A RÉMPÖR HŐSE.

Ekkor indult meg az országos hírű nagy szegedi bűnper, mely a bűneseteknek egész Decameronját hozta napvilágra, a szegedi várat rabokkal megtölté s évekig foglalkoztatá a hazai törvényszékeket.

Egy rémséges chaos volt az, a legkülönneműbb vétségek keverékéből, a melyen lángész kellett, hogy keresztül világítson.

Ez lett feltalálva Lándory személyében.

Nem fogjuk részletezni a bűnpör lefolyását, ámbár nagyon is gazdag szüretje volna benne a rablókalandok rémköltészetének. Mi csak azzal az egy alakkal foglalkozunk, mely e kisértettábort megfékezni birta. Ez különb bűvész volt, mint Faust, vagy Manfréd, mert ez is tudott holtakat idézni, ördögöket megszolgáltatni s nem ragadták el, – ő ragadta el azokat.

Ilyen tömeginquisitio Arbuez kora óta nem volt a világon.

Csakhogy Lándorynak nem álltak rendelkezésére a spanyol kínzókamarák. Egy korbácsütés sem érte ő alatta még a legmakacsabb gonosztevőt sem. És mégis kiderített mindent. A lelkükbe hatolt be az embereknek, megtalálta a titkos vágyaikat, fel tudta költeni szenvedélyüket, megtörte, összezúzta a csonttá vált makacsságot; rátalált az egyetlen fájós részére a sziveiknek s annál ragadta meg őket és vitte oda, a hová akarta.

Furfangosabb tudott lenni, mint a megrögzött gonosztevő, s előtte járt a gondolatainak; ha talált nála valami lappangó nemes érzelemcsirát, azt kihajtásra birta, bűnbánóvá tette. Majd drasticus lélektani kényszert alkalmazott, s a rémlátóvá tett gyilkost odavitte, hogy az éjnek éjszakáján birája elé kivánkozzék, töredelmes szivvel megvallani tanutalan elkövetett rémtettét, s rávezette a sírra, a honnan áldozata kisérteni feljár.

A mint aztán egy fonalát megkapta a bűnszövevénynek, arról vigyázva legombolyította a többit.

Ott élt, ott lakott folyvást a rabok között.

Százával voltak azok a várban, de egyik sem tudott arról, hogy ki van még ott. Mind valamennyi álarczot viselt. A melyikre kiderült, hogy ártatlan, elmehetett az álarcz alatt; senki sem tudta meg, hogy gyanúra el volt fogva.

A társadalom minden osztályából voltak ottan.

Gyakran éjfélek után hivatta fel magához egyiket, vagy másikat, s akkor kezdett a vallatáshoz.

Volt valami rendkívüli varázs az egész modorában, a mi a vétkest megigézte. Könyekre fakadva jöttek ki tőle sokszor; a hideg rázta, a hőség veritékezteté, a kinek a lelkére beszélt.

S mikor aztán sikerült az a lélektani és embertani, de különösen népismei combinatiókból tervezett furfangja, hogy fel birta szarvazni a hetvenkedés ördögét a «magyar» kalandorban, hogy az utoljára dicsekedésből maga sorolja el a vitéz tetteit; akkor ez aztán szembeállt a mindent tagadó czimborával, annak is ráolvasta a fejére, a miket róla tudott, s erre megint az elárult czimbora tromfból visszavallott, úgy, hogy ha az egyik tizenhat rablást, emberölést tudott előhozni, a másik lepipálta tizenhét gonosztettel.

Nehéz volt a szemeinek a tekintetét kiállni.

Mikor azokat kerekre felnyitotta, olyan zöldeknek látszottak, mint a zavaros tenger felszíne s valami rejtett tűz leskelődött azoknak a fenekén. S nem lehetett megszabadulni a tekintetétől, oda kellett nézni a szemeibe. Ha pedig lesülyeszté nagy sötét pilláit félig a szemeire, akkor azok olyan kékeknek tüntek fel, mint a tenger mélysége s az embernek a szive megkönnyebbült, ha így nézhetett beléjük.

E munka irója több év előtt látta az elitélt Rózsa Sándort a szamosujvári állami fegyházban. A hirhedett rablóvezér – itt szabómesterséget űzött, a fegyverek legkisebbike, a varrótű volt a kezében, katona-nadrágokat varrt. Régi ismerős volt. 1848-ban a magyar kormány amnestiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon feltétel alatt, ha czimboráival együtt a csatatérre megy, a haza védelmében keresni bűnbocsánatot. – A kormány amnestiáját e mű szerzője vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául szolgált. – A másodszori találkozásnál mondá a rabnak szemrehányólag:

– Hát önnek harmadszor is ide kellett kerülni? Nem tudta megbecsülni a kétszer visszakapott szabadságát?

– Dejszen, nem ülnék én itt, felelé a rablóvezér; csak annak a Lándorynak azok az átkozott szemei ne lettek volna! de mikor a zöld szemeivel rám nézett, azt hittem, az ördögök nagyapja előtt állok, pokolba visznek, ha meg aztán a kék szemeivel nézett rám, akkor meg azt hittem, hogy az atyaisten előtt állok: s aztán mikor azt mondta, hogy «no, hát igyunk egyet Sándor, aztán beszélgessünk», hát akkor mindent elmondtam neki, a mit csak kérdezett. Hisz úgy is belém lát. Aztán mikor azt mondta, hogy «nem szégyenled magad Sándor, vitéz hős létedre, úgy hazudni, mint egy kapczabetyár?» hát akkor csak kénytelen voltam elmondani a dolgaimat.

– De hát nem kellett volna azokat elkövetni.

– Én máskép akartam. Felajánlottam magamat persekutor-hadnagynak, hogy ezután én üldözöm a zsiványt. Nem fogadták el. Hát aztán lettem megint zsivány.

Voltak azonban olyan szereplői is a rémpörnek, a kik nem álltak a biró elé, akiket sem pandur, sem lovaskatona nem birt kézrekeríteni. Veszedelmes kalandorok, gyors paripán járók, biztos kézzel lövők, a kik üldözőiket mindig felcsufolták. Lakásuk mély berkek, nádasok közepén, hol nincs emberjárás. Búvhelyüknek titkát nem tudja más, csak egy csárdai virágszál, selyemkendős, aranyfüggős csapláros leány.

Az volt a remeklés! Ezt a rózsabimbót kinyilásra birni. Rávenni, hogy a régi szeretőjét elárulja. Akkor aztán a szerelemféltés dűhében rejtekéből kicsalt vakmerő betyárral, egyedül egymagában, összetalálkozni a homokbuczkák közt; mindketten lóháton, kezükben fegyverrel. – Ez lehetett a párharcz, a minek a vége az volt, hogy a betyár halva maradt.

Csak ő maga tudná azt ugy elmondani, a hogy az megtörtént. Csakhogy «szép ember» legyen az, a ki előtt Lándorynak a szája megnyilik, hogy a saját viselt dolgairól beszéljen.

Talán majd akad egyszer ilyen «szép ember».

Ennek a félelmes rablónak az elestével aztán be lett fejezve a rablókalandok története – arra a korszakra.

Hanem ez csak egy része volt a bünpör adathalmazának.

Szétágazott az a fővárosokban, Budapesten, Bécsben végbevitt sensatios bűnesetekre, s ezeknek a fonalszálai elvezettek Európa minden metropolisába. Nem volt raffinált csalás, betörés, sikkasztás, hamis pénzverés s orgazdaság, a mi szerepet nem játszott volna benne; rémséges prospectust mutatott ez a pör annak a társadalomnak a szervezetébe, mely a rendes, becsületes emberek szövetségén kívül annak romlására, annak megellenzésére létezik, egy összefüggőbb, egyetértőbb liga, mint a minőt az erkölcsi alapon álló hatalmak egymás között létrehozni birnak: a tolvajok, rablók, csalók és orgazdák szövetsége, a melyben már szépen ki van békítve egymással minden nemzetiség, minden felekezet, kezet fogva, egyetértve megállapodtak egy közös vallásban, melynek dogmája mindazt elkövetni, a mit a tízparancsolat tilalmaz, egymást segíteni, védelmezni, értesíteni, bajból kiszabadítani. Ezek már feltalálták a világnyelvet! A parancsszót odább adják, az egymásnak tett igéretet megtartják, a szerzett vagyonnal beszámolnak. Tudnak sokat, és tanulnak többet, iskolázzák egymást. Vannak grófjaik és herczegeik, vannak érdemrendjeik és rangfokozataik. Vannak biráik és törvényszékeik. Van catechismusuk. És mindannyian egy nagy összetartó államot képeznek, egy elpusztíthatatlan államot, a tolvajok köztársaságát.

A szegedi rémpör ebbe az alvilági országba vetett egy széles sugárfényt, s ennek a bűvlámpáját Lándory tartá a kezében.

Büszke volt rá egész Magyarország, hogy nekünk ilyen emberünk van. Kezdett valami félelmes nimbus támadni körüle.

A hová látogatóba ment, ott bizonyos szorongással fogadták. Hogyne? Egy olyan embert, a kinek csak az ujja hegyével kell érinteni bárkinek a vállát, hogy az rögtön fogolynak érezze magát, a ki ha a szemébe néz az embernek s azt kérdi: «loptál? gyilkoltál?» – az ember kénytelen megvallani, hogy «igenis, loptam, gyilkoltam!» – Az ember talán nem is emlékszik rá maga, hogy hol és mikor? De majd eszébe juttatja Lándory! Az tud mindent.

De mikor még a miniszter is magasztalá azért az óriási munkáért, a mi nagyobb volt a Herkules által Augias istállójában elvégzettnél, Lándory elégedetlenül mondá:

– És még sem végeztem semmit. A rablók, a tolvajok mind kézre kerültek, a bűnök kivilágosultak, de hová lett az a tömérdek összerabolt kincs? Még egy ember hiányzik az egész pokolgépből: az, a ki az egészet fűti. De annak is nyomában vagyok. Kissé magasan áll, de még is megfogom.