EGY MESÉS JELLEM.

Stauner úr átadta a dákót Lándorynak. A míg a Péter elhozatja a megrendelt vacsorát, az alatt a két úr kijátszhat egy partiet. Hozzá is fogtak. A bankár kitünő tekejátszó volt, egy lökést sem hibázott el.

Mikor Stauner és Lándory a tekebotot adták-vették, az egyik úr csak ennyit hallatott: «Mhm», a mire a másik azt válaszolta: «hmh».

A mint egyszer a bankár egy különösen szép carambole-t csinált, Stauner úr kiment a billardszobából. Nem kérdezték tőle, hová megy.

Mire a partienek vége volt (a bankár diadalával), a vacsora fel volt szolgáltatva; Péter bejelenté; akkorra Stauner úr is visszakerült. Nem kérdezték tőle, hol járt.

De Péter annyit sugott az urának a fülébe, «micsoda spanyolviaszkszagot hozott ez az úr magával a szobába».

A bankár valami titkos lázt érzett végig borzongani a testén. Vannak olyan ellenszenves szagok, melyek nem kellemetlenek, mégis felháborítják az idegeket. Például, ha az ember a gyaluforgácsnak a szagát megérzi, mindig a koporsók jutnak az eszébe, a miknek a fenekét ezzel szokták megtölteni. Ilyen szag a spanyolviaszké is.

És aztán még le kellett ülni vacsorálni a két kedves vendéggel és enni minden ételből, és inni minden palaczkból, nehogy azok azt higyjék, hogy megmérgezi őket valaki. Még azután a jó szokás kedvéért koczintani is kellett velük, a mit azok viszonoztak a házigazda egészségére; a koczintásról áttért a beszéd a borra, a borról a phylloxerára, a phylloxeráról a fuxinra; utoljára olyan szakdisputa keletkezett a műborgyártásról, mintha mind a három úrnak ez volna a mestersége.

A vacsora után még egy szivart is ki kellett szívni, azután a vendégek kezet szorítottak a házigazdával s jó éjt kivántak egymásnak: a Péter vezette őket a vendégszobákba.

Alig tették be azok maguk után az ajtót, Traumhold sietett egy karos gyertyatartóval a kezében a comptoirjába. Eszébe jutott, hogy a depot vasajtaját nyitva hagyta. Odáig három sötét szobán kellett keresztül mennie, az utolsó volt a könyvvivőjének a dolgozószobája; a hány ajtót kinyitott, mindegyiknél úgy tetszett neki, mintha valami kisértő lélek fuvallata érné, mely gyertyáit ki akarja oltani.

Az igazi kisértet csak a harmadik szobában várt reá.

Itt volt érezhető még most is az a spanyolviaszkillat.

Koporsószag!

A mint e szobába belépett, majd ledobbant a földre.

Annak az ajtónak a zára fölött, mely a comptoirjába vezetett, két széles papirszelet volt keresztben egymás fölött, az ajtóra és a küszöbre pecsételve.

Ez volt Stauner úrnak a feladata az alatt, a míg a bankár a másik vendégével oda át carambolet játszott.

Nem akart hinni a szemeinek. Érzékkáprázat ez!

Közel ment a rémhez, odavilágított rá a gyertyával.

Valóban két keresztbefektetett papirszelet volt ott, az osztrák rendőrség kétfejű sasos négy pecsétjével a végein.

A Golgothának minden keresztjei nem rettenetesebbek ennél a szomorú keresztnél! Erre van a kalmárnak a becsülete, a hitele fölfeszítve!

Mi a szívbe ütött dárda öklelése ehhez a döféshez képest!

Lepecsételve az üzletszoba, hatóságilag!

Hisz ez az üzletszoba az a kalmárnak, a mi az emberősnek a paradicsom volt!

Szédelegve ment ki onnan, aztán végig valamennyi szobáin, minden ajtót nyitva hagyott maga után. Annyira el volt csábulva, hogy nem talált rá a hálószobájára. Eltévedt a saját lakásában, bujósdit játszott saját magával, mintha valami útvesztőben bolyongna, míg egyszer ismét ugyanabban a szobában találta magát, a hol az a lepecsételt ajtó állja az útját.

Azt hitte, hogy rögtön szélhüdés fogja érni. Lerogyott arra a székre, a melyen hű hivatalnoka, az öreg könyvvezető szokott ülni. Huszonöt év óta üli már azt a széket: ezüstlakodalmát ülhetné meg vele, ha még három napot megélhetne.

De ilyen három nap nincs.

A mai zárköve valamennyinek.

Keze önkéntelen a villamos csengetyű gombjára tévedt. A csengetésre odajött Péter.

– Mit akarsz? kérdezé tőle a bankár, rámeredve.

– Ön csengetett.

– Hát nem álmodtam? Hát ébren vagyok? Nézz oda, mi az?

– Az ajtó lepecsételve! hördült fel Péter.

– Hát te is látod azt ott? Ennél a szónál elfojtotta a szavát a zokogás; a könyei elboríták az arczát.

Péternek minden tagja elkezdett reszketni, sűrű haja szétborzadt az ijedelemtől. Majd ismét a düh vett erőt rajta; oda akart rohanni az ajtóhoz, hogy letépje róla azt a pecsétes keresztet.

A bankár utána ugrott s megragadta a karját.

– Mit akarsz? őrült! Becsuknak érte, ha leszakítod!

– Bánom is én!

– Nem téged, de engem.

– Hát minek akkor ez az élet? Hogy tehették ezt?

– Joguk volt hozzá.

– Csak joguk?

– Okuk is volt rá.

– Az már veszedelem, mondá Péter elcsüggedten. Tehát csakugyan azok voltak, a kiknek én tartottam őket.

– Vizsgálóbiró és detektiv.

– A mi házunknál!

– Jer innen. Mert itten megfuladok. Vezess a hálószobámba. Nem találok oda. Vetkőztess le; azt hiszem, utoljára. Aztán, majd ha az ágyban leszek, akkor beszéljünk valamiről csendesen, Péter: tudod? csendesen.

A bankár, inasának a vállára támaszkodva, tántorgó léptekkel utazta végig azt a hosszú utat az üzletszobájától az ágyfülkéjéig.

Odáig nem beszéltek semmit.

Traumhold bankárt valósággal a láz törte, a míg az inasa ruháit lebontotta róla, s az ágyba fekteté.

A nagy, antik fali óra, melyet havonkint egyszer szokás felhúzni, három negyedet ütött háromra. Lassudott kongása elárulá, hogy súlyláncza végét járja már. Péter újból fel akarta húzni.

– Ne húzd fel! mondá a bankár.

Akkor aztán odament az inas az ura ágyához, s letérdelve a mellé, megfogta a bankárnak a kezét; jéghideg volt az. A homlokához szorítá: az forró volt, annál melengeté.

– Oh, édes jó uram! Hogy ezt kellett megérnem.

A bankár a másik kezét is odaadta neki.

– Te voltál az egyedüli okos ember a házamnál. Te mondtad azt mindig, mikor azokat a titkolózó embereket bejelentéd, «uram, nem jó emberek ezek: akasztófapomádét érzek rajtuk». Te figyelmeztettél számtalanszor, hogy ne higyjek az olyan embereknek, a kik késő este jönnek hozzám üzleti ügyben, a kik a felső kabátjukon is érdemrendet hordanak; a kik a keztyüt le nem húzzák a kezükről a beszélgetés alatt: ezek nem igazi urak. Tolvaj nép az! Neked volt igazad. Most benne vagyok a veszedelemben. Azzal vádolnak, hogy egy rablótársaságnak az orgazdája voltam.

Erre a szóra Péter elkezdett kaczagni. Igazán, szíve szerint, hahotával kaczagott.

– No már ezen igazán nevetnem kell! Hát akad bolond, a ki azt elhiszi? Traumhold bankár és orgazda! Azt a veres toronyba csukják.

– Nem úgy van az, Péter. Vétkes nem vagyok, hanem hibás. S ez még rosszabb. A kalmárnál igazán áll az a franczia közmondás: «c’est plus, qu’un crime: c’est une faute».

– S nem lehetne e hibát megcorrigálni? kérdé az inas.

– Arról akarok beszélni veled. Én e percztől fogva rendőri felügyelet alatt vagyok. Holnap már meglehet, hogy elfognak.

– Uram!

– Nagyon valószinű. Igaz ugyan, hogy egy nehány nap mulva az első kihallgatás után szabadon bocsátanak, biztosíték mellett. De mikor hazajövök, itthon már csak a leégett szerencsémet találom. A világ előbb itél, mint a biró. A biró még föl is menthet, a világ nem. Soha sem fogják azt elfelejteni, hogy az ajtómon tolvajok ügynökei jártak ki s be, hogy a nevemet lopott kincsek tárgyjegyzékei alá irtam.

– Abban a hitben, hogy azok politikai emissáriusok s forradalmi pénzek.

– Ez csak sulyosítja a vádamat. Most, mikor egy behegedő sebet takargat, gondoz mindenki: azt újra feltörni! Nem! Ezzel nem is fogom magamat védeni.

– Hát leengedi magát mészároltatni?

– Megfizetek minden kárt, ha egész vagyonom rá megy is. És még az sem ment meg. A mit e gazszövetség sátán feje rám vall, azt nem birom előadni. Ezt kutatni fogják nálam: szét fogják szedni a butoraimat, felhányni a bádeni villámat; a leányom szekrényeit, leveleit, iratait laponként át fogják vizsgálni. Oh, minő gondolat ez!

– Ne siessek ki hozzá Bádenbe?

– Ne hagyj most magamra. Rosszat is tennél vele, mert ő rögtön idesietne hozzám, s akadályozna…

Itt elszakítá a mondatot.

– Miben?

Kétszer is ismétlé az inas: «miben?» mit akar ön?

Kis vártatva azt kérdé a bankár:

– Itt van a leányomnak a fényképészeti szekrénye?

– Igen.

– Nálad a kulcsa?

– Nálam van. Megparancsolta, hogy soha se adjam ki a kezemből, mert abban mérgek is vannak.

– Csendesen!

– Hiszen senki sincs a közelben.

– Láttad, milyen jó kedve volt ma?

– Ki nem fogyott a nevetésből.

– Ez az ember azt jósolta neki, hogy el fogja rabolni a nevetést az arczáról.

– Talán még sem.

– De megteszi. Szállítsd ide nekem azt a szekrényt.

– Uram. Mire gondol ön?

– Hát hiszed, hogy én bevárom azt az órát, a melyben ezt a vádat egy sensatiohajhász karzat előtt a fejemre olvassák?

– A vád még nem itélet.

– De én magam itéltem el magamat, s magamtól kihez appelláljak?

– Leánya atyjához. Ön atya is!

A bankár nagyot sóhajtott.

– Igaz. Szegény gyermek. Őt is meggyalázom.

– És azonfölül nyomorba taszítja.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy elveszíti az életbiztosítását is. Ön a kisasszony születésekor egy biztosító társulatnál nagy összeget tett le avégre, hogy ha a lánya a huszonnégy éves korát betölti, akkor egyszerre kétszázezer forintot kapjon. Én még házsártoskodtam, hogy minek ez a fölösleges gondoskodás, a mire ön azt felelte: «hagyd el Péter: egy bankárnak az újszülöttje sokat megérhet huszonnégy esztendős koráig; ezt az egyet semmi viszontagság el nem veheti tőle. Legfeljebb, ha öngyilkossá lennék, mert akkor odavész a befizetett összeg. De hát az lehetetlen».

– Így mondtam. Hisz én sohasem játszottam a börzén. Tudva semmibe nem fogtam, a mi becsületemre homályt vethetne. És mégis eljött!

– Akkor a kisasszony nemcsak árvaságra jut, hanem a végső nyomorba is.

– Igaz. Ő sohasem tanult semmit, a miből meg lehet élni, még csak az embereknek hizelkedni sem.

– Még csak magát piperézni sem.

– Rettenetes egy gondolat. Hát nincsenek az Istennek halálangyalai, a kik eljőjjenek, mikor valaki nagyon hivja őket? Hány embert ért rögtöni halál dobzódó tivornya közben! Az orvosok mindig fenyegetnek vele, hogy egyszer egy rögtöni szívszélhüdés fog megölni. Hát kell még ennek a nyomorult szivnek ennél nagyobb fájdalom is!

– Most már én mondom, uram, hogy beszéljünk csendesebben. A negyedik szobába is áthallik, a mit ön beszél. Mondja csak, azon esetben, ha valakit orgyilkos kéz öl meg, a biztosított összeget kifizetik?

– Áldott volna az orgyilkos, a ki azt megtenné!

Péter odatette az urának a kezét a fejére.

– Hova gondolsz? riadt föl a bankár.

Péter nem felelt semmit. Fölkelt a térdéről, elhagyta a szobát, s nemsokára ismét visszatért azzal a kis vasszekrénynyel a kezében, a melyben Godiva vegyészi szerei álltak. Azt letette az asztalra. Beledugta a zárjába a kulcsot.

Aztán menni készült.

– Jó éjszakát, uram.

A bankár visszakiáltá.

– Maradj itt. Jöjj az ágyamhoz. Mire gondolsz?

– Arra az áldásra, a mit öntől kaptam. Ha holnap azt fogják kérdeni: «Ki tette ezt?» előállok, s azt mondom: «én tettem!»

– Őrjöngsz te! Hát mi okát tudnád adni annak?

– Hát mit? Azt, hogy megtudtam, hogy a gazdám lopott pénzeket kezelt; lepecsételték miatta a comptoirját. Hát én akkor miért legyek becsületes ember? Megöltem a gazdámat, s aztán letéptem a pecséteket az ajtóról; összeszedtem a szekrényekből a mi értékest találtam, s aztán odább futottam vele, míg kézre nem kerültem. Ez egészen tiszta munka.

A bankár elkezdett zokogni, odavonta azt az őszbe csavarodó fejét a régi hű cselédnek, a keblére.

– Mit tennél! Te régi hű barátom! Egyetlen igaz hívem, te. Hisz ez egy olyan rémtett volna, a miért életfogytiglani börtönre itélnének.

– Hát mi különbséget tesz az, hogy ezt a maradékát a napok salakjának itt Bécsben fogyasztom-e el, mint egyik ajtóról a másikhoz kéredzkedő elzűllött kutyája egy veszett hírű gazdának; tányérnyalásból, kézcsókolásból, szidalomból élve; vagy pedig a szép nyugalmas Illaván, csizmavarrással szolgálva meg a jó rozskenyeret, a miből eleget adnak a raboknak. Jól bánnak ott a rabokkal, nem szidják, nem csufolják. Aztán olyan szép kilátás esik onnan a dupla vasrács közül a gyönyörű Vág völgyére. Jártam én már ottan egyszer látogatóban, kiváncsiságból. Akkor szerettem meg.

– Ne mondd tovább!

– Mondom biz én. És hogyha mindjárt a hóhér kezébe kerülnék is, még az sem ijesztene vissza. Mi ez az én rossz szürke fejem? Mit érnek ezek az én ostoba csontjaim, ha én ezeknek az árán megválthatom az én drága jó kisasszonyomnak a sorsát? A kit én kis gyerek korában karomon hordoztam, a kitől soha sem kaptam mást, mint jó szót és megbecsülést, a ki nekem olyan volt, mint egy élő szent ezen a világon! Minek beszélünk erről többet?

– Nem, nem fogadhatom el ezt az áldozatot! Nem mehetek az Isten elé azzal a teherrel a lelkemen, hogy én követtem el a bűnt s más bűnhödik meg érte miattam.

Péter felállt, kiegyenesedett.

– Tegye ön, a mit akar, uram. Én a szekrényt itthagyom. Hogy én mit teszek ezután? az az én gondom. Egy óra mulva visszajövök ide s megnézem, hogy vagyunk? Ha ön jól van, én is jól vagyok. Istennek ajánlom! Az ajtóban még egyszer megállt és visszafordult. Hanem ha még egyszer visszatérek, akkor már kést is hozok magammal.

Azzal kiment s úgy becsapta maga után az ajtót, hogy arra minden alvó fölébredhetett a házban.