AZ AGANCSKIÁLLÍTÁS.

A «holt évad» nevet tulajdonképen fővárosi újságirók találták fel, mert ez csak nekik álmos idő, más akkor éli világát. Októbertől áprilisig a mi családi botrány történik, az mind az újdonság rovatba kerül, azontúl kezdődik a «kimélet-idény». Félbeszakítják azt csupán a nyári lóversenyek, három-négy napra. Akkor ismét ki vannak nyitva a budapesti city (mágnásfertály) palotáinak ablaktáblái, s látni pompás fogatokat s elegans toiletteket az utczán.

Lándoryék még mindig nem jöttek be a fővárosba; semmi okuk sem volt rá, Medea nagyon megszerette a falusi életet s Bertalannak elég dolgot adott a készülőben levő munkája s a gazdasága.

Medeának ismét visszatért az egészséges arczszíne, egy-egy tünékeny foltocskát a homlokán nem látva meg, a mit gondosan takart a csipkefodor. Valami sajátságos horoscopot talált fel időtöltésül, annak a kiszámítását, hogy hol járnak időről-időre az «övéi».

Méltán «övéinek» nevezhette őket, hisz ez az egyik anyja volt, a másik bátyja, a harmadik néhai férje.

Azután megmondta Bertalannak, a mit kitalált.

– Honnan tudod ezt?

Levelet soha senkitől nem kapott Medea.

A nő aztán felfedezte előtte a tudományát.

Lándorynak mindenféle lapja jár, azokból Medea kitanulta, hogy mely nagy városában a monarchiának, mikor lesz lóverseny? Azon a napon aztán az odavaló hirlapokban bizonyosan megtalálta az idegenek lajstromában mind a három nevet. Folyvást együtt jártak, mintha szövetségesek volnának.

Egyszer Bécsben, másszor Prágában, majd Kolozsvárott, Aradon. A dolog nem volt feltünő. Lis Blanc grófnő nagy szenvedélylyel vett részt a lóversenyekben. Versenyparipái némelyike nyertes is volt. S ez a dicsőség neki nagyon sokba került. Gyakran nagy összegeket vesztett a turfon. Lyonel maga is részt vett az akadályversenyekben s egy párszor majd kitörte a nyakát. Hanem Alfréd csak a totalisateur terén vitézkedett. Egyszer ki is akarták ballotálni a jockey-clubból, mert azzal volt vádolva, hogy a «Favorit» versenyparipa lovászát megvesztegette, hogy a lovának hideg vizet adjon a futtatás előtt; nagy nehezen tudták elsimítani a dolgot.

Egy reggel aztán Bertalan fedezett fel valamit – a hivatalos lapban.

– Én találtam meg, hogy mi az igazi sport, a mit a mi hiveink üznek. A hivatalos lap élén ime a legújabb hír: «Lis Blanc Lyonel gróf, magyarhoni nagybirtokos, a törvényes díj letevése mellett, elnyerte a magyar indigenátust s a magyar főrendiház tagjai közé fölvétetett». – És már most megesik az, hogy Raoul Ripaille hoz az én számomra törvényeket a magyar országgyülésen!

Ezen csakugyan lehetett nevetni.

A holt évadot Budapesten is félbeszakítá a nyári lóversenyek idénye.

Ez alkalommal lett ugyanitt rendezve a hét országra szóló nagyszerű agancskiállitás is, a mely igen sok külföldi celebritást vonzott Magyarország fővárosába.

A mindennemű, bámulatra méltó állati fejdiszek között a legnevezetesebbek voltak Lis Blanc Lyonel gróf trofeumai, két bivalyfej, szarvastól. Az egyik az «Arni» bivaly, Kelet-Indiából, olyan két hatalmas szarvval, melynek a két hegye tíz lábnyira szétáll egymástól, a másik még annál is hatalmasabb, a kafferbivaly, a vadállatok legvakmerőbbje, mely erősebb az elefántnál, s bátrabb az oroszlánnál. Rémséges nagy szarvára oda volt akasztva az a legnagyobb kaliberű puska is melylyel az óriási vadat Lyonel elejté, egyetlen aczélvégű golyóval furva keresztül annak a homlokát, épen a közepén. A kafferbivalyra való vadászat nem sport, hanem párbaj; ha a vadász lövése nem halálos, akkor őt tapossa össze a vad, lovastól együtt.

Azt a sok rossz élczet, a mit e szarvak szemlélete alatt a laicus publicum a férjekre és házibarátokra elhullatott, nem érdemes felszedegetni.

Az agancskiállítás idején természetesen ismét megjelent a budapesti idegenek névjegyzékében a három összetartozó név.

– Akarod, hogy meghivjam hozzánk Lyonelt, látogatóba? – kérdezé Bertalan a nejétől.

– Nem bánom.

– Alfrédet is?

– A hogy te akarod.

– Nem akarsz magad is a lóversenyekre bejönni?

– Nem. Nem szeretnék ott találkozni először az anyámmal.

– Igazad van. Én sem mehetek oda. Majd csak a casinóban találkozom Lyonellel.

A találkozás egészen bizonyosra volt vehető. Két futtatási nap között egy közbeeső locs-pocs nap, esős, szeles idő, az egész előkelő társaságot mind a casinóba hajtja. Négy és öt óra között van Marchalnál a zártkörü ebéd, – a szinházak zárva, az orpheumba csak tiz órakor szokás menni; hat és hét óra között biztosan ott vannak a nagy képes teremben; ott szivják el az első szivart a fekete kávé mellett, s gyakorolják magukat a medisanceban.

Mikor Lándory az olvasóteremből átjön, már ott találja valamennyit. Mindenkit jól ismer. Ott van az a négy úr is, a kivel egykor a vasuton utazott, a kik Godivának fecsegésükkel annyi kint okoztak: a fuvolahangú, a ráspolyszavú, az orrból beszélő, a gordonka bassus, egymást Mukinak, Nusinak, Blikusnak, Murczusnak nevezik, az utóbbi azt is meghallja, ha Horácznak szólitják, s van a melyik az «effendi»-re hallgat.

Közöttük van Alfréd is, meg Lyonel.

Lyonel háttal van fordulva azon ajtó felé, a melyen Lándory belép, s ő tartja a társaságot valami vidám előadással kedélyes derültségben, a minek egyszerre vége szakad, a mint Bertalant meglátják. Alfréd hirtelen odasug valamit Lyonel fülébe, mire az gyorsan átnyergel más thémára, mintha vadászkalandot adna elő:

… «Én egyszerre kapom a puskámat arczomhoz, bumm! A fenevad bukfenczet vet, s elterül a lábam előtt! Három méter volt a hossza.»

E közben a gordonkahangú eléje lép Lándorynak.

– Ah, grüss dich Gott! Csak hogy újra látunk! Engedd meg, hogy bemutassalak benneteket egymásnak.

– Köszönöm, effendim.

– Gróf Lis Blanc Lyonel, Lándory Bertalan.

Lyonel csak most fordul szembe Lándoryval.

Bertalan valóban alig ismert volna rá a mostani alakjában. Raoul Ripaille szurtos, patkánymarta pofája alig volt feltalálható az elegans genialis arczban, mely a férfiszépség minden előnyeit egyesítve hordozá magán; átragyogva a szellem és szenvedély igézetétől. Ilyen valóban a halálangyala a női erénynek!

– Ah! Hiszen mi sógorok vagyunk! – szólt Lyonel, kezét nyujtva Bertalannak. – Nagyon örülök! – De én nekem úgy tetszik, hogy ezt az arczot már valahol láttam.

– Igen, – szólt Bertalan, – a tombeau d’Isoardnál; a mikor tüzet méltóztatott tőlem kérni a szivarához.

Lyonel egy perczre meghökkent. – Veszedelmes visszaemlékezés! Ha ez az ember ezt most itt el találja beszélni? Nem! Nem úgy néz ki. – Elneveté magát kedélyesen.

– Ah! Tehát ön volt az, a kiről a mamám azt mondta, hogy ennek az úrnak köszönhetem az életemet és a vagyonomat? Ez nagyon derék. Én tehát önnek tartozom életemmel és vagyonommal? De mi az ördögnek magázzuk mi egymást? Hiszen sógorok vagyunk.

– Nem tagadom.

Azzal Lyonel odafordult a körüle csoportosuló urakhoz.

– No lám, milyen szép az, hogy én a sógoromban egyuttal feltaláltam azt a titkos mentoromat, a ki nekem az életemet és vagyonomat megmentette. – És aztán félig sugva dörmögé «egygyel több ok rá, hogy az ember jót tegyen vele.»

(Tudjuk jól, mit értenek az alatt; «egy szép asszony férjével jót tenni.»)

Lándory aztán Alfrédet is üdvözölte kézszorítással; a ki mindjárt sietett is neki baráti vonzalmát tanusítani egy tudósítással.

– Tudod már, hogy Scilla idejön a télen vendégszerepelni?

– Tudom. A feleségem figyelmeztetett rá. Ő olvasta a lapban. Akkorra mi is beköltözünk.

S azzal nyugodtan vette elő a szivarát a tárczájából.

– Szolgálhatok a tüzemmel? – szólt Lyonel, impertinens nyájas mosolylyal, odanyujtva az égő szivarát Bertalannak.

«Haha!»

De L’Aisne Alfrédet ma minden szó nagyon nevető kedvében találta.

Bertalan elfogadta Lyoneltől az égő szivart s meggyujtva nála a magáét, vissza adta neki, e szóval: «pour acquit». (Becsülettel kifizetődött.)

Alfrédnek még derültebb kedve lett.

– Nem egész pour acquit, – mondá Lyonel. – Mert akkor szivaromat is meg kellett volna tartanod.

– Köszönöm, az enyim jobb.

Az egész párbeszédet a kettőn kivül csak Alfréd értette: a többiek találgatták.

– Csak magad jöttél be a városba? – kérdé Lyonel.

– Igen s főleg azért, hogy veled találkozzam. A hegy jön Mahomedhez.

– Fölöttébb megtisztelő rám nézve. Különösen a «Mahomed». Lehet már benneteket meglátogatni?

– Mindig lehetett. Másfél óra vasuton, onnan tíz percz a kastélyom. Pár napig dolgom van itt a curiai levéltárban. Az alatt meglátogathatnád Deát; most egyedül van és unja magát.

Az urak egymásra néztek, a ki mosolyogni akart, a kávéscsészét emelte az ajkához; a ki türtőztetni tudta, fújta maga elé erősen a szivarfüstöt.

– Ah! Te nem vagy féltékeny! – mondá Lyonel, a kit csiklandott a föl sem vevés.

– Te rád? A bátyjára?

– Barátom! ebben az egy dologban nem tisztelem sem a bullákat, sem a brévéket.

Lándory vállat vont.

– Asszonyt félteni bolondság.

Ezért nagyon megdicsérte az «effendi».

– Ez aztán a mustrája a férjeknek! Ilyennek kellene valamennyinek lenni!

– S hogy van az én kedves hugocskám? – kérdezé Lyonel.

– Hát a körülményekhez képest elég jól.

Lyonel megütődve tekinte rá.

– A «körülményekhez» képest?

Lándory olyan ábrázattal, mely mindent magyarázott, ismétlé: – Hát igen, a körülményekhez képest.

Erre Lyonel szellemes arcza egyszerre buta kifejezést vett, úgy, hogy az egész társaság kénytelen volt rákezdeni a nevetést.

Csak ők ketten nem nevettek: Bertalan, meg Lyonel. Amannak az arabs fisionomiájához nem is illett a nevetés. Nyugodtan fujta maga elé a füstkarikákat. Lyonel azonban nem szivta, hanem rágta a szivarját: egészen kialudt a szájában.

– Szolgálhatok a tüzemmel? – kinálá őt meg Lándory.

– Köszönöm. Rossz a szivar. Nem szelel. S szétmorzsolta ujjai között.

– Hát mit mondjak Deának, hogy mikor látogatsz meg bennünket?

– Nem tudom. Vissza kell sietnem Bécsbe. Táviratot kaptam a mamától.

– De visszatérsz az új ülésszakra?

Ez is nagyon komolyan volt mondva.

– Azt hiszem, hogy nálam nélkül is határozatképes lesz a magyar főrendi ház.

– Ha farsangra itthon lennél…

– A farsangra? – Már a farsangra? – Sapristi! Ezek nem vesztegették az időt.

Az «idő»-ről eszébe jutott, hogy az óráját megnézze.

– Ah! már hat óra.

– A bécsi vonat csak nyolczkor indul; nincs miért sietned. Ugy is régen nem láttuk egymást. Maradj még és meséld el nekem is azt az érdekes vadászkalandot, a minek az imént csak a végére érkeztem: hadd mondjam el Deának odahaza.

– Lyonel bele nézett a két szemébe Bertalannak erősen. Közel volt hozzá, hogy azt a markában összemorzsolt szivart az arczába vágja. De nem talált azokban a szemekben egyebet, mint őszinte kiváncsiságot. Nem volt azokban semmi malitia.

Mosolyt kényszerített az arczára.

– No hát, a kedvedért elmesélem még egyszer, hogyan lőttem meg a kaffer-bivalyt. Ezek az urak már egyszer hallották.

Igaz, hogy a kaffer-bivaly óriás szarvairól volt szó abban a mesében is.

És aztán elbeszélte végig Lyonel a mindenesetre érdekes találkozását azzal a nemes szarvhordozó vaddal, mely a bambusberekben elrejtőzve les az ellenségeire, a kik a gyönge üszőire vadásznak, s ha oroszlán közeledtét érzi meg, kirohan rá támadólag, a dorongvastag bambuscsalit úgy törik szét előtte, mint a nádszál. Az állatvilág királyát nem védi meg szörnyű ereje, a légbe dobja azt, mint a macskát s estében a szarvai hegyével fogja fel s úgy összegázolja, hogy ép csont nem marad belőle. A kaffer csak magas fára mászva, lesből meri meglövöldözni mérgezett nyilakkal. Európai vadász, a ki felzavarja, többnyire hátat ád, a mikor előrohanni látja s a lova lábára bizza az életét. Az a példány, a melyet Lyonel elejtett, tizennégy mázsát nyomott s még azután, hogy a homloka közepébe kapta a halálos golyót, egy emberderéknyi vastag phœnixpálmát kidöntött a fejével, a mely fa mögé a vadász menekült a lövés után.

Igen érdekes vadászrege volt az. Látszott a többi uraknak az arczán is, hogy először hallják. Lyonel nem szokta a vadászkalandjait mások mulattatására használni.

Mikor vége volt, azt kérdé Lándorytól:

– Nos? Ki vagy fizetve?

– Igen.

– Én is.

Azzal Alfrédhez fordult.

– Téged kérlek föl, hogy a holnapi versenyről vondd vissza nevezésemet: nem futtatok. Fizesd ki a bánatpénzt. Semmi fogadást nem tartok. Adieu, uraim!

Alfréd utána ment az eltávozónak.

Mikor a magyar urak egyedül maradtak, azt mondá az effendi Lándorynak:

– No, barátom, eddig azt hittem, hogy a legnagyobb remeklésed az volt, a mikor a Csonka Bandi haramiát rá birtad, hogy beszélje el magától, hogyan ölte meg éjjel sötét erdőben az ökörhajtsárt! De ez túl tesz rajta: a hogy te most Lis Blanc Lyonellel elmeséltetted a kafferbivaly vadásztörténetét.

A Budapestről induló vonat Érsekujváron találkozott össze a Bécsből lefelé jövővel.

Sidonia grófné azon jött, Hermione kisasszony kíséretében, a másnapi lóversenyre, melynél érdekelve volt két versenylóval.

Lyonel rájuk talált s bement hozzájuk a salonwaggonba.

– Hát te honnan? kérdé a grófnő.

– Pestről. Nem futtatok. Bánatot fizettem. Ott hagytam a versenyt.

– Találkoztál azzal az emberrel? (A nevét ki nem mondta volna.)

– Igen. «Dicke Freunde» lettünk.

– Nem hítt magához?

– De igen, meghítt keresztapának a születendő fiához, ha a farsangra itt leszek.

– Botrány! kiálta fel Sidonia. Az én leányom egy eretnek fiunak az anyja!

Lyonel nagyot nevetett erre a furcsa kétségbeesésre.

– No, csak ne szállj perbe az égiekkel, hiszen még lehet leány is!

– Imádkozni fogok érte, hogy «az» legyen.

– Az ég meg fogja hallgatni kegyes imádat. Én azonban megyek Grönlandba tengeri oroszlánt vadászni. Adieu! Csöngetnek!