A NEVETŐ LEÁNY.

A ki a hatvanas években Bécs legkiesebb előhelyén, Badenben járt, emlékezni fog arra a pompás villára, mely a hegyek közé vezető útban, szélvitorlás tornyocsaival a lombos park közül kiemelkedik. Azóta már sokszor változtatta a tulajdonosát, mindegyik veszteséggel adott túl rajta. Pedig nem jár benne kisértet, – csakhogy épen a belefektetett vételár egyszerre «negativ capitálissá» válik, nem hogy kamatot hozna, de rá kell fizetni. A park, a gyümölcsös és a téli kert sok költségbe kerül.

Az első tulajdonos, a ki a kéjlakot a hatvanas években építteté, Traumhold bankár, engedhetett magának ilyen fényüzést. Jó hírben álló czég volt. Bécsben is volt saját palotája a belvárosban. Különösen külföldi összeköttetéseiről volt emlegetve.

Télen a termeiben, nyáron a bádeni villájában szokott nála összegyülekezni a «créme de la créme», a hogy jargonunkban nevezzük azokat, a kik valami tekintetben a társadalom kiváló alakjaihoz tartoznak. Lehetett ott látni diplomatákat és tábornokokat, nagy vasuti vállalkozókat és csatornaásókat, életvidám püspököket és apáturakat, híres afrikai és ázsiai utazókat. Ha japáni, vagy cochinchinai követség járt Bécsben, azt ő megszerezte magának, egy-egy veres sipkás török effendi rendesen volt nála található, magyar mágnások szintén (de nem kalpagosan) De a kiket legszivesebben látott magánál, azok a művészek voltak, mindenféle berek-szakaszából a Helikonnak: festő, szobrász, szinész, énekes, férfi- és nőnemű; a bécsiek mindennaposak, az utazó virtuózok meghivottak, még a népénekeseket is mindig vendégszerető és élvezni tudó baráti kör várta.

Az ilyen társaságok a legfesztelenebbek. «Közöttünk geniek között» nincs rangkülönbség. A lángész nivellál mindent. Mutzbauer a maga cziterájával csak olyan önérzetes ember, mint Rubinstein zongorája mellett.

Nem is ad jogot más czím a Traumhold salonjaiban megjelenhetésre, mint ez a szó: «celebritas».

Csakhogy ennél a genre-nél épen a megválasztás a legnehezebb. Mert ebben a genre-ban a charlatan, a csaló annyira hasonlít az igazihoz, sőt sokkal jobban tud pozirozni, hogy a talmit nagyon nehéz megkülömböztetni az igazi aranytól.

S ez az alsóbb minőségű nevezetességek népe, valódi ostrom alá vette a Traumhold paradicsomához vezető ajtókat.

Nagy szencséje volt az inasában. A derék «Pétert» ismerte minden ember, a ki csak Bécsben hírneves embernek tartotta magát. Nem hiába nevezték Péternek. Meg tudta válogatni, hogy kiket, minő ajánlattal jelentsen be. Azt hiszik sokan, hogy inasnak lenni olyan könnyű. «Inasszerep!» Ezzel van kifejezve a művészvilágban az ócsárlás legalsó foka. Pedig az egy tudomány! A ki érti. – A Péter volt az urának a legjobb tanácsadója. Ő tudta taksálni az embereket. Ő nála nem használt tengeri vidraprémes felső kabátot hagyni hátra a vestibule-ben, sem a parfumözött bankjegy borravaló. Ő azért megsugta a gazdájának: «Ez az úr szélhámos; őrízzük tőle ezüstünket!» Hosszú haj, manchettákból kilógó kezek, rosszúl felkötött nyakravaló nem csalta meg: «Ez nem művész, csak hegedűreszelő; őrízzük tőle a füleinket.» S akárhányszor jöttek oda délczegen kikent-fent daliák, némelyik pretentiosus egyenruhában; a kiknek a czímeres névjegyét mikor az ezüst tálczán átnyujtá az urának Péter, a fél szájszegletéből azt dörmögte hozzá:

– Tolvaj. Őrízzük tőle a kisasszonyunkat.

A legfőbb vonzerőt képezte a Traumhold salonokban mindenesetre maga a házi kisasszony, a szép Godiva, vagy a hogy a bécsiek hivták: «a nevető kisasszony».

Majd ha személyében megláthatjuk, akkor mi is elfogjuk ismerni, hogy teljes joga volt ehhez a czímhez, mert a természet már külsőleg is úgy alkotta meg egész lényét, arczvonásait, szemeit, hogy azoknak mindig nevetni kellett, de azonkívül kedélye is mindig olyan volt, eleven és fogékony. A mellett eszes és gunyoros; csupa humor. Ez képes volt bármely gyászoló gyülekezetet, még egy «liquidáló consortiumot» is megnevettetni, ha az ötleteit szabadjára ereszté. Ugy, hogy veszedelmes volt őt a szinházba vinni, mikor valami komoly drámát adtak, mert abban a páholyban, a hol ő ült, senki sem volt biztosítva az ellen, hogy a legszomorúbb jelenet alatt csendzavarást nem fog elkövetni.

Féltek is tőle!

Mert a ki csak közelített hozzá, mindenkinek egyszerre megtalálta a gyönge oldalát: a hiuságát, a félszegségét, a veszszőparipáját s nem irgalmazott senkinek.

S nemcsak a szavaknál maradt, hanem még tettekre is vetemedett.

Volt egy albuma, dehogy egy! Sok! a miket mind megtöltött a szeme elé került alakok karikaturáival.

Valami bámulatos tehetséget kapott a természettől a karrikatura rajzolásához. Néhány odavetett vonással úgy megörökítette az embert, hogy mindenki ráismert és mindenki nevetett rajta. Többnyire maga a megtisztelt is.

Volt azonban, hír szerint, titkoltabb gyüjteménye is, melyet csak a maga gyönyörüségére tartogatott; ebben a nagyon kiválasztottak megfelelő állatképekkel voltak felruházva s még – így is rájuk lehetett ismerni. A sentimentalis oroszlánban s a dühöngő leveli békában a legismertebb typicus alakjait láttuk az akkori high lifenak.

«Láttuk?» – Hát ennek is van története. Majd később.

Egy nyári délután, mikor már a fürdői évadnak vége volt, s Traumholdék hazatértek Karlsbadból badeni villájukba, ismét nagy társaság volt együtt a bankárnál. Szép derült idő volt; a vendégcsoport a rózsáskert felé forduló oszlopos porticusban mulatott, melynek elejét sűrűn takarta a chinai glycine és a pompás virágu clematis; az ezernyi thea- és remontant-rózsa illata még a billardterem leeresztett japáni függönyein is keresztül szürődött.

A villa tulsó oldalán volt az udvar.

Egy érkező kocsi gördülése figyelmezteté a házi urat, hogy új vendég érkezett.

Arra ő kiment a tekéző terembe, hogy az érkezőt fogadja.

Rövid vártatva belépett Péter, az ezüst tálczával, azon két látogató-jegy.

A míg Traumhold úr az orrcsiptető szemüvegét kereste, Péter elmondá a maga véleményét a két új vendég felől.

– Az a magasabbik, akármi legyek, ha nem a Mephisto a Faustból; a kisebbik meg, a kinek jegyén az áll, hogy «tilinko művész», nekem sehogy sem tetszik. Első dolga az volt, szétnézni, hogy hány kijárás van az előszobából?

A bankár elolvasta a neveket, s azután azt mondá:

– Vezesd be az urakat a dolgozószobámba.

Mikor egyedül maradt, néhány perczig úgy állt, mint egy szobor. Akkor nagyot sóhajtott s szilárd léptekkel sietett át a dolgozószobájába.

A magasabb alkatú vendég bemutatta magát és társát.

– Én vagyok Lándory Bertalan, barátom Stauner Gottfried.

A bankár megtisztelő mosolygással nyujtá kezét mind a két vendégének.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém van önt személyesen megismerhetni, a kiről annyi magasztalást hallottam és olvastam. Igen nagyra veszem a kitüntető látogatást.

A kis termetű úr a zsebébe nyult s egy levelet vett elő.

– Nincs szükség semmi ajánlólevélre, mondá a bankár. «Lándory úr barátja», ez a legjobb czím előttem.

– Mégis kérném, hogy ezt az én levelemet kegyeskednék ön elolvasni.

A bankár átvette a levelet és elolvasta.

Minden megszokott önuralma mellett sem óvhatá meg magát, hogy ajkainak vonaglása valamit el ne áruljon abból, a mi odabenn folyik.

Az ajánlólevél az osztrák belügyminiszter rendelete volt, melyben utasítja a bécsi rendőrfőnököt, hogy a magyar kormány kivánatához képest, a rendkívüli bűnvádi vizsgáló, Lándory Bertalan úrnak, osztrák területen megejtendő, kivételes természetű vizsgálataiban segédkezet nyújtson, erre lett kiküldve Stauner Gottfried úr, a rendőrség detectiv ügynöke.

– Az én házamnál kivánnak önök vizsgálatot tartani? kérdé akkor Lándoryhoz fordulva.

– Kérni fogjuk, hogy az üzleti könyveit mutassa meg 1860-ik évről 1867-ig.

– Azok a bécsi lakásomon vannak. Kivánják önök, hogy rögtön oda menjünk?

– Nem. A feltünést kerülnünk kell. Mind az ügy, mind a személy iránt való tekintetből. A vizsgálatnak lehet negativ eredménye is. Kérem önt, hogy vezessen be mindkettőnket a vendégei körébe és mutasson be a családja tagjainak. Én itt a vágvölgyi vasut dolgában járok, mint érdekelt fél, melynél ön «financirozó», s nehány napi szórakozást keresek Badenben fáradalmaim után, a mik mindenki előtt ismeretesek, a barátom pedig felvidéki tillinkóművész, a ki előkelő társaságokban produkálni szokta magát, különben vízmű-mérnök.

– Elhozta az instrumentumát?

– Itt van a mellényzsebemben.

– Tehát legyen szerencsém uraim.

Azzal átvezette a látogatóit a kastély termein keresztül. A termek, a szobák mind kiváló műizléssel voltak butorozva, az egyik keleti, a másik renaissance, a harmadik ó-német stilusban. Correct, hangulatszerű minden. Egy pár látogató, a ki még új ember volt itt, ott mutogatta egymásnak a butorokat, szőnyegeket, magyarázta a képeket. Ezek előtt nem volt szabad elárulni az érdektelenséget, a két komor látogatónak is meg kellett tudni, hogy melyik szőnyeg a «Kaába», melyen a szultán est-imáját szokta végezni, s hogy az a nagy fekete vászon abban a sötét rámában, a melyből egy fél emberpofa világít elő, miért Kranach Lukács remekműve és nem másé? Akkor aztán az egyes vendégpárok is hozzájuk csatlakoztak s együtt mentek ki a nyilt verandára, a hol a társaság zöme mulatozott.

A vendégek közt volt egy czímzetes püspök, nagy tanulmányozója a festészeti műremekeknek és az egyházi ötvös művészetnek; egy fiatal ezredes, a ki viszont a zene és költészet világában járatos, egy characterszinész, a ki a szinpadon komoly hős, azonkívül pedig felségesen tudja a többi collégáját dalban és szavalatban parodiázni; egy hegedűvirtuoz, a ki a legtapasztaltabb tourista, s elkezdve Irkucsktól, Rio de Janeiroig, minden népismét fölszedett magába; egy a «bacillus»-ok felfedezéséről hirhedetté lett orvos, a ki pompásan cziterázik és jodliroz, meg egy bankigazgató, a ki a kisujjában hordja a kerek föld botanikáját.

Ezekkel és a «jobb» tulajdonságaikkal maga Godiva kisasszony ismerteti meg az új vendégeket.

– Ezt azért kell önöknek megtudni, mert itt a mi házunknál van egy sajátszerű törvény: miszerint mindenkinek otthon kell hagyni a hivatalos «én»-jét s ide csak a kedvesebbik «én»-jét szabad behozni. Látják önök azt a nagy perselyt ott a szegletben. A ki itt e helyen a saját mesterségéről kezd el beszélni, rögtön elitéltetik egy forint birságra. Esztendő végén egy szegény leányt házasítunk ki belőle.

A kisebbik úr úgy tett, mintha mind ez csupa ujság volna rá nézve. (A legjáratosabb detectivje volt a bécsi rendőrségnek, ismerte jobban a bemutatottakat, mint a házikisasszony).

– Én, a jobbik énemmel tilinkóművész vagyok, hivatalosan pedig vízmű-mérnök.

– Vigyázzon hát magára, hogy a vizes palaczkhoz ne találjon nyulni, mert az már a mesterségébe vág.

– Tartani fogom magam a boros palaczkhoz.

– És ön uram, szólt arczát nevetésre készítve elő Godiva, a hirhedett inquisitor, ön, ugy-e bár jobb óráiban költő, a ki verseket szokott irni?

– Azt hiszem, hogy az vagyok, mondá Lándory. Még ugyan nem próbáltam. De szivesen megteszem, hogy egész nap az ujjaimon számlálom a verslábakat, csakhogy a hivatalos énemtől megszabadulhassak.

– Ha ezt nem mondta volna ön, most kényszeríteném, hogy üljön le közénk «takart verseket» irni. Mindenki ír egy sort, annak csak a végszavát mondja meg a szomszédjának s az talál rá rímet és ahhoz ír egy másik sort, utoljára az egész költeményt összeolvassák. Hanem most ebből nem lesz semmi. Ön azt ejtette ki, hogy szabadulni szeretne attól a foglalkozástól, a mi által hirhedetté lett. Ez önt tán kínozza? No hát én rá akarom önt kényszeríteni, hogy találjon benne mulatságot.

– Mulatságot? A bűnvizsgálásban?

– A hogy én tervezem. Most támadt ez az ötletem. Ez az egész társaság itt csupa gonosztevőkből áll. Még most senki sem tudja, hogy mi a vétke? A hányan vannak, annyi czédulára felirunk egy-egy gonosztettet, azután kalapba dobjuk, s kiki húz ki magának egyet. Én pedig leszek a vizsgálóbiró, a ki a bűnöst kivallatom. Még önt is. Majd meglátja ön, milyen keresztkérdések közé szorítom. Mindenkit vallomásra kényszerítek. Tanulni fog tőlem.

Godiva folyvást kaczagva mondá el a bizarr ötletét, mely az egész társaság tetszését egyszerre megnyeré. Az bizony nagyon derék lesz. Vádlott bűnösként állani a biró elé, olyan vétek miatt, a miről az embernek még csak sejtelme sincsen előre. Valódi Hogarth-képet mutatott az egész társaság.

Komoly csak Lándory arcza maradt. Mélabúsan nézett a kaczagó leányra.

Olyan jól illett annak az elevenség.

Kicsiny, finom termetű tündérke volt, fehér kezecskékkel, a miknek a rózsaszinhegyű ujjai visszahajlottak. Arczán igen kevés pirosság, olyan, mint a testszin thearózsáé, annál jobban illett neki a kaczagás. A kis, fölvetett pisze orr, a lüktető czimpáival, az égő parázsszemek, a vékonyan rajzolt mozgékony szemöldök s az arcz és áll szerelemgödröcskéi, mind úgy disponálva voltak a derültséghez. S mikor kaczagott, úgy repkedett a murillói angyalkák módjára félrövidre vágott gesztenyeszin haja. Ez is szokatlan viselet ebben a divatszakban, a mikor a hölgyek egész hajkalácsokat, egész boa constrictorokat viseltek a fejükön – nem is a saját terményüket.

Hirtelen oda hozták eléje az iróasztalkát, ő felkapta a tollat, s elkezdte a schédákat megirni, eltakarva a másik kezével, hogy bele ne lássanak, egyszer-egyszer csendes kunczogást fojtott vissza bezárt ajkaival, valami furcsa ötletnél. Azalatt, a míg ezt a munkát végezte, a társaság üres idejét kitölté Stauner úr a tilinkóművész.

Bámulni való az a kis zeneszer, a magyar puszták fából faragott pacsirtája; alig nagyobb egy becsületes szivarnál. S a legábrándosabb dalok laknak benne, miket a pásztorművészek költenek virágos bokrok alatt.

Nagy tetszést aratott vele a kis emberke.

– Ön elmehetne hamelni patkányfogónak! kiáltá oda tetsző véleményét Godiva kisasszony, az iróasztaltól.

– Azon gondolkozom épen, felelt az alacsony termetü.

Hogy nevettek rajta!

Godiva kisasszony elkészült a schédáival: azokat összesodorták s egy khinai bronz vederkébe halmozva, kitették egy kis asztalra, melynek egyetlen lábát egy hosszúnyaku gém képezte, abból kellett kinek-kinek a maga terhelő vádját kihúzni.

Elsőrendű vádlott volt az ezredes.

A bűnvád, a mit a kihúzott czéduláról magára olvasott, volt «az uzsoráskodás vétsége».

Az egész társaság felkaczagott, de Godiva kisasszony meg tudta tartani birói komolyságát, s ez erőltetett ünnepélyesség még jobban növelte a tréfát.

Az ezredesről mindenki tudta, hogy azt a bűnt csak passiv minőségében ismeri.

És a mellett komolyan kellett védekeznie a biró faggatásaira, hol és mikor találkozott a «Bärele»-vel? hát a «Meerengel»-lel, meg a «schmierminidan»-nal? hogyan fonta be őket? hány perczenttel kezdte az uzsorát, s hogyan csavarta fel magasabbra? Az ezredes értette a tréfát. A hét gyermekének az üdvösségére esküdött, (egy sem volt neki), hogy soha ötös kamatnál többre nem adott pénzt, soha paraplémagazint nem adott pénz helyett az adósnak, sülyedjen el a házzal együtt, ha valaha nagyobb összegről állíttatott ki váltót, mint a mekkorát leszámlált. Godiva kisasszony a vizsgálóbiró, tanukat állított vele szembe. Azokat kifogásolta, mint rovott előéletű egyéniségeket. Majd sirva fakadt. És utoljára felajánlotta a tisztító esküt. Úgy, hogy elvégre a biró kénytelen volt őt bizonyítékok hiányában szabadon bocsátani, üdvös leczkét tartva neki a megjavulásra.

Kevésbbé simán szabadult meg a hegedűművész, a ki a kihúzott czéduláról a «csempészet» bűnét olvasta le a saját fejére. Ez olyan naiv ember volt, a ki azt hitte, hogy a kit vádolnak, annak rögtön meg kell mondani az igazat.

– Kérem, szabadkozék, én csak egy csomó szivart csempésztem be, a mennyi a hegedűm tokjába belefért.

Erre rögtön esküdtszékké alakult át az egész társaság, s egyhangulag kiáltá ki a verdictet: «egy forint birság, a miért hegedűről beszélt!»

A művész fizetett s örült, hogy ilyen olcsón szabadult ki a kriminálból.

Következett a szinész.

Ennek az jutott, hogy «parasztfogás» (Bauernfängerei).

– Meri ön tagadni? Nem adja ki magát egyszer grófnak, másszor királynak, majd meg molnárnak, hogy a szegény parasztoktól elszedje a pénzüket? Álszakált, álhajat tesz föl, így ámítja el az áldozatait.

Hasztalan volt minden tagadás. Nagyon sok esetet hoztak fel ellene. A nyomtatott szinlapok bizonyítványul szolgáltak. Vádlott a sugóra hivatkozott, hogy az veszi őt rá mindezen kihágásokra. Nem használt semmit: – elitéltetett száz szinpadi meghalásra. – Nem volt vele megelégedve.

– Keveslem ezt a büntetést! Felebbezek!

Ez után a bankigazgatónak kellett a vádlottak padjára ülni. Ő azt a bűnt szerezte meg, hogy kis gyermekeket csalogat be az utczáról, s azokat kifosztogatja.

Ez is nagyon «ad hominem» volt. Úgy volt ismeretes a vádlott, mint a szegények jóltevője.

– Nem tagadom, hogy azt szoktam tenni. Minden tél kezdetén odacsalogatom a gyerekeket az utczáról a házamba: a rongyos ruháikat levettetem velük s uj ruhát adatok rájuk.

– Hányra megy az áldozatainak a száma? kérdezé a biró.

– Körülbelül százra.

– Igéri ön, hogy felhágy e gonosz üzletével?

– Nem tehetem, mert már hozzá vagyok szokva.

– Tehát elitéltetik szokásos gonosztettének megkétszerezésére.

Eddig tréfásan ment a játék, de a mint a «bacillusok» nagy mestere, a kis doktor kibontotta a maga czéduláját, nagyon hosszú képet csinált hozzá.

– Kérem, én azzal vádoltatom, hogy kuruzsolok.

Lett rá nagy nevetés! Még Godiva kisasszony is kiesett a szerepéből s teljesen visszahelyezé nevetésre kész arczát a maga előjogaiba.

A doktor szabadkozott.

– Kérem! Ez nem járja! Itt az embernek, ha a saját mesterségéről beszél, minden szóért egy forintot kell fizetni. Nekem most a betegeim mind a fürdőkön vannak, a bacillusaim nem működnek. Én ez alatt a vallatás alatt ruinált ember leszek!

Godiva kisasszony ismét komoly arczkifejezést erőszakolt.

– Hát mire való a tagadás? – Hát nekem, a vizsgáló birónak kell önt megtanítanom arra, hogy miként védje magát?

– Ezt a prophilaxist csakugyan nem ismerem még.

– Egy forint birság a prophilaxisért! hangzott fel egyszerre az esküdtszék khorusa.

– Egy műszó nem fogja elhagyni az ajkaimat többé.

– Hol kapta ön a diplomáját? vallatá Godiva.

– Nem tudom, mi az az állat.

– Tehát diploma nélkül gyakorolja az orvoslást?

– Tagadom. Van egy bizonyítványom a tavalyi Narrenabendről.

– Tehát mi önnek a keresetmódja?

– Verseket irok. Azoknak a honoráriumából élek.

– Miféle verseket?

– Szerelmes verseket.

– A szerelem: betegség; a ki szerelmes verseket ir, a legveszedelmesebb kuruzsló. Vádlott saját vallomása alapján elitéltetik örök szívfájdalomra.

Az elitélt úgy tett, mintha vigasztalhatatlan volna.

Nagyon mulatságos volt ez a tréfa, és a mellett egészen ártatlan.

A főtisztelendő úrnak sem lehetett magát belőle kihúzni. Mikor kibontotta a véletlenül kihúzott czédulát, azt olvasta le róla:

«Boszuállás szerelemféltésből.»

Minden ember a szájához kapott, hogy a nevetését elfojtsa. Godiva kisasszony arcza pedig egyszerre fülig piros lett. Ezuttal a biró volt erősen kelepczébe szorítva. Minő kérdéseket koczkáztasson ő püspökségéhez a felvetett théma értelmében?

Jó szerencse, hogy a főpap nagy szellemnyugalommal volt megáldva. Egy pillanatra sem jött zavarba, kezét mellére téve, kenetteljesen mondá:

– Igenis, elismerem. Szerelemféltő vagyok és boszuálló. Szeretem és féltem az én mennybeli menyasszonyomat, s azokat, a kik őt tagadják vagy nem tisztelik, irgalom nélkül a pokolra vetem.

– Felmentünk tégedet, zendült rá Godiva kisasszony szava s utána az egész társaságé.

Csak egy chorus-zavaró hang tört ki a többi közül: «Kár volt!» (Ez bizonyosan valami titkos szabadkőműves.)

A tilinkóvirtuózra következett a sor.

No ez járt szépen.

Az volt az ellene emelt vád, hogy párbajban megölte az ellenfelét.

Csak rá kellett nézni erre a kicsiny, vézna alakra, hogy az ember nagyot nevessen erre a vádra. Elég lett volna neki annyit mondani: «nézzetek rám és azután itéljetek».

Stauner úr azonban meg akarta mutatni, hogy milyen fából van faragva az igazi gonosztevő, a ki érti a maga tudományát. Belement a mulatságba s elfogadta a neki szánt szerepet. Egész vakmerőséggel fordult a biró felé.

– Hogyan hivták az ellenfelemet, a kit megöltem?

– Müllernek.

– Hát én hozok ide tizenkét élő Müllert, a kik tanuskodni fognak mellettem, hogy nem öltem meg őket.

– No ez a tizenharmadik Müller volt, mondá rá komolyan Godiva kisasszony.

– S mikor történt az, hogy a Müller család részletes kiirtásában részt vettem? hetvenkedék a vádlott.

– 1868-iki márczius 31-én.

– Orvosi és hatósági bizonyítványnyal fogom igazolni, hogy én azon a napon Temesváron feküdtem betegen, sem kezemet, sem lábamat nem tudtam megmozdítani.

– Álmentség! itt van a megölt ellenfél két secundánsa.

Godiva kisasszony felhivására azonnal vállalkozott két úr, a ki kész volt bizonyítani, hogy ők segédkeztek annál a párbajnál, a melyben Stauner úr a szerencsétlen Müllert lekaszabolta.

– Kifogást teszek a tanuk ellen, az egyik hamis kártyás, a másik csendes őrült.

Hallatlan nagyot kaczagtak a sikeres védelmen.

De Godiva kisasszony sem maradt adós, felhivására a jelenlevő bankigazgató bizonyságot tett, hogy az első tanu nem kártyás, csupán «kibicz», míg a másiknak a doktor kiadta a hivatalos parerét, miszerint annak volt ugyan valamikor delirium tremense, de már teljesen kigyógyult belőle. Vádlott számára nem maradt menekülés.

– Nos és hátha bebizonyul rám, hogy párbajban embert öltem, mi baj aztán? Én magyarországi honpolgár vagyok s az én hazámban a párbaj halálos kimeneteleért a győztest államtitkárnak nevezik ki. (Hasonló eset épen akkor történt.)

– Átadatik a magyar törvényhatóságnak! Lándory úr vegye őrizete alá.

Lándory az egész kedélyes tréfa alatt egy mellékasztalka mellett lapozgatott Godiva kisasszony rajzalbumaiban, s úgy tett, mint a ki oda sem ügyel. Mikor a nevét hallotta kimondatni, odalépett a mulatozó csoport közé.

– Parancsolnak velem?

– Ön is idézve van, komolykodék Godiva kisasszony. Még egy vádlevél van az urna fenekén. Ez önnek szól.

– E szerint nincs mit válogatnom. Kérem a bűnömet a fejemre olvastatni.

Godiva kigöngyölíté a czédulkát s teleszáj páthoszszal olvasá le róla:

«Betöréssel párosult rablás!»

Lándory meghajtá a fejét.

– Tetten kapattam. Betörtem e házba. Hiába minden tagadás.

– S mit akart ön innen elrabolni? Kérdé birói pedanssággal Godiva kisasszony.

Erre a kérdésre nagyot hallgatott Lándory; szemeiből, melyek Godiva tréfás arczára voltak fordítva, valami megnevezhetlen fájdalom beszélt, volt abban bánat, szemrehányás, szánalom: minek volt ezt a kérdést intézni hozzá?

Sokáig nem felelt; akadtak jámbor, jó szívű lelkek a társaságban, a kik azt hitték, hogy zavarban van, s sugták neki: «Godiva kisasszony albumait!» (ők persze, ha rabolnának, azokat vinnék el.)

Godiva elnevette magát. Talán hizelgett neki, hogy ezt a hires nevezetes inquisitort most ő hozta zavarba.

Erre az elnevetésre aztán megkapta a gyors választ.

– Én ezt a nevetést fogom ellopni a kisasszony arczáról.

Taps és kaczagás fogadta ezt a szót minden oldalról. «Ez igazán vakmerőség!» «Hamarább ellophatja a havat a Montblancról!» «Inkább a tüzet a Vezuvból.»

Maga Godiva is hangos kaczajra nyitotta ajkait.

– Nem! Nem, uram! Azt az egyet nem lehet ellopni. Az nekem elidegeníthetlen tulajdonom. Már gyermekkoromban úgy hittak, hogy a «kaczagó Gili» «die Lachtaube». Aztán mit csinálna ön vele, ha az én kaczagásomat ellophatná? Mire volna az önnek jó?

– Arra, hogy kegyednek apródonkint visszaadogassam.

– No a czél kimenti a gonosz szándékot, mint Szent Crispinnél a bőrlopást az, hogy a szegények számára czipőt varrt belőle.

A tribunált megzavarta a Péter azzal a jelentéssel, hogy az uzsonna fel van terítve a hársfák alatt.

Erre az egész társaság alászállt a veranda márvány lépcsőin, végigsétálva a rózsás kert pázsitos közepét elfoglaló hattyustó partján, melynek szélén egy kis szikla félsziget ormáról mesterséges patak zuhogott alá.

A gazdag ozsonna a nyolcz hárs által képezett árnyékos köröndben volt felterítve egy kerek asztalon; karcsú, aczélruganyos vasszékek, apró asztalkák mellett kinálkozva olyanok számára, a kik külön szeretnek ülni párosával.

Godiva odahivta maga mellé egy ilyen asztalkához Lándoryt. (Az újon jött vendégnek vannak előjogai.)

– Önről azt mondják, hogy az embereknek a gondolatjaiban tud olvasni. Büvészet ez?

– Nem. Jó részt tapasztalás. Hosszas ideig kellett azzal foglalkoznom, hogy olyan embereknek a titkait napvilágra hozzam, a kiknek nagy okuk van azokat elrejtegetni. Olyan közönséges ügyesség ez, mint a prestidigitateur mesterfogása.

– Még is rendkívüli istenadomány kell hozzá.

– Szomorú adomány. Az ember nem lesz boldog az által, ha mindenkinek a gondolatját kitalálja: elkezdve a szép hölgyön, a ki szemrehányást tesz, hogy miért látogatjuk meg olyan ritkán, egész a pinczérig, a ki a borravalónkkal a markában, azt mondja, hogy legyen holnap is szerencséje hozzánk. Mikor az ember soha sem hiszi azt el, a mit hall.

– Hát azt kitalálja-e ön, a mit most én gondolok?

– Ki. Ön azt gondolja most, hogy ejnye mennyire csalatkozom én ebben a mi új vendégünkben. A hir után valami rendkívüli arczot véltem nála az albumom számára megszerezhetni, kegyetlen zöld szemekkel, most látok előttem egy semmit nem mondó lomha képet, mintha csak ő volna a jámbor «Trafiktürke» a dohányos bolt előtt.

Godiva felszökkent az ülőhelyéből.

– No de ez már boszorkányság. Egész a Trafiktürkéig. Hát belém lát ön?

– Nem. Csak az eszmeazonosság vezet rá. Az idevezető utcza szegletén van egy dohánytőzs, annak a czégtáblájára van festve egy nyugodalmas muzulmán, a ki veszedelmesen hasonlít hozzám. Gondolhattam, hogy kegyed is észrevette azt.

– Azért még is belekerül ön az albumomba.

– Nem, kisasszony; kegyed nem fogja az én arczomat az albumában megörökíteni.

– Hogyan? Ön megtiltja azt nekem, hogy én az ön arczát lerajzoljam?

– Nem tiltom meg: csak megjövendölöm.

– Ön megjövendöli? És az be szokott teljesülni, a mit ön megjósol? Hát ehhez nem kell valami emberfölötti tehetség?

– Nem. Csak egyenlő erejű emlékezet, fantázia és itélő tehetség. A mint egy embernek a kedélyét, jellemét megismertük, arról előre megmondhatjuk, hogy az előrelátott körülmények között mit fog tenni.

– Hát én rólam vett ön már fel jellemrajzot?

– Vettem. Nekem is van albumom, mint önnek; csakhogy abba mind az van levázolva, a mi láthatatlan.

– Szeretném az én láthatatlan «én»-emet látni az ön vázlatkönyvében.

– Megmutathatom. Mélyenérző, mélabús kedély, túlságosan erős hajlammal a mások megbirálására, még nagyobbal az önbirálatra. Elkényeztetve mindenkitől és abban unatkozva. Soha sem ismert semmit, a mi boldogtalanság, visszás érzés, balsors, és kiváncsi rá, hogy milyen lehet az. Szeretne daczolni a sorssal, mert elég erőt, büszkeséget érez magában hozzá; de nincs alkalma rá s ez boszantja. Ezért ingerel, kigunyol, kínoz mindenkit, a ki közelébe jön: szeretné, ha valakit meg tudna haragítani; de nem sikerül; csupa hódoló arczok veszik körül. Ez kínozza. Hejh milyen jól érezné magát, ha ezek a bókoló, édeskés arczok egyszerre mind haragos torzképekké idomulnának itt körülötte s a hogy epednek most egy mosolygásáért, úgy kiáltoznának rá: «mért nem sirsz?»

Godiva arczán az ámulat átszellemülése váltá fel az örök mosolygást. Öntudatlanul szorítá a két kezét a keblére. Nagyot fohászkodott. Bűvtükör volt az, a mit eléje tartottak.

Az általános pohárcsörgés szakítá félbe a beszélgetést. A nagy kerek asztalnál a szép vizsgáló biró egészségére ittak. A hódolatot fogadni kellett, kegyteljes leereszkedéssel.

Akkor egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Lándoryt:

– Nős ön?

– Nem vagyok az, s nem is szándékozom azzá lenni.

– Hogy lehet azt ilyen categorice kimondani?

– Birám kérdi, hát megvallom. Minden embernek a szívében van egy talány; férfiéban, nőében egyaránt. Száz ember közül kilenczven nem törődik ezzel a talánynyal: elveszi egymást a megoldatlan rébusszal együtt s édes tudatlanságban él holtig, s belefásul abba a bajba, a minek az okát nem érti; a tíz közül kilencz meg tudja oldani a talányt, s azt mondja rá: ez nem az én talányom és idején eltávozik; «egy», a ki a megoldott szívrejtélyben a saját titkára talált rá: «ez az én talányom!» Száz közül egy. De hát nagy öntúlbecslés volna tőlem, ha azt képzelném, hogy én vagyok az a századik.

– Pedig mindenki annak képzeli magát.

A Péter ismét megzavarta a társaságot azzal a jelentéssel, hogy a hintó be van fogva. A kik a hét órai vonattal akarnak Bécsbe menni, azoknak itt az ideje, hogy a vasúthoz induljanak.

A házi úr bocsánatot kért a vendégektől, hogy kénytelen őket elhagyni. Üzleti ügyben a fővárosba kell sietnie Lándory és Stauner urakkal. Nagynénje fogja vinni a háziasszonyi tisztet. Csak mulassanak. Kilenczkor ismét megy vonat Bécsbe. Szép holdvilág van.

Azzal megölelte a leányát, talán erősebben is szorítá karjai közé, mint máskor.

A két új vendég is búcsúzott. A tilinkós még késett; neki még volt egy bevégezni való adomája, s egy kiinni való pohár johannisbergere. Azt kár volna ott hagyni.

Könnyü szellő fuvallt végig a tó fölött, a hattyuk szárnyukat szétterjesztve vitorláztak benne; Godiva összeborzongott, mikor Lándory oldalán a tóparton végig haladt. Talán a szellőtől.

– Lássa ön: nekem úgy tetszik, hogy ön már eddig is elrabolta az arczomról a nevetést.

Lándory Bertalan nem mondott rá semmit. Hát komolyan vette?

– Fogom még önt látni? kérdé Bertalantól a búcsúkézszorításnál.

– Azt hiszem, hogy igen.

– Meg fog bennünket látogatni?

– Nem!

– Én mégis fogom látni?

– Mégis.

A hintók tova gördültek. Az egyikben a két vendég, a másikban Traumhold és Péter inas a bakon.