MONTEROSSO ÉS KOLACZIN.

A bécsi palotához megérkezve, Traumhold úr utasítást adott a komornyikjának, hogy a két velejött úr számára nyittassa fel a vendégszobákat, miután azok hosszabb ideig tartó üzleti foglalkozásban az éjt itt fogják tölteni. Az ilyen vendégmarasztás nem volt szokatlan a bankár házánál: az ő szakmájában a gyorsan végzés a főfeladat. Néha, midőn sietős végezni való volt, külföldi üzletszövetségesekkel, a virradat is ott lepte őket a dolgozó asztalnál. A munkát csak az éjfél után feladott vacsora szakítja félbe. Ezuttal a szakácsa kinn volt ugyan a Badeni-villában; de a «Muntsch»-szállodából lehetett hozatni.

Péternek meg lett az is mondva, hogy senkit se bocsásson be.

Az ajtókat mind bezárták: a három úr egyedül maradt a comptoirban.

Tizennyolcz évi üzleti könyveket átnézni nem tréfa dolog. Különösen a vizsgálóbiró szemeivel.

Tételről tételre át kellett olvasni a foliansok minden rovatát. A könyvek a legpontosabban voltak vezetve. Egy kiigazított szám, egy megkorrigált betűszár nem volt bennük felfedezhető. Semmi fingált tétel, semmi szemfényvesztő számjáték az egészben. Voltak az activák közt tételek, melyek kezdetben nagy összegekkel figuráltak. Aztán évről-évre mindig kevesebb lett a czímük alatt fölvéve, míg utoljára a százezer forintos tétel helyén az állt «egy krajczár». Pontos üzletember az egészen kárbaveszett követelést sem törli ki főkönyvéből; egy krajczár értékkel ott kell annak figurálni örökké. Hátha valamikor actualis értéke lesz megint.

Semmi restelni, takargatni való nem volt az üzleti könyvekben. A nyereség rendes uton származott. Szédelgési vállalatok nem fordultak elő. Sem «alapítási költségek» szemérmes czíme alá takart vesztegetési kiadások. Uzsoráskodásnak nyoma sem volt. Syndicatusi nyereségek csak olyan vállalatoknál, melyeknek részvényei folyton emelkedőben maradtak. Az összeköttetetések egészen honnettek.

A depot-üzletnél is a legszigorubb rendet constatálták; a léteményezett és ismét túladott részvényeknek, állampapiroknak, sorsjegyeknek, prioritásoknak fel volt jegyezve a sorszáma, sőt még a készpénzül letett ezres és százas bankjegyeknek a számai is be voltak jegyezve; franc, lira, sterling, márka, rubel, piaszter, s ugyanannak az osztrák értékű forint szerinti megnevezése.

Mikor négy évfolyam üzleti könyveit átnézték, akkor azt a kérdést intézte Lándory Traumholdhoz:

– Nem sziveskednék ön nekem megmondani, hogy ki az a Monterosso úr, a kinek a neve több izben előfordul e könyvekben, mint letéteményező, és ki az a Kolaczin úr, a kinek későbben, néha félév mulva ugyanezek a letétemények elküldetnek?

Erre a kérdésre elsápadt a bankár.

Összeszedte magát s nyugodtan válaszolt.

– Politikai ügyekben való vizsgálatra is ki vannak önök küldetve?

– Arra nem vagyunk.

– Akkor kérném, hogy Stauner úr hagyna bennünket egyedül; mert erre a kérdésre csupán magyar vizsgáló birónak felelhetek.

– Nincs ellene kifogásom.

– Kérem tehát Stauner urat, legyen szives átmenni a billardterembe, s mulassa magát egy kis carambol partieval, a míg utána megyünk. Nem sokára vacsorálunk aztán.

Traumhold egészen hitte azt, hogy ő még ma együtt fog tekézni és vacsorálni a két vendégével.

Stauner úr felkelt és kiment a szobából.

A bankár némi izgatottságtól reszkető hangon kezdé.

– Uram, ön patriota volt «ezekben az években.»

– Most is az vagyok.

– Azt értem alatta, hogy azon hazafiak közé tartozott, a kik készek voltak a legszélsőbb eszközökhöz is hozzá nyulni azért, hogy hazájuk alkotmányát visszavívják.

– Köztük voltam.

– Akkor önre nézve nem lesz meglepetés, ha felfedezem, miszerint Monterosso egy turini bankár, a ki egyenes összeköttetésben állt Napoleon Jerome herczeggel és Cavourral. Az a Kolaczin pedig egy varsói bankár, a ki Langiewicznek a megbizottja volt. Ha még egy évfolyammal tovább fogja ön átvizsgálni a könyveimet, majd fog ön tételekre akadni, Monterosso neve alatt, a melyek áthelyezésüket Budapest felé vették s az ottani patrioták bankárjánál találtak elszámolásra. Én a fejemmel játszottam az önök szabadságának az ügyeért. Most, ha tetszik, vegye ön el a fejemet.

Lándory nehezet sóhajtott. Hivatalos feladatának egész alpes-súlya még így nem nyomta a keblét, mint most.

– Hát most én mondom meg önnek, hogy ki az a signore Monterosso. Az egy legelső minőségü szélhámos: egy egész internatiolis rablóbandának a vezére, a kit szerencsém volt röptében elfoghatni, mikor épen egy új rablási merényletet tervezett Budapesten. Nála találtam meg az adatokat, a melyek önhöz vezettek. A gonosztevőknek nem volt ideje azokat megsemmisíteni.

– Uram! szólt Traumhold felháborodva, s most sötétvörös lett az arcza a nehéz indulattól. Én teljes jóhiszeműleg cselekedtem: én azt hittem, hogy egy magas nagy eszmének szolgálok. Én az önök hazájáért, a magyarokért, meg a lengyelekért rajongtam. Lelkemben a népszabadság hive voltam.

– Önt megcsalta a lelkesedése. Megbizói mind tolvajok voltak; Turinban épen úgy, mint Varsóban és Budapesten.

– De hiszen itt vannak nálam az ajánló leveleik, a melyeket a varsói forradalmi kormánytól, a pesti hazafiak vezérférfiaitól, a magyar emigratió főnökeitől kaptak. Itt vannak Cavour és Pietri, a párisi rendőrminiszter credentionálisai.

S ezeket mondva, egy titkos rugót nyomott meg iróasztalán, melyre egy rejtek fiók tolódott elő s abból marokkal szórta elő az iratokat, a mikre hivatkozott.

Lándory egyenkint szemügyre vette azokat.

– Egytől-egyig mind hamisítványok. Sem a magyar pártvezéreknek, sem a franczia és piemonti kormányoknak, sem a lengyel forradalom dictátorának, sem az emigratio főnökeinek nincs azokhoz semmi köze. Irás, pecsét, stampiglia minden hamisítva van rajtuk.

Traumhold szédülten rogyott székébe vissza.

– Ezek a gonosztevők önnel átkozott játékot üztek; mondá Lándory. Önt közvetítőnek használták. S a politikai összeesküvés tisztességes titoktartásába burkolták cselszövényüket. Elrablott állampapirok, nagyobb összegről szóló bankjegyek, check-ek, elárulják a közvetlen tettest, a mint az túl akar rajtuk adni; ha idegen ember nagy pénzösszeget mutogat egy európai nagy városban, egyszerre gyanut költ, nyakára megy a rendőrség, vallatóra fogja. De ha az elorzott papirokat leteszik egy közhitelben álló bécsi bankárnál, azután ott hagyják heverni fél esztendeig, s akkor elküldetik egy varsói czéghez, ez senkinek sem tünik fel. Az, a franczia, osztrák, vagy angol papirokat szépen értékesíti a varsói és szentpétervári piaczokon, és megfordítva. Kevés üzletember olvassa az orosz lapokat Milanóban. Hogy a titokban közvetített összegek csakugyan rendeltetésük helyére jutottak: azt igazolják Monterosso és Kolaczin urak, a magyar és lengyel patriota celebritások leveleivel, a miket igen könnyű utánozni. A hires emberek nagyon adakozók az autogrammjaikkal. Egész határozottan mondhatom önnek, hogy a hol magyar hazafinak, emigransnak a neve fordul elő önnek az okirataiban, az mind hamisítás. S kétségtelen, hogy a lengyelekkel is így van. Sőt olyantól is találok itten levelet, a ki már akkor nem is élt, a mikor ez a levél iródott.

A bankár arczán egy-egy galváni rángás vonaglott végig.

A zöld szemek igézete alatt állt.

Lándory folytatá egész csendes hidegvérrel.

– De ha még csak ezzel a két imposztorral lett volna önnek dolga! Azonban a gubanczot még jobban összekuszálja az, hogy a mi nagyobbszerű rablás csak Magyarországon végbement, egy évtized alatt, azoknak az értéke mind keresztül vándorolt az ön számlakönyvein. Ön mind azokat átvette, mint hazafiui adományokat titkos czélokra, költött nevek alatt szereplő emissariusoktól; azután utasítás szerint megint elküldötte más megnevezett bizományosoknak, politikai mozgalom szükségleteire. Az ön emissariusai mind egy igen jól szervezett rablószövetségnek a tagjai voltak. Ilyenformán soha elrablott kincsnek nyomára nem lehetett jutni. A gazemberek kiválasztottak maguknak egy becsületes embert orgazdául.

– Orgazda! Én? hördült fel Traumhold. Úgy érzé, mintha azok a nagy könyvek egyszerre koporsófödelekké válnának előtte.

– Hozzátettem, hogy becsületes ember.

– Lehet valaki a kettő együtt?

– Kétségtelen, hogy tudtán kivül volt az egyik. Hogy meggyőzzem önt felállított combinatióm alaposságáról, megmutatom önnek a jegyzeteimet. S a nálam levő jegyzetek nyomán, az ön számlakönyveinek akármelyik évfolyamából rányitok egyszerre arra a lapra, a mely az adataimmal correspondeál. Ezen év, és hó ezen napján történt Budapesten a hirhedett pánczélos pénztár elrablása, nyisson ön rá az ön főkönyvében a három nappal későbbi lapra, ott fogja találni vagy Szentzsófiai, vagy Törökváry nevét, ugyanazzal az összeggel, a melyet én a magam jegyzetében megmutatok.

A bankár gépszerüleg lapozott a diariumában a mondott nap paginájáig, s mint egy álomjáró a hypnotizáló orvosa parancsára, olvasá fel a megtalált adatot.

A Szentzsófiai neve volt benne.

– Más nevén «Wasserpirat.»

Azután mondott Traumholdnak egy másik évből való adatot.

A bankár utána nézett a diariumában.

Rátalált a Törökváryra.

És így sorba. Egy egész litániát! Pokolbeli litániát. Csupa ördögök neveiből sorba füzve.

Mikor már nagyon sok volt, egyszer csak felugrott a bankár a helyéből és elkezdett hahotával kaczagni.

Hahaha!

Azután letörülte az izzadságot a homlokáról s azt mondá a vendégének:

– Azt ne higyje ön, hogy megbolondultam. Nem. A tréfa, a mit velem eljátszottak, olyan sikerült, hogy nevetnem kell rajta. Egy «Localposse», a miben a póruljáratott, buta Buffalmaccon senki sem sajnálkozik; de mindenki kaczag.

– Hiszen magam is hajlandó volnék a derültségre, ha a dolognak igen komoly folytatása nem volna.

– Mi komoly folytatása lehetne? szólt a szobájában fel s alá járkálva a bankár. Bűnrészesség vádját emelni ellenem ezen az alapon nem lehet. Kárpótlási igényt hamarább. Ezt azonban be sem várom. A mint velem hivatalosan tudatják, hogy a nálam letett s általam tovább adott értékek provenientiája bűneredetü volt, én kötelességemnek tartom e «bona fidessel» átvett összegeket birói kézbe letenni. Az ez évi mérlegemet nagy veszteséggel fogom bezárni. Ez bizonyos. Megesett már rajtam máskor is. De a becsületem fogyatlanul marad.

– Magam is ezen a nézeten volnék, ha egy legujabban történt szenzácziós bűntény nem képezne szomorú utójátékot ehez a mondjuk hát «Localposséhoz.» Olvasta ön ugyebár a lapokban, hogy Páristól nem messze, egy különczségéről hirhedett franczia vicomte kastélyába betörtek, s onnan nagy összeget képviselő családi ékszereket, értékpapirokat elraboltak. Hogyne olvasta volna? Hetekig kisértett a lapok ujdonság rovataiban ez az eset.

– Ismerem, a Lisblanc vicomte esete.

– A tolvajság raffinált furfanggal ment végbe. A gonosztevők, kiszámítva, kikémlelve választák tettük végrehajtására azt az időközt, a midőn a gróf meghalt; de még a pompás katafalk nem készült el, a maire lepecsételi éjszakára a szobákat, a rokonok, a vélhető örökösök még távol vannak. A tolvajok még a pecséteket sem szakgatták le az ajtókról és ablakokról, azon a titkos sülyesztőn keresztül hatoltak be a szobába, a melyen a gróf az ételeit szokta a konyhából felszállíttatni. Ott, a pánczéllal ellátott vasszekrényt keresztül fúrták és fürészelték olyan gépekkel, a minőket csak Amerikában készítenek, egyenesen ilyen czélokra. Azután kitakarítottak belőle mindent, s a milyen észrevétlenül jöttek, olyan titokzatosan el is tűntek, semmi nyomukra nem lehetett találni. Csak másnap, mikor a rokonok jelenlétében felnyitották a szobát, jöttek rá a betörésre. A távirda rögtön működésbe lett hozva, a kastély cselédsége biró elé állítva, franczia, német, spanyol, belga rendőrség fellármázva, a tengeri kikötőkbe utasítások küldve, a vasuti állomások detektivekkel elárasztva, gyanusképü utazók megmotozva. Nem találtak meg semmit. Az örökösök huszezer frank jutalmat tűztek ki annak, a ki az elrablott kincsek nyomára vezet. Nem jelentkezett senki. Pedig európai hajtóvadászat kelt ki belőle. Azt persze senki sem tartotta lehetőnek, hogy legyenek, a kik lóháton, negyvennyolcz óra alatt elvágtatnak egyfolytában a Rajnától a Fehér Kárpátokig. Harmadnapra a hirhedett ékszerrablás után Monte Rosso úr ott volt Budapesten. Pedig nem villámvonaton jött.

– Monte Rosso?

– Igen. Az ön Monterossoja. Ott csak egy napot pihent. Elolvasta a hirlapokból a táviratokat, melyek a seigniersi rablás felfedezőinek egy egész vagyont igérnek, aztán megengedett magának egy kis kéjutazást a regényes Vág völgyében, (a melynek a vasutját épen most financirozzuk, mi együtt! Milyen satyra!) Onnan megkönnyebbülve visszatért megint Budapestre. Ott az összeköttetéseinél fogva megtudva, hogy egy bánsági földes úr épen nagy birtokvásárlásra készül s másfél milliót tartogat odahaza, ezt is bevonta működései körébe. Csak úgy «en passant», vendégszereplésképen, a hogy szoktak hirhedett virtuózok Szentpétervárra utaztukban kegyesen nálunk is egy concertet adni. S az intézkedések személyes vezetése végett lerándult Szegedre. Ott azután beleakadt az én tőrömbe. Eleinte nagyon hetvenkedett, angol lordnak adta ki magát s D’Izrælivel fenyegetőzött, meg lord Loftussal. Azután megkisérlette kétszer a megszökést a várból, először mesés vesztegetéssel, azután még mesésebb salto mortaléval, egy a lába közé szorított seprűt feszítve a sima bástyának s úgy csúszva le rajta. Rendkivüli ereje van, öt hat embert legyűrt, feltaszigált, míg el birták nyomni. Nehány nap mulva aztán kénytelen volt velem szemben felvenni az igazi ábrázatját, s kivallani, hogy ki volt és miket tett.

– E szerint a főczinkos kézre került. S az rám nézve annál jobb, mert engemet leginkább tisztára moshatnak az ő vallomásai.

– Ez eddig úgy volna. Hogy ezt a rejtélyes vezetőjét az internationális rablószövetségnek elfogtuk, az egész bűnügyre nézve mindenesetre csak szerencse; mert az összekötő csomóját találtuk meg benne egy mindenfelé szétágazó bűnszövetségnek. Ez az ember, (az igazi nevét most sem tudom megmondani), valóságos lángész a magasabb szélhámosság világában. Eleinte egész knownothingnak játszotta magát. Nem akart más nyelven tudni, csak angolul. Hanem azután, hogy sikerült a Budapesten, álnév alatt hátrahagyott bőröndjét kézre kerítenünk, s abban minden iratait megtaláltuk, egyszerre felhagyott a tagadási rendszerével s azután vallott. Még olyan dolgokat is kivallott, a miket nem kérdeztem tőle. Értem a czélját. Azt akarja, hogy mentül hamarább el legyen itélve s az állami fogházba bezárva. A tolvaj uraknak legkellemetlenebb a vizsgálati fogság. Ellenben az állandó lakhelyen kedvező chance-aik vannak a kiszabadulásra, ha idekünn még hatalmas czinkosszövetség működik az érdekükben. Az én emberem tehát egészen beszédessé lett, a mint a merev tagadás lehetetlenségéről meggyőződött. Öt európai nyelven tud folyékonyan beszélni, még pedig annak a városnak a tájkiejtésével, a melyben állítólag lakott. Az olaszt a lombardi, a francziát a párisi, az angolt a londoni accentussal beszéli. Még magyarul is tökéletesen beszél, s kiejtése trencsénvármegyei, úgy, hogy a legkedélyesebb tótmagyar földesurat játszhatja vele. Sőt lengyel, orosz, szerb és román nyelven is ért, s levelei között a tolvajok jargonján a «ladino» nyelven irottakra is találtam. Neve annyiféle van, a hány országban megfordult s a felesége, a különböző meridianusok szerint hol «mylady», hol «signora», hol «marquise». Érdemrende is van elég. Azok közül azonban útközben viselésre csak a becsületrend szalagját használja. Útlevelei, követségek által láttamozva, többféle nevekre szólók, ajánló levelei pedig a legelső, legünnepeltebb férfiaitól a continensnek, és Albionnak. A mellett aztán pecsétnyomók és stampigliák és blanquettek, még esetleg szükségeseknek az előállítására.

A bankár közbeszólt.

– Ha ez a szélhámos magát először angol lordnak adta ki, hogyan lehetett benne kegyednek Monterossot, az olasz bankárt felismerni?

– Mindjárt rájövök. Az átkutatott iratai között találtam egy postai szállító levélre, melyen a feladó Monterossonak volt megnevezve, a szállítmány pedig az ön firmájának czímezve. Kérdésemre egészen nyiltan elmondá, hogy ez több százezer franc értékü franczia állampapirokat tartalmaz, melyek a seigniersi rablásból erednek.

– Mikorról van a szállító levél keltezve? szólt izgatottan a bankár.

– Épen három hete. Nyisson ön rá a főkönyvének a megfelelő lapjára.

Ott volt.

– Megengedi ön, uram, hogy utána nézzek a letétszekrényemben, nincsenek-e még itt az értékpapirok?

– Ön úr a saját házánál.

Traumhold egy vasajtót nyitott fel, titkos rugó segélyével, azon belül volt a pánczélozott Wertheim-féle szekrény, mely nagyobb volt, mint a vasajtó. (A falat és ajtót azután csinálták oda, mikor már a szekrény ott állt).

Az egymásra halmozott értékpapirok garmadáján mindjárt legfeljül feküdt a keresett csomag.

– Megvan! kiáltá örömmel a bankár, visszatérve a vasajtón s magával hozva a lepecsételt s szállító levéllel ellátott csomagot, a mit reszkető kézzel letett az asztalra Lándory elé. Már útban volt Varsó felé. Ügyvezetőm czímezte Kolaczinnak. Jó szerencse, hogy ma ünnep van, délután a pénzposta zárva van nálunk. Ezt a tételt röptében fogtuk el, különben ez is az én terhemre esik. Én önnek hálával tartozom uram, a mai idejöveteleért.

– Ne előlegezze ön a hálálkodást. Nincs oka rá. Vágja ön fel a csomag borítékát. Nézzük meg a tartalmát.

Traumhold levagdalta a viaszkos vásznat, a pecsétes zsinórokat a csomagról, s aztán egyenkint előszedte belőle az értékpapirokat, azok mind megegyeztek a depotkönyvben feljegyzettekkel.

– Az egész értékösszeg itt van.

– Nincs semmi más irat köztük?

– Semmi.

– Ez a baj. Jobb lett volna önre nézve, ha ezt az egész összeget elveszni látja, mint hogy azt az egy iratot nem találja benne, a mely a rablás alkalmával közötte volt.

– Mi volt az?

– A megholt Lisblanc grófnak a végrendeleti codicillusa. Az öreg úr viszályban élt a feleségével és fiával. Az utóbbit egy végrendeletében kitagadta, s az unokaöcscsét, marquis de l’Aisne Alfrédet tette általános örökösévé. Halála előtt kevés idővel azonban sikerült Lisblanc grófnőnek a férjét gyóntatója, a seigniersi prépost által annyira megengesztelni, hogy egy codicillusban visszavonja az unokaöcscsét általános örökössé tevő végrendeletet, s Lyonelt, a fiát, helyezze be öröklési jogaiba. Az első végrendelet öt tanu által van aláirva, valamennyinek a pecsétjével megerősítve, a közjegyző által hitelesítve, s három példányban kiállítva. A codicillus azonban, mely szintén törvény előtti érvényességgel bír, zárt levélbe van foglalva, a tartalma a hagyományozó által sajátkezüleg írva, de a tanúk előtt ismeretlen. Azok csak az öt pecséttel lezárt levél borítékjára irták fel a neveiket, azzal a bizonysággal, hogy ez ő nekik, mint végrendeletet tartalmazó levél lett bemutatva. Ez a levél is el lett orozva. De, hogy valóban létezett, és ott volt a szekrényben és a tartalma Lyonel javára szólt, azt bizonyítja a prépost, a ki a levelet maga tette vissza a szekrénybe a gróf halála napján. Ő maga mondta toll alá az öreg grófnak, hogy hagyományát miféle kikötésekkel zárolja körül. Lyonel huszonnégy éves koráig a mostoha anyja gondnoksága alatt álljon. (Még most csak húsz éves a fiu, de már mintaképe a gommeuxnek). Azután ha valamikor a katholikus hitet elhagyná, azonnal veszítse el az atyai örökséget s az De L’Aisne Alfrédre szálljon. Ellenben, ha valamely egyházi rendbe lépne be, például a maltai lovagok rendébe, nőtlenségi fogadalommal, azon esetben rögtön átvehesse a vagyonát még a huszonnégy éves kor betöltése előtt is.

Lándory ez elbeszélés alatt azt olvasta ki a bankár szeméből, hogy ez egy kis csendes ásítási hajlamot fojtogat el magában.

– Kérem, csak ásítson ön bátran, ha untatja ez a dolog, majd mindjárt jön ennek olyan része is, a mely önt érdekelni fogja.

– Figyelemmel hallgatok.

– Képzelheti ön, hogy egy ilyen iratnak a megtalálása mennyire érdekében áll az egyik félnek, Lisblanc grófnénak és a fiának. Hogy a családi gyémántokat is elrabolták, az nem fáj nekik, csak ez a kis darabka papir.

– S mit mond az ön foglya, hová lett ez az irat?

– Ő azt mondja, hogy a többi értékpapirokkal együtt elküldte önnek.

– De ez nem igaz. Ha elküldte volna, itt lenne.

– A gyémántokra pedig azt mondta, hogy azokat a táskával együtt ellopták tőle, mikor a kárpáti erdőutakon átjött. Én nem hittem el neki sem egyiket, sem a másikat. Ellenben a fejére olvastam, hogy «ön ezen s ezen a napon járt az oroszlánkői várromok közt, ezen napon a beczkói várromon, ismét másnap a temetvényi düledékek között, majd odább a lietavai romerősségben, utoljára fölkereste a trencséni elhagyott várat. Mindenütt, mint utazó dilettans, aki festői vázlatokat vesz föl. Rajzmappát is vitt magával. Kitünően tud rajzolni. Ön a lopott gyémántokat és a keresett codicillust egyikében ezeknek a várromoknak rejtette el.»

– Az nagyon valószinü.

– Persze, hogy valószinü, csakhogy a saját sejtelmemet nem tehetem a vizsgálati jegyzőkönyvbe, mint adatot.

– S mit felelt rá a tolvaj?

– Nagyot nevetett a szemem közé. Azzal az impertinentiával, a mi valami keveréke a grandseigneuri fitymálásnak, s a zsebmetszői akasztófa humornak. Én ebből a nevetésből ugyan rögtön a fejére olvastam, hogy mit gondol ő ebben a pillanatban, «ön azt hiszi, ugye, hogy csak legyen egyszer elitélve rendes fogságra, onnan majd az ön gondja lesz minél hamarább bucsúvétel nélkül odább állni, s akkor aztán felkeresheti az eldugott kincseket, a pótvégrendeletet pedig még azoknál is jobban értékesítheti, felhasználva azt archimedesi csavarul vagy De L’aisne vagy a Lisblanc grófoknál, a melyik többet igér érte».

– Az a legvalószinübb! mondá a bankár.

– Csakhogy én a magam gondolat olvasását nem irhatom fel tanuvallomásul. Én csak azt jegyezhetem be, hogy a «vádlott nevet». Ekkor aztán szigoruan fogtam a vallatást, fenyegettem az embert, hogy sötét magányzárkába fogom csukatni, kemény bőjt mellett a hol napot sem lát, s tudni fogom őt kényszeríteni az őszinteségre. Erre a ficzkó elfintorította az arczát, s azt mondá: «nem tud az úr olyan dolgot, a mi nekem ujdonság volna! Voltam én már a bagnóban is!» s olyan tökéletes kánkán figurát csinált hozzá, a milyen csak egy kiszolgált gályarabtól kitelik. Akkor aztán megint előkelő positurába helyezte magát. A jobb kezével leereszkedő tenyérhajlítást tett felém (oda volt az csatolva békóval a balkezéhez, de ez őt nem zsenirozta) s azt mondá:

– Én határozott választ adtam. Mást egy év mulva sem adhatok, s ha mindjárt az ispaháni kullancsverembe zárnak is önök. A gyémántokat ellopták tőlem s az ötpecsétes levél ott volt a többi értékpapirok között, melyeket Traumhold bankárhoz utasítottam. Ha nem hiszik önök, szedjék széjjel, követ kő után, Trencsén, Beczkó, Temetvény, Lietava és Oroszlánkő várát és Traumhold bankárnak a palotáját. – Ez jött a vallatási jegyzőkönyvbe.

Ezzel felállt a helyéről Lándory. Traumhold, mint a gutaütött maradt összeroskadva a karszékében.

– Most már tudja ön, uram, hogy mi actualis vonatkozása van annak a regényes históriának az ön üzletéhez. A néhai Lisblanc gróf örökösei nem fognak azzal megelégedni, hogy ön a feltartóztatott értékpapirokat birói kézhez leteszi, hanem követelni fogják azt az okiratot, mely nekik jogot ad ahhoz, a több millióra menő fekvő birtokhoz is, melynek tulajdona most perre megy közöttük. Ebből önre nézve olyan zaklatás fog támadni, a mitől ön pusztán pénzáldozattal meg nem válthatja magát. Én küldetésemet bevégeztem.

Az irodai óra egyet ütött éjfél után.

– Menjünk vacsorázni, mondá a bankár, székéből felállva.

– Nem zárja ön be a depot vasajtaját? figyelmezteté Lándory.

– Majd visszajövök még.

Lándory szomorúan ingatta a fejét.

(Szegény ember! Azt hiszi, hogy még ő ide vacsora után visszajön!)