kainitákról», az «új Babilon»-ról. (Úgy hiszem, ezekben maga is benne volt.) Hogy tudott citálni az atheista irókból! mintha csak biblia volna! S aztán eldalolgatta azokat a saloppe chansonokat, a miket a Buttes de Chaumons körül énekelnek, aristocratákra, papokra és – kéjarákra. – Hogy hol tanulják mind ezt? a Saint-Cyri intézetben? – Nem! Ezek már benne voltak az én fiamnak a vérében!

Tizennyolcz esztendős korában aztán már elvégezte a katonai előtanulmányait s úgy került haza, mint huszárhadnagy.

Gyönyörü ficzkó volt! Hogy tudta a lovakat maltraitálni!

Az adósságcsinálásáról még ekkor kevés adatom volt. A hitelezőit rendesen a mostohája elégítette ki, a saját jövedelméből, s azt én előttem titokban tartotta. Csak egyszer jöttem rá, hogy az udvari bálba készülő feleségemnek a fején levő diadém, és a nyakába körített rivièrenek a solitairjei nem tündökölnek olyan fényesen, mint máskor. Utána jártam a dolognak: kiváltottam szépen a zálogba tett családi gyémántokat s aztán elzártam a szekrényembe. Azontúl aztán az «igazi» Lis Blanc gyémántokat nem adtam oda többet az «ifjasszonynak». Ha ő a hamisakkal is beéri: hát csak viselje azokat.

Annál több vesződség volt a sok elcsábított parasztleánynak a szülőivel. Ördögadták! Miért nem vigyáztok jobban az üszőitekre?

Egyszer aztán hazakerült a feleségemnek a leánya a zárdából is.

Ott voltam az első találkozásuknál. Megfigyeltem jól a hatást.

A mint ezt a leányt meglátta az én szeleburdi fiam, egyszerre komoly lett. Mintha kicserélték volna. Az a hetyke önbizalom, a mivel minden fiatal nőhöz közelíteni szokott, elhagyta: oly zavart, tétovázó, ügyetlen lett egyszerre, a milyen egy valódi tizennyolcz éves fiatal ember szokott lenni. Mikor a mostohája megengedte neki, hogy megcsókolhatja a hugocskáját, csak úgy messziről lehelt hozzá az ajkához. S alig tudott neki valamit dadogni.

A dejeunernél, mikor Deával szemközt ült Lyonel, olyan okosan beszélt, mint egy kis pap. Pedig a szülőinek a jelenléte nem feszélyezte máskor. Sőt annyira vitte a gyöngédséget, hogy a mint egyszer mademoiselle Hermione (a ki akkor a feleségem felolvasónője volt), valami a csintalanhoz hajló példálózást kezdett, Lyonel ártatlan megbotránykozással szisszentett közbe: «chut». – A kisasszony előtt!

Az nap lovagolni sem mert. A kertben rózsákat szedett s azokat a kertész által küldé fel Deának: meghagyva, hogy ne árulja el, ki küldi.

Este produkálta magát Dea a zongorán: Schuberttől, vagy Schumantól (nem tudom, melyik az egyik, melyik a másik) valami cantatét vagy sonátát? vagy talán symphoniát? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy elalszom rajta. Lyonel forgatta a hangjegyeket. Egyszer aztán azt is elárulta, hogy fuvolázni tud. (Nekem addig tudomásom sem volt róla.) Elő is hozta a furulyáját és a hangjegyeit s aztán együtt játszottak el Deával valami «Lied»-et.

Az ebédnél Lyonel nem ivott. Csupán akkor, a midőn én a «leányunk» hazaérkeztére atyai felköszöntést tettem: akkor azt az egy poharat kiürítette fenékig.

Azután következett egy séta a parkban. Én Sidonia grófnéval hátul; előttünk Dea és Hermione kisasszony; Lyonel hol az egyik, hol a másik hölgy mellett. A míg világos volt, beszéltek a botanikáról, mikor bealkonyodott, az astronomiáról.

Éjszakára valami olvasni valót kért Lyonel Deától, a mivel ez szivesen szolgált neki. Meg volt neki a «Contes Bleues». S az én Lyonel fiam szépen lefeküdt féltizenegykor s csendesen elszunnyadott a «Kék mesék» olvasása mellett.

Másnap délelőtt a lovaglásban produkálta magát Lyonel a kastély udvarán Dea előtt. De ezúttal minden nyaktörő bravurokat mellőzött, nem ficzánkoltatta, ágaskodtatta a paripáját, nem ugratott át vele hortensia-állványokat, reggelihez felterített theásasztalokat, a hogy a mostohája kedvéért (meg az én boszantásomra) meg szokta tenni, hanem igen szépen járatta el a haute écolet, s úgy hozta vissza a paripáját, mint egy szelíd bárányt. És miután kitalálta, hogy Dea még nem tud lovagolni (hát bizony arra az apáczák nem tanítják a növendékeiket), felajánlá neki, hogy ő majd kikeres a számára egy jó szelíd paripát az istállóból, s az ő oktatása mellett majd megtanulhat Dea lovagolni.

Hát hiszen mi úgy fogunk itt élni ezután, mint a paradicsomban! gondolám magamban.

Hanem a mit az urfinak a szája el nem mondott, azt elmondták a szemei. – Ismerem én jól az ilyen szembeszédet!

«Nem, Lyonel fiacskám. Ez nem megenni való!»

Sidonia grófnő különösen el volt ragadtatva Lyonelnek ezen üdvös átalakulása által.

Egy szép napon aztán azzal a bizalmas közléssel leptem meg Sidonia grófnőt, miszerint az én igen kedves barátom, marquis de L’Orme, a napokban meg fog bennünket Seigniersben látogatni, a fiával, Gontrannal együtt: a ki «ainè»! Huszonöt éves. Önálló. Követségi attachée a flórenczi udvarnál. Komoly szándékai vannak a «leányunk» iránt.

Erre Sidonia grófnő nagyot sóhajtva mondá:

«Szegény Lyonel!»

– Szegény Lyonel!? De hát mi az ördögöt akar ön Lyonellel? Hisz csak nem veheti el önnek a leányát? Azért, hogy vér szerint nem testvérek is; de a katholikus dogmák szerint egy férjnek és feleségnek a fia és leánya még sem kelhet egybe! Ez nálunk áthághatatlan impedimentum! Eretnekké legyenek tán?

– De mikor egészen egymásnak vannak teremtve!

Én azt hittem, hogy a feleségem meg van bolondulva. Még akkor nagyon jó véleménynyel voltam felőle.

Egy hónap mulva Lyonel főbe lőtte a fiatal De L’Orme Gontrant párbajban.

Ezért aztán szöknie kellett Francziaországból.

– No legalább már most elmégy utazni! mondám megkönnyebbülten.

Ettől a naptól kezdődött a nőmmel való meghasonlásom.

Én az ő leányának valóban boldog jövendőt akartam előkészíteni. Gontran egészen neki való vőlegény volt. – Az sem volt valami szent. Isten őrizz tőle! A szentek jók mennybéli patronusoknak, de nem földi hitestársaknak. De legalább komoly ember volt, a ki akart lenni valami s birt fogalommal a családi élet nélkülözhetetlenségéről. S ezt agyonlövetik a fiammal.

Hogy ez a szerencsétlen rencontre az ő cselszövénye volt, azt bizonyosan tudom. A részvevők ugyan igyekeztek azt a kártyajáték közben támadt összekocczanásra ráfogni: de én már ismerem az ilyen ürügyeket.

Egy esztendeig nem szóltunk egymáshoz.

Ezt ugyan nagyon könnyű is volt megállnunk, miután a grófné rendesen Párisban lakott, a nyarat Biarritzban tölté, a hova az udvar járt; én pedig vagy idekünn voltam a kastélyomban, vagy ha városba akartam menni, választottam Brüsselt vagy Londont. Párist én nem láttam – a plebiscitum óta.

Egy esztendő lefolyása után látogatást kaptam a nőmtől és a leányától.

A leány még egy esztendővel «szebb» lett.

(Ez így tart, mig a zenithet eléri; bizonyos korig mindig fölfelé.)

Madame azzal az örvendetes hirrel vélt lekötelezni, miszerint Pietrinek sikerült a fiam ellen kiadott üldöztetési rendeletet visszavonni, Lyonel már most visszatérhet, s nem lesz semmi bántása a párbajban elkövetett – «accident fatal»-ért.

Nem szóltam neki rá semmit. Egy pár napig itt marasztottam őket a kastélyomban, s ez idő alatt igyekeztem Medea kisasszony kedélyének belsejébe behatolni.

Meggyőződtem felőle, hogy ez a leány teljesen tudatlan abban, a mi itt minálunk történik. Még csak sejtelme sincs róla, hogy ő mi szerepet játszik ebben a balsorsban. Lyonelt ugy szereti, mint egy bátyát szeret a huga titok nélkül, becsületesen.

Nagyon megszántam ezt a leányt.

Kivált, a midőn lelki tulajdonait közelebbről kezdtem megismerni.

Ebből a leányból akár a legpusztítóbb dæmont, – akár a legjóltevőbb angyalt csinálhatja valaki. Csak az a kérdés, hogy kinek a kezébe kerül.

Mikor a nőm a leányával visszament Párisba, emlékszem rá, hogy meg is csókoltuk egymást. Ez életben utólszor.

Eltávozásuk után én rögtön leültem az iróasztalhoz, s a következő levelet fogalmaztam a grófnőhöz.

«Madame! Én ezennel kijelentem önnek, hogy ha ön az én Lyonel fiamat a házánál elfogadja, vagy ha bárminő alkalmat is szolgáltat neki, hogy a leányával találkozzék: én a fiamat azonnal ki fogom tagadni az örökségből és egész vagyonomat valami oldalrokonomra hagyom, vagy valamely közintézetre, bolondok házára; de az ön bolondjára semmi esetre sem.»

Ezt a levelet gyors futárral küldtem utána, a ki őt megelőzte. Mikor hazaérkezett, már ott találta az asztalán a levelemet.

Nem volt rá semmi hatása.

Ugy látszik, az első férje nagyon elszoktatta a fenyegetés teljesítésének félelmétől.

Lyonel hazatért Francziaországba. Én még a viszontlátás örömkönnyeit hullatni sem leltem alkalmat, a mikor már hirét vettem, hogy ő kelme egész nyiltan kiséri a grófnék hintaját a bois de Boulogneban, meg a Long Champsi versenykocsizások alatt.

Ekkor aztán megirtam a végrendeletemet.

A magasabb qualitásu őrjöngéseknek ez az egyedüli panaceája.

Az exorbitans gazdagság jog és titulus az exorbitans bolondságok elkövetésére. Ha a módot elveszszük, elmarad a következmény.

Meglehet, hogy tévedek. Hiszen fodrászlegények és kávéházi pénztár-mamsellek között is fordulnak elő hasonló őrjöngések.

Én mégis azt hittem, hogy ez sikeres gyógymód fog lenni.

Egy napon – nem is sajátkezüleg hanem a titkárom által – tudattam a grófnővel, hogy végrendeletet méltóztattam tenni, s abban az őt megillető özvegydij kivételével, az egész vagyonom örökösévé Vicomte de L’Aisne Alfréd unokaöcsémet neveztem meg. A végrendelet két példányban a seigniersi sousprefét s a párisi közjegyző levéltárába van letéve.

Ahá! Ez a sakkhuzás megtette a hatást.

Néhány nap mulva egy – nem egészen meglepő – látogatás szerencséjében részesültem. Mademoiselle Hermione jött ki hozzám – bérkocsin.

A jeles kisasszony nagyon desolált állapotban volt. Elcsapták!

Persze: erkölcsi érzületeinek alapja volt megrendülve a Sidonie grófnő házánál szerzett tapasztalatok által. Ezt nem birta tovább kiállni szó nélkül. Hozzám menekül hát.

Én könnyen kitaláltam, hogy azért küldték hozzám, hogy engem kikémleljen s az elhatározásaimra befolyást gyakoroljon.

Elfogadtam az ajánlatot. Azt mondtam Hermionenak, hogy ezentúl legyen az én felolvasónőm.

A gyóntatómmal azelőtt is igen barátságos viszonyt tartott fel a kisasszony.

Itt maradása óta az én «curé»-m a szokottnál is többet példálózott előttem a tulvilágról.

Hermione, mondhatom, hogy a legügyesebben vitte a szerepét.

Nem ám, hogy a megbízóját iparkodott volna előttem tisztára mosni, sőt inkább mindent elmondott róla, a mivel tudta, hogy engemet fel fog ellene ingerelni.

Az iránt semmi kétséget sem hagyott fenn, hogy Sidonia Lyonelnek őrült szenvedélyét Medea iránt beczézi. Csupán a tisztességes külszin fentartására van gond.

Sidonia grófnő gyakran a legőszintébben nyilatkozott Hermione előtt, ki vele korra nézve csaknem egyenlő, s tapasztalatokra nézve, ugy hiszem, hogy még előtte jár, – daczára annak, hogy nem viselt még el két férjet.

– No hát mi van benne? (Így szólt Sidonie.) Vér szerint csakugyan nem testvérei egymásnak! Ha az ostoba formalitások árkot vonnak közöttük, vannak megint bölcs formalitások, melyek azokat áthidalják. – Szegény Lyonel, mennyit szenved! Milyen könnyű volna őt megváltani a kárhozatból. Vannak derék, becsületes érzelmü férjek, a kik feleségeiket föltétlen bizalmukkal takargatják be. Maguk sem követelők: mindenben a kimélet elveit követik. A kik előtt a női erény dogma; kizárva minden gyanu és skepsis. – Igaz, hogy Párisban ez a természetrajzi osztály már nehezen található; de hát vannak még exoticus vidékek, német, orosz, magyar tartományok, a hol az a genre cultiváltatik. Nem lehetne-e Medeához egy ilyen hozzá illő derék embert találni? – Valami olyan özvegy férfiut, a ki egy beteg feleséget éveken át hüségesen ápolt, s megszokta mellette a nemes lemondást?»

Lándory indulatosan csapta az asztalhoz az egész iratcsomagot.

– Mi baj, uram? Kérdé Péter, felserkenve, ki szépen elaludt az asztal szélére támasztva a két karjára eresztett fejét.

– Semmi. – Mondá Bertalan. A spiritus futott ki a samovárból, azt paráholtam el.

Aztán olvasott tovább.

«Tudom jól, hogy a ki ezt az iratot olvasni fogja, ennél a sornál ugy fogja azt odavágni az asztalhoz, mint én tettem, mikor leirtam.

Hát én nyomban ezután a következő izenettel – (rond irásba adva) bocsátám el a házi káplánomat a madamehoz: hogy kész vagyok az első végrendeletemet felcserélni, s azt egy másikkal helyettesíteni, ha Lyonel a következő feltételemet teljesíteni fogja.

Nekem van egy kedves barátom Angliában, lord Gyllower Asthon.

A barátság már a nagyatyáinknál kezdődött, az én ősöm kénytelen volt a rémuralom alatt Angliába menekülni s éveken át volt a Gyllower lord házának szivesen látott vendége. Ez a jó viszony firól fira szállt.

Asthon lordnak most csak egy leánya van, a kire az örökség néz; a majorescoja kitörte a nyakát a steeple chase-en, a cadetot megették a niam-niam-ok Afrikában. Volt még egy törvénytelen fia, a kit adoptált. Az meg egyszer fogadásból megivott egy pint cognacot. Szép halála volt.

Lady Elvira most a mylord kedvencze.

Születésétől fogva az én fiamnak szánta feleségül a mylord.

Igaz, hogy nem szép. – De hát az én fiamra nézve ez tökéletesen mindegy. Mert ha magát a milói Venust venné is el (a kinek a tökéletessége abban áll, hogy nincs keze) a mellett is tartana szeretőt.

De hát tulajdonképen miért is ne volna szép Lady Elvira? Vannak gyönyörü sötétkék szemei, fekete szemöldökkel, finom ajkai, kecses álla: csak az az egy baj, hogy közbeesik egy szertelenül hosszura szabott orr. De hát az ördögbe is! szükséges az embernek a felesége képét egyszerre végig nézni? Nézze meg reggel a szemeit, este az ajkait, a többit meg hagyja el!

Tehát én azt a föltételt szabtam a fiam elé, hogy ha megházasodik, ha nőül veszi Gyllower Elvirát, aztán ha elmegy véle, – nem bánom akárhová – Olaszországba vagy Skócziába, s ha egy esztendeig békében «együtt» él vele, hát akkor megsemmisítem az első végrendeletemet egy másodikkal.

Ha nem – nem!

*

Ezen felleplezések után itélje meg a biró, helyes indokok voltak-e azok, a melyek végrendeletem megirására kényszerítettek?

Én a fiamat nem gyülölöm: szeretem.

Minden hibáinak, minden bolondságainak daczára, szeretem.

Nem törődöm az excentricitásaival; megszokom azt a gondolatot, hogy nagy eszméket, a mikért ősei rajongtak, odadob a cloakába.

De tehetem-e azt, hogy nyitott szemmel, jól ismerve a bűnt, annak elősegítője legyek?

Most, hogy dúsgazdagnak érzi magát, a saját lelkét, meg egy más ártatlan lelket kárhozatra vinni csak tréfa, játék neki. De legyen csak egyszer rászorulva, hogy mint souslieutenant Algirban a zsoldjából legyen kénytelen megélni, akkor majd előveszi a jobbik eszét.

De bármi következése legyen is végrendeletemnek, én azt nyugodt lélekkel bocsátom Isten és emberek itélete elé.

*

Eddig tartott a felleplezés. – Folytatása nem volt.

Pedig sok mindennek kellett történnie azon idő alatt, mely az első és második végrendelet megirása között lefolyt. Egész addig a perczig, a mig a Lis Blanc gróf reszkető kézzel e szókat irta a naplója czimén keresztül: «tűzbe vele!» – Hát mért nem dobta maga a tűzbe? – Ha már feleslegessé vált? Ha már a helyreütő végrendeletet megirta.

Itt a göcs!