HERMIONE.

Sidonia grófnő azért csak lejött a budapesti lóversenyekre, hogy Lyonel visszavonta a nevezéseit. Nagyon sok fogadásban volt már engageirozva a grófnő.

Hanem Alfrédnak minden speculatióit elrontotta ezzel a hóbortjával Lyonel. Úgy, hogy a másnapi «run»-on nem is mutatta magát. Elkisérte ugyan Sidonia grófnőt a lóversenytérig, a grófnő saját equipageán, melyet vasuton küldtek előre, de megmondta eleve, hogy a kocsiból nem szállhat le, a lába fáj. Ischias, vagy köszvény. Az idő is egészen a kukoriczára való volt, egész napi országos eső.

Ez nem akadályozta a grófnőt, hogy ő maga le ne szálljon a gyepre. Kautsuk köpenye, matróz kalapja daczolt az esővel, lábain angol bagaria csizmák, gomblyukában a kiváltságos plaque. Esernyő sem kellett neki.

A landauerban hátramaradtak Hermione és Alfréd. Onnan nézhették a futtatást.

– Ugyan mondja csak, marquis, nagyon szereti ön Lyonel grófot? kérdé Hermione.

– Au contraire.

– Hát talán Sidonia grófnő iránt érez mélyebb vonzalmat?

– Pas si bête.

– Akkor hát a magyarok hazája érdekli önt valami különösen?

– … du tout!

– Hát akkor ugyan mondja meg, hogy miféle szentnek tett fogadása kényszeríti önt arra a penitentiára, hogy két olyan emberrel, a kit nem szeret, egy társaságban beutazzon egy országot, a melyben unja magát?

– Lehet az ön discretiójára számítani?

– Oh kérem! Árultam én el valaha valami titkát a marquisnak? Pedig bővében vagyok.

– Hát megmondom önnek. Én addig járok kelek az én kedves rokonaimmal alá s fel ebben az érdekes hazában, a míg egyszer előáll a kedvező alkalom, hogy az én kedves Lyonel öcsémet harmincz lépésnyi távolban szemközt állíthassam azzal a másik kedves barátommal, a ki épen olyan jó bivalyvadász, mint ő. Már azután, hogy a kettő közül melyik plántálja oda a golyót a másiknak az agancsai közé? az nekem mindegy. Én mind a kettőnek egyformán tartozom azzal a kis ólommal. De magam nem fizetek.

– Csak «per procura?»

– Haha! Jól találta. Per procura.

– Szokott ön igazat mondani, marquis?

– Furcsa! Hát mit tudhatja azt az ember, hogy mikor mond igazat? Elég, ha maga meg van felőle győződve abban a pillanatban, hogy igazat mondott. De már most én hadd tegyem fel ugyan azt a három kérdést önnek, a mire kegyed tőlem választ csikart ki.

– Tőlem nehezebb lesz a választ megkapni. Én nem vagyok független állásban.

– Eh mit? Ön kormányozza a grófnőt, ön Sidoniának a Bismarkja. Ön nélkül nem tud élni. Jobban ragaszkodik önhöz, mint a leányához.

– Lehet. S ez az, a mi engemet keserűvé tesz. Ön nem tudja, micsoda kínzó érzés valaki iránt háladatosnak lenni. Mikor ez a Lándory azt a paradox igazságot kimondta, hogy «a háladatosság egy neme a gyűlöletnek», senkit ugy bibéjén nem talált vele, mint engemet. Én gyűlölöm azokat mind, a kik velem «állítólag» jót tesznek. Mért nincs megfordítva? Az ő jóvoltuk folytonos megalázás rám nézve. Megosztják velem az örömeiket, kényszerítenek boldogságukban részt vennem, járatnak czifra ruhában, azt eszem és iszom a mit ők, fogataikon járok, páholyaikban ülök, részt veszek a társalgásaikban, a grófjaiktól, herczegeiktől kapok udvarias szavakat, még tánczolnak is velem. És ez engem mind elkeserít! Szeretnék inkább cseléd lenni! Inkább, mint ilyen csinált virág, a minek gyökere nincs. Az egyetlen gyönyörűségem az, mikor őket éri valami keserűség, harag, csalatkozás, megbántás, vagy mikor emésztő szenvedélyek támadnak bennük, a mik kielégítve és kielégítetlenül egyformán kínoznak és ölnek. Akkor jól esik közöttük élnem. Az egyiknek a szenvedését a másikéval összepárosítanom s egy harmadik bajnak adni létet általa. Más életczélt én már nem ismerek. Már most elhiszi ön úgy-e, hogy én szoktam igazat «is» mondani. Hanem csak négy szem között. S megválogatom hozzá az emberemet.

– Nagyra veszem, hogy ön a megválasztott emberei közé számít.

– Veheti is. Mert ha az önnek a czélja, a mit előttem elmondott, úgy hívebb szövetségese nálamnál nem lehet. Én vagyok az, a ki Lyonel szenvedélyét folyvást szítom, elhitetve vele, hogy Medea őt az elkárhozásig szereti, csak azért ment férjhez, hogy az övé lehessen. Férje egy brutális vad ember, gyűlölet tárgya saját hazájában, a ki csak azért van teremtve, hogy megcsalassék. Sidonia grófnőt meg másfelől én tartom sophismákkal, haragját ingerlem, büszkeségét feldagasztom, vakbuzgóságát megdicsőítem, míg utoljára Lyonel iránti majomszeretete, sértett büszkesége, vallásos rajongása oda vezetik, hogy szent czélnak találja, leányát Lyonel szenvedélyének áldozatul megejteni. Babyloni fogalmak! És nekem minden sikerül. Csak Medea van még hátra. Ő nem mindennapi nő. Vele nem lehet úgy játszani, mint «ezekkel a hölgyekkel». Ezt ön maga is tapasztalhatta. Azonban én nálam minden tolvajkulcs megvan, a mivel egy nő szivéhez hozzá lehet férni. És én nekem tetszik az én szerepem.

Sidonia grófnő visszajött a hintóhoz. Már a járásán észre lehetett venni, hogy megint veszített a fogadásokon.

Bertalan két napig kutatott a curiai levéltárban, a hol megtalálva a szükséges adatokat, a melyek munkája kiegészítéséhez tartoztak, sietett vissza falura.

Egy kis meglepetés várt rá.

Mikor a kastélyába megérkezett, a park sétányán «két» hölgy jött eléje. Az egyik a felesége, a másik Hermione kisasszony.

Az első dolga volt mindenesetre Deát összeölelgetni, csak azután nyujtá kezét a vendéghölgynek.

– Ön nem űz ki a házából? – kérdé Hermione.

– Minő kérdés?

– Azon nehéz jelenet után, mely utolsó találkozásunk volt.

– Vallja meg ön kisasszony, hogy ha ön lett volna az én helyemben, ön is ugyanazt tette volna.

– Bizonyosan. S ha úgy nem tett volna ön, most nem volnék itt, hogy elismerjem, miszerint én hibáztam.

– A hiba nem az öné volt.

– De az enyém volt. Bocsánat! Én nem vagyok elűzött cseléd, a ki a volt asszonyát rágalmazza az új előtt. Ki kell mentenem Sidonia grófnőt. A kelengye odavitele az én ötletem volt.

– Ne beszéljünk erről! Ön szivesen lesz látva nálunk. Én azért a boldogságért, a mit nőm a házamhoz hozott, elfeledek mindent, a mibe ez került. Lis Blanc grófnő kivánsága volt, hogy ön idejőjjön?

– Igen. A mint megtudta a boldog változást Dea grófnő egészségében.

– Lyoneltől?

– Ah, uram.

– Igen. Hiszen én tudattam vele. Más hírforrás még nincs.

– Ön érteni fogja, hogy a grófnő maga nem jöhetett ide.

– Méltányolom az indokait. Nagy áldozat volt tőle.

– De azért naponkint imádkozik a leánya szerencsés sorsfordulása végett.

– Tudom, hogy ne fia legyen, hanem leánya!

Dea későn takarta be tenyerével Bertalan istentelen száját. Már kijött.

Ekkor aztán Hermione elnevette magát.

– Ön előtt nem lehet tragikus képeket csinálni.

– Jobb lesz, ha a vidámabb oldalát fogjuk fel a dolognak. Az nagyon szép öntől, hogy Deát meglátogatta. Önnek a jelenléte ő rá nézve valóságos jótétemény. Én azon leszek, hogy úgy megkedveltessem önnel a nálunk lakást, hogy soha se kivánkozzék el tőlünk. Már tudniillik, a míg férjhez nem megy. Erről nem állok jót. Nálunk, heves vérű magyaroknál, az ilyen szép, szellemdús hölgyet mint ön, nagyhamar elkapják.

Dea megrángatta Bertalannak a füle gombját.

– Te! Itt az én jelenlétemben udvarolsz Hermionénak?

– Hát jobb lesz, ha távollétedben udvarlok?

Mind a hárman nevettek együtt.

Lándory tudta azt jól, hogy minden embernek kell valami játékszer. A jóllét, a boldogság, a gyönyör nem elég, játék is kell. Kis gyereknek, vén gyereknek, asszonygyereknek egyformán. Azt ne sajnálja az ember a «gyerekétől». Elég, ha figyelmezteti, hogy «a játékszert ne vedd a szádba, mert a festéke mérges!»

Hölgy-gyerekeknek legkedvesebb játékszerük egy másik hölgy, a kivel kedvükre kifecseghetik magukat. Ilyen volt Hermione Deára nézve. (A fentebbi figyelmeztetés ennél sem volt fölösleges, egyébiránt Dea már olyan nagy gyerek, kinek van esze.)

A mióta Hermione odakerült, egészen megelevenült a ház. Szellemdús, pikáns, leleményes hölgy volt, ellátva a tapasztalat egész tárházával, nem a közönséges genre-e a hizelkedő, kedvkereső házibarátnéknak, inkább a senkit nem kimélő családi satyr, szoknyás Triboulet, a ki gúnyora nyílhegyeit magával a ház urával is érezteti.

Ez tetszett benne épen Bertalannak. Volt a háznál egy ellenfele, a kivel a sarcasmusos fleuretjeit keresztezheté. Épen olyan mulatság volt ez rá nézve, mint mikor délutánonként a kardvívásban gyakorolta magát Kalthahn Péterrel. Az inasnak is szabad volt, vívás közben, az urát jól megvágni, ha fedetlen részt hagyott előtte.

Szép, derült estéken az volt a malatságuk, hogy kivitték a nagy telescopot a terracera, s az ég csodáit vizsgálták vele. Ez örök szép látvány igen gyönyörködteté Medeát. S annak az évnek a nyarán, az égi theatrumnak különösen érdekes repertoirja volt. Tíz órakor este egyszerre lehetett látni az égen a Vénust, (távcsővel félhold alakban) a Jupitert, négy holdjával, s a Saturnust csodás fénykarikájával. Lőrincz napnak az éjszakáján gazdagítá ez égi mutatványokat a rendesen ez időben vendégszereplő hulló csillagok tüneménye. Egy negyedóra alatt százat számláltak meg.

Mikor aztán a hölgyek aludni mentek, Bertalan a távcsövet lecsavargatá s Péter elrakta azt a tartályába.

E munka közben a következő párbeszéd támadt az úr és a szolga között.

– Mondja csak uram, azok a hulló csillagok leesnek a földre?

– Többször látták őket a földre hullani. Minden muzeumban láthatsz meteorvasakat. Ezek ilyen hulló csillagokból valók.

– Ugyan lehetséges volna-e az, hogy egy ilyen hulló csillag épen a Hermione kisasszony chignonjának a közepére pottyanjon?

– A lehetőség aránya: egy a quadrillióhoz.

– Nagy kár!

– De hát mért kivánnál te épen egy ilyen fényes csillagot hajdíszül a kisasszony fejére?

– Hát az igen szép halál volna neki.

– Tartsd eszedben, Péter, hogy nálam a vendéget még gondolattal sem szabad megsérteni.

– Ez nem vendég, hanem házi tolvaj.

– Mit oroz el?

– Majd megtudja ön egyszer. Egyelőre csak apróságokat. Tudja ön, hogy mindennap levelet ír innen Lis Blanc grófnőnek. Azt ő maga viszi fel reggelenkint a postára, mikor a templomba megy. Itthon búzgó templomjárónak adja ki magát.

– Az engem nem bánt, rólam nem írhat semmit, a mit én titokban akarnék tartani.

– Óh dehogy ír! Levelei inkább tele vannak magasztalással ön felől. Hogy ön mesés ideálja a férjeknek, egyszerre királya és rabszolgája a maga asszonyának, hogy ön a minden emberi erényekből összealkotott tökéletesség, méltó, hogy földönjáró szentnek legyen elismerve.

– De hát hogy tudhatod te, hogy mi van az ő leveleiben írva?

– Olvasgatom őket.

– Péter! Figyelmeztetlek rá, hogy ha én előttem azt a vallomást teszed, hogy itt valaki körülöttem a büntető törvénykönybe ütköző cselekedetet követ el, én az ellen köteleségemnek tartom a vizsgálatot megindítani.

Péter nagyot nevetett erre.

– Hahaha! Ez nagyon jó. Az én nagyságos uram engem akar megijeszteni! A Monterosso tanítványát! Küldhet ön az ellen vizsgálatot! Hermione kisasszony, a mint a levelét lepecsételte, senkinek a kezébe nem adja, maga viszi el a postára. A postás azonnal registrálja, becsomagolja, küldi a vasútra. Itt sem ideje, sem alkalma nincs senkinek, hogy azt a levelet felbontsa és elolvassa.

– És te még is megtudod a tartalmát?

– Meg ám, mert a másolatát kapom meg.

– Honnan?

– Bécsből, vagy Budapestről, a hol a grófnőt találja a levél. Az pedig, a mint elolvasta Hermione levelét, rögtön elégeti.

– S hogy kerül annak a tartalma mégis egy harmadiknak tudomására?

– Hm! Ez ám épen a monterossoi furfang. Elmondhatom önnek. – Ha az ember egy levelet kénætherrel leönt, az abban a perczben egyszerre olyan átlátszó lesz, mint az üveg. Az irást szabadon el lehet olvasni róla. Ha a tulsó oldala is be van irva, akkor az ember a levelet a tükör elé tartja s úgy olvassa el a megfordított irást. Három percz mulva a kénæther tökéletesen elpárolog és semmi nyomot nem hagy hátra, még csak illatot sem. És a ki a tartalmát kivette, nem követett el semmi levélsértést: nem hamisított pecsétnyomót, nem vágta fel borotvával az aláhúzott vonalat, tiszta maradt a keze.

– Ez gonosz egy tudomány, Péter.

– De hasznos.

– Tehát neked bűntársad van a grófnő közelében? Péter!

– Hát nem magam bejelentettem-e, hogy fel vagyok bérelve a grófnő által, hogy az ön körében történt dolgokról értesítést küldjek neki. Havonkint kapom a bért. Hát csak fel kell tartanom a diplomatiai összeköttetést a két udvar között. Már most könnyen érthető lesz az én torzsalkodásom Hermione kisasszony ellen. Ő az én brancheomba vág: fölöslegessé teszi működésemet; leszállítja az értékemet; kitúr a helyemből. Ezt nem birom neki megbocsátani.

– Tréfás kópé vagy bizony te, Péter.

– Dehogy vagyok, uram. Dehogy vagyok! Inkább nagyon is elegiacus kedvemben vagyok. Ez a ma éjjeli csillaghullás! Ez nagyon gondolkodóba ejtett. Azt mondják, hogy mikor egy csillag lehull, akkor egy ember meghal. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy hátha az enyém is lehullott a többi között.

Valami őscomicum volt abban a sentimentalis kifejezésben, a mit e szavaknál a Péter arcza fölvett. Lándory nagyot nevetett rajta.

– A gutába! Péter! Csak nem akarsz meghalni?

Péter megcsóválta a nehéz fejét.

– Ne beszéljünk erről idekünn. A bokroknak füleik vannak. Majd ha odafenn leszünk a szobában. Nagyon komoly dolog ez, uram!

Bertalan csakugyan kiváncsi volt rá, hogy miféle trücske van a Péternek? «ok nélkül» nem szokott az tréfálni.

Mikor aztán Bertalan hálószobájában egyedül voltak, Péter rákezdé.

– Bizony halálomat jelenti nekem ez a mai csillaghullás!

– Csak nem akarod a nyakadat elvágni borotvával?

– Még annál is élesebb fegyverrel. – Megházasodom.

– Teringettét! Ez már meglepő ujság.

– Hát mért? Nem vagyok több negyvenhat esztendősnél. Nem költöttem el a capitalisomat.

– S ki az a szerencsés, a kit a többi nőnemű halandók közül kitüntettél? Talán az özvegy kulcsárné?

– Ohó! «Höher Péter!» Én is azt mondom, a mit az öreg spanyol hidalgo mondott, mikor házasodni készült, hogy «ha már a szívemet keresztül akarom döfni, hát inkább egy fényes tőrrel teszem, mint egy rozsdás panganéttal!»

– S ki légyen annak a fényes tőrnek a személyesítője?

– Az bizony senki sem más, mint a Lidy Carcasse!

– Ah, nézze meg az ember! Még nem is rossz izlése van az öreg fiunak.

– Remélem, hogy æquivalenst nyujthatok érte. A mi pedig a characterünket illeti, vagyok olyan halálra itélt gonosztevő, mint a Lidy Carcasse. Én egy méregkeverő, ő egy petroleuse. Szép pár lesz belőlünk.

– Még Párisban szövetkeztetek össze?

– Mi sem természetesebb. Ő is felismerte bennem a «Cohinoor» gyémántot.

– De akkor hát te engemet el fogsz hagyni.

– Ha csak ön nem kerget el magától.

– Nem értem a dolgodat. A Lidy Bécsben van Lis Blanc grófnőnél, te pedig én mellettem. Dualisticus házasságot nem tudok képzelni.

– Nehéz is azt; hanem hát épen azért aludjunk rá egyet; talán holnap reggel ki fogja ön találni a titok nyitját.

Péter kivitte az urának a csizmáit s jó éjszakát kivánt.

Bertalan pedig, még egyedül maradva is, eltöprengett ezen a bizalmas vallomáson s találgatta a catastropha eredetét. Mi viheti Pétert erre a salto mortaléra?

Csak nem a «rossz példa» talán?

Ugyan mivel volt kisebb merészség, Lándorynak összekötni a sorsát Deáéval, mint Péter és Lidy egy párrá létele?

Utána akarnak-e ugrani a hivei?

Másnap délben Dea különösen szeretetreméltó volt az asztalnál; a mi biztos jele annak, hogy az asszony valami inditványt szándékozik tenni, a melynek a sorsát biztosítani akarja. Hermione kisasszony is igyekezett a hangulatgerjesztéshez eleven tréfáival hozzájárulni.

Végre kipattant a dolog.

Lándory már épen szaladni akart az asztaltól, mikor lefogták.

– Maradj még! Ne szaladj a cséplőgéphez! Nekem valami kivánságom van, a mihez a beleegyezésed szükséges. Nekem mulhatlanul szükségem lesz ide s tova egy olyan leánycselédre, a kivel a magam nyelvén meg tudom magamat értetni. Az itteni szobaleányok nagyon derék, hűséges portékák, de egész pantomimikai előadásba kerül, mikor valami rájuk bizott dolgot kellően megismertetek velük. A magyar nyelvben annyi sok synonim szó van; s ha az idegen nem helyesen accentuál, egészen mást értenek belőle, mint a mi mondva volt. Tegnap is azt mondom a Zsuzsinak: «Hozz nekem mézet.» Elmegy, oda van egy óráig; akkor visszajön s hoz nekem egy tál «meszet». Azt mondta, hogy nem lehetett másutt kapni, mint a faluban a korcsmárosnál.

– Hát jól van, kedvesem, hozass magadnak egy franczia cselédet.

– Tudtam, hogy nem fogod ellenezni; már rendeltem is egyet. Talán emlékezni fogsz rá: Párizsban is szolgált nálam. A jó Lidy Carcasse.

– Ah! A kit te különben az ifjabb nevén szoktál hívni: «Lidy Saint Jean»-nak. Hogyne ismerném? Derék leány.

– Hát nincs ellenedre, hogy idejöjjön?

– Belenyugszom.

Hermione is segített a megnyugtatásban.

– Ön nem is tudja, hogy ez a leány egész a rajongásig bálványozza önt, tiszta háladatosságból.

– Az is háladatos? szólt Lándory kesernyés nevetéssel. No akkor vigyázni fogok a magaviseletére.

Azzal megcsókolta a neje arczát s magukra hagyta a hölgyeket.

A szobájába lépve, ott találta Pétert, nagy rakosgatásban.

– Péter! Gratulálok! A Lidy Carcasse a napokban megérkezik hozzánk és itt marad.

– Azt én tudtam.

– Most már én is olvastam Hermione kisasszony levelét; kénæther sem kellett hozzá.

– Nem nagy mesterség volt.

– Péter! Te derék ember vagy!

– Hát a Lidy Carcasse nem az? Csak hagyja ön már most ránk a többit! – A mamsell nem is sejti, hogy két ollószár közé dugta a fejét. – Mi úgy fogunk tenni a Lidyvel, mint a kik egymást ki nem állhatják; de azért össze nem veszünk, mert azzal elárulnók, hogy hitvestársak vagyunk.

… Hát ha még valósággal úgy olvasott volna Hermione levelében Bertalan, a hogy azt Péter, Lidy által megkapta. Péter nem merte vele megkinálni az urát. Elég neki az, a mit sejt belőle.

Hermione megírta Sidonia grófnőnek, hogy Lándoryban egy olyan válfaját tanulta megismerni a férjeknek, a minő eddigelé az ő aquariumában nem volt ismeretes. Más férjeknél az a szokás, hogy mikor a nő legmagasztosabb küldetésének nehéz hónapjait éli, akkor hidegülnek el iránta. A realis felfogás szerint, ez a legtermészetesebb következmény. A deliség elvész, helyébe idomtalanság lép, az ideál nevetségessé torzul, a szép arcz elveszti üde színét, eleven kifejezését. A megzavart idegrendszer uralkodik a kedélyen, s minden változatait előidézi a rigolyáknak. A nő szenvedése merő lelkiismeretfurdalás a férjre nézve. S az emberi hím utoljára is csak olyan állat, mint más. Egyik olyan, mint a másik. – Hanem ez az egy ember kivétel a többi közül. Ez épen most veszi körül teljes, lángoló szerelmével a nejét, a mikor az épen nem szeretetreméltó. Türelme egy tenger! Egyébre sem gondol, mint hogy feleségének a legrejtettebb vágyait kitalálja. Eljár vele a katholikus templomba, s végig üli a misét, – kálvinista presbyter létére – a míg Dea imádkozik. Azonban e példátlan hűséget maga az egész itteni berendezés is elősegíti. Egy falusi kastély, mely a cselédségen kivül más lakótársat nem ismer. Innen Lándoryék sehová látogatóba nem járnak, s ennélfogva ő hozzájuk sem jár senki. A téli hónapokra ugyan szándékoznak Budapestre beköltözni, de a helyzet ott sem változik. Lándorynak ott is saját háza van, a külvárosban, melyet még az apja építtetett, ott is egyedül fognak lakni. S a lakosztályok úgy vannak berendezve, hogy a nő és a férj hálószobáit csak egy ajtó választja el, minden szó, minden sóhajtás áthallik egymáshoz. S aztán hiányzik minden eszköze a csábnak, mely a férjet tőrbe csalogatná. Kisértés nélkül nem is nehéz ascetának lenni. Pedig csak az első lépés drága. Az első lépést meg nem tenni könnyű; a másodikat meg nem tenni – már nehéz, a harmadikat meg nem tenni – már lehetetlen. Az első thesis egy boldog házasság szétbontásában a férjnek kedvtelése. Az asszonyé már aztán csak corollarium hozzá. S amahhoz az első étappe a «házi enyelgés» – egy kis «fantaisie en famille». Okos asszony az ilyesmiért nem is neheztel. Tudja, hogy ez csak futó kedvtelés, s nem tartja érdemesnek féltékenynek lenni miatta. Úgy veszi az «embert», a hogy van. Egy Lidy Carcasset nem néz Medea grófnő rivalisának. Legfeljebb is feljegyzi magának a férje teherlapjára s útmutatást talál benne a revanche eszméjéhez.

Ilyenféle közlemények voltak Hermione leveleiben Lis Blanc grófnéhoz.

Lidy Carcasse megérkezett még az őszi napokban; s Medea igen meg volt elégedve.

Hermione kisasszonynak a leveleit ettől fogva nem olvashatta el senki Lis Blanc grófnőn kivül.

Egyebet azontúl sem tartalmazhattak azok, mint eddig.

Mentül többször újult meg a hold, Lándory féltő szerelme a feleségéhez annál erősebb lett. Már dolgozni sem tudott, ha csak az ő szobájába nem hozta át a munkáját, s a válságos nagy idő közeledtével soha ágyba nem feküdt: felöltözve aludt a bőrkereveten; orvost mindennap járatott a házhoz; a «bölcs asszonyságot» állandóul ott tartotta. Ő maga volt a legidegesebb a háznál. Egy enyelgő szót nem lehetett tőle hallani, s a hogy a Lidyvel bánt, az a gorombaság határáig ment.

Hermione levelei nemsokára Budapestről lettek keletezve:

«Átköltöztünk az unalmas faluból a még unalmasabb városba. Az ódón kastélynál még ócskább a városi palota. Egy emeletes épület a külvárosban: elől hátul kerttel. Valamikor Lándory úr öregapja építtette, a ki nagy különcz volt. Egyedül szokott benne lakni az uraság. Mikor az nincs a városban, akkor üres a ház; csak egy vén felügyelő lakik benne. A butorok a directorium korából. A képek a kiállhatatlan németalföldi festőktől. A plafondok mind boltozatosak. A férj és feleség szobái itt is egymás mellett. A folyosón régi aczélmetszetek; a szobákban óriási fayence kemenczék. Minden úgy van benne, a hogy a század elején volt. A crisis közeledtével az «asszony» melancholicus lesz, nem jár sehová s nem fogad társaságot. Szomorú sejtelmei vannak. Quelle figure! Úgy kell neki! Nem nézhetek rá, a nélkül, hogy titkos elégtételt ne érezzek magamban. A paradicsomi átok! A férj most már dolgozni sem képes; egész nap a neje szobájában ül, mesél, felolvas, anecdotázik; még a hegedüjét is előveszi s kiséri a nejét zongorán. Igazán ostobává teszi az embert a kedélyhangulat. Várjuk a catastrophát».

A következő levél aztán így szólt (február vége felé):

«Que Dieu soit béni! Leányunk lett! Nem hiába imádkoztunk. Hanem ez rettenetes nap volt! Milyen lótás-futás, szaladgálás. Én folyton ott voltam Medea mellett. Tanulmányoztam őt. Minden lelkiereje mellett sem birt a szenvedéseivel. Fél napig élet és halál között vivódott. Megszenvedett minden bűneiért. Az ember pedig egészen meg volt őrülve. Minden öt perczben oda jött az ajtóhoz, tudakozódni. Be nem volt szabad neki jönni. A mellékszobában járt egyre alá s fel, mint a ketreczbe zárt fenevad. A jövő-menő orvost kínozta könyörgéseivel. Hallottam a nehéz lihegését, ha egy perczre ledobta magát a pamlagra, a másikban már felugrott s újra kezdte a nyargalódzást. Éjjel hallottam őt imádkozni: «Isten, Isten! Légy irgalmas.» Egyszer sírni is hallottam. S mikor végre beállt a szerencsés forduló pont, s az orvos tudatta vele az eredményt, más férj azt mondta volna rá fanyarul: «csak egy leány», ez pedig sírt, kaczagott örömében, most ott fekszik a felesége ágya fejénél, s annak a kezét áztatja könyjeivel. Az asszony még most is alig van eszméleténél, s a mikor magához tér, csak a gyermeke után tudakozódik. Ezeknek, úgy hiszem, hogy elég volt a boldogság extravagantiáiból! S ezentúl áttérnek a normális életmódhoz».

Sidonia grófnő nem küldött üdvözletet a leányának szerencsés megszabadulásáért. Helyes oka volt a tartózkodásra, miután Bertalan sem tudósítá őt a családjában előfordult örvendetes esemény felől.

Lyonel sem jött vissza – keresztapának.

Egy későbbi levelében aztán Hermione arról tudósítá Sidonia grófnét, hogy Medea maga szoptatja a gyermekét. Ez is jó. «Az alatt a férj elmehet a földet körülhajókázni, senki sem akadályozza meg benne. A rózsaláncz, mely a szerető szíveket összeköti, így válik lassan kaucsuklánczczá. Az alatt valami mást is elő lehet készíteni. A nő, amíg szoptat, nagyon érzékeny idegzetű. Babonái és látásai vannak. Medeával el lehet fogadtatni az eszmét, hogy a bernátfalvi otthon levegője neki és gyermekének egészségtelen. Az orvosok is hegyi levegőt ajánlanak neki. Azonkivül is fél most a kastélytól és környezetétől. Mindig Godivával álmodik. Az minden alakban megjelen előtte. Kis gyermekét kéri tőle, karjára veszi, ringatja, majd meg elszökik vele, s Medea nem találja sehol. Azt képzeli, hogy ha ő Bernátfalvára visszamegy a nyáron, ott meg fog halni a gyermeke: Godiva elrabolja magának. A férj mindenre rááll. Már beleegyezett, hogy a nyárszakot Medea atyai birtokán töltsék, a kies Erdélyben: a regényes fekvésű dorogmándi kastélyban. Csak egyszer aztán ott legyenek: akkor majd lehet kezdeni valamit».

Lándory ezeket a leveleket mind nem olvasta, hanem azért tudta jól, hogy mi cselszövényt szőnek, fonnak ellene.

Belenyugodott mindenbe, azzal az erős lélekkel, a melylyel az ember rábizza az imáját a védszentjére és nem jut eszébe az a kétkedés, hogy hátha az valakinek másnak is védszentje, s annak az ellenkező imáját fogja közvetíteni?