XI. FEJEZET. A DÜLŐ RÁCS SZABADALMA; MEG A SÁNTA DOCTOR.

§. 23. (Statutorum.)

«Ha egy fehérszemély az ablakot kinyitja, a végett, hogy azon kikönyököljön és az ablaka alatt megálló férfiszemélylyel hivalkodjék, jövő urnapján a főtemplom kapujában istentisztelet alatt ekklézsiát kövessen».

«§. 24. Kivéve, hogyha az ablakon dülőrács vagyon».

Mert ez a dülő-rács olyan egészen paragraphusformára lefelé kiöblösülő, vaspálczákból és lakatosmű czikornyákból készült valóságos félkalitka, a mi arra a czélra szolgál, hogy az ablakba kikönyökölő az utczára kinézhessen, és mégis vasrács alatt legyen őrizve, a mi által a jó erkölcsnek és az illedelemnek teljesen elég van téve.

A Thurzó-háznak a földszinti ablakai ilyen kiülő vaskalitkákkal voltak ellátva. Ez ablakok különben is olyan magasan estek, hogy gyalogjáró nem igen értekezhetett volna az ablakban levővel, nyakmeredés nélkül. Itt csak lóhátról lehetett társalogni.

Éppen ilyen értekezéshez alkalmatos lovas ur az, a ki a megyeház felől közeledik, rézsut a piaczon keresztül. Öltözete, arcza, modora tanusítja, hogy franczia gavallér, tollas háromszegletü kalapja alól fekete allonge paróka omlik alá, simára borotvált arczát körülrámázva. Arcza fehér és piros, a borotvált helyeken ultramarinkék, kicsiny bajusza, hegyes ajkszakálla szénfekete. Az a gyanus fiatalság az arczán, a mit azzal csufolnak, hogy «örök»; csak a megduplázott toka bizonyítja, hogy ez a fiatalság már a második stadiumát éli.

Ez az ur a szép Belleville lovag, veszedelme az asszonyi nemnek, nagy szívrabló: ez az életpályája. Mellékes foglalatosságára nézve mérnökkari főtiszt a kurucz hadseregnél. A versaillesi udvar által is azért lett erre a provinciára kiszemelve, mert XIV. Lajos udvaránál már nem lehetett a kalandos magaviseletét a sok botrány miatt eltürni, – a mivel pedig sok van mondva. A király egyszer arra fakadt, hogy «ez a Belleville még valamikor a becsületét is el fogja szerelmeskedni». Elküldték aztán Rákóczyhoz, annak nagy szüksége volt mérnökkari tisztre.

Belleville itt sem változtatta az asszonyok iránti nézeteit, a miket ezzel a corollariummal fejezett ki, «hét eset közül egyben pofon ütnek és kidobnak, de hatban sikerül». Ez a theorema Magyarországon is alkalmazható volt, azzal a kis külömbséggel, hogy hét eset közül hatban dobják ki az embert az ajtón, de egyben mégis sikerül. Így is jó.

Már akkor, midőn Belleville szokott ablakparádéját végezni kilovagolt, nagy gyülevész állta körül a Ketterhäuschent. A pellengérkalitba bezárt leányt körülfogta a kofa nép, mindenféle csufsággal elhalmozták, hólabdákkal hajigálták, pálczákkal szurkálták, a két szál alabárdos nem győzte a csőcseléket távol tartani tőle.

A franczia főtiszt odarugtatott a nép közé s szidta a féktelen hadat francziául. Abból azok nem értettek semmit. A mig a lovával közöttük toporzékolt, addig szétzüllöttek, de a mint odább ment, megint csak összeröffentek s folytatták az arczátlankodást.

A lovag pedig, miután gavalléri kötelességének eleget tett, egy bántalmazott hölgynek öt percznyi könnyebbülést szerezve, ment a dolga után.

Az volt a dolga, hogy Korponayné földszinti legszélső ablaka előtt a lovát toporzékoltassa.

Erre megnyilik az az ablak s az ablakkosárban megjelenik a «coeur dame».

Gyönyörüen van idomározva a lovag paripája (mint a német mondja: «an den Mann dressirt».) Ha valakit közelíteni lát, rugni, vágni készül, a falnak szorítja, hogy minden őgyelgő inkább messze kikerüli, mint hogy hallgatózzék.

A társalgás külömben is francziául folyik s azt Lőcsén nem értik.

– Szegény kis leány! – mond Belleville. – Kár érte, hogy így kínozzák.

– Jó neki ottan, – mond az urnő.

(Jó neki ottan! Pedig hiszen ő dalolta azt a vigasztaló nótát hozzá.)

Belleville lovag azt hiszi, hogy ő felfogta ennek a különös mondatnak az értelmét.

– Ez volt az utolsó a háznál? – kérdi mosolyogva.

– Nem. Az utolsó volt Pelargus a gyermekkel, azokat most eresztettem utnak.

– Ez igazán jól volt rendezve. A cselédeket elkergeti a magistratus, a belső frajt elfogja az éjjeli őrjárat, a férjet kémszemlészetre küldi a generalis, a maradékot kidobjuk magunk az ablakon.

Ezen mind a ketten egyszerre nevettek.

– De még hátra van egy, – mondá a hölgy, folyvást széttekintgetve lesbenálló szemeivel. – A sánta doctor rendesen be szokott hozzám látogatni, este nyolcz órakor s ott ül és tart szóval, míg el nem alszom.

– Ő itt lakik a házban?

– Igen, a hátulsó lakosztályban, a mely a Fabriczius családé, a minek a bástyautczára nyilik az ajtaja. Ők azon járnak be, s az én lakosztályom az övékétől vasrácscsal van elkülönítve. Néha éjfélig is ott ül nálam az öreg s igen széles tudománynyal rövidíti az időmet. Ma megszöktetem az első óranegyedben.

– Hogyan?

– Az meg az én tudományom. Minden más látogatót ki lehet zárni azzal a szóval, hogy beteg vagyok, de orvost nem. Másért is szükségem van a recipéjére.

– És az én epigrammomra? kérdé a lovag.

Erre felpattant a hölgy.

– Az egy szemtelenség!

– De hizelgő szemtelenség.

– Köszönöm. Azt mondja el az epigramm, hogy minden nemzetbeli nőnek a szerelmét mivel lehet elnyerni? végül a magyar nő marad: ezt megnyeri az «occasio bona». (A jó alkalom.)

– No, és az occasio bona, az itt van.

– Az igaz, hogy itt van.

– És így kapitulál a vár?

– Ostrom nélkül nem.

– Az approchok már a bástyák alatt vannak.

– De még az akna nincs felrobbantva.

– Aphorisma ez? madame!

– Ön tudja, hogy nem az, monseigneur.

– De az ördögbe is, mi szüksége van önnek, ilyen bizonyítványára a hódolatomnak?

– Azt csak mi tudjuk ketten: én meg az ördög.

– Nem lehetek én a harmadik a szövetségben?

– Hiszen mikor ön közelít hozzám, úgy is mindig ott van az a harmadik is.

– De mondja meg mégis, mért szab ön nekem ilyen nehéz föltételt?

– Ha nehéz, ne tegye meg.

– Választ kérek.

– Hogy ezt magától nem találja ki! Hát nem veszi ön észre, hogy itt minden ablakban egy Argus ül, a ki erre a házra vigyáz, a miben én lakom. Egy galamb nem szállhat az ablakomra, hogy meg ne tudakolnák, nem volt-e postagalamb? Én mindent koczkára teszek! Őrültség volt tőlem önnek az első szavára is rögtön «nem»-et nem mondanom. De még az utolsónál jókor van mondanom.

– Ön tehát nem tréfál, madame?

– Ilyen hidegben nem szoktam. Nézze csak ön, a Heinrik ház rundellájából perspektivával néznek ide ránk. Én visszahúzódom, beteszem az ablakot.

– Kérem, maradjon. Hiszen hagyok magammal beszélni. Tehát mi az ön kivánsága? Csakugyan az-e?

A nő vállai vonaglottak a kaczagástól.

– «Occasio bona». Ön ismertette meg velem ezt a szót. Csak «Occasio bona». Egy olyan alkalmas óra a mikor az egész világnak, ha millió szeme volna is, mind egy pont felé fordulna, s senkinek sem jutna eszébe, hogy én is vagyok a világon. Hát mibe kerül ez önnek? Csak annyiba, mintha pipára gyujtana.

– Ezer mennykő! szép kis pipára gyujtás!

– Én bizony nem tudom, hogy mi nagy külömbség volna közötte. Vagy talán nem bizik a franczia szív magához?

– Mit nem bizik a franczia szív magához?

– Hogy egy olyan órában, a mikor minden ember elvesztette a szivét, ő a helyén meg tud állni? Hogy a mikor az egész világ jajgat, imádkozik, a harangokat félreverik, dobolnak, üvöltenek, akkor ő térdre tud ereszkedni bűnének oltára előtt, s elmondani: «imádlak.»

– Még soha ilyen pokolbeli tündérrel össze nem találkoztam. Ön valóságos diablesse en falbala.

– Még ideje van tőlem megmenekülni, bántatlanul.

– Nem. Belleville lovagról ne mondja azt senki, hogy megfutott egy szép asszony elől.

– Mint a bibliai József.

– Jupiterre! Madame: ön őrjöngővé tesz! Meglesz, a mit ön kivánt tőlem.

– Meglesz? (A nő arczán kitört az öröm ragyogása.) Hány órakor?

– A mikor ön kivánja.

– Pontban éjfélkor.

– Akár elébb.

– Nem. Mert ma péntek van. Hadd muljon el.

– Éljenek a vallásos hölgyek! És azután?

– A többi az ön dolga.

– Tizenkét óra után egy negyed mulva én itt leszek az ablak alatt.

– Én pedig az erkélyről le fogom önnek hajítani a kulcsokat, az egyik a kapué, a másik a lépcsőgádor rácsajtajáé. Most siessen. Nagyon sokáig beszéltünk már.

– A viszontlátásig.

– A rettenetes viszontlátásig.

A nő visszavonult a dülő-rácsból, a lovag tovább poroszkált. A Ketterhäuschen előtt nagy volt a hujjahó: a hóhér hozta az ennivalót a kalitba bezárt személynek.

Egy biklát (kettős czipó) meg egy korsó sört.

– Itt van, bregyó! vedelj! pofázz!

S bedugta a ketrecz rácsain a lapátra tett élelmi szereket. Az is emlékezetes lapát volt. Azzal szoktak némely kisebb mérvü erkölcsi kihágásokat elkövetett nőszemélyek meglapátoltatni («gelapatirt werden»).

A kitett nő arra sem mozdult meg.

– No majd hozzányul, ha megéhezik! mondá a hóhér.

– Akkor aztán meglátjuk a szépséges pofácskáját.

De biz arra hiába vártak napestig. A leány, mint a tüskés borz, összehúzta magát, s nem mozdult meg egész estig. A kenyér kővé fagyott, a ser kásává ott mellette.

Estefelé meg a hó is elkezdett esni, a szél befútta azt a ketrecz ritka rácsán; a fekvő alak palástja egészen fehér lett tőle; azt sem rázta le magáról.

A Thurzó-ház szobáin pedig egyes-egyedül járkált végig a magára maradt szép asszony, egyik szobából a másikba. Az ódivatú házaknál minden ablakköznek zsámolya volt, s a falba két egymással szemközt levő padka építve, társalgó párok számára. Korponayné végig ülte ezeket a padkákat, az ablakon kibámulva. Őt kívülről nem láthatták az ablak jégvirágaitól, mig ő a tél himzésén a forró lélekzetével olvasztott egy kerek nyilást, a min kinézhessen.

Egész nap nem tett egyebet, mint azt az egyre változó jelenetet nézte ott a ketreczház körül: miket kell annak a leánynak szenvedni.

Mindazt együtt szenvedte vele.

És mégis azt tudta mondani Belleville lovagnak, hogy «jó neki ott lenni!»

A déli harangszónál üres lett a piacz; minden ember ment ebédelni, a gazdagok haza, a szegények a közkonyhára.

Csak a bezárt leány nem nyúlt a maga ételéhez. Pedig az egyik alabárdos megtette neki azt a szivességet (jószivű ember lehetett), hogy a dárdájahegyére felszurta a hóban heverő kenyerét s az őrtűznél felmelegítette; úgy nyujtotta neki vissza; de a delinquens akkor sem reflektált rá.

A déli harangszó Korponaynénak is eszébe juttatta, hogy evés ideje van. Kiment a konyhába, megtalálta a tepsiben a vakarcsot. (Ez a neve annak a süteménynek, a mi a pogácsák újra összegyúrt tésztamaradékából készül.) Azt biz a tepsiben felejtették s nagyon ki volt száradva. A hölgy beleharapott, s a mit leharapott belőle, azt mindjárt ki is köpte. Igy szétharapdálta falatonkint az egész süteményt; de le nem nyelt belőle semmit; csak elszórta a téglapadlón. Jó lesz a patkányoknak.

A nagy hóeséstől egészen sötét lett az idő; a piaczon már nem volt semmi nézni való.

A hölgy aztán azt az időtöltést találta ki, hogy előszedegette a fali szekrényből azokat a gyermekruhácskákat, a mik a kis fiától maradtak itt. Egy kézi mángorlóval mind szépen kitéglázta őket. Nem kellett neki vizzel nedvesíteni; a könyei hullottak rá. Beszélgetett hozzájuk. Volt a fiának egy kis nyest prém süvege: épen olyan süvege volt az urának is. A kettőt egymás mellé tette, s elnézegette sokáig. Vajjon mi feküdt a két süveg között, hogy olyan sokszor megjárták a szemei ezt az utat.

Meg a sutba dobta mind a kettőt.

Majd lement a földszintre, majd megint feljött; minden ablakon kinézett; nem volt nyugta sehol.

A patkányok előjöttek az elszórt morzsákra s mindenütt keresztül szaladgáltak az utjában: rájuk sem ügyelt.

Elővette a jövendőmondó kártyáit s kirakta a szerencséjét. Rosszul ment az is.

A borult idő miatt gyertyát kellett gyujtania. S mihelyt meggyujtják a gyertyát, már akkor éjszaka van.

Éjjel pedig rendes ember aludni szokott.

Megvetette az ágyát és aztán levetkőzött és lefeküdt.

És tudott valósággal aludni. Mindazzal a zürzavaros világgal, a minek chimærái egymást kergették a lelkében, tudott nyugodt, csendes álmot aludni. S talán elaludta volna azt az egész rémtettekre felhívott éjszakát, ha valami fel nem költi.

Azon a hosszú folyosón, a mi a hálószobájától a tornáczig vezet, mely az első házat a hátulsóval összeköti, hangzott az a félreismerhetetlen kopogás, a mit egy sánta ember támaszt, a ki két mankóval jön. A doktor érkezik.

Ahá! mondá az életre ébredő. Hisz ez még hátra van.

Hirtelen szétszórta a haját s átkötötte a fejét egy fehér kendővel.

Mikor a doktor belépett az ajtón, már akkor a nő kinoktól vonaglott az ágyán.

A doktor láthatta, hogy a legjobb időben érkezett.

– No, mi baj? kérdezé, odakopogva a nyoszolyához.

A nő válasz helyett nevetett. A nevetésből nemsokára kaczagás lett; a kaczagást csuklás követte, a szenvedő arcza minden vonásaiból kikelt, az ajkai tajtékzottak, a kezei saskeselyü módra markoláztak az ágyruhákba és vánkosokba, néha csak a fején és a két sarkán nyugodott a teste, a többit a légbe emelte hanyatt görbülve és a közben nem szünt meg kaczagni.

– Ihol van ni! A furor dæmoniacus (a kaczajgörcsnek ez volt a tudományos neve) szólt a doktor, megfogva a beteg hölgy üterét. Megmondtam tegnap, hogy ne menjen olyan könnyű ruhában a templomba. De hát beszélhet az ember az asszonyoknak, a kik tudják, hogy szépek. Megint megkapta a szokott baját. Valahányszor az ura utra megy, mindig megkapja. Sebaj no. Tudjuk a panacæáját. Vegye a balkeze markába ezt a lapis nephriticust s szorítsa jól bele. Így ni. Azonnal vége lesz.

S a lapis nephriticus csakugyan csodát mivelt: a kaczagás nemsokára elmaradt, sirás lett a vége.

Az már nem olyan nagy baj. A könyhullatás is purgatio. Tisztul vele az ember. Sok nagy nyavalyában ez a remedium. No meg a prüsszentés. Ha a patiens sírni, vagy prüsszenteni tud, jó a krizis.

A sirásra aztán következik a fejfájás.

Ez már nem is baj. A fejfájás azt jelenti, fiatalok vagyunk, erős bennünk az életessentia.

A fejfájós beteg már tud panaszkodni. Sokat panaszkodik, de az orvos füle már ahhoz hozzá van szokva. Minden kérdésére kap tíz feleletet. Mindenütt fáj. Semmi sem vigasztal. A beteg türelmetlen. Az ágy egyik oldaláról a másikra hányja magát. Kiabál, sikoltozik. A hidegtől didereg, az ajkai csupa kettős w betüket vaczognak, s ha betakarják, akkor meg tűzlángról panaszkodik.

Mind ismeri azt már a doktor. A két oldalzsebe tele van phiolákkal, azokat előszedegeti.

– Mindjárt segítünk rajta. Helyén lesz egy kis sinapismus. Hol van a belső frajja az asszonyságnak?

– Ott kinn a Ketterhäuschenben, lihegé forró ajakkal a patiens.

– Úgy? igaz bizony. Hát a többi cselédség?

– Mind itthagytak. Elkergették.

– No ez bolond história! Hát egészen egyedül egymagában van itt a háznál. Hát Pelargus?

– Ne kérdezzen! Hagyjon magamra! kiáltá dühösen a beteg nő s őrjöngő indulatában mindent kidobált az ágyból, vánkost, paplant, dunnát: úgy maradt ott.

– Üm! Ez már nagy baj! mondá a doktor, látva, hogy nagy itt a paroxismus. Asszonyomnak nem lehet itt ápoló nélkül maradni. Mindjárt elhívom a gazdasszonyomat. Visszatérek azonnal.

S azzal a hóna alá véve a két mankóját, sebes tempóban ellógázta magát a szobából.

Kevés idő telt bele, midőn ismét lehetett hallani a kopogását. De ő is hallhatta már az ajtón keresztül betege sikoltozásait.

A doktor elhozta magával Léni asszonyt, az öreg rég gazdasszonyát. Az nagyon tudós, jártas személy volt asszonyok körül. Egész kosárral hozta a mindenféle utensiliákat, a miknek a kezeléséhez nagyon jót értett.

Első dolga volt az ágyat ismét rendbehozni.

– Mik vannak a kosárban? examinálá a doktor. Minden ott volt, a mi szükséges. Még egy sörös palaczk is. Ez pedig nem a patiens számára való, hanem az ápolónőnek szolgál a hosszú éjszakán keresztül való virrasztás megkönnyebbítésére.

A doktor kiadta az instructiókat Léni asszonynak.

Imhol vannak ez üvegcsében a pilulæ de cynoglosso. Hét szem. Egyszerre egyet kell beadni. Egy óra mulva, ha nem használt, ismét kettőt. S ha a paroxismus még arra sem mulik, akkor két óra mulva négy szemet. Annak a virtusa aztán kétségtelen. Ha a patiens három pilulától alszik el, akkor alunni fog holnap reggeli kilencz óráig és tíz minutáig; ha mind a hetet beveszi, akkor csak tizenegy óra és husz perczkor fog fölébredni. Addig nem kell őt háborgatni. Addig pedig a lábait melegben, a fejét hidegben kell tartani. Kend, Léni asszony, innen meg nem mozdul, míg én érte nem jövök. Scientia juvat: Deus providet.

Ezzel a doktor, re optime gesta, elkoczogott haza.

De ott maradt az ápolónő.

– No drága szentem, nyájaskodék Léni asszony. Üljön fel egy pillanatra, hadd adjam be az első piluláját.

Korponayné ráförmedt:

– Csak nem vehetem be nádméz nélkül.

– Ha úgy szokta, hát akkor keressünk nádmézet. Ott lesz talán a pohárszékben!

Jól sejtette, ott volt a nádméz.

– Megtaláltam, édes kincsem. Itt van a szelenczében.

– Ostoba állat! dühöngött az úrnő. Hát így rágjam meg egy darabban?

Tudniillik, hogy abban az időben még a czukrot csak kandirozott alakban produkálták, mint sárgaczukrot.

– Hát megtörjem, úgy-e, előbb. Megtalálom a mozsarat a konyhában?

Ráhagyták, hogy keresse ott. Kitötyögött egy meggyujtott viasztekercscsel a konyhába; hanem a mozsár valóságos bujósdít játszott vele; a hol kereste, ott nem volt; utoljára is ott akadt rá, a hol nem is gondolta volna.

Megtörte hát a czukrot apróra.

De az alatt annyi idő eltelt, hogy mire visszakerült a beteghez, már az akkor hanyattszegett fejjel a vánkosán aludt mélyen, hosszú éles lélekzet vétellel.

Léni asszony a gyertya elé tartá a pilulás üveget s azt látta, hogy csak négy van már benne.

A beteg bizonyosan türelmetlen volt, s az orvosi rendeletet átugorva, egyszerre bevett belőle hármat.

Most aztán úgy alszik tőle, mint a halott.

Mert a doktor cynoglossum piluláival nem kell tréfálni. Nincsen azokban cynoglossum, hanem jó nagy adag mákony…